Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)
1870-02-26 / 73. szám
73. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre . 18 fH — hr. Negyed évre . 4 frt 50 kr. Fél évre . • 9 „ — „ Egy hóra . . 1 „ 50 „ Hirdetmények dija; 9 hasábos petlisor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Szombat, február 26. 1870. REFORM ^ ■ ................. ■ . — Pest, febr. 25-én. Oly nemzet, melynek ellenségei nincsenek, nem hatalom, és nem is jöhet számitásba. A magyar nemzetnek — saját hibáján kivűl — még akkor is voltak elkeseredett ellenségei, midőn azt fogták rá, hogy meghalt, s feltámadásához sincsen remény. — E pur si muove! — Fen birta a magyar tartani magát és szabadságát a nagy német birodalom ellen a hatalmas Hohenstaufenek és Habsburgok uralkodása idején, főn Lengyelország ellen, midőn az a leghatalmasabb volt, nem birt semmit ártani neki a cseh hóditás a XIII. században, midőn Ottokár alatt Csehország a hatalom tetőpontján volt, ellenben Magyarország a tatárpusztitás, a kun belzavarok és gyönge királyok miatt a hatalomnak azelőtt soha sem tapasztalt alsó színvonalára sülyedt. — A harcz, mely később az ozmán világhatalom és Magyarország közt élethalálra folyt, bár testi proporcziókra nézve Goliáth és Dávid küzdelme volt, nem a töröknek, hanem nekünk vált dicsőségünkre. De hagyjuk az oly távoli múltat. 1848- ban föllázadt kiirtásunkra az absolutismus és szolgai engedelmesség minden bérencze. Saját hazánkban a legműveletlenebb tömegek, tulajdon érdekeik, tulajdon szabadságuk és anyagi jóllétek kárára fogtak mások által rájuk erőszakolt fegyvert Magyarország ellen, mely egyes egyedül hirdette a szabadságot. — Az eredmény eléggé megmutatta, hogy a magyar nemzet meg bír felelni valamennyi tőszomszédjának, még akkor is, ha merőben készületlenül találják, és az összes európai reakczió segíti is. Mert nem kell hinni, hogy csupán az akkori osztrák kormány szolgáltatta akkori belső ellenségeinknek és az örökös tartományokbeli szomszédoknak a fegyvert. Miklós ezár keze forradalmunk kezdetén s jóval azelőtt benne volt a magyarok elnyomására számított lázadásban. Már akkor gondolt az orosz az osztrák-magyar birodalom megbontására, midőn az osztrák diplomáczia legönzéstelenebb barátját látta benne. Mesteri volt a fondorlat: a népeket épen azon nemzet ellen lázitn föl, mely annyi jót tett velők, a mennyit álmukban sem kívántak. A teljes jogegyenlőség, a jobbágyásg egyszerre való megszüntetése oly jótétemény volt, mely nagylelkűségre kevés párját találja a történelemben ; — de még kevésbé találja azon hálátlanság, mellyel érte fizettek a magyaroknak. Ily fogás ki nem telt mástól, mint az orosz diplomácziától. Ha okmányokkal nem bizonyíthatjuk is még, (eljön az idő, hogy ezek sem fognak hiányozni) az események moráljáról és modoráról teljes bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy itt a Bepinnek és Paskievicsek politikai iskolája működött, hogy már 1848-ban, midőn még híre sem volt az orosz invásiónak, egyedüli ellenségünk Oroszország volt. Az 1849-diki orosz invásió megmutatta, hogy Miklós czár Magyarország és Ausztria ellen hódítási terveket táplál, számítván a népek vakságára. A ki ismeri Lengyelország bukásának szomorú történetét, az ismeri az orosz fogásokat, melyek immoralitásban túlhaladnak minden más politikát, melyet a história megbélyegez. Először az orosz mint a szabadság és a nemzet hű barátja hizelgi be magát. Alattomban szítja az egyenetlenséget, s midőn az állam önmagát eléggé elgyöngitette a belvillongások által, beküld egy diplomata tábornokot tetemes sereggel azon ürügy alatt, hogy a békét és szabadságot biztosítsa. A legudvariasabb ez mindaddig, amig a kedvező pillanat elérkezett, hogy a tábornok úgy lépjen föl, mint az erőszak képviselője, mint korlátlan úr és parancsoló, ki aztán — utasításaihoz képest — nem elégszik meg a kivégeztetésekkel s Szibériába küldéssel, hanem minden tette által a nemzetet önérzetében s saját becsületében kompromittálja. Bárminő eszközzel úgy intézi, hogy a hazafiak egymást árulással gyanúsítsák s kétségbeejtse őket önmaguk immoralitása fölött. Ezt tette az orosz Lengyelországban. Az első felosztást Repnin orosz tábornok ily módon hajtotta végre. S ez oly" szigorun megszabott tradíczió, hogy Paskievics később Lengyelországban, Mencsikoff Konstantinápolyban csak szolgai utánzói Repninnek. Hogy pedig Magyarországra és Ausztriára nézve nem volt más az orosz politika, az csak abból is bizonyos, hogy ugyanazon Paskievics szerepelt teljhatalommal Magyarországon, aki Lengyelországban úgy ismertette meg magát, mint aki nem valami nagy hadvezéri kapacitás ugyan , de a népek demoralissziójának mesterségében az orosz politikusok ideálja. Föladata nálunk az volt, hogy a leglojálisabb külszín alatt minél több oldalú belső meghasonlást szítson és a leglángolóbb gyűlöleteket élessze. A magyar sereg és nép iránt mind a fegyverletétel előtt, mind azután nemcsak kímélő volt, hanem kedvezett is neki, még pedig nagy orzentáczióval. — Minden alkalmat felhasználtak az orosz tisztek, hogy a magyar foglyok iránt elismerést, sympathiát mutassanak, — nem egyébért, mint hogy az osztrák tisztekben a különben is meglevő gyűlöletet a magyar volt honvédek iránt fokozzák. A ravaszság oly ügyes volt, hogy a kelepczébe — fájdalom — belement mind az osztrák, mind a magyar. Sikerült itt orosz sympathiákat terjeszteni, ott meg magyar gyűlöletet éleszteni. S midőn vége volt a háborúnak, nem lett vége még a cselfogásoknak. Az orosz egy szót sem tett az Aradon és másutt kivégzettek érdekében. Kétségkívül sugalmazására történt mind a mi következett. De hogy ebben is legyen egy még praegnánsabb vonása a Lengyelországban űzött politikának, a népek gyengeségeire jól számító perfidiával, az árulás gyanúját engedő rászáradni forradalmunk egyik legkiválóbb hadvezérére: csak ki kellett kötnie, hogy azt az egyet életben hagyják, s a kívánt eredményt elérte. Egészen Repnin szellemében történt minden. Említsük-e a pozsonyi komédiát? — Semmi szüksége nem volt rá az orosznak, hogy magyarok hijják be, — a nélkül csak úgy eljött volna. De arra való volt az, hogy a harcz bevégezte után a néposztályok közt gyűlölet támadjon. A népeket nemcsak vad erőszakkal kell leverni, hanem megalázni önnön magok előtt, ^ — ez a daemoni orosz politika. És nemcsak a magyarokat alázta meg. A ruthenek követségben mentek Paskievicshez 1849-ben, kérvén, keblezze be őket Oroszországba! — Oly világos mint a napfény, hogy ez csak subalternus oroszok biztatására történhetett ; ezen alárendeltek pedig az orosznál semmi ilyest tenni nem mernének felső helyről jövő parancs nélkül. — Paskievics maga rendelte hát magához a ruthen küldöttséget, de természetesen nem a maga nevével. — S mit felelt neki az orosz fővezér ? Azt, hogy nem jött ő alattvalókat lázizni jog szerinti uralkodójok ellen, hanem a lázadókat ennek alávetni.“ Hihető-e, hogy Jellasics bán orosz biztatások nélkül ment volna gr. Medemhez „Oroszország tanácsát kérendő? Egyátalában nem. Midőn pedig a dán Modemnél megjelent, ez ajtót mutatott neki, a mint egy orosz forrás hitelesen állítja. De vannak nyilvánosabb bizonyítékok. Az orosz segítette, pártolta kivált a hazánkbeli görög nem egyesült népeket fölkelésükben. A harcz bevégezte után tett-e valamit érettük, hogy kielégittessenek ? Nem épen azon elnyomatást kellett e tűrniük, mint a magyaroknak ? Lengyelország, a legkiválóbban szláv nemzetiségű ország, a nemzeti rokonság daczára Oroszország áldozatja és zsákmánya lett. Nagy vakság kell hozzá nem látni, mit várhatnak akár szláv, akár nem szláv népek Oroszországtól, mely csupán hóditni vágyik, mint az ozmán birodalom, egykori virágzó korában. Nem is tagadja, hogy egyedüli czélja a hóditás, s ennek czéljából a szomszédok lehetőségig való belső gyengítése. Soha ezen czél világosabban ki nem volt fejezve és fejtve, mint egy orosz katonai tekintély közelebbi munkájában. Fadejev orosz tábornok munkáját értjük, melynek lényege az, hogy Oroszországnak életkérdés (!) Törökországot meghódítnia, de minthogy ezen szándékában Ausztria-Magyarország a fő akadály, ezt kell mindenekelőtt tönkre tenni a görög-nem-egyesült népek elégületlenségének gerjesztésével (természetesen lazításával is.) Minő hallatlan politikai tanuló dik században! Európának legterjedelmesebb s legtöbb lelket számláló állama nem bírja önmagában föllelni rendeltetését, nincs neki elég pusztasága, melyet be kellene népesitni és művelni, — nincs elég népe, melyet a czivilizáczió áldásaiban kell részesíteni. Elvész a csupa vágytól, ha Konstanczinápolyt nem bírhatja. Valóságos mongol rablási düh! Különben elmondhatja Magyarország s Ausztria is, hogy sok század lefolyásában „Alios ego vidi ventos!“ Talán lesz alkalmunk visszatérni még a themára. Addig is annyit mondhatunk, hogy ama népeknek, melyekre Oroszország számít, Magyarország-Ausztria a szabadság által megadta a módot és alkalmat, hogy anyagilag és szellemileg gyarapodjanak, haladjanak s önerejükön elérjék mindazt, amire az emberi rendeltetés szólította. Külső segítség által soha egy nép sem lehet boldoggá és erőssé. Az orosz segítség pedig nem egyéb, mint bevezetése a teljes leigáztatásnak. ■— Ami Magyarországot és Ausztriát illeti annyira nem gyengülhet meg, hogy az orosz étvágy ellen saját testét biztosítani ne tudná, — nemcsak, hanem Oroszországra oly csapást ne tudna mérni, mely mélyebben fog hatni a krimiai érvágásnál. Fadejev e század végén gondolja bekövetkezőnek Ausztria-Magyarország fölbomlását. Szerencse, hogy a tábornok Oly korán izén nekünk háborút. Nagylelküebb e részben, mint II. Fridrik és Bismarck, kik úgyszólván orozva támadták meg Sléziát és Csehországot. Van elég időnk addig jobban megismerni ezen, senki és semmi által nem provokált ellenfelet. Mert átalán áll, hogy valamint a párbajvívásban egyenlő kardforgatási ügyesség mellett az győz, aki az ellenfél szeméből jobban tud olvasni, úgy a háborúban is a leglényegesebb az ellenfél ismerete. Oroszországot s politikai cselfogásait ismernünk és oly szükséges a haza védelmére, mint katonaságunk és honvédségünk harczi képessége. ■ I. évi folyam: Szerkesztési iroda; Lipótváros, tour, 1. sz. /. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bementetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal, Kétsas-utca, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 25. A képviselőház a napirenden lévő budgetnek csak egyetlen rovatát tudta a mai ülésben megszavazni. Ez a budget harmadik czímének második rovata, a népnevelési tanfelügyelőkről, amelyre a pénzügyi bizottság 40,000 forintnak törlésével 234,000 forintot ajánlott meg. E rovatnál a szélsőbal beszélt leginkább egyes tanfelügyelők képtelenségéről; Körmendy képviselő úr pedig a rendszert találta hibásnak, amennyiben lehetetlennek tartja, hogy a tanfelügyelő irodai teendői mellett az alatta levő 4—500 (?) népiskolára kellőleg felügyelhessen. A ház a pénzügyi bizottság javaslatát változatlanul elfogadta. A következő czímnél, a magyar kir. egyetemről nagy mérvű átalános vita keletkezett, amely majdnem az egész ülést betöltötte. A pénzügyi bizottság az egyetemi alapokra vonatkozó adatok előterjesztését kívánta a minisztertől, s ez azt az egyetemről szóló törvényjavaslat benyújtásával együtt meg is ígérte. Ghyczy Kálmán egy határozati javaslatot nyújt be, amely szerint a ház egy 7 tagú bizottságot küldjön ki az egyetemi alapokra vonatkozó miniszteri előterjesztések megvizsgálására. Ezenkívül még Henszlmann képviselő indítványozza az egyetemi tanárok fizetésének systemizálását oly formán, hogy a legkisebb tanári fizetés 3000 forint legyen; ez indítványhoz pedig Schwarz Gyula egy módosítványcád, amely az egyetemi tandíjjak és szigorlati dííjak rögtöni eltörlését kívánja. Hoffman képviselő úr egy hosszabb beszédben az egyetem siralmas állapotának ecsetelésébe bocsátkozván erős kritika alá veszi a miniszter eljárását és mulasztását az egyetem dolgában. A miniszter úr szintén elég erősen védelmére kel saját reformrendszerének, amely az alapnál akarja a javítást kezdeni és nem „csecsebecsékkel megrakott karácsonfát állítani;“ különben meglehetős élességgel jegyezte meg, hogy ott van híres egyetem hol híres tanár van, mi pedig a külföldről nem hozhatunk be tanárokat. Lájunk már eléggé kifejtette nézeteit tanrendszerünk reformja felől, azt pedig nagyon meddő dolognak tartanók, hogy most vesződjünk a minisztérium mulasztásainak elemezgetésével, amikor legközelebb már az illető törvényjavaslat előterjesztésénél alkalmunk lesz annak reformeszméit megbírálni. Ezért nagyon helyesnek találjuk, hogy a ház sem bocsátkozott mélyebben e kérdés mellékes tárgyalásába. A szavazásnál Ghyczy javaslatát, amelyhez a miniszter is hozzájárult, a ház elfogadta, Henszlman és Schwarz indítványait azonban elvetette. A hittani és jogi kar kiadásai egyszerűen megszavaztattak. Az orvosi karnál azonban Szathmáry Károlynak a homeopathiai tanszék felállítására nézve régebben beadott javaslata kerülvén tárgyalás alá, ismét vita keletkezett. A miniszter szükségtelennek tartja ily tanszék felállítását, miután a homeopathia nem más tudomány, hanem csak olyan eltérő rendszer e tudományon belül, mint p. o. a Kanteianismus vagy Hegelianismus a philosophiában. Egyébiránt megemlíti, hogy Francziaországban, Angliában és másutt is, ahol e kérdés szőnyegre került, szintén megtagadták ily tanszék felállítását. Ürményi Miksa képviselő úr azonban a miniszter ellen védelme alá veszi a homeopathiát, és minthogy még többen is szólni akartak a dologhoz, a ház a vita folytatását holnapra halasztotta. A képviselőház ülése. (Napirend: a vallás és közoktatásügyi miniszterium költségvetésének tárgyalása.) Elnök: Somssich Pál az ülést 1074 órakor nyitja meg. Jegyzők: Bujanovics Sándor, Mihályi Péter. A kormány részéről jelen vannak: Eötvös József b. és Festetics György gr. miniszterek. — Hitelesittetik a mint ülés jegyzőkönyve. Elnök bemutatja Somogymegye két kérvényét az u. n. Ketel-Képás területnek a megyéhez leendő visszacsatolása, illetőleg az Eszterházy képtárnak országos költségen való megvétele tárgyában. Temesmegye kérvényét a karánsebesi kerületnek Krassómegyéhez leendő visszacsatolása iránt; Jakabfalva községnek Molnár P. által beadott kérvényét, melyben legelőilletékük magadóztatására nézve orvosolást kérnek. — Kovács László beadja hét jászkun kerületi községnek kérvényét, melyben kérik, hogy a hatvan-szolnoki vasút az 1868: IL t. cz. 1. §-a értelmében Jászberényen keresztül vezettessék. Napirend: Mihályi Péter jegyző olvassa a kultuszminisztérium 1870-ki költségvetése III. czimének (tanulmányi ügyek igazgatása) 2-ik rovatát. Népnevelési tanfelügyelőségek 274,000 frt. jv' Kautz Gyula előadó: A pénzügyi bizottság a 10-dik tétel alá foglalt 80,000 forintot, mely 80 megyei iskolatanácsnak útiköltségek és napidíjakra van előirányozva, tekintettel arra, hogy bizton tehető fel, miszerint az illető tanácstestületek legalább részben oly tagokból fognak állani, akik e tisztjüket nobile ofüciumként, tehát dij nélkül teljesitendik, s csak azok veendőnek ez irányban működésükért tiszteletdijt, akik kevésbé tehetősek és rendes lakhelyüktől távol tartózkodni kényszerülnek : 40,000 forinttal alább szállitandónak véli, tehát csak 40,000 forintot javall e czim alatt megszavazandónak. Ezek szerint a III. czim alatti szükségletre 274,000 forint helyett csak 234,000 forint volna a minisztériumnak megszavazandó. Hrabár Manó tekintettel a tanfelügyelők szükségességére azt kérdezi a kultuszminisztertől, szándékozik e a sáros és mármaros megyei tanfelügyelői széket betölteni? S mi volt oka, hogy azon állomások mindekkoráig üresen hagyattak? — Szilády Áron nem akar a tanfelügyelők ellen szólani, habár azok eddigi működése nem győzte meg őt arról, hogy egyáltalán érdemes volt-e egyetlen jeles tanerőt a tanítástól elvonva tanfelügyelőnek tenni. Ezután hosszan fejtegeti a közérdekeltség hiányát a nevelés terén. Ennek okát azon magatartásban keresi, melyet a kormánypárt közlönyei a népoktatási törvény alkot. „A REFORM“ TÁRCZÁJA. A színészet Persiában. (Dr. Ethé: »Keleti tanulmányok.«) [A színház.] Berlin, február hóban. Igen sajátságos, mondja Göthe a „Divan“-ban, hogy a különben oly gazdag és változatos persa költészet drámát nem teremtett. Az indok kivételével mi e megjegyzést minden más keleti nép irodalmára is kiterjeszthetnek. Epos és lyra, ezek azon költeményfajok, melyekhez az arab, perzsa, török és héber mesterek művei a legközelebb állanak, míg a „beszéltető költészetet“ legfölebb némely kevés dialogizált darab képviseli, mely azonban drámának, úgy a mint mi e szót értjük, még sokkal kevésbé nevezhető, mint a persa mystikus költők művei eposoknak. E hiány okát Gőthe különösen azon körülményben keresi, hogy a keleti élet már magában sem igen hajlandó a beszélgetésre, a közmondásossá vált kényuralom pedig épen nem ad helyet a visszaszólásra, s az uralkodó akarata vagy parancsa ellen legfelebb a Koránból vagy ismertebb költők műveiből vett idézetet enged csak meg. A persa költészetre vonatkozólag azonban Göthe megjegyzése csak azon korszakra nézve bír érvénnyel, melyet általában a persa költészet fő és virágzás korszakának szoktunk nevezni, azon öt évszázadra Firduszi és Nikámi idejétől Dsámi haláláig, melyek a világirodalomban mindenkor kitűnő és fontos helyet fognak elfoglalni. De ha joggal mondjuk is a Dsámi után következő időt a hanyatlás korának, mivel az a 16. század néhány tehetségesebb lantos és epos költőit leszámítva, az addig művelt költeményfajokban nemcsak eredetit nem, de egyátalán semmi nagyobb jelentőségű művet nem szült, mégis épen a legújabb idő az, mely hivatva volt, hogy, eleinte természetesen csak szerény kezdésekkel, utat törjön egy új költeményfajnak és pedig a keletiek előtt eddig ismeretlen és idegen drámai költészetnek. „Ha előállhatott volna egy drámai költő, az egész persa irodalom más alakot öltött volna,“ mondja Göthe a fentebbi idézet folytatásában , és valóban a poesis nagy mestere csaknem jós-szemekkel pillantott a közel jövő fátyla alá. Mert épen azon időben, melyben Gőthe e szavakat írta, vagy csak kevéssel azután, századunk első évtizedeiben kell a jelenlegi pers a dráma első csiráit keresnünk. És valamint oly sok más téren, például magában a nyelvben s az ó persa hitreges mondakörben, úgy itt sem tagadta meg magát a persáknak indo-germán szelleme. — Tudjuk, hogy a drámai irodalom úgy a görögök, mint a keresztyén germánoknál a vallási kultusból nőtte ki magát és egyházi darabokkal, a mysteriumok s a passio-játékokkal vette kezdetét. Ugyanezt találjuk a persáknál is, azon különbséggel mégis legalább az utóbbiaktól, hogy a persa mysteriumokban mindjárt kezdetben határozottan nemzeti elemek lépnek előtérbe, melyek, a mint Gobineau a hires utazó, „Les religions et les philosophies dans l’Asie centrale“ czímű kitűnő művében találóan kimutatja, minden tekintetben oda mutatnak, hogy a persarodalom, hacsak külső befolyások károsan nem hatnak, nem épen messze fekvő időben a göröghöz hasonló, valóban nemzeti drámát fejleszthet, és így a keresztény germánokat e tekintetben még felül is múlhatja, akik minden remekműveik mellett sem érhették el a színművészet eme legtöbb fokát. Az első indítást színi előadásokra Persiában azon karénekek adták, melyeket Ali Mohammed veje s a síiták szerint törvényes utódja, (mivől később,) családjának tiszteletére a legrégibb időktől fogva évenkint bizonyos napokon elénekelni szoktak. A persák vakbuzgó síiták, azaz a mohammedán vallás azon felekezetéhez tartoznak, mely ellentétben a szunnitákkal a hagyományokat s a Korán különböző magyarázatát el nem ismeri s az első három khalifa Abu Bekr, Omár és Oszmán törvényszerűségét valamint Aisának, a próféta egyik nejének szentségét tagadja. Szerintük tehát Ali a legszentebb s a legtiszteletreméltóbb lény, s az istenségnek még Mohammed fölött is álló megtestülése. Az igazhitű persa nem is ismer érdemteljesebb cselekményt, mint Ali, fiai s rokonai emlékezetének megünneplését. Innen van az is, hogy az Ali-kultus nem ritkán a legkicsapongóbb rajongássá fajul, amint például Vámbéry „Vándorlásaim és éleményeim Persiában“ czimű művében egy rajongó Dervisről beszélt, hogy az fogadalmat tett, miszerint életében száját csak az „Ali! Ali!“ kiáltására nyitja fel, és e fogadalmát harmincz év óta híven meg is tartotta. A mohammedán hősök ezen legnemesb és legderekabbjának tragikai sorsa,de még inkább két fiának, Haszán és Húszamnak, valamint ezen család más híres vértanúinak szomorú esetei szolgáltatták kezdetben és eddig csaknem kizárólag az anyagot a színészeti előadásokra. Alig öt évig viselte csak Ali az igazhitűek emirjének hivatalát, már orgyilok áldozata lett Kufa mellett, hogy a khalifaságban az Omárja családjából származott Moávia által váltassák fel. Ali két fia Haszán és Huszain, kik közül az utóbbi atyjához való hasonlósága, önzetlensége, lovagiassága s nemeslelkűsége miatt a síitáknak kedvencz hőse, nem volt képes jogának Moávia valamint ennek fia, Jezid ellenében érvényt szerezni, Haszán az Omajjádok részére le is mondott a trónról. Huszain pedig, aki állhatatosan vonakodott Moáviát és Jezidet törvényes uralkodókul elismerni, végre kénytelen volt a tartózkodási helyét, Medinát, Mekkával cserélni föl, és midőn ennek hírére pártosai őt Kufába hitták meg, hogy ott ünnepélyesen ellen-kalifának kikiáltsák, ő elfogadta a veszélyes ajánlatot és egész családjával útra kelt ama város felé. De az ut közepén, Kerbela síkján, Bagdad közelében, Jezid seregei körülfogták, s társai nagy részével együtt legyilkolták őt, védtelen feleségeit és gyermekeit pedig fogva hurczolták Damaskusba. Egy messze elterjedt, de valószínűtlen és talán csak a síiták által részakarólag kigondolt monda szerint Ali idősb fia Haszán, már azelőtt szenvedte volna a vértanú halálát, Moávia hajtogatására saját neje által mérgeztetvén meg Ezen megindító eseményeknek annyival is inkább nagy befolyást kellett gyakorolniok a persák eleven képzeletére, amennyiben ők Ali és gyermekeiben nemcsak Mohammednek egyedül törvényes utódjait látják, hanem Húszamban, mint egy persa királyleány férjében, egyszersmind mintegy nemzeti hősüket tisztelik, a kinek elestével le kellett mondaniok minden reményről, hogy az arabok által leigázott hazájukat valaha felszabadithasssák. Azért e vértanuk a mint felebb említettük, a persák által már régi idők óta ünnepélyes karokban megénekeltettek, és pedig a szent Moharrem hónap első tiz napjaiban, mely hóban az igazhitű moszlimnak nem szabad harczot folytatnia. E karokhoz később mindennemű menetek csatlakoztak, melyek ének és a mell verése közt, folytonosan a „Jaj, Húszain!“ kiáltást hallatva vonultak végig az utczákon, mígnem századunk elején, a görögökhöz hasonlóan, a valódi színészet épületéhez tették le az alapkövet az által, hogy egy színészt is fölléptettek, aki az említett vértanúcsalád egyik vagy másik tagja szerepében szenvedései történetét előadta s a hallgatókat végzete fölötti szívszakgató panaszokkal részvétre indítani iparkodott. Mikor és hol járultak az egy színészhez a többiek, s hogy ki szerkesztett először oly színdarabot, mely a dráma fogalmát csak távolról is megközelíti, — ezt meghatározni annyival nehezebb, mert a különböző mysteriumok, vagy persa néven tázie-k egyikének sem ismerjük szerzőjét. Valószínűleg nem is igen írattak azok egy szerző, legkevésbé pedig egy a mi értelmünkben vett költő által, hanem többnyire az összes népből álltak elő, s az összes nép értelme az, mely a már meglevő darabokat újra meg újra változtatja és módosítja, a mennyiben a különösen megható részletek az egyik darabból kivétetnek s a másikba betolhatnak, vagy pedig a színészek számához képest egyes jelenetek megrövidíttetnek, sőt egészen ki is hagyatnak. A legtöbb esetben az ily módon összeállított darab magának a színtársulat igazgatójának műve, aki, mellékesen mondva, a tagok fölött korlátlan hatalmat gyakorol, a nyitott színpadon mindig jelen van, és nemcsak minden egyes szereplő előadását szabályozza és vezeti alkalmas intések és tanácsok által, hanem azt imák s az illető szent életéből vett adomákkal gyakran félbe is szakítja. Ezekután nagyon természetes, hogy mindezen darabok a legtisztább és mindenkinek, még a legalsóbb nép embereinek is érthető szójárásban vannak írva, alakjukban cziczomázatlanok és mesterkéletlenek, irályban gyakran egyenlőtlenek és rímes mértékben hibásak, de annál jobban szólnak a nép szivéhez és arra leirhatlan, mondhatnék felvillanyozó befolyást gyakorolnak. Minél nagyobb megvetéssel tekinti a papság, a társadalom magasabb s műveltebb osztálya a vallást profonáló ezen tüntetéseket, annál nagyobb szenvedéllyel csüng rajtuk az összes persa nép, és még az előkelőbb osztályok sem képesek az érzelem ezen általános vonzalmának ellenállni. A persa színpad valóban az, a mi egykoron a görög volt, s a minek a mi mai színészetünk egyáltalában nem mondható, t. i. nemzeti tulajdon, mely a nép előtt ép oly szent, mint maga az egyház. Minden sorscsapás , mely Ali családjának valamely tagját a színpadon éri, viszhangot kelt a szivekben; minden köny, melyet ott ontanak, minden sóhaj, minden panasz, mely megragadó hangokban a szereplő aj Isáról ellebben, mélyen hat a nézők kedélyére, és jajgatásuk és zokogásuk, siránkozásuk és mellekverése legjobban bizonyítja, hogy rájuk nézve az előadott cselekmény nem puszta játék, nem tisztán csak szellemi szórakozás, hanem valóban nagy tett, olyan hazafius és vallásos cselekedet, mely minden mást értékre és érdemre nézve messze felülmúl. Ebből magyarázható egyfelől azon tünemény, hogy minden a szerencse javaival csak némileg megáldott persa, a királytól s az állam legmagasabb tisztviselőitől kezdve le az egyszerű kereskedőig, kötelességnek tartja a mondott időben ilyen tázieket saját költségén előadatni, és pedig nyilvánosan, úgy hogy a legszegényebb, a legrongyosabb koldusnak is szabad a belépés, sőt az előkelő gazda őt a közbeeső szünetek alatt mindennemű étellel és itallal vendégeli meg, és másfelől a közönségnek valóban bámulatos és csaknem megfoghatlannak látszó igénytelensége mindazon dolgokban, melyek nálunk a színi előadás fölkeltésére és fentartására szolgálnak. Mert a színpadnak még Shakespeare korában hívott berendezése is, amely pedig már ugyancsak sokat követelt a nézők képzelő tehetségétől, a mai persa színpadéhoz képest tökéletesnek mondható. Két oldalról lépcsőzettel ellátott több lábnyi magasságú emelvény, mely a közönség felvételére készített s az előadásokat intéző rangjához képest többé-kevésbé pompás páholyokkal betöltött négyszög közepén van felállítva és minden irányban nyitott, sőt még függönyökkel vagy diszitményekkel sincs ellátva: ez a perzsa színház. Minden darab kezdete előtt hosszabb beszédben magyarázzák helyet kell az előadandó a nézőknek , hogy mely cselekmény színhelyéül képzelniök, így aztán nem ritkán két egymástól ugyancsak messze fekvő tájék van a szűk színház által képviselve. Azonfelül azon személjük, kik szerepeiket már végigjátszották, legalább Huszain családját képviselők, nem lépnek le a színpadról, hanem csak félre mennek, és végre, hogy minden