Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-11 / 249. szám

A választó V­o­na­lat az országgyűlési pár­tok között a véleménykülönbség képezi az 1867. észt. kiegyezés becse, és értéke felett. Többen t. barátaim közül tudják, hogy én rég­óta nem osztom azon átalános ronzalását az 1867. észt. kiegyezésnek, mely oly sok oldalról hangsu­­lyoztatik, de alárendeltem nézeteimet barátaim véle­ményének több más fontos okok között föképen azért, mert az akkori körülmények között azon nem alap­talan véleményben voltam, hogy elfoglalt pártállá­sunkban sikeresen fogunk közreműködhetni az emlí­­tett kiegyezés azon hibáinak kijavítására, melyeket én is létezőknek tartok, a reformkérdésekben pedig, a Deák-pártnak legalább egy részével egyetértve, épen kedvező eredményeket vívhatunk ki. E reményem nem valósult, sőt ellenkezőleg az események folyama azon meggyőződést érlelte meg bennem, hogy a mostani országgyűlési pártállás mel­lett, nem csak a kiegyezés létező hiányai nem javít­hatók s a reformkérdések helyesen meg nem oldha­tók, hanem e helyett a közjog terén inkább újabb megszorításoknak nézhetünk elébe, a reform terén pedig mindinkább a reakczió ösvényére fogunk te­­reltetni. És ez nagyon természetes. A Deák-párt ugyanis az 1867. észt. kiegyezést létének feltételéül, sőt nem csak saját létének, hanem az ország jólétének, és fenállásának feltételéül is tekinti, a ezen párt legér­telmesebb, legjellemesebb férfiúi is, úgy itt a közpon­ton, mint az ország minden vidékein őszintén meg vannak győződve arról, hogy a kiegyezés megdőlté­­vel egyszersmind a haza jóléte és fenállása is veszé­lyez­ve van. Én nem vélem azt, hogy a kiegyezés megszűnte szükségképen maga után vonandja hazánk akár jólé­tének, akár fenállásának megszűnését; mert tudom képzelni magamnak, tudom reményleni az európai események oly csoportosulását, melyben a kiegyezés­nek megszűnése mellett hazánknak úgy jóléte, mint függetlensége sokkal magasabb fokra emeltethetnék, de kénytelen vagyok azt is bevallani, hogy a sokszor említett kiegyezés rögtön, s egészbeni megsemmisíté­sének esetében, hazánk, nézetem szerint, hasonlítana a hajóhoz, mely egy nem egészen biztos, de némi biz­tosságot mégis nyújtó révpartból iránytű nélkül ki­indulva a síktengerre, bejuthat kedvező körülmény­ek közt más biztosabb révpartba, de igen könnyen, s valószínűleg el is merülhet a tenger hullámai között. Az lévén, a­mit említettem, a Deák-párt leg­jobbjainak is meggyőződése az 1867. észt. kiegye­zésről : igen természetes, hogy ezen párt megtesz mindent, a­mi tehetségében van, ezen kiegyezésnek fentartására; s mivel e végre mindenek felett a párt­nak az országgyűlésen többségben léte szükséges, erejének teljes megfeszítésével törekszik arra, hogy ezen többséget magának megszerezze, biztosítsa. Szövetkezik e végre, tekintet nélkül egyébkénti politikai színezetükre, mindazon elemekkel, melyek a kiegyezés feltételeinek pártolására hajlandók ; szö­vetkezik , minden reakczionárius párttöredékkel, igyekszik a kormány hivatalnokai s más, érdekeiknél fogva a kormánytól többé, vagy kevésbé függésben lévő polgári osztályok férfiai közül minél több oly szavazatot szerezni magának, melyekre feltétlenül számíthat: nem utasíthatja vissza azokat sem, kik a kormán­nyal kötött, vagy más üzletekben, és válla­latokban oly módon vannak érdekelve, mely nem szolgál mindig az ország pénzügyének előnyére. De ezen szövetkezés nem ingyen történik, an­nak nagy ára van, melyet a Deákpárt a reform kér­déseiben fizet meg, melyekben nem egyszer, sőt igen gyakran a visszalépés, a reakczió terére kénytelen magát sodortatni, vagy legalább nem haladhat sza­badelvű, demokrácziai irányban csupán azért, hogy azokat, kik a főkérdésben szövetségesei, ne idege­­nítse el magától. Alig van pedig valamely némi fontosságú re­formkérdés, mely az országgyűlési választások, s en­nél fogva az országgyűlési majoritás kérdésével vi­szonylatban nem állana. Nincs például igazságtalanabb választási tör­vény az erdélyinél, s azok után ítélve, a­miket hal­lani, igen hiányos lehet az erdélyi közigazgatás is; úgy de azon 60- 70 szavazatra, mely a kiegyezés fel­tételeinek pártolására kikerülhet Erdélyből, az or­szággyűlésen szükség van; s én mindaddig, míg az országgyűlési többségnek oka van félthetni a kiegye­zési alapot, nem merek Erdély előnyére lényeges ja­vításokat reményleni. A kis házak birtokosai, a kisebb iparosok nagy számmal vannak az országgyűlési szavazati joggal felruházott városokban, s miután épen ezekből kerül­nek ki leginkább az ellenzéki képviselők , én ugyan­azon okból, a­melyből Erdély részére nem remény­lem viszonyainak javítását, igen féltem a kis házak birtokosainak s a kisebb iparosoknak országgyűlési szavazati jogát is. Mit reménylhetünk továbbá a főrendi háznak már kilátásba helyezett rendezésére, vagy épen a val­lási és közoktatási törvényekre nézve mindaddig, míg a Deák-pártnak a főrendek, a püspökök, s más egy­házi férfiak pénzére, és közreműködésére a választá­soknál szüksége van ? Valamelyik miniszter egy vagy más tárgyban törvénytelenséget követ el; a miniszter bukásával ve­szélybe jön a kiegyezés, és a világos törvénysértésre is fátyol bori­tatik. Visszaélések történnek a közigazgatásban, a vállalatok kezelésében rendetlenségek harapódznak be; új vállalatok engedélyezendők, de oly férfiak vannak mindezekben érdekelve,­­ kik tagjai a kiegye­zést védő pártnak, befolyással bírtak, vagy bírhatnak a választásoknál, s tökéletlen marad a rendetlensé­gek iránti intézkedés, a vállalatok engedélyezésénél pedig szem előtt nem csupán az ország érdeke tartatik. így van ez sok más esetekben is, terjedni fog ezek folytán mindinkább, már csak a választási moz­galmak következtében is a demoralizáczió a nép kö­zött ; ifjúságunk neveltetni fog továbbá is a szervi­­lizmus, és önzés tanaiban: a rendetlenség, és vis­­­szaélések mindinkább el fognak terjedni a közigaz­­gatás minden ágaiban, az ország pénzügye mind­inkább, és inkább sülyedni fog, — s az ellenséges visszavonás az ország polgárai között, mely máris nagy tért foglal a szocziális életben, a szenvedélyek felingerlésével még inkább fokozódván, ha ezeknek hullámait valamely módon lecsillapítanunk nem si­kerül, utóvégre is sajnálatos összeütközésekre faju­­land el. És mi mindezeken, jelen p­ótállásunkban, nem segíthetünk, mert a többség uralkodik mindig, az övé a kormány, a hatalom, jövőre is folyvást azon törvényes, s ha kell, törvénytelen eszközökkel is fogja védeni állását, melyeket eddig alkalmazott, s az uralkodó párt jobbérzésü emberei saját maguk előtt védelmet és megnyugtatást találandanak mind­ezekért abban, hogy az ország jólétének, tönállásá­­nak megmentése teszi mindezen jó s rász eszkö­zöknek használatát szükségessé. Mi azt szoktuk ezek ellenében mondani, hogy hiszen csak igen ritkán, s akkor is jobbára csak al­kalmilag pendítettük meg a közelebb befejezett or­szággyűlés alatt a közjogi kérdéseket, s a csekély idő, melyet ezen felszólalásuink igénybe vettek, nem gátolható a reform kérdéseinek általunk is mindig támogatott czélszerű megoldását: ez igaz; de a kér­dés súlypontja nem itt, hanem abban rejlik, hogy zászlónkra a közjogi kiegyezésnek egyenes és hatá­rozott megtámadása lévén kitűzve, közöttünk s a Deák-párt között folyvást status belli létezik, mely azt — akkor is, midőn ideiglenes fegyverszünetek esete állt be, álláspontjának szakadatlan védelmére, védelme eszközeinek állandó biztosítására kény­szeríti. Ha nem téves a rajz, melyet jelen állapotaink­ról festeni megkisérlettem, a­z önálló országgyűlési pártállás csakugyan ,sok tekintetben káros a hazára nézve ; javításáról, más pártállásról kell tehát gon­doskodni,­­ ezt mondani könnyű, de nehéz esz­közleni. Mondatott, hogy koalícziót kell létre­hozni a Deák-párt egy részével a Lónyay-minisztérium meg­buktatására, melyet a nemzet nagy része kívánatos­nak tart. Ez előlépés lenne kétségen kívül, de nézetem szerint nem kivihető, mert a legjobb esetben nem csat­lakoznék hozzánk a Deák pártból annyi tag, mely e czélra a többség megnyerésére kívántatik, sőt való­színűleg csupán e czélból a Deák-pártnak eg­y tagja sem fogna csatlakozni hozzánk, mert ily csatlakozás esetében a Deák-párt kétfelé szakadna, és én nem képzelhetem lehetőségét annak, hogy a Deák-párt bármely része, mindaddig, míg pártja létének alap­ját, a kiegyezést féltheti, el­taszítsa magától annak, és kinövésének is főtám­aszát, a miniszterelnököt, s e téren­ biztos szövetségeseit velünk, elveinek ellenei­vel, minden alkalommal kész megtámadóival akar­hassa fölcserélni. Az én véleményem szerint a Lónyay-miniszté­­riumnak legerősebb támasza a jelen országgyűlési pártállás,­­ én megdöntésének kulcsát nem a jelen pártállás föntartásában, hanem a pártok között neta­lán eszközölhető kiegyezésben találom. Érzik ezt, úgy látszik, némelyek azon körökben is, melyek a pártok közötti kiegyezésről legtöbbet írnak és beszélnek, s nem lehet e tekintetben nem reflektálnom azon köz­tudomáson lévő czikkekre, melyek legközelebb a kor­mán­nyal és annak elnökével ismert összeköttetés­ben s érintkezésben álló lapokban jelentek meg; oly igen alkalmasak azok a bizalmatlanság, félreértés és meghasonlás magjainak a mi pártunk tagjai között elhintésére, hogy az ember legjobb akarata mellett is kétségben marad az iránt, hogy váljon ezen czikkek a pártok közötti kiegyezésnek előmozdítására, vagy megakadályozására h­attak-e ? Ha az említett párt­koalíczió nem lehetséges, másról kell gondoskodni. Erős meggyőződésem szerint állandó és biztos pártalakulás csak közösen elfogadott elvek alapján történhetik, s csak úgy eszközölhető, ha egyszersmid kilátást nyújt az alakulandó pártnak többségre jutá­sához, mely nélkül minden pártalakulás különben is sikertelen lenne. Mi kisebbségben vagyunk, ha több­séget akarunk az új pártalakulás által alkotni, lehet­ségessé kell tennünk, hogy más pártok tagjai velünk csatlakozhassanak, s ez csak oly kompromisszum ál­tal érhető el, a­melyhez becsülettel hozzá­járulhat úgy az egyik, mint a másik fél, és ez sem az egyik, sem a másik részről némi elváldozat nélkül nem történ­hetik meg. Sokat foglalkozván e tárg­gyal, annak vizsgá­latára fordítottam figyelmemet, hogy vajjon az 1867. évi kiegyezésre vonatkozó követeléseink között van­nak-e, a­melyeknek érvényesítésétől a haza javának veszélyeztetése nélkül elállhatnánk, s mik azok, a­miknek követelésétől egyátalában nem állhatunk el ? Sorban szemügyre vettem ennélfogva követelé­seinket, melyek főbb pontjai rövid szavakban követ­kezőkbe foglalhatók. Nem kell delegáczió — nem kell közös minisz­térium. Kell magyar hadsereg, kell pénz és kereske­delmi ügyeinknek függetlensége, kell hazánk törvé­nyes függetlenségének diplomácziai elismerése. Sor­ban meg fogom ezekre nézve mondani véleményeimet. A­mi a delegácziót illeti: Nézetem szerint nem lehet tagadni, hogy a prag­­matica sanctio elfogadása által ő felsége többi orszá­gaival, melyeknek azon időbeni abszolút fejedelmével alapítottuk meg a pragmatica sanctiot, bizonyos szövet­ségre léptünk, s ezen szövetségnek három kérdésbe nem vonható pontja minden esetre van; az egyik az, hogy mindig közös, egy, és ugyanazon fejedelmünk legyen; a másik, ha nem is az együttes, nem is a közös, de bizonyosan a kölcsönös védelem; a harma­dik az elválhatatlanság az uralkodó ház kihaltáig. A szövetség ezen pontjainak bizonyos elutasít­­hatlan következményei vannak. Az egyik az, hogy közös külügyi politikánk­nak kell lenni ö felsége többi országaival , mert le­hetetlen, hogy egy és ugyanazon fejedelem egyik or­szága részéről valamely külhatalommal jó viszonyban és békében, másik országa részéről pedig ugyan­azon hatalommal harczban és háborúban legyen; a a kölcsönös védelmi kötelezettség maga is, birtokaink minden külellenség elleni kölcsönös garancziának eszméjét fejezvén­­ ki, különböző külügyi politika le­­tőségét kizárja, ellenben . Sem az együttes, sem a közös, sem a kölcsö­nös védelmi kötelezettség eszméjéből nem követke­zik, hogy Magyarországnak ő felsége többi országai­val egységes hadseregének kell lenni, mert a védelmi kötelezettség az illető országoknak együtt­működő külön hadseregei által is sikeresen teljesíthető. Fényes példát lehett e végett fölmutatni a leg­közelebbi évek történetéből. A német császárságban a porosz hadsereg mel­lett a bajor, szász és würtembergi királyságoknak külön hadseregei vannak, melyek a német császár főhadparancsnoksága alatt egyenlő elvek szerint van­nak szervezve, egyenlő elvek szerint kezeltetnek , de az említett országok minisztériumainak adminisztrá­­cziója alatt állanak, s költségvetésük az illető álla­mok törvényhozása által állapíttatik meg. A győzelem, melyet a porosz hadsereg, az em­lített három hadsereggel egyesülve, legközelebb Fran­­cziaországban kivívott, a világtörténelemben említett legnagyobb győzelmeknek egyike. Ha ez megtörtén­hetett ott, mért lenne lehetetlen minálunk ? Magyarországnak tehát a pragmatica sanctio megsértése s a monarchia biztosságának veszélye nélkül l­ehet, s kell, hogy legyen külön hadserege, mindemellett azonban vannak mégis a hadügynek bizonyos részei, melyek a fejedelem és főhadipa­­rancsnok közösségénél, s a kölcsönös védelmi köte­lezettségnél fogva közösek maradnak köztünk, és ő felsége többi országai között akkor is, ha Magyaror­szágnak külön hadserege lesz. Tartózkodva szólok e tárgyról, mert nem va­gyok járatos a katonai ügyekben, de azt belátom, hogy m­után akkor is, a­midőn két fejedelem csupán egy háború folytatására szövetkezik, meg szokott ál­lapíttatni, hogy azoknak mindegyike, mily számú had­sereggel,­­ miném­ű hadi eszközökkel működjék köz­re : lehetetlen, hogy mellőztethessék a magyar és osztrák államok külön véderejének kö­lcsönös ellenőr­zése, mely nélkül a véderő egyrészről­ elhanyagolá­sának esetében a kölcsönös védelmi kötelezettség könnyen, és veszélyesen meghiúsíttathatnék: belá­tom, hogy az esetleges együttműködésre hivatott két hadsereg belszervezetének egyenlőnek kell lenni: be­látom, hogy a minden részről jogosultnak elismert közös főhadparancsnokságnak okvetlenül kell bizo­nyos czélszerű szervezetének, tágas hatáskörének, és megfelelő költségvetésének lenni: belátom, hogy a háború esetében együttműködő két hadseregnek kellő ellátása nagy előkészületeket, és sikerrel csak összehangzólag eszközölhető intézkedéseket kíván, s ezeken kívül is lehetnek még a hadügy körébe tar­tozó más oly ügyek és tárgyak, melyeknek közös el­intézése illetékes szakértők ítélete szerint a sikeres kölcsönös védelem érdekében akkor is, ha Magyar­­ország külön magyar hadsereggel bírand, szüksé­ges lesz. Vannak ezek szerint úgy a kilil-, mind a had­ügy körében bizonyos közös ügyek, melyeknek elin­tézését, habár az részben a fejedelem jogaihoz tarto­zik is, egészen a közös fejedelem teljhatalmára bízni nem lenne alkotmányszerű, másképen kell tehát a fejedelem jogköréhez kizárólag nem tartozó ily ügyeknek elintézéséről gondoskodni, s miután ezen ügyek közösen illetik úgy a magyar, mint az osztrák államot, ennél fogva, eltekintve a pragmatica sanctio­­ból meríthető bármely érvelésektől, m­agának a do­lognak természete szerint is csak közös­­ egyetértéssel, és így kölcsönös tanácskozással és közö­s megállapo­dással intézhetők el, s nem is lehet azok elintézését mindegyik állam külön országgyűlésére tdzni, mert a sürgős esetekben gyakran veszély­es idővesz­teségen kívül megtörténhetnek, hogy a két or­­szággyűlés egymással homlokegyenest ellenke­ző határozatokat hozna, s így pozitív elhatáro­zás oly esetekben is, melyek azt okvetlenül megkí­vánják, nem keletkeznek: a feljebb érintett módon bármely alakban együtt tanácskozó testület pedig, bármikép neveztessék vagy szerveztessék is, mindig csak valami delegáczióféle lesz; s azért részem­ről a delegácz­ióna­k­­önállló intézmé­nyét javíthatónak, de elvileg elvethető­­ne­k nem tartom. A közös minisztériumok közül a közös pénz­ügyminisztérium egyszerű közös pénztári kezeléssé, a minél most sem sokkal több, úgy vélem, akadály nélkül átváltoztatható. A külügyi politika szükséges egysége mellett a közös külügyi minisztérium fönállása ellen nem szól­hatok ; s e tekintetben van a kiegyezési törvényben egy intézkedés, mely figyelemre méltó, az t. i., mely a közös külügyi minisztert a két fél minisztériumával egyetértésben, s azok beleegyezése mellett leendő el­járásra kötelezi, és így a magyar országgyűlésnek is jogot ad arra, hogy a külügyeket illetékes fóruma elé vonva, azokra nézve irányt szabjon saját minisz­tériuma elé, s azt ezen irány követésének elmulasz­tása miatt feleletre vonhassa. Azokra nézve, a­mik a hadügyben nézetem sze­rint közösek maradnak akkor is, ha Magyarország­nak külön hadserege lesz, két expediens között vá­laszthat az ország: vagy fejedelmi teljhata­lommal intézhetők el ezen ügyek, mint a német császárságban, vagy a közös hadügyminisztériumnak föntartása ál­tal, s e tekintetben csak egy megjegyzést vagyok bátor önök figyelmébe ajánlani, jelesül azt, hogy ha a kérdéses ügyeknek elintézése magára a fejedelem­re, mint közös főhadparancsnokra bizatik, akkor is azoknak elintézésében, más nevezet alatt, de mégis valamely közös közegek fognak eljárni, mert maga a fejedelem mindezen ügyeket közvetlenül nem intéz­heti el, hanem azoknak elintézését másokra bízni kénytelen, kik azután a fejedelmi teljhatalom köpö­nyege alatt, mindazokban, a­mikről különben a fele­lősségre most is némileg, czélszerűbb eljárási szabá­lyok mellett pedig még inkább vonható, közös had­ügyminiszter intézkedik, felelősség nélkül járan­danak el. Hogy az országnak magyar hadserege a pragma­tica sanctiónak, s a­z önálló, akár közös és együttes, akár kölcsönös védelmi kötelezettségnek megsértése nélkül lehet, ez iránt nézeteimet már előbb kifejtet­tem ; arról pedig erősen meg vegyok győződve, hogy a nemzet a magyar hadsereg létesítésének követelé­sétől soha nem álland­ól; s van is mód, a­melyen a nemzetnek ezen kívánalma a monarchia akár kül-, akár belbiztosságának veszélye nélkül teljesíthető. Szerveztessék a monarchia védereje a német császárság példájára: legyen az osztrák hadsereg mellett a bajor hadsereg mintájára külön magyar hadsereg, — álljon ez az osztrákkal közösen, az ön­magában elég tágas jogkörű fejedelmi főhadparancs­­nokság alatt; szerveztessék, kezeltessék e két hadse­­reg egyenlő elvek szerint, de a magyar hadseregnek adminisztrácziója adassák át a magyar honvédelmi miniszternek, és költségvetése ezen miniszter elő­terj­esztésér­e a magyar országgyűlés által állapíttas­­sék meg. Ez a legfontosabb kérdés mindazok között, me­lyeket ez alkalommal tárgyalok ; nem titkolom el ma­gam előtt a nehézségeket, a­melyekbe eszmém létesí­tése ütközik; de találok érveket is, melyek ezen esz­mének életbeléptetését a közjogiaktól eltekintve is, ajánlják. Az egyik a német császárságnak oly nagy si­kert fölmutatható példája, a másik azon tekintet, hogy néhány rövid év múlva ismét napirenden lesz a qvóta, a közösügyi költségek viselése arányának kérdése ; előrelátható, hogy a mostani 30 százalékos aránynál nagyobb fog tőlünk osztrák részről követeltetni, s ezen könnyen elkeseredetté válható vitatkozás leg­­czélszerűbben előztethetik meg úgy, ha azt mond­juk: soha ne versengjünk a qvóta fölött; a magyar hadsereg egész költségét magunk viselendjük. Ide járul, hogy a honvédség föntartására szük­séges költség már ezen évben is közel 10 millió fo­rintot tesz, s a honvédségnek évenkinti szaporodásá­val csaknem kétszereztetni fog; a honvédségnek és állandó katonaságnak összesen sok millió frtra rugó költségét tartósan pénzügyi elvérzés nélkül nem bíz­hatjuk meg; s mind e mellett a közös hadseregnek jelen állásábani föntartása mellett, a honvédségi in­tézménynek ápolásával sem hagyhatunk föl, mert at­tól vártuk eddig is a magyar hadseregnek kifejlődé­sét ; de a magyar hadseregnek az említett módoni létesültével lehetne kétségen kívül a honvédséget az állandó katonasággal ugy egyesíteni, hogy a kettőnek összes költsége a véderőnek csökkenése nélkül ke­­resbedjék, s elviselhetővé tétessék. A legfőbb figyelmet mindazonáltal e részben azon tekintet érdemli, m­elyre kellő súlyt fektetni ugy az országnak, mint a fölséges uralkodó háznak ér­­dekében van, s ez az, hogy a haza és királyi trón védelmére megingathatóan hazafius lelkesedéssel kész hadseregre, s a hadseregek harczképességének egyik főkellékére, miveit ifjainknak fegyver alá leendő ön­kéntes tódulására, a magyar hadsereg létesítése nél­kül, bárminemű más kísérletek tétessenek is e c­él­ra, számítanunk nem lehet. Pénzügyeink függetlensége alatt nem tudok mást érteni, mint azt, hogy önálló bankrendszerünk legyen; az ország legfőbb költségei a magyar ország­gyűlés által állapíttassanak meg, s államadósságunk az osztráktól végleg elkülöníttessék. Hogy önálló bankrendszert óhajtok, nem kell bővebben fejtegetnem, s a magyar hadsereg költség­­vetésének, a magyar országgyűlésen leendő tárgya­lásával, az ország ezen legfőbb költségének saját tör­vényhozásunk általi megállapítása elé vetnék , állam­­adósságunkat pedig az osztráktól, ha ebből saját ne­vünkre fölveendő új kölcsönnel az elvállalt évi járu­léknak töbében megfelelő összeget törlesztjük, a­z ön­­álló államjogi kiegyezés mellett is elkülönözhetjük, s ha ezt nem tehetjük jelenleg, ezt nem az említett ki­egyezés, hanem pénzügyi helytelen gazdálkodásunk okozza. Független kereskedelmi rendszert csak azon állam honosíthat meg, mely önálló vámrendszert kö­vethetvén, magát minden oldalról határvámokkal ke­rítheti, mert ezek által szabályoztatik a kereskedés. Mi a kiegyezkedés szerint is joggal bírunk or­szágunkat minden oldalról, az osztrák országok és tartományok határain is a kötött vám- és kereskedel­­mi szerződés lejártával körülvenni határvámokkal, s azokat belátásunk szerint szabályozni, de vajjon te­­hetjük-e ezt? Én nyilvános életem pályájának kezdetén a véd­­vám rendszer követője voltam, s azt hiszem most is, hogy ha azt annak idejében életbe léptethettük volna, iparunk a tökéletességnek sokkal nagyobb fokán ál­lana mint áll most , de kénytelen vagyok azt is beis­merni, hogy jelenleg az emberiség eszméinek a ke­reskedés szabadsága felé hajló csaknem átalános áramlata, a közlekedési eszközöknek sokasága, gyor­sasága, nagy szállítási képessége, s a kereskedésnek a múlt időkhöz aránytalanul nagy terjedelme mellett, lehetetlen, hogy egy aránylag kis ország, mint a mienk, kizárólag saját érdekeinek megvédésére irány­zott teljesen önálló vámterületet képezhessen a­nél­kül, hogy magát hasonlóra jogosított szomszédjai visszatorlásának, érdekeinek nagy veszélyével, ki ne tegye, és kétszeresen el ne veszítse a vámon azt, a­mit nyerne a harminczadon , s meg vagyok győződ­ve, hogy ha pártunk czéljául azt tűzné ki, hogy ál­líttassanak vissza a vámsorompók az osztrák orszá­gok és tartományok határain, ezen törekvése az or­szág polgárai csaknem minden osztályának legelhatá­­rozottabb ellenszenvével találkoznék. Ha önálló vámrendszert nem létesíthetünk, csak vám- és kereskedelmi szövetség lehetséges más or­szágokkal, ily szövetségben vagyunk jelenleg is , az nem tartozik a delegácziók hatásköréhez, csak or­szággyűlésünk által köttethetik és nyittathatik meg. Vannak ezen szövetségnek kétségen kívül hát­rányai, korlátoz bennünket némely közvetett adók és monopóliumok kezelésében; í önállásának föltétele, hogy az országok, a­melyek között köttetett, viszo­nyosan méltányolják, kíméljék egymás érdekeit; de a mellőzhetlen szükség kényszerűsége előtt nem lehet meg nem hajolni,­s azért én a létező vám és keres­kedelmi szövetségét, bekövetkezendő megnyitásának al­kalmával érdekeinknek megfelelőleg a leh­etségig ja­vítandónak tartom ugyan, de megszüntetendőnek nem vélem. Hazánk törvényes függetlenségének diplomá­cziai elismerésére részemről nagy súlyt fektetek Sok, az igaz, a­mit e tekintetben kívánnunk kell, d­e nem szabad kicsinylenünk azon eredménye­ket sem, melyek e téren, s leginkább pártunk kezdeményezése folytán elérettek. Mária Teréziának uralkodása, és főleg az osz­trák császári czimnek néhai Ferencz király általi föl­vétele óta Magyarországnak neve is kitörültetett, el­enyészett a világ államainak sorából, feledékenységbe ment, mintha soha nem létezett volna, s beolvadott az osztrák császári birodalom fogalmába : most Magyarország neve ismét föltámadott tetszhalettából. Magyarország helyet foglalt ismét az európai államok sorá­ban, állami léte, a világ hatalmasságai által, ha nem is egészen korrekt módon, de diplomácziailag el van ismerve. A monarchiának ezen czíme osztrák-magyar , monarchia, nézetem szerint helyes, mert mind a két állam ugyanazon monarcha alatt áll. Ezen kifejezés osztrák magyar birodalom nem helyes, mert a két külön államnak­ egy birodalommá olvadását fejezi ki, de „osztrák és magyar birodalom“ már korrekt kife­jezésnek lenne tekinthető. A czim, a­melyet felséges urunk a külhatalmasságokkal kötött államszerződé­sekben használ, saját elismerésünk szerint is megáll­­ható. Az annyi alapos fölszólalásokra alkalmat szol­gáltatott osztrák birodalmi kanczellár legközelebb megszün­tettetett. Nem elégséges ugyan ez még jogos kívánalma­ink kielégítésére, de előlépés minden esetre, s a l­é­­tező kiegyezés alapján hivatott ki, bizo­nyítékául annak, hogy e tekintetben ezen alapon a kitűzött irányban még tovább is lehet haladni. Mindezeknek előrebocsátása után az 1867. esz­tendőben létesült kiegyezésre nézve nézeteimet össze­vonva következőkbe foglalom : Kívánom, hogy a létező törvények törvényhozás útján leendő megváltoztatásukig megtartassanak. A külügyi politika közösségét elismerem. Kívánom, hogy a német császárság példája, je­lesül a bajor hadsereg mintája szerint magyar hadse­reg állittassék föl, az a hazában szállásoljon, s a közös fejedelem főhadparancsnoksága és az osztrák hadsereggel egyenlő szervezet mellett, a magyar hon­védelmi miniszter alá, költségvetésére nézve pedig a magyar országgyűlés alá rendeltessék. A külügyi politika közösségénél fogva a közös külügyi minisztérium föntartása ellen nem szólalha­tok föl. A közös pénzügyminisztériumot, közös pénztári kezeléssé átváltoztatandónak vélem. A közös főhadparancsnokság teendőinek elinté­zésére nézve válas­szon az ország a fejedelmi teljha­talom, vagy közös felelős hadügyminiszter között. A magyar hadsereg költségvetésének az ország­gyűlés ellenőrzése alá állítása után a delegácziónak eképen igen szűkre szorítandó jelen hatáskörében fön­­tartását az országra nézve veszélyesnek nem tartom. Önálló bankrendszernek hazánkban­ létesítését halaszthatatlannak , államadóságunkat az o­sztráktól, a­mint pénzügyileg lehetséges lesz, elkülönzendőnek vélem. A vám és kereskedelmi szerződést megnyitásá­nak alkalmával érdekeinknek megfelelőleg javíttatni, de mind a két fél érdekeinek viszonyos méltánylásá­val föntartatni kívánom. Határozottan és nyíltan kimondatni óhajtom va­lamely ünnepélyes módon az egész világ színe előtt, a mi eddig csak implicite, homályba burkolva, és csu­pán elvileg van kimondva, hogy t. i. felséges fejedel­münk uralkodása alatt két állam áll, mely mindamel­lett, hogy egymástól elválaszthatatlan, egymástól mégis tökéletesen független, és egymás irányában csupán közös, vagy kölcsönös védelemre van kötelezve; óhaj­tom, hogy mondassák ki, miként már Ferdinánd ki­rály ő felsége is 1836. esztendőben az országgyűlés­hez intézett leiratában kimondotta, hogy az osztrák császári czim Magyarországra nem vonatkozik. Kívánom, hogy ez elv szolgáljon alapul akár ő felsége többi országaival, akár a külfölddel folyta­tandó minden tárgyalásokban : az osztrák birodalmi kanczellári czim soha vissza ne állittassék; és minden külügyi érintkezésekben felséges urunk követeinek és kereskedelmi konzulainak meghatalmazványaiban, s a külügyekre vonatkozó minden jegyzékekben és kiad­­ványokban Magyarországnak a létező szövetség mel­lett is fönálló állami függetlensége kielégítőleg jelez­­tessék. Ha mindezek e képen létesíthetők, hazánk jólétét és függetlenségét azok által, a­mik még közösre fön­­maradnak, veszélyezettnek nem tartom, s utódaink, ha törekvéseiket kedvező körülmények között ezek­nél többre kívánják kiterjeszteni, azokban a m­i meg­állapodásaink által épen úgy nem lesznek meggátolva, mint nekünk is jogunk van az elődeink, vagy saját magunk által alkotott törvényeket törvényes úton meg­változtatni. Elismerem, hogy azok, a­miket említettem, nem foglalják magukban egy tökéletesen magánálló állam önrendelkezési jogának egész körét, függetlenségének minden attribútumait. Ide vajjon­ nincsen-e különbség egy tökéletesen magánálló állam, és egy oly állam között, mely másokkal szövetségbe lépett ? Egy magánálló állam, mint például Franczia­­ország vagy Angolhon, tökéletes szabadsággal maga rendelkezik állami élete minden ágaiban, a szövetsé­ges államok önrendelkezési jogát ellenben mindazok­ban, a­mikre nézve másokkal szövetségbe léptek, a szövetség mérve, s föltételei korlátozzák épen ugy, mint a kereskedő mindenéről szabadon rendelkezik, míg magán áll, de ha másokkal társaságba lép, a kö­zösség alá bocsátottakról csak társaival egyetértőleg rendelkezhetik. Egy szövetséges államot a tökéletesen magánálló államok függetlenségének minden attribútu­maival, a szövetség föntartása mellett, f­ölruházni akarni, nézetem szerint sisiphusi munka, gyakorlatilag kivihe­tetlen kísérlet, s habár önök véleménye szerint nagy haeresist mondanék is, őszintén kimondom mégis azon meggyőződésemet, hogy a hazánk helyzetétől egészen különböző viszonyú Svédziát és Norvégiát talán, de csak talán, kivéve, mert ezen országoknak közös ügyet is nagyrészben minisztériumaiknak közös üléseiben intéztetnek el, nem tudok példát arra, hogy valamely államszövetség az abban álló államoknak függetlenségét, önrendelkezési jogát kevésbé szorítaná meg, mint az általam előbb említetteknek létesültével hazánk jogai megszoríttatnának. Még egy tekintetet nem hagyhatok megemlítés nélkül. Faltunk, ha jövője egyátalában nem kétség­beejtő is jelenleg tagadatlanul kisebbségben van, s ha többségre akar jutni, miként már említem, szövetke­zésekre van szüksége az országgyűlésen s az országban is. A szövetkezés két fele lehetséges : jobbra is balra­ is, a Deák- vagy a 4­8-as párttal, és nemzetiségekkel. A Deákpárt-tali szövetkezésnek feltételeiről s az e végre igénylett elvi engedményekről már szólottam, de vajjon azt vélik-e önök, hogy a 48-as párttal a szö­vetkezés nem kívánna-e pártunktól elváld­ozatot ? Kívánna igenis, és súlyosat. Nem veszem egyátalában kétségbe a 48-as párt tagjainak jó szándékát, csak tényeket sorolok fel. Mi a közös ügyek, vagy közösen érdeklő viszo­nyok létezését mindig elismertük, a 48-as párt azok­nak létezését tagadja. Mi az 1867. esztendei kiegyezés törvényességét elismertük, a 48-as párt ezt, korábban legalább, ta­gadta talán , tagadja most is. Mi nem elleneztük a hozott törvények végre­hajtását, a delegáczióba való be vagy be nem lépést nem pártkérdésnek, csupán egyéni elhatározás kérdé­sének jelentettük ki: a 48-as párt tőlünk e részben is különbözőleg vélekedett, az ujoncz- és adóa­jánlást, a költségvetéseket tárgyalta, de nem szavazta m­eg. A reform kérdéseiben is nem egyszer találkoz­tunk ezen pártnak oly indítványaival, melyeket hazánk kulturális és egyéb viszonyaira vagy épen nem, vagy jelenleg még alkalmazhatóknak nem véltünk. Sok egyebet is lehetne e tekintetben még felso­rolni , de ezeknek felemlítése is elég arra, a­mit most kimutatni kívánok, hogy a 48-as párttali szövetkezés is kívánna pártunktól sok és nevezetes elvi áldozatokat. Ismételve bocsánatot kérek ezek után önöktől, hogy becses figyelmüket már oly sokáig veszem igény­be , de elkerülhetetlennek tartottam mindazoknak el­mondását, a­miket f­elemlítettem, azért, hogy e képen indokolva jelentsem ki, hogy az általam említettek­­nek alapján a Deák-párttal a kiegyezésnek eszméjét el­fogadhatónak tartom ; azon­ esetre azonban, ha e kiegye­zés nem sikerül, megmaradok ellenzéki állmomban, de egyéni meggyő­ződésem szerint közjogi oppozícziómat az említett elvek keretén túl nem teljesí­t­­ettm­ ki. Nem csinálok illúziót magamnak­ : nem vélem, hogy a Deák­ párt elfogadja mind­azokat, a­miknek elfogadását a pártok közötti kiegyezésnek létesílése végett szükségesnek tartom; valószínű, hogy a Deá­k- és kormány­párt országgyűlési tagjainak többsége a közelebb nyert győzelembe vetett bizalommal, hide­gen utasítandja vissza legnevezetesebb­ részeit , annak­, amit­­ létesíteni kívánok . Vannak azonban ,ezen párt­nak, szétszórva bár az ország különböző vidékein, de nagyszámú hazafias érzésű, jeles és jellemes tagjai, s én nem tehetek le azon reményről, hogy hatást gya­­korland ezekre, az általam mondottaknak törvényes­­sége, gyakorlatiassága, méltányossága, s a béke olaj­­ága, melyet az országnak a pártok kiegyezése meg­­hoza; e hatás visszahatást szüb­nd a központra is, s előbb-utóbb az országgyűlés folyama alatt, vagy talán csak a közelebbi választásoknál figyelmeztetni fogja az illetőket, hogy a nemzet tudja, kiknek kell innen­­től tulajdonítania, ha nem élvezheti a parlamenti tör­vényhozás várva-várt gyümölcseit. De nem kecsegtetem magamat azzal sem, hogy önök tisztelt barátaim­­ magukévá tegyék most azon nézeteket, melyeket bölcs bírálatuk alá terjesztettem; mert ismerem őszinte és buzgó ragaszkodásukat mind­azon kellékekhez, melyeket a haza önállásának és függetlenségének biztosítására megkívántatóknak vél­nek, s magamról ítélve tudom, hogy mily fájdalmas érzést okozand önök keblében, ha ezen kellékek bár­­melyikéről, a körülmények kényszerűsége által kész­tetve, bármikor lemondani lesznek kénytelenek. Nem is teszek azért ez alkalommal semmi in­dítványt ; határozzanak önök a mai tanácskozásnak napirenden lévő kérdéséről, pártunk jövő állásáról sa­ját bölcs belátásuk szerint, s ha ennek folytán kérdik tőlem, hogy tehát mért szólaltam föl , megmondom okát ennek is. Nyilatkoztam azon általános képviselői köteles­ség érzetéből, mely szerint mindegyikünk megtenni tartozik azt, a­miért ide küldetett, nyíltan kimondani tartozik meggyőződéseit, ha nem is mindig ország­gyűlésen párta véleményével szemben, de mindig, és bizonyosan ezen teremben, hol a pártnak vélemé­nye képződik. N nyilatkoztam lelkiismeretem megnyugtatására, mely az élet ezerféle viszontagságai között csak kö­telességeink hit teljesítésének öntudatából meríthető. Nyilatkoztam az őszinteség követelménye sze­rint, mely szemben becses bizalmiuknak azon nyilvá­nításával, mel­lyel engemet ezen elnöki székre tett meghívással legközelebb megtiszteltek, viszont nekem­ is kötelességemmé­ teszi, hogy alkalmat nyújtsak önök­nek megismerkedni azon nézetekkel, melyeket a haza közügyeire nézve magaméinak vallok. Végre pedig az ember hite az őj menyországa; nem bírok vérmes reményekkel, de lehetetlennek még­sem tartom, hogy azok, miket ez alkalommal elmon­dottam, előbb-utóbb, az országgyűlés folyama alatt, vagy azután mégis szolgáltathatnak alkalmat az or­szágos pártoknak a hazára nézve kívánatos kiegye­zésére ; s ha e hitemben is csalatkozom, mi történik ? én, miként mondani szokták, a mai napon lejártam magamat; súlyos esemény ez úgy a magán­, mint a nyilvános életben, de^megadással viselendem el azt is, tiszta öntudatában azon meggyőződésemnek, hogy a haza iránt kötelességet teljesítettem. Ghyczy Kálmán után Tisza Kálmán emelt szót s elmondotta, hogy a legnagyobb figyelemmel hall­gatván meg ő is azon fontos előadást, a­melyet Ghy­czy Kálmán tartott, lehetetlen tagadnia, hogy óhaj­tandó, miszerint az ország a jelenben uralkodó, az ország népének erkölcseit megrontó, s rettográdi rend­­szer befolyása alól fölmentessék. Röviden érintvén ezután, hogy azok, mik Ghy­czy előadásában a külügyekre és pénzügyi függet­lenségre, a kereskedelemre nézve foglaltatnak, ha van is a részletekben eltérés — alapjukban megfe­lelnek az eddigi elveknek, — előadandó okainál fogva nem tartván időszerűnek, hogy a párt Ghyczy által előadottakat tanácskozás alá vegye és felettök hatá­rozzon, azoknak taglalásába nem bocsátkozik egyedül azért, hogy az őszinteség kívánalmainak — melyeket Ghyczy olyan szépen kifejtett — eleget tegyen, nyil­vánít annyit, hogy ámbár belátja nagy horderejét mind­annak, mit Ghyczy elmondott, meg kell mégis vallania,­hogy következtetéseivel nem tud mindenek­ben egyetérteni. Ezek után áttért arra, miért nem tartaná helyes­nek, hogy az előadottak felett most határozzon a kör, s elmondotta, hogy nézete szerint kétségtelen az, hogy párt, mely erkölcsi súlyát megtartani akarja,nem dobhatja el magától elveit; de kétségte­len az is, hogy a történelem tanúsága szerint még soha sem volt párt, mely mindent, a­mit jónak és helyes­nek tartott, egyszerre kivihette volna, s ne lett volna kénytelen azért, hogy annak egy részét keresztülvi­­hesse, más részét nem megtagadni, de annak valósítá­sát elhalasztani; miből már 1867-ben kiadott prog­­rammunkhoz képest is az következik,­hogy­ nekünk el­veinket fön kell tartanunk, azok bármely részét is feladnunk nem szabad, és nagy hiba lenne a fölött tanácskozni, hogy készek vagyunk-e azok egy részé­nek, s ha igen, melyiknek elhalasztásába beleegyezni, de viszont készen kell lenünk arra, hogy ha oly ajánlat jön más oldalról, mely ez elvek egy részének valósítá­­sát kilátásba helyezi, komolyan megfontoljuk, hogy az, a­mi így keresztülvihető, elég nyereményre az ország önállása és jólléte szempontjából arra, hogy miatta megnyugodva a többi érvényesítését elhalasztani ké­szek legyünk. Ezek után elfogadás végett ajánlotta a lapunk szombati számában már közlött javaslatot. Ghyczy levele gr. Lónyayhoz: Mélyen tisztelt barátom! Kaas Ivor volt nálam, meghozta szives izenetedet. Kevesen lévé­k még jelen barátaim közül, leg­­czélszerübbnek véltem, ezeknek megkérdezése nél­kül saját megállapodásom szerint válaszolni neked. Én nyílt kártyákkal szeretek játszani. Ha tehe­tek valamint a kérdéses irányban, azt csak egész pár­tom tudtával akarom tenni, és némi sikerrel csak is így tehetném. Az eljárás, melyet javasolsz, bizonyos titoksze­­rűséggel jár, melyben nekem pártom háta mögött kel­lene valamely rejtélyes szerepet játszanom ; ezt nem tehetem. Mint minden országgyűlésnek kezdetén és végén rendesen tenni szoktam, szándékom volt ez alkalom­mal is tisztelkedni nálad: sajnálom, hogy ezt most a hozzám érkezett közlemény folytán nem tehetem. Annyival inkább sajnálom pedig, mert úgy ér­tesültem, hogy a trónbeszédben egy passzus lesz hazánk­­ közjogának megállapodottságáról. Szükséges-e ezen asszussal az országgyűlés kezdetén mindjárt üszköt adni a pártok közé? elkeseríteni a felirati vitát egy oly nézetem szerint felesleges, s a többség általi «líb-

Next