Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1991-07-02 / 26. szám

vágott bele az összehasonlító patológiába, és tele volt nagy­képű szakzsargonnal ennek meg annak a mentális vagy fizi­kai szimptómának a biológiai vagy fejlődéstörténeti jelentésé­vel kapcsolatban. Azt mondta, Pickman napról napra jobban és jobban undorítja, és már-már fé­lelmet kelt benne, sőt kijelentet­te, hogy a fickó arcvonásai foko­zatosan megváltoztak az utóbbi időben, méghozzá neki nagyon nem tetsző módon; bizonyos ér­telemben valami nem emberi ki­fejezést öltöttek magukra. Sokat beszélt a táplálkozás élettani hatásairól is, és azt állította, Pickman a végsőkig természet­­ellenes és excentrikus. Gondo­lom, maga is megmondta Reid­­nek, ha egyáltalán váltottak erről levelet, hogy csupán Pickman festményei mentek az idegeire, illetve azok zaklatták fel a kép­zelőerejét. Én mindenesetre ezt mondtam neki­­ akkor. Mert ne feledje, én nem ilyen okokból ejtettem Pickmant. Épp ellenkezőleg, csodálatom iránta egyre nőtt, ugyanis a Vámpír lakomája óriási teljesítmény volt. Mint tudja, a klub nem volt haj­landó kiállítani, és a Szépművé­szeti Múzeumnak sem akaró­­dzott elfogadnia ajándékba, és ehhez még hozzátehetem, hogy senkinek se akaródzott megvá­sárolnia, úgyhogy Pickman egé­szen a távozásáig a házában tartotta. Most az apjánál van Salemben - tudja, Pickman régi salemi családból származik, az ősei között egy boszorkány is akad: 1962-ben felkötötték. Szokásommá vált, hogy igen gyakran felkeressem Pickmant, különösen azt követően, hogy kezdtem jegyzeteket készíteni a monográfiához. „Természetfö­lötti elem a képzőművészetben" - valószínűleg éppen az ő mun­kássága adta az ötletet, és akár­hogyan is, de személyében ki­meríthetetlen adat- és ötletbá­nyát találtam, valahányszor csak felkerestem. Minden ilyen jellegű festményét és rajzát megmutatta, volt ezek között né­hány tollvázlat, amelyekért, nagyon úgy hiszem, kirúgták volna a klubból, ha sokan látják a tagok közül. Nem sokkal ké­sőbb már közel jártam ahhoz, hogy a rajongója legyek, és mint egy iskolás fiú, órákon keresztül hallgattam művészetelméletét és filozófiai spekulációit, melyek olyan vadak voltak, hogy hirde­tőjüket azonnal beutalhatták volna a danversi elmegyógyinté­zetbe. Az, hogy hőskultuszt csi­náltam körülötte, tetézve azzal, hogy az emberek rendszerint egyre kevésbé tudtak mit kez­deni vele, nagyon bizalmassá tette irányomban, és egy este célozgatni kezdett rá, hogy ha kellő mód tudom tartani a szá­mat, és nem vagyok finnyás, tudna mutatni nekem valami elég szokatlant - valamit, ami egy kicsit még furcsább, mint amit a házában láthattam. - Tudja - mondta -, vannak dolgok, amik nem mennének el a Newbury Streeten, olyan dol­gok, amik sehogy sem illenek ide, amelyeket itt nem értékelné­nek érdemük szerint. A lélek felhangjait meghallani, az az én dolgom, ilyesmire nem talál pél­dát a parvenük lakta nagyzoló környékeken. Back Bay nem Boston - még semmi se, mivel eddig nem volt ideje, hogy fel­dolgozza az emlékeit és rabul ejtse a hely szellemeit. Ha erre­felé egyáltalán vannak szelle­mek, úgy azok a szikes mocsár és a sekély kis öböl szelíd szelle­mei én pedig emberi szelleme­ket akarok; olyan lények szelle­meit, akik elég magasan szerve­zettek ahhoz, hogy belelássa­nak a poklokba, és annak, amit láttak, felfogják a jelentését. A North End, az a művésznek való lakóhely. Ha egy esztéta elég őszinte lenne, eltűrné a nyomornegyedeket, már csak az egymásra rétegződő hagyo­mányok kedvéért is. Úristen, ember! Hát nem veszi észre, hogy az olyan helyeket, mint az, nem egyszerűen csinálták, azok valójában maguktól nőttek. Ge­nerációk éltek, éreztek és haltak meg ott, olyan időkben, amikor az emberek még nem féltek élni, érezni és meghalni. Tudja, hogy már 1632-ben állt egy malom a Copp’s Hillen, és hogy a jelen­legi utcahálózatnak a fele már 1650-re kialakult. Tudok mutatni magának házakat, melyeket két és fél száz éve vagy még régeb­ben állnak; házakat, amelyek olyan események tanúi voltak, amiktől egy modern ház porrá mállana. Mit tudnak a modernek az életről és a hátterében mű­ködő erőkről? Maga bizonyára azt mondja, hogy a salemi bo­szorkányok viselt dolgainak a fele sem igaz, de fogadok, hogy a szépanyám mondhatna egyet s mást. A Gallows Hillen akasz­tották fel a szenteskedő Cotton Mather [Amerikai lelkész, egy­házi író (1662-1728). Nagy sze­repet játszott a salemi boszor­kányperekben.] jelenlétében. Mather, az a szörnyeteg, attól félt, hogy valakinek netán sikerül kitörnie ebből a gyalázatos, egy­hangú taposómalomból - bár­csak valaki átkot mondott volna rá, vagy kiszívta volna éjszaka a vérét. Megmutathatom magának a házat, ahol lakott, és azt a mási­kat is, amelyikbe minden nagy merész dumája ellenére se mert belépni. Sok mindent tudott, de gyáva volt hozzá, hogy mindent betegyen abba az ostoba Mag­­naliába vagy a másik gyermek­ded művébe, A láthatatlan világ csodába. Figyeljen csak, hal­lott már arról, hogy valaha az egész North Endet alagútrend­szer hálózta be, s ennek segít­ségével bizonyos emberek kap­csolatot létesítettek egymás há­zai között, s titkos utat törtek a temetőhöz és a tengerhez? Hadd emeljenek vádakat a föld felett, folyjanak csak az eljárá­sok - alant naponta történtek olyan dolgok, amikre a földi ha­talmasságok nem tehették rá a kezüket, és éjszakánként ne­vető hangok hallatszottak, senki sem tudta, honnan. Mert, barátocskám, lefoga­dom, hogy tíz 1700 előtt épült és azóta is fennmaradt ház közül nyolcnak a pincéjében mutat­hatnék magának valami különö­set. Alig múlik el hónap, hogy ne olvashatnánk munkásokról, akik ezen vagy azon a helyen sehová se vezető, befalazott bolthajtá­sokat, kutakat találnak - egy ilyet tavaly maga is látott a Hen­­chmann Street közelében, ahol a magasvasút ereszkedik lefelé. Hajdanán boszorkányok voltak ott, meg amit bűbájuk megidé­zett; kalózok, meg amit a tenger­ről hoztak; csempészek; tengeri rablók - és elárulhatom magá­nak, az emberek azokban a régi időkben tudták, hogyan éljenek, hogyan tágítsák ki életük határa­it! Nem ez volt az egyetlen világ, melyet egy merész és bölcs em­ber ismerhetett - pfuj! És ha mindezt összehasonlítom a má­val, ezekkel a halványrózsaszín agyakkal! Még egy olyan klub is, ahová állítólag művészek jár­nak, remegni és vonaglani kezd, ha egy kép meghaladja egy Beacon Street-i ötórai tea fel­fogóképességét. A jelenkor egyetlen jó oldala, hogy még ahhoz is túlságosan kisstílű,­­hogy eleget foglalkoz­­ ó BAftgVA

Next