Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)

1870-02-26 / 73. szám

73. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre . 18 fH — hr. Negyed évre . 4 frt 50 kr. Fél évre . • 9 „ — „ Egy hóra . . 1 „ 50 „ Hirdetmények dija; 9 hasábos petlisor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Szombat, február 26. 1870. REFORM ^ ■ ................. ■­­ . — Pest, febr. 25-én. Oly nemzet, melynek ellenségei nincse­nek, nem hatalom, és nem is jöhet számi­­tásba. A magyar nemzetnek — saját hibá­ján kivűl — még akkor is voltak elkesere­dett ellenségei, midőn azt fogták rá, hogy meghalt, s feltámadásához sincsen remény. — E pur si muove! — Fen birta a ma­gyar tartani magát és szabadságát a nagy német birodalom ellen a hatalmas Hohen­­staufenek és Habsburgok uralkodása idején, főn Lengyelország ellen, midőn az a legha­talmasabb volt, nem birt semmit ártani ne­ki a cseh hóditás a XIII. században, midőn Ottokár alatt Csehország a hatalom tető­pontján volt, ellenben Magyarország a ta­­tárpusztitás, a kun belzavarok és gyönge királyok miatt a hatalomnak azelőtt soha sem tapasztalt alsó színvonalára sülyedt. — A harcz, mely később az ozmán világhata­lom és Magyarország közt élethalálra folyt, bár testi proporcziókra nézve Goliáth és Dá­vid küzdelme volt, nem a töröknek, hanem nekünk vált dicsőségünkre. De hagyjuk az oly távoli múltat. 1848- ban föllázadt kiirtásunkra az absolutismus és szolgai engedelmesség minden bérencze. Saját hazánkban a legműveletlenebb töme­gek, tulajdon érdekeik, tulajdon szabadsá­guk és anyagi jóllétek kárára fogtak mások által rájuk erőszakolt fegyvert Magyaror­szág ellen, mely egyes egyedül hirdette a szabadságot. — Az eredmény eléggé meg­mutatta, hogy a magyar nemzet meg bír felelni valamennyi tőszomszédjának, még akkor is, ha merőben készületlenül talál­ják, és az összes európai reakczió segíti is. Mert nem kell hinni, hogy csupán az akkori osz­trák kormány szolgáltatta akkori belső ellensé­geinknek és az örökös tartomány­okbeli szom­szédoknak a fegyvert. Miklós ezár keze forra­dalmunk kezdetén s jóval azelőtt benne volt a magyarok elnyomására számított lázadásban. Már akkor gondolt az orosz az osztrák-magyar birodalom megbontására, midőn az osztrák diplomáczia legönzéstelenebb barátját látta benne. Mesteri volt a fondor­lat: a népeket épen azon nemzet ellen lázitn­ föl, mely annyi jót tett velők, a mennyit álmukban sem kívántak. A teljes jogegyenlőség, a jobbágyásg egyszerre való megszüntetése oly jótétemény volt, mely nagylelkűségre kevés párját találja a törté­nelemben ; — de még kevésbé találja azon hálátlanság, mel­lyel érte fizettek a magya­roknak. Ily fogás ki nem telt mástól, mint az orosz diplomácziától. Ha okmányokkal nem bizonyíthatjuk is még, (eljön az idő, hogy ezek sem fognak hiányozni) az esemé­nyek moráljáról és modoráról teljes bizo­nyossággal mondhatjuk ki, hogy itt a Bep­­innek és Paskievicsek politikai iskolája működött, hogy már 1848-ban, midőn még híre sem volt az orosz invásiónak, egyedüli ellenségünk Oroszország volt. Az 1849-diki orosz invásió megmutatta, hogy Miklós czár Magyarország és Ausztria ellen hódítási terveket táplál, számítván a népek vakságára. A ki ismeri Lengyelország bukásának szomorú történetét,­­ az ismeri az orosz fogásokat, melyek immoralitásban túl­haladnak minden más politikát, melyet a história megbélyegez. Először az orosz mint a szabadság és a nemzet hű barátja hi­­zelgi be magát. Alattomban szítja az egyenetlenséget, s midőn az állam önmagát eléggé elgyöngitette a belvillongások által, be­küld egy diplomata tábornokot tetemes sereggel azon ürügy alatt, hogy a békét és szabadságot biztosítsa. A legudvariasabb ez mindaddig, a­mig a kedvező pillanat elér­kezett, hogy a tábornok úgy lépjen föl, mint az erőszak képviselője, mint korlátlan úr és parancsoló, ki aztán — utasításaihoz képest — nem elégszik meg a kivégezteté­sekkel s Szibériába küldéssel, hanem min­den tette által a nemzetet önérzetében s saját becsületében kompromittálja. Bárminő eszközzel úgy intézi, hogy a hazafiak egymást árulással gyanúsítsák s kétségbeejtse őket ön­maguk immoralitása fölött. Ezt tette az orosz Lengyelországban. Az első felosztást Repnin orosz tábornok ily módon hajtotta végre. S ez ol­y" szigorun megszabott tradíczió, hogy Paskievics később Lengyelországban, Mencsikoff Konstantiná­polyban csak szolgai utánzói Repninnek. Hogy pedig Magyarországra és Ausz­triára nézve nem volt más az orosz politika, az csak abból is bizonyos, hogy ugyanazon Paskievics szerepelt teljhatalommal Magyar­­országon, a­ki Lengyelországban úgy ismer­tette meg magát, mint a­ki nem valami nagy hadvezéri kapac­itás ugyan , de a né­pek demoralissziójának mesterségében az orosz politikusok ideálja. Föladata nálunk az volt, hogy a leglojá­­lisabb külszín alatt minél több oldalú belső meghasonlást szítson és a leglángolóbb gyű­löleteket éles­sze. A magyar sereg és nép iránt mind a fegyverletétel előtt, mind azután nemcsak kímélő volt, hanem kedve­zett is neki, még pedig nagy orzentáczióval. — Minden alkalmat felhasználtak az orosz tisztek, hogy a magyar foglyok iránt elis­merést, sympathiát mutassanak, — nem egyébért, mint hogy az osztrák tisztekben a különben is meglevő gyűlöletet a magyar volt honvédek iránt fokozzák. A ravaszság oly ügyes volt, hogy a kelepczébe — fáj­dalom — bele­ment mind az osztrák, mind a magyar. Sikerült itt orosz sympathiákat terjeszteni, ott meg magyar gyűlöletet élesz­teni. S midőn vége volt a háborúnak, nem lett vége még a cselfogásoknak. Az orosz egy szót sem tett az Aradon és másutt ki­végzettek érdekében. Kétségkívül sugalmazá­­sára történt mind a mi következett. De hogy ebben is legyen egy még praegnánsabb vo­nása a Lengyelországban űzött politikának, a népek gyengeségeire jól számító perfidiá­­val, az árulás gy­­anúját engedő rászáradni forradalmunk egyik legkiválóbb hadvezérére: csak ki kellett kötnie, hogy azt az egyet életben hagyják, s a kívánt eredményt elérte. Egészen Repnin szellemében történt minden. Említsük-e a pozsonyi komédiát? — Semmi szüksége nem volt rá az orosz­nak, hogy magyarok hijják be, — a nélkül csak úgy eljött volna. De arra való volt az, hogy a harcz bevégezte után a néposztályok közt gyűlölet támadjon. A népeket nemcsak vad erőszakkal kell leverni, hanem megalázni önnön magok előtt, ^ — ez a daemoni orosz politika. És nemcsak a magyarokat alázta meg. A ruthenek követségben mentek Paskievics­­hez 1849-ben, kérvén, keblezze be őket Oroszországba! — Oly világos mint a nap­fény, hogy ez csak subalternus oroszok biz­tatására történhetett ; ezen alárendeltek pedig az orosznál semmi ilyest tenni nem mernének felső helyről jövő parancs nélkül. — Paskievics maga rendelte hát magához a ruthen küldöttséget, de természetesen nem a maga nevével. — S mit felelt neki az orosz fővezér ? Azt, hogy nem jött ő alatt­valókat lázizni jog szerinti uralkodójok ellen, hanem a lázadókat ennek alávetni.“ Hihe­tő-e, hogy Jellasics bán orosz biztatások nélkül ment volna gr. Medemhez „Oroszor­szág tanácsát­ kérendő? Egyátalában nem. Midőn pedig a dán Modemnél megjelent, ez ajtót mutatott neki, a mint egy orosz for­rás hitelesen állítja. De vannak nyilváno­sabb bizonyítékok. Az orosz segítette, pár­tolta kivált a hazánkbeli görög nem egye­­sült népeket fölkelésükben. A harcz bevé­­gezte után tett-e valamit érettük, hogy ki­­elégittessenek ? Nem épen azon elnyoma­tást kellett e tűrniük, mint a magyarok­nak ? Lengyelország, a legkiválóbban szláv nemzetiségű ország, a nemzeti rokonság da­czára Oroszország áldozatja és zsákmánya lett. Nagy vakság kell hozzá nem látni, mit várhatnak akár szláv, akár nem szláv népek Oroszországtól, mely csupán hóditni vágyik, mint az ozmán birodalom, egykori virágzó korában. Nem is tagadja, hogy egyedüli czélja a hóditás, s ennek czéljából a szomszédok le­hetőségig való belső gyengítése. Soha ezen czél világosabban ki nem volt fejezve és fejtve, mint egy orosz katonai tekintély kö­zelebbi munkájában. Fadejev orosz tábor­nok munkáját értjük, melynek lényege az, hogy Oroszországnak életkérdés (!) Tö­rökországot meghódítnia, de minthogy ezen szándékában Ausztria-Magyarország a fő akadály, ezt kell mindenekelőtt tönkre ten­­ni a görög-nem-egyesült népek elégületlensé­­gének gerjesztésével (természetesen lazítá­­sával is.) Minő hallatlan politikai tan­uló­ dik században! Európának legterjedel­­­mesebb s legtöbb lelket számláló állama nem bírja önmagában föllelni rendeltetését, nincs neki elég pusztasága, melyet be kel­lene népesitni és művelni, — nincs elég népe, melyet a czivilizáczió áldásaiban kell részesíteni. Elvész a csupa vágytól, ha Konstanczinápolyt nem bírhatja. Valóságos mongol rablási düh! Különben elmondhatja Magyarország s Ausztria is, hogy sok szá­zad lefolyásában „Alios ego vidi ventos!“ Talán lesz alkalmunk visszatérni még a themára. Addig is annyit mondhatunk, hogy ama népeknek, melyekre Oroszország számít, Magyarország-Ausztria a szabadság által megadta a módot és alkalmat, hogy anyagilag és szellemileg gyarapodjanak, ha­ladjanak s önerejükön elérjék mindazt, a­mire az emberi rendeltetés szólította. Külső segítség által soha egy nép sem lehet bol­doggá és erőssé. Az orosz segítség pedig nem egyéb, mint bevezetése a teljes leigáz­­tatásnak. ■— A­mi Magyarországot és Ausz­triát illeti annyira nem gyengülhet meg, hogy az orosz étvágy ellen saját testét biz­tosítani ne tudná, — nemcsak, hanem Oroszországra oly csapást ne tudna mérni, mely mélyebben fog hatni a krimiai érvá­gásnál. Fadejev e század végén gondolja bekö­­vetkezőnek Ausztria-Magyarország fölbomlá­sát. Szerencse, hogy a tábornok Oly korán izén nekünk háborút. Nagylelküebb e rész­ben, mint II. Fridrik és Bismarck, kik úgy­szólván orozva támadták meg Sléziát­ és Csehországot. Van elég időnk addig jobban megismerni ezen, senki és semmi által nem provokált ellenfelet. Mert átalán áll, hogy valamint a párbaj­vívásban egyenlő kard­forgatási ügyesség mellett az győz, a­ki az ellenfél szeméből jobban tud olvasni, úgy a háborúban is a leglényegesebb az ellenfél ismerete. Oroszországot s politikai cselfogá­sait ismernünk és oly szükséges a haza vé­delmére, mint katonaságunk és honvédsé­günk harczi képessége. ■ I. évi folyam: Szerkesztési iroda; Lipótváros, tour, 1. sz. /. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bem­­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal, Kétsas-utc­a, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 25. A képviselőház a na­pirenden lévő budget­­nek csak egyetlen rovatát tudta a mai ülésben megszavazni. Ez a budget harmadik czímé­­nek második rovata, a népnevelési tanfel­ügyelőkről, a­melyre a pénzügyi bizottság 40,000 forintnak törlésével 234,000 forintot ajánlott meg. E rovatnál a szélsőbal beszélt leginkább egyes tanfelügyelők képtelenségé­ről; Körmendy képviselő úr pedig a rend­szert találta hibásnak, a­mennyiben lehetet­lennek tartja, hogy a tanfelügyelő irodai teendői mellett az alatta levő 4—500 (?) népiskolára kellőleg felügyelhessen. A ház a pénzügyi bizottság javaslatát változatlanul elfogadta. A következő czímnél, a magyar kir. egyetemről nagy mérvű átalános vita kelet­kezett, a­mely majdnem az egész ülést betöltötte. A pénzügyi bizottság az egyetemi alapokra vonatkozó adatok előterjesztését kívánta a minisztertől, s ez azt az egyetemről szóló törvényjavaslat benyújtásával együtt meg is ígérte. Ghyczy Kálmán egy határo­zati javaslatot nyújt be, a­mely szerint a ház egy 7 tagú bizottságot küldjön ki az egyetemi alapokra vonatkozó miniszteri előterjesztések megvizsgálására. Ezenkívül még Henszlmann képviselő indítványozza az egyetemi tanárok fizetésének systemizálását oly formán, hogy a legkisebb tanári fizetés 3000 forint legyen; ez indítványhoz pedig Schwarz Gyula egy módosítványc­ád, a­mely az egyetemi tandíjjak és szigorlati dííjak rögtöni eltörlését kívánja. Hoffman­ kép­viselő úr egy hosszabb beszédben az egyetem siralmas állapotának ecsetelésébe bocsátkoz­ván erős kritika alá veszi a miniszter eljá­rását és mulasztását az egyetem dolgában. A miniszter úr szintén elég erősen védelmére kel saját reformrendszerének, a­mely az alapnál akarja a javítást kezdeni és nem „csecsebecsékkel megrakott karácsonfát állí­tani;“ különben meglehetős élességgel jegyezte meg, hogy ott van híres egyetem hol híres tanár van, mi pedig a külföldről nem hozhatunk be tanárokat. Láj­unk már eléggé kifejtette né­zeteit tanrendszerünk reformja felől, azt pedig nagyon meddő dolognak tartanók, hogy most vesződjünk a minisztérium mulasztásainak elemezgetésével, a­mikor legközelebb már az illető törvényjavaslat előterjesztésénél alkal­munk lesz annak reform­eszméit megbírálni. Ezért nagyon helyesnek találjuk, hogy a ház sem bocsátkozott mélyebben e kérdés mel­lékes tárgyalásába. A szavazásnál G­hyczy javaslatát, a­melyhez a miniszter is hozzá­járult, a ház elfogadta, Henszlman és Schwarz indítványait azonban elvetette. A hittani és jogi kar kiadásai egysze­rűen megszavaztattak. Az orvosi karnál azon­ban Szathmáry Károlynak a homeopathiai tanszék felállítására nézve régebben beadott javaslata kerülvén tárgyalás alá, ismét vita keletkezett. A miniszter szükségtelennek tartja ily tanszék felállítását, miután a homeopathia nem más tudomány, hanem csak olyan eltérő rendszer e tudományon belül, mint p. o. a Kanteianismus vagy Hegelia­nismus a philosop­­hiában. Egyébiránt meg­említi, hogy Francziaországban, Angliában és másutt is, a­hol e kérdés szőnyegre került, szintén megtagadták ily tanszék fel­állítását. Ürményi Miksa képviselő úr azon­ban a miniszter ellen védelme alá veszi a homeopathiát, és minthogy még többen is szólni akartak a dologhoz, a ház a vita folytatását holnapra halasztotta. A képviselőház ülése. (Napirend: a vallás és közoktatásügyi miniszterium­ költségve­tésének t­árgy­alása.) Elnök: Somssich­ Pál az ülést 1074 óra­kor nyitja meg. Jegyzők: Bujanovics Sándor, Mih­ályi Péter. A kormány részéről jelen vannak: Eötvös József b. és Festetics György gr. miniszterek. — Hitelesittetik a mint ülés jegyző­könyve. Elnök bemutatja Somogymegye két kérvényét az u. n. Ketel-Képás területnek a megyéhez leendő visszacsatolása, illetőleg az Eszterházy képtárnak országos költségen való megvétele tárgyában. Te­­mesmegye kérvényét a karánsebesi kerületnek Krassómegyéh­ez leendő visszacsatolása iránt; Jakabfalva községnek Molnár P. által beadott kér­vényét, melyben legelőilletékük magadóztatására nézve orvosolást kérnek. — Kovács László beadja hét jászkun kerületi községnek kérvényét, melyben kérik, hogy a hatvan-szolnoki vasút az 1868: IL t. cz. 1. §-a értelmében Jászberényen keresztül vezettessék. Napirend: Mih­ályi Péter jegyző olvassa a kultuszminisz­térium 1870-ki költségvetése III. czimének (tanul­mányi ügyek igazgatása) 2-ik rovatát. Népneve­lési tanfelügyelőségek 274,000 frt. jv' Kautz Gyula előadó: A pénzügyi bizottság a 10-dik tétel alá foglalt 80,000 forintot, mely 80 megyei iskolatanácsnak útiköltségek és napidíjakra van előirányozva, tekintettel arra, hogy bizton tehető fel, miszerint az illető tanács­testületek leg­alább részben oly tagokból fognak állani, akik e tisztjüket nobile ofüciumkén­t, tehát dij nélkül teljesitendik, s csak azok veendőnek ez irányban­ működésükért tiszteletdijt, a­kik kevésbé tehetősek és rendes lakhelyüktől távol tartózkodni­ kénysze­­rülnek : 40,000 forinttal alább szállitandónak véli, tehát csak 40,000 forintot javall e czim alatt meg­­szavazandónak.­­ Ezek szerint a III. czim alatti szükségletre 274,000 forint helyett csak 234,000 forint volna a minisztériumnak megszavazandó. Hrabár Manó tekintettel a tanfelügyelők szükségességére azt kérdezi a kultuszminisztertől, szándékozik e a sáros és mármaros megyei tanfel­ügyelői széket betölteni?­ S mi volt oka, hogy azon állomások mindekkoráig üresen hagyattak? — Szilády Áron nem akar a tanfelügyelők ellen szólani, habár azok eddigi működése nem győzte meg őt arról, hogy egyáltalán érdemes volt-e egyetlen jeles tanerőt a tanítástól elvonva tanfelügyelőnek tenni. Ezután hos­­­szan fejtegeti a közérdekeltség hiányát a nevelés terén. Ennek okát azon magatartásban keresi, melyet a kor­mánypárt közlönyei a népoktatási törvény alkot.­ „A REFORM“ TÁRCZÁJA. A színészet Persiában. (Dr. Ethé: »Keleti tanulmá­nyok.«) [A színház.] Berlin, február hóban. Igen sajátságos, mondja Göthe a „Divan“-ban, hogy a különben oly gazdag és változatos persa költészet drámát nem teremtett. Az indok kivéte­lével mi e megjegyzést minden más keleti nép iro­dalmára is kiterjeszthetnek. Epos és lyra, ezek azon költeményfajok, melyekhez az arab, perzsa, török és héber mesterek művei a legközelebb álla­nak, míg a „beszéltető költészetet“ legfölebb né­mely kevés dialogizált darab képviseli, mely azon­ban drámának, úgy a mint mi e szót értjük, még sokkal kevésbé nevezhető, mint a persa mystikus költők művei eposoknak. E hiány okát Gőthe külö­nösen azon körülményben keresi, hogy a keleti élet már magában sem igen hajlandó a beszélgetésre, a közmondásossá vált kényuralom pedig épen nem ad helyet a visszaszólásra, s az uralkodó akarata vagy parancsa ellen legfelebb a Koránból vagy is­mertebb költők műveiből vett idézetet enged csak meg. A persa költészetre vonatkozólag azonban Göthe megjegyzése csak azon korszakra nézve bír érvén­nyel, melyet általában a persa költészet fő és virágzás­ korszakának szoktunk nevezni, azon öt évszázadra Firduszi és Nikámi idejétől Dsámi haláláig, melyek a világirodalomban mindenkor ki­tűnő és fontos helyet fognak elfoglalni. De ha jog­gal mondjuk is a Dsámi után következő időt a ha­nyatlás korának, mivel az a 16. század néhány te­hetségesebb lantos és epos­ költőit leszámítva, az addig művelt költeményfajokban nemcsak eredetit nem, de egyátalán semmi nagyobb jelentőségű mű­vet nem szült, mégis épen a legújabb idő az, mely hivatva volt, hogy, eleinte természetesen csak sze­rény kezdésekkel, utat törjön egy új költemény­fajnak és pedig a keletiek előtt eddig ismeretlen és idegen drámai költészetnek. „Ha előállhatott volna egy drámai költő, az egész persa irodalom más alakot öltött volna,“ mondja Göthe a fentebbi idézet folytatásában , és valóban a poesis nagy mestere csaknem jós-szemekkel pillantott a közel jövő fátyla alá. Mert épen azon időben, melyben Gőthe e szavakat írta, vagy csak kevéssel azután, századunk első évtizedeiben kell a jelenlegi p­e­r­­s a dráma első csiráit keresnünk. És valamint oly sok más téren, például magában a nyelvben s az ó persa hitrege­s mondakörben, úgy itt sem tagadta meg magát a persáknak indo-germán szelleme. — Tudjuk, hogy a drámai irodalom úgy a görögök, mint a keresztyén germánoknál a vallási kultusból nőtte ki magát és egyházi darabokkal, a myste­­riumok s a passio-játékokkal vette kezdetét. Ugyan­ezt találjuk a persáknál is, azon különbséggel még­is legalább az utóbbiaktól, hogy a persa mysteriu­­mokban mindjárt kezdetben határozottan nemzeti elemek lépnek előtérbe, melyek, a mint Gobineau a hires utazó, „Les religions et les philosophies dans l’Asie centrale“ czímű kitűnő művében találóan kimutatja, minden tekintetben oda mutatnak, hogy a persa­rodalom, hacsak külső befolyások károsan nem hatnak, nem épen messze fekvő időben a gö­röghöz hasonló, valóban nemzeti drámát fejleszthet, és így a keresztény germánokat e tekintetben még felül is múlhatja, a­kik minden remekműveik mellett sem érhették el a színművészet eme leg­több fokát. Az első indítást színi előadásokra Persiában azon karénekek adták, melyeket Ali Mohammed veje s a síiták szerint törvényes utódja, (mivől később,) családjának tiszteletére a legrégibb időktől fogva évenkint bizonyos napokon elénekelni szoktak. A persák vakbuzgó síiták, azaz a moham­­medán vallás azon felekezetéhez tartoznak, mely ellentétben a szunnitákkal a hagyományokat s a Korán különböző magyarázatát el nem ismeri s az első három khalifa Abu Bekr, Omár és Oszmán tör­vényszerűségét valamint Aisának, a próféta egyik nejének szentségét tagadja. Szerintük tehát Ali a legszentebb s a legtiszteletreméltóbb lény, s az is­tenségnek még Mohammed fölött is álló megtestü­­lése. Az igazhitű persa nem is ismer érdemteljesebb cselekményt, mint Ali, fiai s rokonai emlékezetének megünneplését. Innen van az is, hogy az Ali-kul­­tus nem ritkán a legkicsapongóbb rajongássá fa­jul, a­mint például Vámbéry „Vándorlásaim és éle­­ményeim Persiában“ czimű művében egy rajongó Dervisről beszélt, hogy az fogadalmat tett, miszerint életében száját csak az „Ali! Ali!“ kiáltására nyitja fel, és e fogadalmát harmincz év óta híven meg is tartotta. A mohammedán hősök ezen legnemesb és legderekabbjának tragikai sorsa,de még inkább két fiának, Haszán és Húszamnak, valamint ezen csa­lád más híres vértanúinak szomorú esetei szolgál­tatták kezdetben és eddig csaknem kizárólag az anyagot a színészeti előadásokra. Alig öt évig visel­te csak Ali az igazhitűek emirjének hivatalát, már orgyilok áldozata lett Kufa mellett, hogy a kha­­lifaságban az Omárja családjából származott Moávia által váltassák fel. Ali két fia Haszán és Huszain, kik közül az utóbbi atyjához való hason­lósága, önzetlensége, lovagiassága s nemeslelkűsége miatt a síitáknak kedvencz hőse, nem volt képes jogának Moávia valamint ennek fia, Jezid ellené­ben érvényt szerezni, Haszán az Omajjádok részére le is mondott a trónról. Huszain pedig, a­ki állha­tatosan vonakodott Moáviát és Jezidet törvényes uralkodókul elismerni, végre kénytelen volt a tar­tózkodási helyét, Medinát, Mekkával cserélni föl, és midőn ennek hírére pártosai őt Kufába hitták meg, hogy ott ünnepélyesen ellen-kalifának kikiáltsák, ő elfogadta a veszélyes ajánlatot és egész családjá­val útra kelt ama város felé. De az ut közepén, Kerbela síkján, Bagdad közelében, Jezid seregei körülfogták, s társai nagy részével együtt legyil­kolták őt, védtelen feleségeit és gyermekeit pedig fogva hurczolták Damaskusba. Egy messze elter­jedt, de valószínűtlen és talán csak a síiták által részakarólag kigondolt monda szerint Ali idősb fia Haszán, már azelőtt szenvedte volna a vértanú halálát, Moávia hajtogatására saját neje által mér­­geztetvén meg Ezen megindító eseményeknek annyival is inkább nagy befolyást kellett gyakorolniok a per­sák eleven képzeletére, amennyiben ők Ali és gyermekeiben nemcsak Mohammednek egyedül tör­vényes utódjait látják, hanem Húszamban, mint egy persa királyleány férjében, egyszersmind mint­egy nemzeti hősüket tisztelik, a kinek elesté­­vel le kellett mondaniok minden reményről, hogy az arabok által leigázott hazájukat valaha felszabadithasssák. Azért e vértanuk a mint felebb említettük, a persák által már régi idők óta ünnepélyes karokban megénekeltettek, és pe­dig a szent Moharrem hónap első tiz napjaiban, mely hóban az igazhitű moszlimnak nem szabad harczot folytatnia. E karokhoz később mindennemű menetek csatlakoztak, melyek ének és a mell ve­rése közt, folytonosan a „Jaj, Húszain!“ kiáltást hallatva vonultak végig az utczákon, mígnem szá­zadunk elején, a görögökhöz hasonlóan, a valódi színészet épületéhez tették le az alapkövet az által, hogy egy színészt is fölléptettek, a­ki az említett vértanúcsalád egyik vagy másik tagja szerepében szenvedései történetét előadta s a hallgatókat vég­zete fölötti szívszakgató panaszokkal részvétre indítani iparkodott. Mikor és hol járultak az egy színészhez a töb­biek, s hogy ki szerkesztett először oly színdarabot, mely a dráma fogalmát csak távolról is megköze­líti, — ezt meghatározni annyival nehezebb, mert a különböző mysteriumok, vagy persa néven tázie-k egyikének sem ismerjük szerzőjét. Valószínűleg nem is igen írattak azok egy szerző­, legkevésbé pedig egy a mi értelmünkben vett költő által, ha­nem többnyire az összes népből álltak elő, s az összes nép értelme az, mely a már meglevő dara­bokat újra meg újra változtatja és módosítja, a mennyiben a különösen megható részletek az egyik darabból kivétetnek s a másikba betolhatnak, vagy pedig a színészek számához képest egyes jelenetek megrövidíttetnek, sőt egészen ki is hagyatnak. A legtöbb esetben az ily módon összeállított darab magának a színtársulat igazgatójának műve, a­ki, mellékesen mondva, a tagok fölött korlátlan hatal­mat gyakorol, a nyitott színpadon mindig jelen van, és nemcsak minden egyes szereplő előadását szabályozza és vezeti alkalmas intések és tanácsok által, hanem azt imák s az illető szent életéből vett adomákkal gyakran félbe is szakítja. Ezek­­után nagyon természetes, hogy mindezen darabok a legtisztább és mindenkinek, még a legalsóbb nép embereinek is érthető szójárásban vannak írva, alakjukban cziczomázatlanok és mesterkéletlenek, irályban gyakran egyenlőtlenek és rím­es mérték­ben hibásak, de annál jobban szólnak a nép szi­véhez és arra leirhatlan, mondhatnék felvillanyozó befolyást gyakorolnak. Minél nagyobb megvetéssel tekinti a papság, a társadalom magasabb s művel­tebb osztálya a vallást profonáló ezen tüntetéseket, annál nagyobb szenvedél­lyel csüng rajtuk az ös­­­szes persa nép, és még az előkelőbb osztályok sem képesek az érzelem ezen általános vonzalmának el­lenállni. A persa színpad valóban az, a mi egykoron a görög volt, s a minek a mi­ mai színészetünk egy­általában nem mondható, t. i. nemzeti tulajdon, mely a nép előtt ép oly szent, mint maga az egyház. Minden sorscsapás , mely Ali családjának valamely tagját a színpadon éri, viszhangot kelt a szivekben; minden köny, melyet ott ontanak, minden sóhaj, minden panasz, mely megragadó hangokban a szereplő aj­ Isáról ellebben, mélyen hat a nézők kedélyére, és jajgatásuk és zokogásuk, siránkozásuk és mellek­verése legjobban bizonyítja, hogy rájuk nézve az előadott cselekmény nem puszta játék, nem tisztán csak szellemi szórakozás, hanem valóban nagy tett, olyan hazafius és vallásos cselekedet, mely minden mást értékre és érdemre nézve messze felülmúl. Eb­ből magyarázható egyfelől azon tünemény, hogy minden a szerencse javaival csak némileg megál­dott persa, a királytól s az állam legmagasabb tisztviselőitől kezdve le az egyszerű kereskedőig, kötelességnek tartja a mondott időben ilyen tázie­­ket saját költségén előadatni, és pedig nyilváno­san, úgy hogy a legszegényebb, a legrongyosabb koldusnak is szabad a belépés, sőt az előkelő gaz­da őt a közbeeső szünetek alatt mindennemű étel­lel és itallal vendégeli meg, és másfelől a közön­ségnek valóban bámulatos és csaknem megfoghat­­lan­nak látszó igénytelensége mindazon dolgokban, melyek nálunk a színi előadás fölkeltésére és fen­­tartására szolgálnak. Mert a színpadnak még Sh­a­­kespeare korában hívott berendezése is, a­mely pedig már ugyancsak sokat követelt a nézők kép­zelő tehetségétől, a mai persa színpadéhoz képest tökéletesnek mondható. Két oldalról lépcsőzettel ellátott több lábnyi magasságú emelvény, mely a közönség felvételére készített s az előadásokat intéző rangjához képest többé-kevésbé pompás pá­holyokkal betöltött négyszög közepén van felállítva és minden irányban nyitott, sőt még függönyökkel vagy diszitményekkel sincs ellátva: ez a perzsa színház. Minden darab kezdete előtt hosszabb be­szédben magyarázzák helyet kell az előadandó a nézőknek , hogy mely cselekmény színhelyéül képzelniök, így aztán nem ritkán két egymástól ugyancsak messze fekvő tájék van a szűk színház által képviselve. Azonfelül azon személjük, kik sze­repeiket már végig­játszották, legalább Huszain családját képviselők, nem­ lépnek le a színpadról, hanem csak félre mennek, és végre, hogy minden

Next