Rakéta Regényújság, 1993. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
egyszerre színt változtatott, és megelevenedett. Még a hajón látott kalózoknál is visszataszítóbb vademberek csapata tűnt fel a kavicsos lejtőn és rohanta meg a partraszállót. Gyapotburnuszuk alatt anyaszült meztelen, óriás termetű arabok, rongyokba öltözött mór suhancok, tuniszi, mahoni és mozabita szerecsenek, fehérkötényes szállodai kifutógyerekek, valamennyi kiabált, üvöltözött, Tartarin ruháját rángatta, marakodott a poggyászán, egyik a konzerveket ragadta magához, másik a kézipatikát, és valami elképesztő abrakadabra nyelven különböző szállodák valószínűtlenül hangzó neveivel bombázták az utast... Szegény Tartarint egészen elkábította ez a zűrzavar; ideoda szaladgált, átkozódott, fenyegetőzött, hadonászott, futott a csomagjai után, s mert nem tudta, hogyan értesse meg magát ezzel a vad néppel, szónokolt nekik franciául, provengal nyelven, sőt még latinul is, pourceaugnaci latinsággal: rosa, a rózsa, bonus, bona, bonum, ami csak eszébe jutott... Hiábavaló fáradság. Oda se figyeltek... Szerencsére egy sárga galléros tunikát viselő és hosszú nádbottal felfegyverkezett alacsony emberke beleavatkozott az ütközetbe, mint egy homérosi isten, és szaporán osztogatott ütlegekkel szétkergette a csőcseléket. Algíri rendőr volt. Udvariasan felszólította Tartarint, hogy szálljon meg az Európa Szállodában, azután rábízta ennek a szállónak az alkalmazottaira, akik taligákra rakott poggyászával együtt magukkal vitték. Alig tett pár lépést Algírban, Tarasconi Tartarin máris nagy szemet meresztett. Ő valami tündérmesébe illő keleti várost képzelt el magának, amely félig Konstantinápoly, félig Zanzibár... S íme, Tarascon kellős közepébe pottyant... Kávéházak, vendéglők, széles utcák, négyemeletes házak, kis, aszfaltos tér, ahol a katonazenekar Offenbach polkáit játszotta, kerti székeken üldögélő urak sört ittak sóspereccel, úri hölgyek, egypár könnyű nőcske, azután katonák, katonák és megint katonák, de sehol egy török!... Ő volt az egyetlen... Kissé kényelmetlenül is érezte magát, míg áthaladt a téren. Mindenki őt bámulta. A katonazenekar abbahagyta a játékot, és az Offenbach-polka fél lábbal a levegőben maradt. Tartarin, mindkét vállán egyegy puskával, tomporán forgópisztollyal, komoran haladt keresztül az emberek csoportján, oly marconán és méltóságteljesen, mint Robinson Crusoe, de amint megérkezett a szállodába, ereje cserbenhagyta. A tarasconi búcsúztatás, a marseille-i kikötő, a tengeren való átkelés, a montenegrói herceg és a kalózok zavaros egyvelegben kavarogtak agyában... Úgy kellett felvinni a szobájába, ahol lefegyverezték és levetkőztették... Már-már orvosért küldtek. Azonban a hős, alighogy ágyba került, olyan harsány és jóízű horkolásba kezdett, hogy a fogadós fölöslegesnek ítélte az orvostudomány segítségül hívását, s a személyzettel együtt tapintatosan visszavonult. ELŐSZÖR OROSZLÁNLESEN A kormányzósági palota toronyórája elütötte már a hármat, mire Tartarin fölébredt. Átaludta az estét, az éjszakát, az egész délelőttöt, s jócskán belealudt adélutánba is, viszont tagadhatatlan, hogy az utolsó három nap folyamán a mór löveget nem egy megpróbáltatás érte. A hősnek, miután kinyitotta a szemét, ez volt az első gondolata: - Az oroszlánok hazájában vagyok! - Hiába is csűrnémcsavarnám: arra a gondolatra, hogy az oroszlánok a közelében, egy macskaugrásra, szinte az orra előtt vannak, és hogy meg kell mérkőznie velük - brr! -, megfagyott ereiben a vér, és Tarascon rettenthetetlen fia a paplan alá bújt. De a derült idő, a tiszta kék égbolt, a tengerre nyíló hatalmas ablakon beáradó napfény és az ágyban elköltött, ízletes reggeli, melyet egy palack cresciai borral öblített le, felébresztette szívében a régi hősiességet. - Oroszlánra! Oroszlánra! - kiáltotta, lerúgta magáról a takarót, és gyorsan felöltözött. Terve a következő volt: anélkül, hogy bárkinek is szólna, kimegy a városból, nekivág a sivatagnak, bevárja ott az éjszakát, lesben áll, és ha arra jön az első oroszlán-piff! paff! lelövi. Másnap visszajön, és az Európa szállóban reggelizik, fogadja az algériaiak szerencsekívánatait, és taligát küld az elejtett vadért. Gyorsan fölfegyverkezett tehát, hátára csatolta az összegöngyölt tábori sátort - a vastag sátorrúd jó lábnyival magaslott a feje fölé -, és lement az utcára, mereven, mint egy karó. Senkitől sem tudakolta az útirányt, mert nem óhajtott másokat beavatni tervébe, hanem derékszögben jobbra fordult, végigment a Bab-Azzun út árkádjai alatt, ahol az algíri zsidó árusok sötét boltjaik mélyéből, a sarokba húzódva, mint a pókok, figyelték az arra járókat, azután áthaladt a Színház téren, majd keresztülvágott a külvároson, s végül kiért a széles és poros Musztafa útra. Ez az út minden képzeletet felülmúlóan zsúfolt volt. Omnibuszok, bérkocsik, cséták, társzekerek, ökröktől vont, nagy szénásszekerek, afrikai tábori vadászok lovas csapatai, parányi szamarak csordái, süteményt áruló szerecsen nők, elzászi kivándorlók kocsiszámra, vörös köpenyes szpáhik haladtak hosszú sorban, iszonyú porfelhőt verve, kiabálva, énekelve, trombitálva a két sor hitvány putri között, melyeknek ajtajában kövér, mahoni néger nők fésülködtek; itt-ott katonákkal teli kocsmák, mészárszékek, sintérbódék... Ugyan miért áradoznak anynyit a Keletről? - gondolta magában a nagy Tartarin. - Hiszen itt annyi török sincs, mint Marseille-ben! Most hirtelen egy gőgös teve haladt el mellette, hosszú lábával nagyokat lépve és felfuvalkodva, mint a pulyka. Ettől a látványtól megdobbant a szíve. A teve már itt van! Az oroszlánok se lehetnek messze. S valóban, öt perc múlva egy csapat oroszlánvadászt pillantott meg, akik puskával a vállukon közeledtek. A gyávák! - mondta magában hősünk, míg mellettük elhaladt. - A gyávák! Csapatban és kopókkal mennek oroszlánvadászatra! Mert még álmában se jutott volna eszébe, hogy Algériában más vadra is lehet vadászni, mint oroszlánra. Azonban ezek a vadászok annyira hasonlítottak egy csapat derék, nyugalomba vonult kereskedőhöz, az a mód pedig, ahogyan oroszlánvadászatra mentek, kopók kíséretében és tarsollyal az oldalukon, annyira családiasnak tetszett, hogy Tartarin kíváncsisága fölébredt, s akarva, nem akarva mégis megszólította az egyik vadászt. - Hát aztán hogy sikerült a vadászat, bajtárs? - Elég jól - felelte a megszólított, miközben rémülten méregette a tarasconi dalia nem mindennapi fegyverzetét. - Van-e zsákmány? - Van... jócskán... nézze csak - felelte az algíri vadász, rábökve tengeri nyúltól és szalonkától duzzadó tarsolyára.. - Mi a csuda! Hát a tarsolyában hordja? - Ugyan hol hordanám? - De hisz akkor... nagyon kicsik lehetnek... - Akad közte kicsi is, nagy is - vetette oda a vadász, s mivel sietett hazafelé, jól kilépett, hogy utolérje társait. A rettenthetetlen Tartarin elhűlten, földbe gyökerezett lábbal állt az út közepén. Egy perc „Szeretem a munkát, lenyűgöz. Képes vagyok órákig ülni és nézni.” Jerome K. Jerome, angol író 4 KAKOTA1