Wágner Manó magángimnázium, Rákospalota, 1931
özv. WAGNER MANÓNÉ Negyedi Szabó Aranka. Április 2-án hunyta örök álomra jóságos szemét iskolánk Alapítójának megözvegyült élettársa. Végtisztességén megjelent a város „apraja-nagyja“, mert még azok is becsülték, szerették, akik csak hírből ismerték a jóságos Nagyasszonyt. Jóságot sugárzott, szeretetet osztott különbség nélkül mindenkire, aki közelébe jutott. Sokan jutottak közelébe. Szűkebb családi körén túl valóságos anyja volt azoknak a ma már férfiakká deresedett növendékeknek, akiket a sors a Wágner-portára juttatott. Mindennapos foglalatoskodásával példaképpé magasodott már életében : a vállalt életkötelezettségek maradéktalan teljesítése önzetlenül volt az életelve. Nem vágyta a nagyobb világ zajos elismerését, örömét, bánatát a Wagner porta határolta. Tanár és tanuló szívvilága gazdagult értékes példaadásával különösen a mai zilált időkben, amikor a családiasság kipróbált pilléreit is nyaldossa a hitetlenség szennyes árja. Fölemelő, megnyugtató, biztató emlékét iskolánk megőrzi és felhasználja a lelkek kiformálásában. Iskolánk tantestülete a következőkben búcsúzott az Alapító hűséges élettársától: Alig hegedhettek be a válás sebei . . alig nyugodhattunk bele a kérlelhetetlen emberi sors zord valóságába: születünk... egy kicsit élünk . . . és meghalunk s csak emlékek maradunk a hatalmas és sokrétű emberi élet tengerén, máris gyászt öltöttünk külsőnkre, belsőnkre . . . gyászt, mely ivódik lelkünkbe és dacos, kemény kérdésekkel ostromolja értelmünk. Hívő szívünk ma is megnyugszik, kérdező, kutató, fürkésző agyunk ma is érthetetlenül mered a nagy Rejtély kibogozhatatlan hullámtörésébe.. Már a kérdések felvetődése is borzongással lepi meg ma meg életerős testünk s a derűsebb napok természetes örömei is ízetlenné válnak s ha mosolygunk is, csak azért mosolygunk, mert már megtanultuk, hogy a mi fájdalmunk csak a mi fájdalmunk, mert az élet dinamikus ereje ontja az örömet és a fájdalmat egyidőben az élet hordozóira, a sok millió emberre, akik külön-külön, egyénenként, különböző időkben esnek át az élés, az élet katharzisán, azokon a viharokon, amelyek kibírásával megtisztul a szív, kiderül az ész, mert meglelte az élet megélésének egyetlen talizmányát: a hitet. Találkozunk . . . testi együttvalóságunk és egymásbakapcsolódásunk nem hiábavaló, nem ok nélküli. Az előbb született, bármily