Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-07 / 1. szám
A templom tele van. Az ájtatos gyülekezet a prédikációt hallgatja. A tiszteletes úr azt magyarázza, hogyan illik felkészülni karácsony szent ünnepére. Ha az az érzése, hogy a gyülekezet nem figyel, lovaglócsizmájával belerúg a szószéket pótló katedrába. Ám a gyülekezet nem a figyelést tartja fontosnak. Fontos az, hogy az ember vasárnapra szépen kiöltözzön, fontos, hogy otthon ne felejtse a német zsoltároskönyvet. A szekérbe, a zöld (vagy sötétvörös) kocsiba befogni a fontos és az, hogy a lovak szőre fényes legyen. Alaposan tisztára csutakolni őket, az fontos. A kislányok a vasalt szoknyát tartják fontosnak, meg az új napernyőt, még akkor is, ha mezítláb jönnek. Az istentisztelet olyasvalami, mint a katonai díszszemle békeidőben: mindenki egyszerre néző és szereplő. A kislányok elöl-balra, egymással sugdolóznak, és a ruhájukat huzigálják. A kisfiúk, elöljobbra, kellemetlenül feszengenek az ünneplőben. Az öregaszszonyok, hátul-balra, úgy bólogatnak, mintha minden mondatot külön jóváhagynának, vagy mintha minden percben elbóbiskolnának. Az idős férfiak, hátuljobbra, köhécselnek, torkukat köszörülik, nagyokat fújnak. Üdvös dolog ennyi bibliaidézetet hallani, de jobban esne nagyot szívni a kukoricalevélbe takart, koromfekete dohánylevélből. Várni kell, most nem illik. Még egy negyedóra, és a tiszteletes úr is másról fog beszélni: istentisztelet után káposzta- és veteménymagokat árul. A papi csizma nekivágódik a katedrának, a tiszteletes úr felemeli a hangját: „És el fog jönni az Úrjézus, eljön ide, a mi nyomorúságos világunkba! Vagy nem tudjátok, hogy világunk, ez a kevély, elbizakodott, csillagokra törő világ a siralmak völgye? Egyesek ezt nem akarják tudomásul vénni! Közületek még senki sem éhezett egyetlen napig sem!” A nyájas olvasó valószínűleg már régen nem hiszi egy szavamat sem. Hogy a német kislányok karácsony előtt mezítláb mennek a templomba, hogy a tiszteletes úr káposztamagot árul, hogy a gyülekezet a német zsoltároskönyvből dicséri az Urat, de még senki sem találkozott volna az éhséggel - ez kicsit sok egy bekezdésben. Bocsánatot kérek! Úgy illett volna kezdenem, mint a drámaíróknak. Hely: a Déli Félteke. Pontosabban: Donna Irma falva, Dél-Brazíliában. Idő: karácsony előtt, vagyis a nyár kellős közepe. Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminc kilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni. Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. „Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?” A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki Sao Paulót említi. „Vidék - mondja lenézően. - Interior. ” Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Fúvósokért, a Jachtklub, ez a csodák városa. De Sao Paulo? A világ végén van! A Sao Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. „Sao Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!” De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak ... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! „Ez itt, ez életmondja a sváb képű blumenaui polgár, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán anynyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Italai folyó mentén... az már a világ végére jut!” Aki nem sajnálja a fáradságot, és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. „Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető, szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben ott már a világ végén van az ember.” Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. „Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna rrma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk új-jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!” Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. „Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájósport, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyit LÉNARD SÁNDOR Völgy a világ végén s más történetek sem TA 3