Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)

1870-01-22 / 38. szám

38. szám. Egész évre Fél évre , Előfizetési főtételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva re . 18 frt — kr. Negyed évre . 4 frt 50 kr . . 9 „ — „ Egy hóra . . 1 „ 50 , Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“­ A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a ,,Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz.) intézendők. Helyben Ráth Mór könyv­kereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre . . . 18 ft — Fél évre .... 9­0­­ Negyedévre .... 4 , 50 Egy hónapra 1 , 50 REFORM I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: K­é­t­s­a­s­­ u­t­c­z­a, 14. szám. A lap anyagi ré­szét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kör­üli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Pest, jan. 21-én. közt, Mint a szöllő és a dohány a növények úgy a napi sajtó az emberi institu­­cziók közt az, mely talán az éghajlat és a talaj szerint leginkább változik. Hiába kí­sértetett meg a bordói vagy a rajnai szőllő honosítása máshol. Minden fáradság és a leglelkiismeretesebb utánzás daczára, az ab­ból készült bornak soha sincs meg azon sa­­játszerü zamatja, mely a bordói vagy raj­nai boroknak világszerü hírét megszerez­te. Hiában ültetnek Európában havannai vagy virginiai dohányt, soha sincs meg an­nak azon illatja, mely a havannai szivar valódi becsét képezi. Lesz talán jó bor az átültetett szőllö­­böl és jó szivar az átplántált dohányból, de mindkettőnek meg lesz csak hamar a saját íze, mely az eredetitől egészen különbözik. így van a napisajtóval is, mely eredeti honából, Angliából, átültettetvén az európai continensre, természetében lényegesen meg­változott. Hosszú lenne, mindazon eltéréseket és különbségeket elősorolni, melyek e tekin­tetben a különféle országokban léteznek, de van az egész európai continensen a napi­sajtónak egy sajátsága, melyet többé-ke­­vésbé mindenütt feltalálunk, és ez a félhi­vatalos subvenczionált faj). E sajátság a napi­sajtó gyengesé­gének tulajdonítható. Ott, hol, mint Angliá­ban vagy Amerikában, az oly állást vívott ki magának, hogy negyedik hatalomként számittatik, mely mögött az olvasó közön­ség milliói állanak, a félhivatalos subven­czionált lapnak még eszméje sem létezhetik. Ellenben a kontinensen, hol a sajtó­szabad­ság a többi alkotmányos szabadságokkal csak tegnap hozatott be, hol a napi­ sajtó még inkább a gazdagok csemegéje, mint a milliók napi eledele, majdnem magától ötlik fel az eszme, hogy a kormány, mely eddig a napi­ sajtót rendszabályai által korlátozta, most azt konkurrenczia utján egyensúlyozza. Egy milliókat számító olvasó közönség el­lenében ily vetélkedés csak nevetséges lenne, ezrek ellenében elég plausibilisnek látszik. De csakis annak látszik. Mint min­den hatalom, a közvélemény is némileg zsarnokos természetű; kegyes azok iránt, kik elismerik, de féltékeny azokra, látja, vagy csak sejti is a hajlamot, kikben hogy bármiképen omnipotencziája ellen töreked­nek, így bármily alapos legyen is az, mit egy félhivatalos lap a kormány mellett fel­hoz, mindig gyanúsnak látszand az a köz­vélemény előtt , míg a legvalószinütle­­nebb insinuáczió vagy félremagyarázás a másik oldalról hitelre találand. Hát még ha, mint rendszerint történik, a félhivatalos sajtó hivatásának ismeri a túlzások ellen, melyek egyrészről elkövettetnek, túlzások­kal a másik irányban felelni. Oly bokros­sá teheti a közvéleményt, hogy utoljára a maga árnyékától is megijed, és azt, ki a kormány mellett még a legigazságosabb ügy­ben is felszólal, mint gyanúst tekinti. Ha ettől mindenhol kell félni, m­ivel inkább kell ilyesmitől tartani meng­ná­lunk. Keleti természetünk úgyis hajlandó a túlzásokra, így politikában képzelődésünk csak félisteneket vagy árulókat lát; teljes paradicsomi boldogságot, egyrészről és a haza vesztét a másikról; egy szóval vagy tömjénezünk, vagy átkozódunk. Adjuk ehez hozzá, hogy a múlt tapasztalása maga a „kormány“ szó ellen egy bizonyos, majdnem akaratlan borzalmat és előítéletet teremtett , mint valami természeténél fogva kártékony állat ellen. Nemzeti kor­mányunk van, nincs kinek még esze ágában is lehetne tagjainak hazafiságát kétség­be vonni, és mégis szemünk előtt látszik káprázni azon fekete folt, melyet bélyeg­ként a múlt kormányokon látni szoktunk. Mily hatása lehet ily körülmények közt egy subvenczionált lapnak ? Csak­is az, mi egy rész birü bélyegnek, mely a jó áruczikket is gyanússá teszi. Alig panaszkodhatunk, hogyha az el­lenfél bőven kizsákmányolta a könnyű ak­nát, és ha néha érvek hiányában mindenre, mi a kormány mellett szólt, kényelmesen a félhivatalosság bélyegét reá sütötte, és az ál­tal hatását rontani igyekezett. Gyenge vi­gasztalás az, hogy azáltal a közönség sem igen nyert, de még a sajtó sem. Szombat, január 22. 1870. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, jan. 21. A költségvetés részletes megállapítása csak lassan halad. És e lassi­ságot nem az egyes tételek szorgos átvizsgálása, hanem intermezzok okozzák, a­melyek egyes apró kérdésekből eredve, gyakran a legszenvedé­lyesebb vitákká fejlődnek a ház pártjai közt. Ez ma is két ízben történt meg. Az első esetet Irányi Dániel idézte elő az ő felsége személye körüli miniszterhez inté­zett kérdésével, hogy e minisztérium oszto­gat-e születéstől függő kitüntetéseket, vagy nem? E kérdést az elnök interpellácziónak jelentette ki, a­melynek nem e helyen, ha­nem az interpellácziók rendes útján kellene a ház elé terjesztetnie. Ebből aztán a leg­szenvedélyesebb feleselés keletkezett, a­mely­ben a mindkét félről özönlő szónoklatok közt Csernátony úrnak is alkalma nyílt, Pulszky úr ellen érzett ősi rancunejének nem épen a legfinomabb módon kifeje­zést adni. Az ily házszabályos viták alatt nem egyszer önkénytelenül is arra a gondolatra jövünk, mintha a most már javított házsza­bályok is nem arra valók volnának, hogy a tanácskozásba rendet hozzanak, hanem hogy állandó anyagot képezzenek annak folytonos zavarására és megszakítására; a­mi annál is lehetőbb, mert épen a házsza­bályokhoz szabad mindenkinek és minden­kor szólani. De ezen a bajon a legjobb házszabály sem segít véglegesen; orvoslást e tekintetben csakis a parlamentáris ta­nácskozás modorának megszilárdulásában, és addig is csak a képviselők önmérsékletében és az elnök erélyében, s tapintatában kell keresnünk. A felebbi esetben nem csatlakozha­tunk az elnök véleményéhez. Miután, ha az egyes kérdéseket, amelyek a budget tárgyalásának folyamában felmerülnek, az interpellácziók útjára utasítanák, csak két­szeres időveszteséget okoznánk, mert míg egyrészről nagy mértékben megnevezi­ a fenök a budget tárgyalását, másrészről egy röviden elintézhető kérdéssel később sokkal nagyobb mértékben vennék igénybe a ház idejét. De erre nincs is szükség, mert, mint például ma is, a miniszter a legtöbb esetben megadhatja, néhány szóval, a szük­séges felvilágosítást. egy Volt már erre praecedens is, hogy t. i. szónok (Jókai) a miniszterhez (Ló­­nyayhoz a bankügyben,) tárgyalás közben kérdést intézett. A miniszter felelt a kér­désre és Jókai ehez alkalmazkodva, folytat­ta beszédét, a­nélkül, hogy ez inczidens fe­lett vita fejlődhetett volna ki. Volt egy második, hasonló természetű vita is, a­mel­­yet Tisza úr idézett elő azon kívánságával, hogy a ház Vukovicsnak a hivatalok systemizálására vonatkozó hatá­rozati javaslatát mindjárt most tűzze budget befejezése utánra közvetlenül a n­­­­pirendre. Lónyay miniszter úr azt jegyezte — és véleményünk szerint helyesen— hogy itt csakugyan nincs helye a napiren­dek megállapításának, és a ház csatlakozott e nézethez, elhatározván, hogy e kérdés fe­lett most nem határoz. Egyébiránt Tisza urat ez elvetett kívánságra tán ama ha­mis helyzet vitte, a­melybe Lónyay mi­niszterrel szemben jutott. Tisza ugyanis éles roszalását fejezte ki a felett, hogy Lónyay miniszter úr a számvevőségek szervezésénél a hivatalnokok számát önhatalmúlag szapo­rította. Lónyay ennek­ ellenében h­ivatko­­zott azon országgyűlési felhatalmazásra, melynek alapján a pénzügyi igazgatást új­­­já szervezni jogában és kötelességében állt, és nagyon helyesen jelentette ki, hogy el­járása felett csak akkor állana bárkinek is jogában roszalását kifejezni, ha O­szággyűlés által megszabott korlá­tain az ár­tól meg­­lépett volna. Ez pedig nem történt. A bal­oldal ugyan megkísérte Tiszát támogatni, de e dologban nem volt igaza. I. A képviselőház ülése. (Napirend: a költségvetés részletes tárgyalásának folytatása ; az ő felsége szemüye körüli és a pénzügyminisz­térium költségvetése) Elnök: Somssich Pál,az ülés 10^4 órakor nyitja meg. Jegyzők: Széll Kálmán, Bujanovics Sándor, Majláth István. A kormány részéről jelen vannak : Feste­tics György gr., Lónyay Menyhért, Horvát Boldizsár, Gorove István, Bedek­ovics Kál­mán miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván hi­telesíttetik. Jelentések, kérvények é­s interpel­lácziók. Elnök jelenti, hogy B­a­r­t­h­a Lajos képviselő meghalt. Úgy hiszi, hogy a ház nézetével talál­kozik, ha a képviselők részvéte jegyzőkönyvileg is kifejeztetik. (Helyeslés.) Elnök bemutatja Liptó megye két feliratát a kassa-oderbergi vasút kiépítése, illetőleg Budavá­­rosnak Fiumére vonatkozó kérvénye pártolása iránt. Szathmármegye feliratát a szamosvölgyi vasút tár­gyában. Henter Géza átadja Oláhfalu mezőváros kér­vényét, melyben a városi törvényszék megszünte­tésével Udvarhelyszék egyik járásbíróságának szék­helyét Oláhfaluba áttétetni kéri. — Királyi Pál egy magán kérvényt ad be. — A kérvényt bizott­sághoz utasittatnak. Szöllő Géza előrebocsátva, hogy Pozsonytól Nádasig a Kis-Kárpáton keresztül át nem vezet, s így e vidék kereskedelme pang, a maga­s még öt pozsonym­egyei képviselőtársa nevében a bazin-per­­neki hegyeken átvezető útvonal végleges kiépítése iránt folyamodik. Kéri a házat, hogy e folyamod­ványt előleges tárgyalás végett a pénzügyi bizott­sághoz utasítsa, és ennek jelentéstétele után a közlekedési minisztérium budgetjével együtt tár­­gyalás alá vegye. — A pénzügyi bizottsághoz uta­­síttatik. Wahrmann Mór a maga, C­s­é­r­y L. és W­odiáner A. képviselőtársai nevében beadja a magyar korona területén létező műmalmok köz­gyűlésének kérvényét, melyben kérik , hogy az utak jobb karba helyezéséről kimerítő törvény gon­doskodjék ( hogy a vasuti­ tariffák aránytalan­ságai kormányilag egyenlittessenek ki ; hogy az 1868 : XXVI. t. sz. VI. szakasza póttörvény által magyaráztatván meg, ez által a jövedelmi adó ki­vetése módjából a részvény­társulatokra háramló több rendű nyomasztó terheltetések, s azokkal együtt a szintoly méltánytalan acquivalen adó is megszüntettessék. (Helyeslés.) A kérvény­i bizottsághoz utasittatik. Gonda László beadja Csiky Sándor kérvé­nyét 261 ez­­ert és ötös kamatainak a kincstár ideiglenes nyugtái alapján leendő megtérítése tár­gyában. Egyúttal a következő interpellácziót intézi a belügyminiszterhez : I­n­t­e­r­p­e­l­l­á­c­z­i­ó az árvíz o­k­o­z­ta­k­­ároknak hivatalos kimutatása iránt: „Van-e szándéka a belügym­iniszternek a képviselőház elé terjeszteni a haza több vidékén csapásként jelentkező vízáradások által, úgy­szin­tén a közlekedési utak megrongált állapot­a foly­tán az ipar-, kereskedelmi forgalom és gazdászatra nézve bekövetkezett károsodásokat feltüntető hivata­los, tehát megközelítőleg hiteles adatokat, melyek­nek az országos rendőrség központján kétségtenül bejelentve, s az érdekelt szak­minisztériumok hoz­zájárulásával egybeállítva kell lenni­ök ; — és ha igen, mikor teendi ezt ?“ Napirend. A ház ő felsége személye körüli minisztérium költségvetésének tárgyalására térvén, Ifj. Zichy József gr. előadó, a pénzügyi­ bi­zottság részéről jelenti, hogy az ő felsége személye körüli minisztérium 70-ki költségvetése a múlt évi­nél 7000 fttal kevesebbet irányoztatott elő; e meg­takarítás onnan veszi eredetét, hogy a miniszter fizetése 16 ezerről 12 ezerre szállíttatott, az állam­­titkári állomás be nem töltetett, s azonkivül az orsz. levéltár segédhivatalainak igazgató­ állomása is megszüntettetett.­­ A bizottság az előirányzott 71 ezer ftot megajánlandónak véli. Majláth István jegyző olvassa a költségvetést. Szükséglet I. Személyes járandóságok. Az első rovatban tiszti fizetésekre és lakpénzekre 38,440 ft irányoztatott elő. E rovat 2-ik tétele alatt előfor­duló miniszteri tanácsos fizetése 1870-re azon ok­ból, mert az államtitkári állomás be nem töltésénél fogva ennek hatáskörébe tartozó teendőket is az említett miniszteri tanácsos végzi, 5600 ft helyett 6600 fttal van előirányozva. Ifj. Zichy József gr. előadó jelenti, hogy a pénzügyi bizottság az érintett körülményt nem tartja elegendőnek arra, hogy a miniszteri tanácsos rendes fizetése emeltessék föl, miből nagyobb nyug­­díj igénye is eredne, s a többletet okozó 1000 ftot ugyan megadandónak, de a működési pótlékok rovatába sorozandónak véli. Klenszlim­uu Imre elismerését fejezi ki az iránt, hogy a minisztérium költségvetését leszállí­totta ; de úgy emlékezik, hogy a felség személye körüli minisztérium teendőit 1848-ban négy-öt egyén végezte, mig itt 18 van alkalmazva. Ezért a következő határozati javaslatot terjeszt a ház elé : Határozati javaslat. „Mondja ki a ház, hogy bár elismeréssel veszi azt, hogy az ő felsége körüli minisztérium költsé­geit már két ízben leszállitotta, mégis az 1848-ban ugyan e czimmel biró és hasonló teendőkkel meg­bízott magyar minisztérium bizonyságul szolgálván arra, hogy feladatát ezen minisztérium hivatalno­kainak fele is elvégezheti, oda utasíttatik a minisz­térium, hogy igyekezzék hivatalnokainak számát minél előbb felényire leszállítani. Nyáry Pál azon okból, mert a 1000 ftnyi többlet a miniszteri tanácsos képességét nem emeli, indítványozza, hogy a miniszteri tanácsos fizetésének fölemelése töröltessék. Ifj. Zichy József gr. előadó méltányosnak tartja, hogy a miniszteri tanácsos azért, mit munka­körén túl végez, külön díjaztassék, miután de jure az államtitkári teendőket teljesíteni nem köteles. Irányi Dániel elismeri, hogy a miniszter a 48-i törvények alapján osztogathat kitüntetéseket; de kijelenti azt is, hogy a magyar törvényhozás nem ismerhet el törvényesnek oly kitüntetést, mely a születésre való tekintettel történnék; ennélfogva, mielőtt határozati javaslatot adna be, azt kérdezi a felség személye körüli minisztertől: „váljon azon előterjesztések között, a­melyeket ő felségének tesz, vannak-e olyanok, a­hol születésre tekintet van, és ha a kamarások kinevezése nem az ő hatásköré­hez tartozik is — van-e tudomása arról, hogy en­nél a születésre még van tekintet?“ Elnök Irányit a házszabályok 121-ik §-ára figyelmezteti, mely szerint „a napirendre kitűzött tárgy feletti tanácskozás megkezdetvén, attól el­térve más tárgyról szólani a ház különös engedel­­me nélkül nem szabad.“ Ennek alapján kéri a képviselőt, hogy kérdését annak idején tegye meg. (Helyeslés jobbról; ellenzés balról.) Irányi Dániel nem interpellálni akart, s csak a tárgyalást véli könnyíthetni, ha nehézség esetén a minisztertől fölvilágosítást kér. Tisza Kálmán azon esetre, ha a miniszterek­től fölvilágosítást kérni nem lehet, akkor az egész tár­gyalást feleslegesnek tartja, s nem érti, hogy a mi­­niszterek mért vannak a házban. Kéri a házat, hogy a diskussio ily megszorítását el ne fogadja. Madarász József az 1848: III. t. ez. 29. §­­ából azt olvassa ki, hogy a miniszterek az ország­gyűlés mindkét táblájának felvilágosítást adni tar­ A „REFORM“ TÁRCZÁJA. N­épszerü rh­etorika vagy Hogyan kell szónokolni nyilvános gyűlés­ekben. Isten mentsen, hogy a görögök ezen megújí­tott modorának alkalmazását tanácsoljam, mely mel­­lett beszélni lehet, a nélkül, hogy valamit mond­junk, s mely fölment minden meggyőző bizonyítás alól. Ha az ékesszólás nem áll az igazság szolgá­latában, ha az nem a hévvel és egyszerűséggel szóló igazság maga, akkor a legszomoruabb mesterség. Jó lesz tanulmányozni a régiek rhetorikáját, de csak azért, hogy a sophisták ezen műveit napvilágra hozzuk, és hogy szakítsunk a közhelyekkel. Az an­gol parlamentben e reform megtörtént­­, túlvannak a deklamáczió korán, elértek a vitatkozás korába. Bár­ érkeznénk el nemsokára mi is szomszédunk érettségében és értenők meg végre, hogy a közügy­ügy, és nem tárgy banálos szavazatokra. Tanulmá­nyozni kell az ország érdekeit önmagukban és részleteikhez, a tapasztalás és józan ész segítségé­vel. Hagyjuk az i­t­h­o­s -t és a p­a­t­h­o­s-t a tanuló ifjúságnak. A régiek rhetorikája idejét múlta, mint physikájuk és astronomiájuk. A­mire nekünk mai napság szükségünk van, az nem üres és csengő phrázisok, hanem tények, számok és érvek. A rögtönzésnek, melyet én ajánlok,­­ semmi köze a szószátyárság ezen tudományához. Nem hogy fölmentene minden munka alól, inkább minden tárgy­ra hosszú és komoly előkészületet követel. A valónak kutatása, a gondolkozás, az olva­sás lényeges föltételeit képezik; nem egyéb az, — más szóval, mint a képesség, szóval kifejteni, mire a tanulmány és a gondolkozás bennünket oktatott. „Az igazi rögtönzés“, írja Coquerel úr, két elvá­­laszthatlan vonásban áll: „A szónok tudja, mit fog mon­dani, de nem tudj­a, hogyan fogja mondani.“ *) Kitűnő definiczió és azok egyikétől eredő, kik legjobban kilesték a rögtönzés titkait és segédfor­rásait. *) Observations pratiques sur la pré­­dikation, par Athanase Coquerel, (le pére), Páris, 1860, p. 193. Igen jól irt könyv, és minden nyilvánosan fellépő szónoknak ajánlható. A rögtönzés ezen neme, mely inkább a tar­talommal gondol, mint a formával, egyedül illő tisztességes emberhez. Ezt gyakorolják azon ta­nárok, hitszónokok, ügyvédek és képviselők, kik beszédöket csak az igazság szolgálatának szente­lik. Ebben rejlik a különbség a szónok és a rhe­tor, a bölcsész és a sophista, a nép barátja és a tömeg udvarlója közt. Mihelyt e tiszta fényt meg­pillantottuk, megundorodunk azon theatralis szava­latoktól, melyek nem egyebek, mint az ékesszólás hazugságai ; csak azon átlátszó nyelvet szeretjük, mely elfeledteti velünk a szónokot, hogy csupán a gondolatot tüntesse fel előttünk, egész természetes­ségében és szépségében. Az így felfogott rögtönzés első feltétele a készülés. Mihelyt meg­van a tárgy, tanulmányozni kell azt magában­­ és minden körülményeiben. Vegyünk egy példát. Ön ki akarja fejteni Turgota eszméit és közgazdászati reformjait. Ez népszerű tárgy, és időszerű is. Semmi sem sürgetőbb, mint hogy az országot neveljük az által, hogy a poli­tikai gazdasággal megismertetjük. Ön mindenek­előtt elolvassa Turgot iratait, azután életrajzát, melyet titkára (Nemoursi) Dupont szerkesztett. Ezek a lőforrások; egy közönséges szónok beérhetné ezek­kel. De az nem elég az igazság barátjának. Van egy vezérlő gondolat, egy ph­ilosophiai eszme, mely az uj tan szülője volt. E philosophiát megtalálja ön Turgot nehány lapjain, és főleg Condorcet által kiadott életrajzában. Ez az egész ? Nem, hozzá kell csatolni Quesnay olvasását is, ki az iskola ala­pítója. A ki nem olvasta azt az ismeretlen kis mesterművet, melynek czíme „A természeti jog“ Qusnaytöl, nem ismeri a forrást, melyből a folyó ered. Ellenben az alapelveket leírva, a szónok tö­kéletes ura tárgyának­ hatalmában tartja és erősen lévén meggyőződve ő maga, könnyen fogja átvinni meggyőződését hallgatóinak lelkébe. Hogy tovább is kell-e menni? ez a rendelkezésünkre levő idő­től s azon egyéni hajlamtól függ, mel­lyel a kuta­tás iránt viseltetünk. De jó, magát korlátozni. Az olvasás nagy gyönyör, de, ha az ember­ annak na­gyon sokáig enged, oly gyöngyör, mely ittasít és elaltat. Hány ember nem tölti életét ily iskolake­­rülő otthoni tanulással, felejtvén, hogy a tanulmány nem egyéb meddő, sőt veszélyes gyönyörnél, ha nem végződik tettben ? Kezdje tehát az olvasáson, de olvasson elfo­gulatlanul, anélkül, hogy eszébe jutna szónoklási szán­déka. A körülmények és gondolatok csak ma­guktól sorakozzanak elméjében; beszéde készen és jó szerkezetű lesz, anélkül, hogy befolyt volna an­nak szerkezetébe. H­a ez állításom paradoxnak tet­szik, tegyen maga kísérletet S azután, ha sokat olvasott, két vagy három napi pihenést ajánlok s mire újból hozzá fog tanulmányaihoz, — meg fog róla győződni, hogy gondolatainak átlátszósága csak nem önkénytelenül jött Ez furcsa tünemény, noha tudtommal senki sem jelezte még, de megma­gyarázni nem nehéz. Néhány nap lemúltával, a felü­­letes benyomások elmosódnak, s az emlékezetbe csak azon eszmék és tények vésődtek, melyek élén­ken illeték az olvasó figyelmét. A részletek szét­­foszlottak, az erős vonások megmaradtak; ezek azok melyek beszédünk oszlopait képezik. Ezen előmunkálat, melyet én készülésnek, vagy még helyesebben konczepcziónak ne­vezek, a rómaiaknál invenczió; de, mint már emlitem is, ezalatt nem annyira magának a tárgy­nak tanulmányozását értették, mint azon érvek összegyűjtését, mely­ek egy per megnyerésére, vagy szavazatok meghódítására voltak irányozva. A ró­maiak ékesszólása politikai vagy törvénykezési, mindig határozott czélra törekedett. — Ez hadigép volt a nemzetek kezében, k­ik keveset törődnek az igazsággal s az okossággal; ez a szenvedélyek fölkorbácsolásának mestersége volt, mely a kedé­lyek fölzaklatásával minden áron diadalmaskodni akart. A hadakozó pártoknak mindennemű fegyvert szolgáltatni kezébe, ez a rhetorika feladata; a dol­gok saját képeni mibenléte ránézve közönbös. S igy ne is ütközzünk meg Cicero azon kérdésén, vajjon nem több roszat hozott-e az élőszó az emberiségre mint jót ? A régieknek, az ékes­szólás kétélű kard. Nálunk, ellenkezőleg, azon ékesszólásnak, mely­lyel mi élünk gyülekezeteinkben, csak egy föladata van: a népet javítani és felvilágosítani. Kertészkés az, és nem tűr. Nem keresi sem a valószínűt, sem a hihetőt, szép elnevezések, melyek­­­ íögé a so­­phisma szeret rejtőzni; csak az igazságot keresi, csak azt védelmezi. Az igazság magából a tárgy lényegéből folyik; az igazság pedig maga a dolog, s csak egy mód van megismerni a tárgyakat, s ez a megfigyelés. A görögök és rómaiak keveset tö­rődtek a kiindulással; csak a logikát tisztelik és a periódust; azt hiszik, hogy közhelyekkel és szó­noki fogásokkal, az ügyes deklamátor mindent be­bizonyíthat, vagy legalább valószínűvé tehet. Mo­dern fölfogásunk szerint azonban, az igazság ki­derítése az egyedüli czél; a rhetorika meghalt, a logika csak alázatos szolgálója a tudománynak; egész szerepe abból áll, a tapasztalás által megál­lapított tényekből híven kivonni a következtetése­ket. A mi ékesszólásunk tehát nem oly drámai, mint volt a régieknél, hanem szabatos, mint tudo­mányos rendszereink; az invenczió számára nincs hely. Ha ön tárgyát többl megfogalmazta, jó lesz azt több részre osztani, hogy rendet és világossá­got hozzon belé. Ezt nevezék a rómaiak disposs­ez­ió-nak. Ki ne ismerné hires (hat) pontozataikat: exordium,na­rratio,divisio, confirmatio, resolutio és peroratio.*) Ez volt a védbe­­széd, vagy politikai szózat rendes szabása, de az nem illett mindig egy-egy előadás egyszerű tárgyá­hoz. Bármi legyen értéke e többé-kevésbé mester­séges szabályoknak, a kezdő szónok jól fogja ten­ni ha nem sokat gondol velők. Oda nem szükséges r­e­torika, kimutatni azt, hogy minden beszédnek van eleje, közepe és vége. Már az ösztön is súgja,hogy a szónok soha eléggé nem gerjesztheti föl maga iránt a hallgatóság jóakaró figyelmét; hogy szük­séges tárgát gondosan exponálni, s hogy végül ös­­­szefoglalván a mondottakat, meleg zárszóval fordul közönségéhez, hogy kifejtett gondolata egy csa­pással hassa át hallgatói lelkét. Exordium, exposi­­czió, peroráczió, ezek meghiszem minden szónok­latnak természetes elemei. Mindegyike e pontoza­­toknak megérdemel egy pereznyi reflexiót. Boileau azon tanácsa, hogy „le debut soit simple et n’ait rien d’affecté, (a szónoklat legyen egyszerű és ment minden szenvelgéstől) csak oly igaz az ékesszólásra, mint a költészetre nézve. A túlzott biztonsági érzetben és a preten­­sióban valami kimondhatlan jellege rejlik a szem­telenségnek, mely sérti a hallgatót. De azért­­ maga a szerénység nem elég. A szónok kiválókép azon legyen, hogy közönségének hova­ hamarább bizalmát nyerje meg. Maga az előadott tárgy ren­desen már­is elégséges ajánlatnak, de ha valami különös körülmény folytán gyűlt egybe a hallgató­ság, ha czélja jótékonyság (p. alapítvány), vagy társadalmi tüntetés, a szónok nem egykönnyen fogja kiszalaszti kezéből az ily kedvező hangulat értékesítését. Semmi sem nyeri meg inkább vala­mely gyülekezet tetszését, mint oly exordium, mel­­lyel csak az ő kedvéért kezdi beszédét a szónok. A hallgatóságnak egyszerre a közreműködő szere­pét juttatjuk; megkedveltetjük vele a beszédet és szónokot. Többször hallottam tanárokat és tribunusokat, kik beszédük tárgyává az édes maguk személyét *) Cicero de Invention«, c. XIV. tevék. Népgyülésben, az ily föllépés föltétlen tet­szést arat. Azt hiszem, csinján kell bánni azon eszközzel, melylyel Cicero annyira visszaélt. Meg­hajolni a hallgatóság előtt, kijelenteni, hogy a nép minden, a szónok semmi, nem egyéb udvarlásnál; elősorolni a tett szolgálatokat, fitogtatni odaadását: hiúság; beszélni fáradozásairól és ron­csolt egészségéről, csak más módja az oda­adás fitogtatásának. Meg kell maradni a független­ség és szerénység határai közt. Ezzel, beismerem, nem teszünk szert egy melodrámai hősökhöz szok­tatott sokaság ellenére, de így tarthatja meg az e­mb­er sokára a közönség bizalmát és tiszteletét. A­mi az exposícziót vagy a beszéd derekát illeti, szerintem nincs más szabály, mint a dolgokat és eszméket meghagyni azon sorban, melyben ben­nünk megfogamzottak. Ez a legegyszerűbb és a legtisztább berendezés; azonfelül két jelentékeny előnye van, egyik a szónokra, másik a gyüleke­zetre nézve. Az első az, hogy nem zavarja az emlékezetet, mint azt okvetlenül megzavarja ugyan­­egy tárgy kétszer osztályozása; a második, hogy lépésenkint vezeti a közönséget, még­pedig ugyan­azon uton, melyet mi végig jártunk, jó mód arra, hogy együtt érjünk ugyanazon czélhoz. Az egyetlen tanács, melyet adok az, hogy ne szaporítsa a fölosztásokat, de annál erősebben emelje ki. A sokszor is ismételt felosztásoknak nemcsak az a hibájuk, hogy a tárgyat szétmorzsol­­ják, hanem az is, hogy fárasztják a hallgatót. Kény­­szerítjük vele a gyülekezetet, hogy majdnem an­­­nyit foglalkozzék a formával, mint a tartalommal; a keret miatt elfelejti a képet. Másrészt jó egy franczia közönséggel kíméletesen bánni, midőn fi­gyelmét nem feszíti meg a drámai érdek vagy a politikai szenvedély. Ne féljen tehát a hitszónoko­kat utánozni, os­sza föl beszédét bizonyos számú pontokra, melyeket előre elsorol. Az első pont után álljon meg és mondja, hogy most áttér a má­sodikra. — Vegyen egy kis lélekzetet a beveze­tés után; tartson szünetet, mielőtt belefog a pero­­ráczióba; szóval, ha szabad így kifejeznem, eres­sze le koronkint a vitorlát, engedjen a hallgatónak egy kis pihenőt. Ez nem gyermekes figyelmezte­tés, bízzék e pontban a tapasztalásba. Elmámoro­­sodva eszméitől, a szónok inkább repül, mintsem szalad, de a közönség, kinek még az utat is föl kell ismernie, nem megy ily gyorsasággal, és ha az ember nem vigyáz, elfárad és feleúton ott marad.

Next