Rakéta Regényújság, 1994. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám

vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - No lám, ez belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De ud­variasabb volt annál, semhogy kimond­jon egy ilyen személyes természetű ész­revételt. - Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megvi­selt, keze durva és vörös, telis-tele tűszú­rással, mert az asszony varrónő. Golgo­tavirágokat hímez éppen egy atlaszru- i háza, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet. A kisfiú sírva fakad. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kar­dom markolatáról? Lábamat ehhez a ta­lapzathoz erősítették, magam nem tu­dok még megmozdulni sem. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáz­nak a Nílus fölött, és beszélgetnek a pompás lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsa­mozták fűszerekkel. A nyakában hal­ványzöld jade-lánc van, és keze olyan, mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett ta­nyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. A Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a köve­ted leszek. - Köszönöm, kicsi fecske - mondta a Herceg. így aztán a fecske kicsípte a rubintot a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mel­lett, ahol az angyalok fehér márvány szobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a táncosok dobogását. Egy szép fiatal lány éppen akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma! - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány. - Golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ah­hoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, any­ját pedig a fáradtságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körül­repülte az ágyat, és szárnyával legyez­­gette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni. - És édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta neki, mit vég­zett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van. - Mert jót cseleked­tél, azért - mond­ta a Herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. Hajnalban elszállt a fo­lyóhoz és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mond­ta a madártan professzora, amikor át­haladt a hídon. - Fecske télen! - És hosz­­szú levelet írt az esetről a helybeli új­ságnak. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az el­következőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nicsak, egy előkelő idegen! - mon­dogatták egymásnak. S így aztán a fecs­ke nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez. - Nem üzensz semmit sem Egyip­tomba? - kérdezte. - Nyomban indulok. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap tovább re­pülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas grá­nit trónuson ül Memnon istenség. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuho­­gását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze, messze, a város túlsó szélén, látok egy fiatalem­bert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervado­zó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kan­dallójában nincsen tűz, és az éhség el­gyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos, nincs több rubintom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiá­ból. Várd ki az egyiket, s vidd el neki! Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a da­rabját. - Drága Herceg - mondta a fecske -,­ én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy paran­csoltam! A fecske hát kivájta a Herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlás­szobába. Nem is volt nehéz bejut­nia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szo­bába. A fiatalember éppen tenyerébe te­mette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekin­tett, ott találta a gyönyörű zafírt a her­vadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiál­tott fel -, ezt bizonyára valamelyik tisz­telőm küldte! Most már befejezem a darabomat­­ és sugárzott a boldog­ságtól. Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - No még egyet - kiáltották, vala­hányszor egy-egy láda előbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta bol­dogan a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán, ami- SAftgTA 5

Next