Rakéta Regényújság, 1994. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - No lám, ez belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszru- i háza, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet. A kisfiú sírva fakad. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok még megmozdulni sem. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a pompás lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jade-lánc van, és keze olyan, mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. A Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek. - Köszönöm, kicsi fecske - mondta a Herceg. így aztán a fecske kicsípte a rubintot a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márvány szobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a táncosok dobogását. Egy szép fiatal lány éppen akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma! - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány. - Golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradtságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni. - És édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta neki, mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a Herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. Hajnalban elszállt a folyóhoz és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hoszszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nicsak, egy előkelő idegen! - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez. - Nem üzensz semmit sem Egyiptomba? - kérdezte. - Nyomban indulok. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap tovább repülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon istenség. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze, messze, a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos, nincs több rubintom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Várd ki az egyiket, s vidd el neki! Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját. - Drága Herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam! A fecske hát kivájta a Herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt bizonyára valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezem a darabomat és sugárzott a boldogságtól. Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - No még egyet - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta boldogan a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán, ami- SAftgTA 5