Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)

1870-01-13 / 29. szám

29. szám. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön SO kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petitsor 25 kr. REFORM Egész évre Fél évre Előfizetési föltételek: ;, Vidékre postán vagy helyben házhoz hordta 18 frt — kr, 9 , — , Negyed évre Egy hóra : 4 frt 50 ki 1 . 50 . I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, fönt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadaatnak el. Kiadó-hivatal: Kétsas­ utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k­iadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. jpLŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a , ,R­e­f­o­r­m“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz.) intézendők. Helyben Ráth Mór könyv­­kereskedésében is lehet előfizetni. 44 -ra. Egész évre • • 18 ft -Fél évre • • 9 „­­Negyedévre . • • 4 , 50 Egy hónapra • t 1 , 50 Csütörtök, január 13. ISW. Pest, jan. 12-én. Azon, Darwin által feltalált,vagyis inkább legelőször adatokkal bebizonyított természeti törvény,mely szerint minden élő organismus, kénytelen lévén magát az adott viszonyok­hoz alkalmazni, lassanként e viszonyokhoz képest átváltozik, nemcsak az anyagi, ha­nem a politikai és nemzeti életre nézve is áll. Szép azon sokszor kimondott elv, hogy minden nemzetnek az a kormánya, a­me­lyet megérdemel, és hogy tehát minden nemzet saját sorsának ura, de bár az em­beri egyén s az emberi társaságok néha egy nagy erőfeszítéssel az adott viszonyokon ke­resztül törhetnek, vagy kitartás által azo­kat lassankint átváltoztathatják, még­is az ily erőltetett és természet­ elleni viszonyok nyomai mindig megmaradnak, és ha huza­­mos­ ideig tartottak ily viszonyok, azok, mind az egyén, mind a nemzet természe­tét is, tetemesen átidomítják. Tekintsünk csak példa gyanánt önma­gunkra. Hivatkozunk azokra köztünk, kik emlékezhetnek az 1848 előtti Magyarország­ra, és kérdezzük, nem látnak-e anyagi, szel­lemi, és minden más tekintetben egy óriás különbséget; nem rémlik-e előttük, mintha a két kor nem huszonkét év, hanem egy szá­zad által lenne egymástól elválasztva. Esz­mejárás, hajlamok, törekvések, szokások egészen átváltoztak, és ha kutatjuk okait és történetét ezen változásnak, nem talá­lunk-e mindenütt a múlt viszonyok nyoma­ira? Megváltozott volna-e oly rögtön azon morepatria való gazdálkodás, mely egykor átalános volt, ha az adók és más mostoha viszonyok nem kényszerítettek volna előrelá­tásra és szorgalomra ? Eltűntek volna-e oly hamar mindazon középkori társadalmi és politikai nézetek, ha a közös elnyomatás nem fűzte volna össze a nemzet minden ré­tegeit, és a hosszú alkotmányszünetelés nem szakította volna félbe a múlttal való összeköt­tetését? Nem látjuk a sok történt változá­sokban hatását azon nagyobb nemzetközi érintkezésnek, mely a könnyebb közlekedési eszközök megnyitása folytán bekövetkezett, és mely azon elszigeteltséget, mely egykor félreértett büszkeség tárgya volt, és az is­mert „extra Hungáriám non est vita “-ban kifejezést talált, — megszüntette ? szük, Ha mindezeket elősoroljuk, azért tesz­­mert gyakran nyomára akadunk oly változásnak, melynek hordereje e perczben, midőn egész belszervezetünket átváltoztatni készülünk, kiszámithatlan befolyást gyako­rolhat minden institucziónkra és egész al­kotmányunk kifejlődésére. — Az egyszerű­ség volt az 1848 előtti Magyarország in­­stituczióinak egyik sajátsága. Va­lan, de erő­teljesen nőttek fel,­­ sok gond és ápolás nél­kül. Volt körülöttük akármen­nyi gaz is, de erőteljes lévén a növény nedve, a gaz daczára gyarapodott. Szánakozva, kaczagva, vagy talán épen elborzadva nézték a szom­szédok, kiknek minden lépése ki volt mérve, a vad, elmaradott nemzetet, melynek rész, vagy épen semmi szabályai sem voltak, és mely mégis valamikép csak elvégezte saját ügyeit. Ha most bármelyik törvényjavaslaton áttekintenek, mely az újjáalakulás óta elő­került, és mindazon száz meg száz czikket lát­ják, melyek azt képezik, még a legalapo­sabb német tudor azok egyszerűségén­ sem fog panaszkodhatni Minden lehető esetet paragraphusok által szabályoznak, semmit sem bízván az életre, mely utoljára keresz­tül tör a paragraphusokon, ha azok által el nem nyomatik. Az első bíróságok rendezéséről szóló törvényjavaslat, melynek vázlatát tegnapi és tegnapelőtti számunkban közöltük is, némileg ezen, a nemzet szellemében történt változásnak nyomait mutatja. Ott van leg­előbb is az első folyamodás a királyi törvény­székek collegiális szervezése. Mint értesü­lünk, magának az igazságügyi miniszternek eredeti terve az volt, hogy a törvényszé­kek egyes bíróságok legyenek, és csak saj­nálhatjuk, hogy ebbeli nézeteit keresztül nem vihette. Már azon felebbezési mániát tekintve, mely nálunk létezik, valódi fény­űzésnek látszik egy collegiális első fokú bí­róság; de eltekintve ettől, mi a felelősség elvét mindenütt az egyes bíróságok által sokkal jobban látjuk megóva, mint a colle­­giális rendszer által, és a felelősség, ellen­őrizve a nyilvánosság és szóbeli eljárás ál­tal, nevelendő a jó bírákat. Egy másik nyomát a divatozó szel­lemnek a járásbeli egyes bíróságok felállí­tásában találjuk, melyek a béke­bírák és a királyi törvényszékek közt foglalnak ál­lást. Véleményünk, hogy a békebírák hatás­köre kiterjesztethetnék annyira, hogy a já­rásbeli bírák nélkülözhetőkké váljanak. Senki sincs inkább áthatva a mostani törvényhozási rendszer rendetlenségétől,­­ mint mi, csak óvni kívánunk, nehogy az ellenkező túlzásba essünk, mert a nagyon is tökéletes formák által a szellemet kön­­­nyen elfojthatnók. A maurizipális enquete munkálataiból. (A »Reform« közleménye.) A községi és megyei autonómia tárgyában a belügyminiszter által összehívott enquete tanácskoz­­mányai és határozatai periodikus közzétételét meg­szüntetvén, részünkről diskreczionális kötelességnek tartottuk, azon bő adatokat, melyeket az enquete működéséről időközben saját tudósítóinktól nyertünk, mindaddig nem közölni, míg a véglegesen formu­­lázott elaboratum legalább illetékes helyére: a mi­nisztertanács elé nem kerül. De minthogy ma a „Napló“ az enquete megállapodásainak néhány, bár nem épen momentuosus vonását nyilvánosságra hoz­za, mi is föloldozva látjuk magunkat a diskreczió kötelessége alól, s inkább az olvasók iránti tarto­zásunkat teljesítjük az egész munkálat alapelveinek közlésével. A község autonómiáját, melyről legelőbb tanácskozott az enquete, azzal vélte a többség legpraegnánsabban kifejezni, hogy a köz­ségi elüljárót ne a szolgabiró kandi­­d­á­c­z­i­ó­j­a folytán, hanem egészen önállóan választhassák a jogosultak. A m­e­g­y­é­t illetőleg: A főisp­­ánok hatáskörében az enquete meghagyta a tisztviselők kan­­didácziójának jogát, valamint azon jo­got is, hogy a megürült állásokat a bizottmány legközelebbi rendes üléséig betölthesse a főispán , de kivétel tétetett az első alispán­­s­á­g­r­a nézve, melynek megürülése esetében a főispán nem helyettesithet, hanem rögtön összehív­­ja a bizottmányt, mely a megürült állást maga tölti be. A tisztviselő kar és a megyei bi­zottmány m­egnyitása hat évre történik. A megyei bizottmány össze­állítása kétféle alapon történik: fele részben a választás, fele részben az adófize­tés alapján. A választásra nézve a qualifikáczió egyenlő az országgyűlési választásokra elfogadott vagy elfogadandó censussal, csak azon különbség­gel, hogy az a­c­t­i­v és a passiv választó qualifikáczió a megyei választásokra nézve ugyanaz. A bizottmány másik fele a megye legtöbb adót fizető tagjaiból áll. Azt, hogy ezáltal az arisztokráczia aránytalan túlsúlyt nyerjen a bizottmányokban, a bizottmányi tagok számának oly meghatározásával véli az enquéte megelőzni, mely a legtöbb adófizetők közé a középosztály nagy kontingensét juttatja be. E számarány olyan, hogy minden megyé­ben 1000 lélekre egy választott és egy adó­­szerinti képviselő essék, azon megszorítással, hogy a bizottmány a legkisebb megyékben 200-nál kevesebb, a legn­agyobbakban 800-nál több tagból ne állhasson. A bizottmány évenként négy ülést tart, időközben a tisztviselők az ügyeket nem k­o­l­le­­g­i­a­l­i­t­e­r, hanem a bizottmány iránti egyenkinti személyes felelősség mellett intézvén. A megye és a kormány közti vi­szonyra nézve az enquéte a bizottmányoknak meghagyja a jogot, hogy valamely kormányi ren­delet ellen egyszer repraesentálhassanak s an­nak végrehajtását a válasz visszaérkezéséig fölfüg­geszthessék. A rendelet imétlése esetében a végrehajtásnak meg kell történnie, a bizottmánynak joga lévén, a végrehajtás után az országgyű­lésnél panaszt emelni. Ha egy bizottmány ily másodszori fölszólitásra is vonakodik a végrehajtást elrendelni, a főispán a megtagadás mellett szava­zókat följegyzi, kik a miriasztásból a közügyre há­ramló kár fejében 500 frtíg terjedhető birság­gal sújthatók. A végrehajtást ilyenkor a kiküldött királyi biztos teljesíti, ki a rendelet foganatosítása után azonnal visszahívandó. Megjegyezzük, hogy az enquéte ezen megálla­podásait csak tárgyilagosan akarván közölni, meg­jegyzéseink és alapos kifogásaink megtételét fön­­tartjuk azon időre, mikor a munkálat szó szerint a nyilvánosság előtt lesz. Az osztrák minisztérium pártjainak emlékiratai. Pest, jan. 12. „Legfelsőbb felhatalmazás folytán,“ közli ma a hivatalos „Wiener Zeitung“ azon két emlékiratot, melyet az osztrák minisztérium két pártja a kormányt ketté­választó alkotmánykérdésekről a császár elé terjesztett. A történelmi nevezetessé­gű okmányokat, melyeket az esti posta késő óráiban kaptunk csak, lényegükben e sorok végén találja az olvasó. Minket nem csak az idő rövidsége, hanem az eset kü­lönössége, sőt j­áratlansága is tartóztat attól, hogy a két memorandumról tüzete­sen szóljunk, mert valóban nehéz eldönteni, mi jellemzőbb és következményekkel terhe­sebb : maguk az okmányok-e, vagy az, hogy így és a helyzet ily bonyodalmai közt nyilvánosságra bocsáttatnak ? Alig lehetsé­ges csak végig gondolni ez eljárás hord­­erején, mely egy tényleg kormányzó parla­mentáris minisztérium vitáját mind elvi, mind személyes oldalaival [mert a két irat egyike elég csípős polémia] nem valamely zárt parlamenti bizottság, nem is maga a parlament, hanem egyenesen az egész kö­zönség elé hozza. Ki számítja ki, vájjon a többség emlékiratából nagyobb bátorítást merítend-e az alkotmány­párt, mint a ki­sebbségi memorandumból az ellenzék? És ki tudja eldönteni, vájjon a deczemberi charta híveit fogja-e jobban felzúdítani Taafe, Potocky és Berger emlékirata, vagy Giskra és társai-e az amúgy is felizgatott nemzeti ellenzéket? És hogy az átalános és elkerülhetlen izgalomnak, mely a parla­ment feje felett fog a journalistikában, mintegy „ enquete “-t tartani a tör­vény­ho­­zá­snak dolgai felett, milyen lehet következ­ménye? Oly kérdések ezek, melyekre a pil­lanat nem adhat választ, de bizonyos az, hogy a Parlamentarismus történetében pél­dátlan jelenségnek vagyunk tanúi. A m­iniszterium­ többségének memoranduma. A császár decz. 10-iki meghagy­ása folytán a kor­mány többsége előterjeszti memorandumát, mely azon kezdi, hogy a kormány „álláspontját azon időtől kezdve, melyben a korona tanácsába hivatott, soha sem hagyta el, és most is azon meggyőződés­ben van, hogy a monarchia nehéz helyzetében nem maradt egy­éb fenn, mint a problematikus, és veszé­lyes projektumok mellőzésével, a legalább viszonylag leghelyesebb után türelemmel, és azon kitartással haladni, melynek hiánya annyira alkalmas az ál­lamkormányzat ellen bizalmatlanságot kelteni, és azt gyarapítani.“ Ezen fölfogás mellett a többség a helyzet ne­hézségeinél fogva ugy­an nem vállalhat kezességet a sikerért, de azt is kimondja, hogy az ellenkező út követése mellett kedvezőbb sikert feltenni feltét­lenül nem lehet és így folytatja: „A komány a fenálló alkotmányt azon kom­­promissumok eredményének tekinti, melyek a f­e­­deralistikus felfogással köttettek. Ha az 1867-iki alkotmánynak hiányai vannak, azok nem az orszá­gok autonómiájának szűk határaiban keresendők.­­ És bizonyos az, hogy az 1867-iki alkotmányban megállapított autonómia a birodalom erejét oly kö­vetelések rovására csökkentené, melyek sem a positiv jogban, sem a reális viszonyokban nem ta­lálnak alapot, és melyek tehát csak a birodalom érdekével ellenkező tendencziákból eredhetnek.“ „így nem lehetett a kormányra nézve kétsé­ges, miképen­ feleljen azon kérdésre, vájjon felhagy­jon e az alkotmány melletti küzdelemmel, vagy pedig határozottsággal és meggondoltsággal foly­tassa?“ Bizonyos, hogy az ellenállás rövid idő alatt nem lesz megtörhető, és egyátalán csak úgy, ha ellenében a kormány akc­iójának legteljesebb egyetértése léphet ki síkra.“ Áttérve az alkotmány változtatására, mind­enekelőtt a választási modul reformjáról nyilatko­zik a kormány. Ezen reformot elfogadja a kor­mány, mert a törvényes téren áll, de még e kér­désben is a legnagyobb óvatosságot hitte köteles­ségének. A kormány csak akkor hozhat végleges határozatot, ha a birodalmi gyűlés tagjaival meg­­hányta a kérdést. Egyenesen visszautasítja a kor­mány a kezdeményezést a galicziai és a cseh op­­posíczió érdekében. Az utóbbiról így szól: „Határozottan, s állandólag ellenállnak alulirat­­tok, mindazon törekvéseknek, melyek a királyságok és tartományok államjogi állásának megváltoztatását czélozzák. “ „Galicziára vonatkozólag oly politikát­ kellene követni, mely ezen koronatartomány önállóságának fentartásában szabad és ez okból hatalmasabb se­gédkezet keresne, a birodalom államügyeiben elő­forduló nehézségek legyőzésére.“ „Ily politikának azonban meg kellene azon következmény gondolatával barátkozni, miszerint Oroszország provokácziója által Galicziának Ausztriával való összeköttetése to­á­bbra komolyan veszélyeztet­ve lenne.“ „Alig lenne azonban várható, hogy még a legtágabb engedmények, név szerint, ha Galiczia szá­mára ily­enek egy­oldalúlag ki is mondatnának, csak távolról megnyugtatnák a politikai pártokat.“ „Sőt ellenkezőleg ezen engedmények más tar­tományokban csak m­egerősítenék az ellenállást, mivel a kormány nem kerülhetné ki ama vádat, hogy a különböző tartományoknak az alkotmányos jogok különböző mértékével mér.“ „Annélkül, hogy Galicziában a közigazgatási rendnek egyéni viszonyokon gyökerező követelmé­nyeit tagadni akarnák, mégis azon hitben vannak alulírottak, hogy Galicziával szemközt szilárd és ta­gadó politikát kellene követni, már annál is inkább, mivel ezen ország helyzete azon veszély, melyben a többi nemzetiségek a kizárólagos lengyel kö­vetelésekkel szemben forognak, azon veszély melybe Galicziának okvetlen rohannia kellene, ha a biro­dalom erejét és akaratát azt kifelé megvédeni, hos­­­szasabb próbára tenni akarná, hatalmasan szólnak e politika mellett.“ Áttérve a cseh­ kérdésre, így nyilatkozik a mi­nisztérium többsége: „Az űrt az alkotmány és az u. n. deklaratió között, melytől az ellenzék mai napig csak egy lépésnyire sem tért el, kezdettől fogva betölthet­­lennek tekintethettük. “ „Az, a­mi magában a kormány körében amaz űr betöltését czélzólag szóba hozatott, erre nézve semmi kézzelfogható eszközt nem nyújtott, — mindaz, a­mi ezen kívül e czélból sajtóban és sze­mélyes közvetítési kísérletek folytán történt, min­denkor csak a legszánandóbb kudarczra vezetett, de a kormánynak az oly ellenállás legyőzésére nélkülözhetlen erejét is mindenkor lényegesen meggyengítette, az ellenállást azonban haszontala­nul erősítette. Oly állása ez a dolgoknak, mely a mostani kormány tevékenységének kezdetéig vissza­vezethető, s mely lehetlenné tette megkísérleni, minő eredményt létesíthet egy, magában egységes államkormánynak szilárd és nyugodt kitartása az alkotmányos alapon.“ „Mindamellett is senki nem tartotta az ellen­fél programm­ját elfogadhatónak, és oly kevéssé nyújtottak ezek kezet a kiegyezésre, és azok is, kik az ügyet felkarolni kötelességüknek ismerték, oly programmal állottak elő, mely szintén csak sa­ját körükben tekintethetett kivihetőnek, de sokkal A „REFORM TARCZAJA. Három ezer tengeri mértföld. Keleti utazás Kecskeméthy Auréltól. VI. Konstantinápoly. A mecsetek. At­mei­­dan diszgulái. Stambul és kutyái. A sze­­raszkir tornya. Utczai és kávéházi je­lenetek. A török építészet legnagyobb emlékei, mecse­tek és paloták. Ezek a zultánoké és főúri zsarno­koké; azokat a­zultáni és főúri zsarnokok építik a népnek. Itt talál békét az örökös harczok közt, megnyugvást az erőszakos igazságtalanságban, és reményt egy örömteljes életre, a nyomorult földi lét után. A török mélyen vallásos nép, s vallásának egyik fő alapja, hogy a halál nem félelmes, hanem kívánatos, az nem a kínok, hanem a gyönyörök vi­lágának kapuját nyitja meg. Előre kell bocsátani, hogy a törökben nem lévén építészi érzék, és leleményesség, minő a gö­rögök és arabok kitűnő tulajdona volt, mecseteik is utánzások, és pedig jó­formán az Aja Zofia után­zásai. Van azonban mindeniknek valami sajátsága; vagy, ha egyéb nem, valami históriai vagy szemé­lyes érdek tapad hozzá; s nincs köztük egy is, mely ha Pesten állna, el ne homályosítaná a magyar fő­város minden egyéb épületeit. Mi csak a Szolima­­nét, Ah­medét, Mahmudét és Zultaniét néztük meg, s ezekről röviden meg kell emlékeznem. A nagy hódító Szolimán mecsetje a török uralom fénykorában épült, s méltó emléke fényes és gőgös zultáni építőjének. Főkupolája oly átmé­rőjű mint az Aja Sofiáé, de még husz lábbal ma­gasabb. Azonkívül nagyobb érdeme, hogy szylje nagyban s részleteiben inkább a tiszta szaraczén­­mórhoz közlekedik; mig az Aja Zofiában a görög ízlés hanyatlott állapota észlelhető. A Szolimané csúcsivei a velenczei dogé pa­lotára emlékeztetnek; mik korántsem utánzásai a góth stylnek, hanem — mint Cairónak a góthok­­nál sokkal régibb épületeiből látható — ellenke­zőleg a góth építészet a mór építészetből fejlődött ki, annak leánya. Minden mecsetnek ékességét képezi előudva­­ra, többnyire, három oldalról, szép oszlopokon nyugvó csarnokkal, közepén az udvarnak lombos platánok és cziprusok között, miknek árnyában boldog semmit-tevésben méláznak a tétlen törökök, szép ereszes fedelü fehér márványkút, hol a hivő kezét, arczát megmossa, mielőtt Isten házába lép, a­­ mig e másik ugyanazon vízből jó ízűt iszik. Az udvar és mecset között kecsesen emelkedik föl egy vagy több hófehér márvány, vagy meszelt minaret, azaz karcsú torony, melynek két három párkányzata van, mikhez a toronyon belül van a feltárás, és a honnan a muedzin az imádság óráit jelzi. A Szolimáné első udvarában áll a kút, má­sodik előud­varában, melynek rendszerint bősz tan (kert) a neve, láthatók kupolái ama mauzóleumok­nak, (törökül: túrba) mikalatt alapítója, a fé­lelmes Szolimán, és családtagjai nyugszanak. Én bementem, ajtaja alatt csendes imába merülve ült négy imán: a teremben valami katafalk-form­a alkotmány állt, drága indiai shawllal, mint a mú­miáknál szokás, begöngyölgetve, ebben van már­vány koporsója, feje fölött egy igen nagy fej, rajta gyémánttól tündöklő forgóval, és fehér tollal. Itt fekszik ő, hazánk egyik sírásója. — Mind ezen, mind a többi mauzóleumok nagyon elütnek a mi sírgödreink és kriptáink jellemétől. Nincs itt büz­­hödt szag, sem rémes sötétség. E hallotti szobák csak kivételesen homályosak; többnyire világosak, fehér márvány falakkal vagy padolattal; némelyi­­kök oly derült, hogy csak bútor kell bele, s kész a kellemes falon. Ez is összefügg a halálról való derült fogalommal, mely a mohamedán vallás al­katrésze. Az igaz, hogy kevésbé kellemes vagy épen vig érzelmeket kelt el. Murad turbája, hol III. Mohamednek fia és tizenhét testvére fekszenek egymás mellett, kiket ez utóbbi öletett meg. Maga is ott nyugszik, Allah nyugosztalja. Az Ah­med mecsetjén, mely Konstantiná­polyban a legnagyobb, legfeltünőbb négy óriási oszlop, 36 rös kevülete mindeniknek, a miért is megbámultathatnak, de azon hatásukat elvesztik, melyet az oszlop épen azáltal gyakorol, hogy arány­lag kecses alakjával egyesíti az erőt, s lehetővé teszi, hogy kolossalis építmény tetszetős, könnyed alakkal bírjon. Továbbá annyi ablaka van a főfa­­lakban, hogy a kupolában levő ablakoknak semmi czéljuk, mely csak úgy volna, ha a homályos tem­plom egyedül onnan fölülről kapná a világosságot, mi hatásosabb is volna. A Achmedie minaretjei messziről láthatók a Márványtengen­él, Sztambul túlsó oldaláról; van pedig kivételkép hat minaretje, tehát kettővel több, mint az Aja-Sofiának, míg előudvara a hajdani hyppo­­drom helyén, annak romjai fölött fekszik. Itt az Atmeidan (ló-tér) közepén áll a hires gránit obe­­liszk, mely — mint valamennyi obeliszk — Egyp­­tomból került előbb Athénbe, onnan nagy Theodo­sius császár hozta, és állitá ide 390-dik, évben Kr. u. ugyanazon talapzatra, melyen ma is áll. Oldalán hyeroglifák jelzik sok ezeréves korát. — Itt áll közel a hires csavar-oszlop vagy kigyó-oszlop zöld érczből, melyet Delphiben, Apollo templomában, emeltek a görögök, a keleti Médok fölötti győzel­mük emlékére; most itt áll, a keleti törökök győ­zelmének emlékéül a görögök fölött. — Még egy harmadik obeliszk, egykori bronz takarója lehull­ván, ma romladozik. Mindenütt nagy rom­halmozok, amerre az ember lép. Mennyi nemes épület, szobrok, s nagyszerű oszlo­pok lehetnek itt Stambulban újabb romok által eltemet­ve képzelhetni, ha elgondoljuk, hogy például az Aja-So­­fia márvány földszinte két öllel mélyebben fekszik be­járásánál ; — előudvarán kívül pedig tömérdek oszlop művészileg faragott capitoljai állnak ki 2— 3 lábnyira a földből, asztalul szolgálva az ott üzér­kedő szatócsoknak, s gyümölcs-árusoknak. Még láttuk a Mahomed és a Zultánné mecse­teit, (Zultanne), de valójában nem bibám leírni ; semmi különösen jellemző tulajdonaik nem marad­tak emlékemnek annyi uj képpel telt lapjain. — Csak azt tudom, hogy mindannyi szép, s látásuk­ba nem fárad bele sem a szem, sem a lélek ; hogy e mecsetek, oszlop-csarnokaik, gyönyörű kut­­s­jaik, s ábrándozó heverésre kihívó platánjaik és ciprusaik árnyai kedélyünket minden hadzsis nél­kül is valami tulvilági mámorba andalítják, mely re­ál philosophiánkkal, s 19-ik századi európai posití­­vismusunkkal ellentétben áll, melynek hatása alatt, az ember tulajdonkép gondolkozni megszűnik, azon ázsiai szórakozott félálomnak engedi át ma­s­gát, melybe e csodaváros sceneriájával, égaljával, s különösségeivel észrevétlenül beringatja. Kivéve az Ac­mediet, a többi mecsetet mind egy napon, kutyafuttában láttuk ; azaz hogy néme­lyünk lóháton vágtatva, mások a­zultáni equipa­­geokon, melyek elegáns és nagy terjedelmű hintók, mindenikbe négy kipihent jó ló fogva ; a nyerge­sen párisilag finom arnaut, vagy festői öltözetű jockey, a bakon hasonlóan öltözött kocsis. Mind a kettő botozni való barbár, kiknek minden lóigaz­gatási művészetök abból állt, hogy folyvást verték rövid ostoraikkal, a hegy­ről, hegy le, amúgy is túlságosan vágtató nemes állatokat, mig a vértől tajtékzott szájuk. — Ezenkívül az első lovak oly hosszú istrángra vannak fogva, hogy minduntalan átrágott rajtuk egyik vagy másik ; s hogy a ben­­ülők csakugyan veszedelemben voltak, tettleg ki­sült, mert egy ízben a tophanei kertek fölötti utón vágtatva, az egyik kocsit elragadták a lovak, át­ugrottak a három láb magas korláton, s annak bezúzott karfájához úgy oda­vágták, hogy kerekei összetörtek. Mint rendesen szokott történni — legbátrabbak ültek benne, így tétetnek épen a tönkre Zultán ő felségének lovai, mint egyéb jószága. Ellenben a keletien felkantározott s­­zafran­­gozott paripák igen kedves, okos állatok, okosab­bak a lovagnál, mit magam tapasztaltam ; meredek lejtőkön le, síkos kövezeten oly biztosan lépnek, sőt futnak, mint a zergék, néha oly meredeken, hogy azt hinnéd, lehetetlen át nem röpülni fejükön, képzelem is, hogy ilyenkor úgy ülhettem rajtok, mint egy leszögezett gombócz. Utunk a Szeraszkiréhez vitt, szeraszkir — hadügyminiszteri palota magas kő­­ fallal kerített, nagy térségen fekvő, ízléstelen mo­dorú épületóriás; mellette szabadon áll a hatalmas szeraszkir-torony. — Az itt felállított katona­ság tisztelegve fogadta a felséget, mig a zenekar Haydn hymnusát kegy­etlenül csárdásozta. A fölség nyomában fölmenénk a magas toronyba, s az annak tetején levő erkélyablakokból vagy félóráig gyö­nyörködtünk a madártávlatban alattunk elterülő me­sés város és vidék nagyszerű panorámájában, minő­nek mása nincs a világon. A hanyatló nap vég­sugarai förödtek a Bos­­ponis megaranyozott habjaiban, és a tengerből ki­szökő Prínkopo szigetek sziklaormai már-már egye­dül fogták föl elhaló fényét, midőn leszálltunk, — s Stambul ronda utczáinak tömkelegén keresztül, visszasiettünk* a Galata hídja felé. A­ki itt látni akarja az igazi török várost, az menjen gyalog. Ez ugyan nagy mesterség, mert a­mit európai értelemben utczának neveznek, az itt nem létezik. Az egy-két emeletes alacsony, keskeny faházak, melyeknek ablakai, kivált a hol a háram van, sűrű farostélylyal vannak masquirozva, sok háznak ablaktáblái betéve, mintha lakatlanul üresen állnának, — a házak nem sorban, hanem öszevisza állnak, a­hol épen esetleg régi falak és romok közt tér volt, oda épitvék; egy ideig azt hiszed utczában jársz, egyszerre csak azon veszed magad észre, hogy egy rozzant torony vagy elhagyott há­zak düledéke, és jobbra balra idilli csendben nyug­vó sűrű fekete pecséta zárja el utadat; s ha vissza­fordulsz, nem találod meg az utat, mélyen jöttél; ekkor aztán botorkálhatsz ítélet napjáig; vezető nélkül csak véletlenül vergődik ki az ember olyan pontra, honnan némileg tájékozhatja magát. És ezen úgynevezett utczákban, legjobb eset­ben, bokáig ér a szemét, piszok, és rondaság; egy­­egy szárazabb magaslatát az útnak gazdátlan kutyák foglalják el­; miket miután ők nem térnek ki, gon­dosan kikéül a gyalog, de lovas is; sőt, ha a lovas szórakozott, vagy a néptolongásban nem veszi ész­re őket, kikerüli a ló önszántából is, mert erre begyakorolt. E kíméletet úgy megszokták e kutyák, hogy oly nyugodtan hevernek s alusznak u­ton-útfélen, járdán, utcza közepén, boltajtóban, mintha körülöt­tük senki sem mozogna. — Hol veszi magát e tö­méntelen sok kutya, mely nemcsak a török város­ban, hanem Perán és Galatán is állandó ostrom alatt tartja kiváltképen a legrondább utczákat ? E kutyák hazája itt van. Itt születnek az utczán, itt nőnek fel és laknak a szabad ég alatt; táplálásuk­ról nem gondoskodik senki, azaz mindenki gondos­kodik az által, hogy a bolt, műhely, konyha min­den hulladékait egyszerűen az utczára dobja, és a­mi ebben még táplálni képes anyag található, azt ők elfogyasztják, így tulajdonkép ők Konstantinápoly tisztasá­gi­ rendőrei. Persze meg a­mit ők rondítanak, nem takarítja el senki.­­ Ez apró barna, és sa­kálhoz hasonló, különben gonoszság nélküli kutya­faj. Nem nyájasak senki iránt, hisz velük sem ját­szik senki; családot, gyermeket, kinek játszótársai volnának, nem ismernek, de nem is bántanak sen­kit, ki őket nem bántalmazza. Ila a ló véletlenül megrúgja, vagy a rajta ülő biztosságában egyet vág ra­jtuk ostorával, vékony sivítással vonulnak félre. A­melyek egy városrészen laknak,ismerik és tűrik egymást. De jaj annak a kutyának, mely más városrészből vetődik oda, azt agyonmarják. Ilyen-

Next