Rakéta Regényújság, 1992. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-07 / 27. szám

- Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű. - A Montresor família - fe­leltem - nagy és kiterjedt család volt. - Nem emlékszem a címere­tekre. - Nagy arany emberláb, azúz mezőben; a láb egy csúszó kí­gyót tapos, melynek fogai sarká­ba mélyednek. - És a mottó? - Nemo me impune lacessit. (Senki sem támadhat meg bün­tetlen. [Horatius]­ - Kitűnő! - mondta rá. Abor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én fantá­ziám is fölhevült a medoctól. Hal­mozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink leg­bensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bá­torságot vettem karon fogni For­­tunatót a könyöke fölött. - A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtástól. Most a folyó medre alatt va­gyunk. A nyirok csöppjei szivá­rognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed... - Az semmi - mondta -, gye­rünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból. Föltörtem, és kezébe adtam egy flaska De Grave-ot. Egy lé­legzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a pa­lackot, melyet nem értettem. Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - gro­teszk volt. - Nem érted? - kérdezte. - Nem én - válaszoltam. - Tehát nem tartozol a testvé­rek közé. - Hogyhogy? - Nem vagy szabadkőműves. - De igen - mondtam -, de igen, de igen. - Te? Lehetetlen? Kőműves vagy? - Kőműves - feleltem. - Jelet mutass - mondta -, jelet mutass. - Itt a jel - válaszoltam, elő­húzván dominóm redői közül egy vakolókanalat. - Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amon­­tilladóhoz. - Legyen - szóltam, vissza­dugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Tel­jes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángol­tak. A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy kata­kombáiban. Ily módon volt éke­sítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-ka­­sul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányá­­sával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélység­ben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szol­gált, csupán hézagot képezett a katakombák tetőzetének két óri­ási oszlopa között, s hátul ke­mény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el. Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mé­lyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk. - Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Lub­resit illeti... - Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint inga­dozva lépett előrébb, míg én köz­vetlen sarkába hágtam. Egy pilla­nat alatt a fülke végén volt, s észrevévén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megál­­lott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távol­ságnyira. Ezek egyikéből egy rö­vid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sok­kal inkább meg volt lepve, hogy­­sem ellenálljon. Lehúzva a kul­csot, visszaléptem a fülkéből. - Tapogasd meg - szóltam -a falat, meg kell érezned a salét­romot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyja­lak. De előbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módom­ban áll. - Az amontillado! - nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúd­va bámulatából. - Igaz - feleltem -, az amon­tillado. Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehány­va őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát. Alig raktam le az első sor kö­vet, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymérték­ben elpárolgott. Az első jele en­nek, ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mé­lyéből. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás követke­zett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket, s akkor dühös láncverdesést hal­lottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégté­tellel hallgathassam, abbahagy­tam a munkát, és leültem a cson­tokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ek­kor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmun­kám fölött, egy-két gyönge suga­rat vetettem a belül rejlő emberi alakra. Néhány hangos és éles kiál­tás, egymás után, hirtelen sza­kadva ki a leláncolt figura torká­ból, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pil­lanatig haboztam, remegtem. Ki­vonva tőrömet, elkezdtem ide­­oda böködni vele a fülkében, de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a kata­komba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töl­tött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiálto­zó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett

Next