Rakéta Regényújság, 1992. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-07 / 27. szám
- Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű. - A Montresor família - feleltem - nagy és kiterjedt család volt. - Nem emlékszem a címeretekre. - Nagy arany emberláb, azúz mezőben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek. - És a mottó? - Nemo me impune lacessit. (Senki sem támadhat meg büntetlen. [Horatius] - Kitűnő! - mondta rá. Abor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött. - A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtástól. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed... - Az semmi - mondta -, gyerünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból. Föltörtem, és kezébe adtam egy flaska De Grave-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem. Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - groteszk volt. - Nem érted? - kérdezte. - Nem én - válaszoltam. - Tehát nem tartozol a testvérek közé. - Hogyhogy? - Nem vagy szabadkőműves. - De igen - mondtam -, de igen, de igen. - Te? Lehetetlen? Kőműves vagy? - Kőműves - feleltem. - Jelet mutass - mondta -, jelet mutass. - Itt a jel - válaszoltam, előhúzván dominóm redői közül egy vakolókanalat. - Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz. - Legyen - szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak. A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el. Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk. - Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Lubresit illeti... - Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett előrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevévén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből. - Tapogasd meg - szóltam -a falat, meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De előbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll. - Az amontillado! - nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából. - Igaz - feleltem -, az amontillado. Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát. Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket, s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra. Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tőrömet, elkezdtem ideoda böködni vele a fülkében, de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett