Rakéta Regényújság, 1994. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1994-07-01 / 26. szám
ersánszky J. Jenő: NAG Kaffka Margit Megint csak a Palermo-kávéháznak Kabos-páholyába visz a képzeletem legelőször, ha Kaffkára emlékezem. Egy délután, mint ez nem szokatlan, hölgyek is ülnek a páholyban. A szokás szerint a bemutatkozásnál hölgyek nem mondják meg a nevüket. A kor fölfogása az, hogy kilétükről kötelessége tudni egy gavallérnak. Férfiszomszédom tájékoztat róla, hogy: Kaffka Margit írónő kartárssal ülök szemben! Szintén a Nyugatnak ír, sőt már a Kis József lapjában, a Hétben is jelentek meg írásai. Meg a Bródy Sándor Fehér Könyv című folyóiratában is. Nos, részint hogy irodalmi műveltségemmel, illetve jólértesültségemmel kérkedjem, részint hogy ficsúrosan rögtön egy bókkal kedveskedjem a kortársnőnek, így kezdem Kaffkának: Igen édes és magvas költeményét olvastam, gondolom, a Hétben még. A címe Undine volt. — Hogyne! A Hétbe írtam! - biccentett élénken Kaffka. - De hogy ilyen című versem jött volna ott...? Hogyan? Un... Un... Máris kettőződött zavarom azzal, hogy nem tudtam, ez az idegen név görög-e, amit Undinének ejtsek, vagy francia, hogy Undennek mondjam, vagy angol talán, és Jundinnak tituláljam...? Hát azt makogom kitérőleg: - Tévedhetek a címben. De jól emlékszem a vers remek tartalmára. - Vagyis? - vizsgáztat Kaffka. - Vagyis, hogy az egy vízitündérről szól, egy sellőről, aki korallvillájában él, és egy tritonba szerelmes... - Hohó! Édesem! - szakít félbe Kaffka Margit. - Ez a költemény az Erdős Renéé. Átok és pokolvar! Ostobábban nem viselkedhettem, ha nem itt rögtönzöm ezt a bókot, hanem huzamosan kotlom rajta, és úgy találom ki, mivel bánthatok meg legsikerültebben egy írónőt első találkozáskor, hogy a vetélytársnőjét dicsőítem előtte. Ez a Kaffka Margit nem fogja ezentúl köszönésemet fogadni, ahogy a hölgyeket ismerem! Joggal tévedeztem így magamban. De hát tévedtem. Kaffka, azzal hogy kinevetett, és kinevettetett a társasággal is, megbocsátotta ügyetlenségem. Soha jobb női barátom nem akadt nála. Igazán érdemetlen halmozott el mindig gyöngéd, anyás szeretetével. Kaffka Margit is azok közé az íróművészek közé tartozik, akiket a legjobb kevesek meg az irodalomtörténet értékelt nagyra, sőt írónő társai közül legnagyobbra. Ezzel szemben műveinek példányszáma, a nagyközönség érzéketlensége okából, messze maradt közepes vagy éppen tehetségtelen írónők férjei mögött. Ady maga, sokat emlegetett mondásával, úgy jellemezte Kaffkát: - Maga, Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek. De hát nőibb nőt és furcsábban nőies tulajdonokkal bíró nőt el nem lehet képzelni, mint Kaffka volt. A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változékonyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szépnemnek, Kaffkával valahogy a kirakatba rakva, készen, megszövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön megfogalmazta a legröpkébb érzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszaszívott megállapítását a legremekebb fogasokoskodás kötéltáncával igazolta és alkalmazta helyzetről helyzetre... hogy bárkit elkápráztatott szellemi szemfényvesztésével. Csacsogás közben vagy éppen vita közben meg lehetett jól figyelni, hogyan esik egyszerre önkívületféle, termékeny átszellemülésbe. Ilyenkor önmagának is meglepetés, hogyan válik csodálatosan ötletkésszé. És rögtön hasznosítja is ezt a lelkiállapotát. A Kaffka legközönségesebb mondata volt: - Mindjárt! Ezt meg fogom írni! És egyidejűen a legközönségesebb mozdulata volt, hogy retiküljéből kikapja noteszét, és gyorsan belefirkálja azon melegen fogant eszméjét. Kell adnom itt ízelítőt ezeknek a táveszmefuttatásoknak lefolyásáról és jellegéről. Összevontan és nevek kiírása nélkül próbálom, de azért valóhűen, megérzékeltetni, az egyik ilyen vitát, amelyiknek befejezésére, majdnem csattanójára azért emlékszem, mert főszereplője voltam. Tehát a Kabos-páholy rendkívül vegyes asztaltársaságában ott ül, bámulatos, lexikont megszégyenítő értesültségű tudósunk. Az irodalom főleg társadalomtudományi alapon van a kisujjában. Nevezzük őt Könyvmolynak. Erős vetélytársa mellette kávézik. Ez kifejezetten a műbírálatot vallja hivatásának. Hívhatjuk őt Szobatudósnak. Szomszédjuk a Festő és Szobrász. Mind a kettő természetesen úttörő a pályán. Ugyancsak jelen van a Költő és a Költőnő is. A Zenész és Zeneszerző szintén. Az író a Szerkesztővel mint a haladó szellemiség élharcosai és Kaffka Margit-Kezdi a képzőművészek egyike, a Festő. - Szerintem a művészet már a modoroknak olyan végtelen tömegét tenyésztette ki, hogy szinte lehetetlen egészen újat csinálni. De hát akármelyik fölvett modorban lehet nagyot és úgyszintén gyatrát alkotni. Az még eredeti is lehet, egyéni is lehet... Maga marha! A társaság majdnem belenyugodna ebbe a megítélésbe. Csak a Könyvmoly rázza a fejét gúnyosan: - Azért szaladsz te ki átlag évenként Párizsba, hogy a divatos modorba helyezkedve alkosd meg a magad eredeti művét az itthoniaknak! Ez nem azonos azzal, amit egyéninek tartanak! A Szerkesztő azt véli: - Az eredetiségnek önmagában semmi értelme, ha nem szervesen kapcsolódik a zajló életbe. Minde- 2 RAKÉTA