Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-21 / 320. szám

nemzetiséghez intézi szavát, mely megfeledke­zett önmagáról, mely politikájában nem ön­magát tartja legtöbb czélnak, melynek politi­kai élete az utóbbi években azt tanusitja, hogy nem bir helyes értékkel legfőbb életérdekei iránt, s teljesen tájékozatlan helyzetére s leg­fontosabb viszonyaira nézve. Vajjon az ily nemzetiség meghallja-e s elismeri-e érvül azt, a­mit a nemzetiségi érdek szempontjából mond neki valaki? A magyar nemzetiség megfeledkezett ön­magáról, mert a magyar faj biztosítása, fej­lesztése s hatalmának terjesztése, nem öntu­datosan kimondott s kitűzött czélja a politikai életében nyilvánuló törekvéseknek. A magyar nemzetiség nem bír helyes ér­zékkel legfőbb érdekei iránt, mert másként le­hetetlen volna, hogy tétlenül nézze az ellene intézett támadásokat, midőn egy állam nagy eszközei állnak rendelkezésére, — lehetetlen hogy a pártküzdelem oly irányt vett volna, le­hetetlen, hogy egy párt a meghunyászkodás­­ban, engedékenységben keresné a magyar faj üdvét, midőn csak az erélyes és tervszerű ak­­zió segíthet rajta, — lehetetlen, hogy a nem­­zet másik pártja a hazaellenes agitátorokká szövetkeznék saját nemzetisége ellen. A magyar nemzetiség végre teljesen tájé­kozatlan. Nem ismeri helyzetét és hivatását az európai államrendszerben; nincsen egysé­ges, reális politikai törekvése; s ha volna is a sejtelem homályába burkolt vágya, nem tudja valósítására mily eszközök állnak rendelkezé­sére; nem ismeri az országot, mely ezek kon­­szolidácziójára hivatva van; nem hatolt be az ország határain belül lakó idegen elemek éle­tébe; nem analizálta ezen elemeket és sejtel­me sincs arról, micsoda hangulat, micsoda tö­­rekvések léteznek az idegen ajkú lakosok ál­tal lakott részekben, kik és hányan mily vá­gyakat és törekvéseket képviselnek, s mit nem semmisített­ még meg a tunyaságunk által nagygyá lett nemzetiségi agitátorok romboló keze, a mi támpontul szolgálhatna a magyar állameszme föntartására s erősítésére. Szóval nem e viszonyok részletes ismeretén alapuló terv, hanem a véletlen játszik nagy szerepet a magyar nemzetiség politikájában, — s a ki­indulási pont nem a nemzet helyzetéből merí­tett politikai alapeszme, hanem legtöbb eset­ben valamely illúzió. A magyar nemzetiség illúziói között alig volt végzetesebb azon nézetnél, mely a nemze­tiségi törvény alkotásakor uralkodott. A mi államférfiaink ugyanis azon meggyőződésben voltak, hogy a törvényhozás paragrafusokkal szerencsésen meg fogja oldani az úgynevezett nemzetiségi kérdést, s hogy a nemzetiségi tör­vény szükségképi következménye a „nemzeti­ségnek“ megnyugvása lesz. Ezen illúziót még a tények sem oszlatták szét, s Deák Ferencz, Magyarország egyik leg­nagyobb s legbefolyásosabb államférfia, még néhány nap előtt is azt állította, hogy a nemzetiségi törvény lecsillapította a szenvedé­lyeket. Ennek ep az ellenkezője történt. A nemzetiségi agitátorok gún­nyal és megve­téssel dobták el a nemzetiségi törvényt, s hallani sem akartak róla,s fokozott dühhel izgattak most már a nemzetiségi törvény ellen is, a­mi azon­ban nem zárta ki azt, hogy az abban nyújtott előnyöket föl ne használják; s a ki oly vidé­ken lakik, mely nem ment a nemzetiségi iz­gatásoktól, az tudja, hogy az izgatás so­hasem volt oly nagy, oly intensziv, mint a nemzetiségi törvény alko­tása óta, s az, aki benne van a küzdelem­ben, mely elkeseredetten foly éjjel és nappal s minden képzelhető fegyverrel, az mosolyog­hatna a Pesten lakó államférfiak illúzióin, h­a ezen illúziók nem vonnának magok után oly szomorú következményeket. Azon naiv föltevésben, hogy a paragra­fusok most már megteszik kötelességöket s véget vetnek a nemzetiségi izgatásoknak nem gondoltak tovább a közigazgatási organizmus­sal, az iskolával, a sajtóval, szóval mindazon eszközökkel, melyeknek tervszerű alkalmazása által megóvhatták volna az államot a nemze­tiségi agitátorok kártékony befolyásától s, me­lyekkel akadályozhatták volna őket romboló munkáj­ukban. S ezáltal nemcsak a magyar nemzetiség érdeke szenvedett megmérhetetlen kárt, ha­nem a nemzet maga aggasztó módon enervá­lódott. Nem lelkesítették a nemzetet egy nagy politikai eszméért, nem fokozták önbizalmát és önérzetét, nem edzették erejét a következő nagy harczra, hanem habár minden oldalról létében van megtámadva s veszélyeztetve, nyu­galomba, tétlenségbe ringatták, mintha az ön­­ámitás és tétlenség volna legjobb előkészület arra a nagy lökésre, mely előbb-utóbb be fog következni s mely sorsunkat fogja eldönteni Minél alaposabban tanulmányozza valaki a magyar nemzetiség helyzetét, annál mélyebb gyökeret fog verni benne a meggyőződés, hogy a magyar nemzetiség csak úgy állhat fen, ha sikerül neki a magyar áll­a­mot fentartani, — s ez az állam csak úgy állhat fen, ha az magyar lesz. S ez nagyon világos. A magyar nemzeti­ség csak úgy lehet számbavehető tényezője az európai politikának, ha az ő rendelkezésére állanak a mai magyar állam összes erői,­­ a magyar állam pedig csak úgy állhat fen, ha az államalkotó elem súlypontja a többinek, ha az államot saját geniusával áthatottá összefor­rasztotta, rányomta saját jellegét, mert egy állam domináns elem s egységes egyéni jelleg nélkül képtelenség. A magyar elemnek tehát érvényesítenie kell egyéniségét. Csak a magyar elem van hi­vatva súlypontja lenni a magyar államban lakó kisebb, fejletlenebb és gyöngébb népfajoknak, csak a magyar elem képes őket, legalább a felső rétegeket, as­szimilálni, csak a magyar elem van hivatva az összekötő és összetartó ragasz lenni ebben az államban, csak a ma­gyar elem van hivatva a magyar államot kon­szolidálni, mert csak a magyar faj nem­zetiségi törekvése bír azon sajátság­gal, hogy az állam konszolidácziój­át vonj­a maga után; a magyar államban lakó többi népfaj nemzetiségi törek­vése ellenben szükségkép az állam dekompozíc­ziójára vezet. Azért azon politikusok, kik a magyar nemzetiségnek azt tanácsolják, hogy húzza meg magát s ne érvényesítse egyéniségét, — a kik azzal ámítják magokat és a nemzetet, hogy engedékenységgel s nagylelkűséggel le­het lefegyverezni a nemzetiségi izgatókat, kik a szenvedély látszatával, de valóban hideg számítással s mint az idegen befolyás eszkö­zei törekszenek a magyar állam megsemmi­sítésére, — a­kik azt tanácsolják a magyar nemzetiségnek, hogy védelem nélkül tűrje az ellene irányzott támadásokat s akadálytalanul engedje meglazítani az összefüggést az állam egyes részei között; de sőt a béke kedvéért engedményeket is hajlandók tenni, melyek csak újabb eszközöket szolgáltatnak az izga­­tók kezébe a támadásra, szóval kik föladják a magyar faj szupremacziáját,­­­­csak a magyar állam dekompoziczióját s ezzel a magyar faj bukását idézik elő. A magyar nemzetiségnek, mely eddig passzív nézője volt a nemzetiségi mozgalom­nak, most már aktív részt kell venni a küz­delemben. A támadások, melyek a magyar faj s az általa alapított állam ellen intéztetnek oly természetűek s oly következményeket vonnak magok után, hogy ezt már nem tűrheti tovább az oly nemzet, melyben van egy kis büszke­ség és önérzet s kis önfentartási ösztön.­­ A­ki közvetlen tapasztalataiból ismeri a magyar faj helyzetét, nem Pesten vagy a magyar vi­déken, hanem az idegen elemek által lakott részekben, az tudja, mily káros volt a magyar államférfiak által követett óvatosság, engedé­kenység, de igazi nevén a meghunyászkodás politikája. Az oly politika, mely nem mutat­hat föl egyebet a magyar nemzetiség érzékeny vereségeinél, melynek uralma alatt a magyar állameszme gyengült s a hazaellenes elemek nyertek tért, az ily politika nem lehet jó a hazára nézve. A mi államférfiaink azért követték azt a politikát, mert tartottak a küzdelemtől, mely­nek meg­vannak a maga veszélyei. De ezen esetben azon kellemes helyzetben vagyunk hogy a küzdelem kevesebb veszélyt rejt ma­gában a passzivitásnál. Támadóink ugyanis megsemmisítésünket tűzték ki törekvésük czéljául, s a mi pas­­­szivitásunk nem szerzi meg nekünk a békét, mert nem nemzetiségünk érvényesítése az, a­mi őket a támadásra provokálja, hanem puszta létezésünk, mel­lyel akadályozzuk a szláv fa­jok egyesülését. Támadóink czélja tehát nem lehet ellenségesebb, bármennyire érvényesít­sük is nemzetiségi érdekeinket. Ha valami megmentheti e nemzetet, az erejének összpontosítása, s tervszerű fölhasz­nálása s erélyes akczió a magyar nemzetiség érdekeinek megóvására. S ez az a politika, mely megfelel nemcsak a magyar faj érdekei­nek, de egy büszke, önérzetes nemzet jelle­mének is. De a passzivitás által biztosan előidézzük bukásunkat, mert tétlenül tűrve a támadáso­kat, tért nyernek a haza ellenei; ők foglal­nak, mi kiszorulunk a legfontosabb pozicziók­­ból, ők szaporodnak, mi fogyunk, ők erősöd­nek, mi gyengülünk s igy lassankint meglazít­ják az államot, úgy hogy az első erős lökés­nek nem lesz képes ellenállni. Neczpalion, 1872. november 18-án „A felső- magyarországi levelek a magyar nemzetiséghez“ Írója a „Reform“ 314. számában megjelent levelében alkalmat vett magának személyemet is, megérinteni. — Nem czélom mindazokat fejtegetni, miket az em­lített levelek írója helyesen fog föl, és miben meg is téved. Hazánknak minden­esetre nagy hátránya az, hogy többféle nyelvű lakossága van, és a levelek írójának igaza van abban, hogy e helyzetre és annak jelentőségére nézve, a D­eák-párt és a kormány nin­csenek kellően tájékozva, s hogy határozatlan és in­gatag politikájukkal a nemzetiségi bajt nem enyhí­tették, de növelték, mert a politikában az ingatagság csakugyan több, mint hiba. Igaza van abban is, hogy az adminisztráczió az állam konsolidácziónak eszköze, s hogy az adminisztrácziónak erősnek és egybevágó­nak kell lenni. De abban már téved, midőn az adminisztráczió erejét abban is helyezni látszik, hogy annak kezelé­séből mindenki, a­ki nem kizárólagosan magyar, ki legyen zárva, — mert hazánkban nem csak szét­szórva, de egész nagy terjedelmű vidékek szerint többféle nyelvű nemzetiségek tömegesen lakván — ilyen felfogás szerinti adminisztráczió nem csak igaz­ságtalan, de nagy­részt kivihetlen is volna. Ha akár bírói, akár közigazgatási tisztviselő hivatala terén nemzetiségeskedik, vagy pláne izgat, azt el kell távolítani azonnal, és irgalmatlanul megbüntetni. Legyen hazánkban az igazságszolgáltatás gyors, és részrehajlatlan, s mennyire lehet olcsó, — a köz­igazgatás erős és következetesen igazságos — emlé­keztetve legyenek a hivatalok által az ország lakosai csak arra, hogy Magyarország polgárai, de nem arra, hogy szerbek, oláhok, tótok vagy isten tudja mik — és legyen meggyőződve a felső magyaror­szági levelek írója, hogy akkor a nemzetiségi veszé­lyek legcsípősebb éle egészen el lesz tompulva — s erre vigyázzon és törekedjék a törvényhozás és a kormány. Csak ily értelemben fogtam én fel a helyzethez alkalmas adminisztrácziót — igyekeztem mindenki iránt nemzetiségi tekintet nélkül igazságos lenni; — s hogy ily igyekezetemben a tót vagy úgyneve­zett pánszláv­ párt gyámolított, s ő csatlakozott hozzám — az csak hivataloskodásomnak követ­kezménye volt, de biztosítok mindenkit, úgymint a „felsőmagyarországi levelek“ íróját : hogy én a tót pártnak semmiféle ígéreteket nem tettem, vele sem­miféle paktumom nem volt, s jelenemnél fogva nem is lehetett, s így a levelek írójának felőlem való elha­markodott és felületes véleményét, csak annak kell tu­lajdonítanom, mert nem vagyunk egymással isme­rősök. Hogy elleneimnek sikerült a tájékozatlan kor­mányt, de még oly kapaczitást is, milyent felsőma­gyarországi levelek írójában gyanítok, a helyzet iránti nézetben oly tévedésbe hozni, mint Turóczra nézve tett intézkedéseinek eredménye mutatja, azt én ismét a hazának szerencsétlenségei közé számítom. Justh­ György: idegen országban, hova szomorú visszavoná­sokban gazdag viszonyaink közöl nem egy igaz hazafinak támad kedve — menekülni. Vukovics Sebő hazajövetele óta a köz­életben munkás részt nem vett, ő ott nem is, csak a szívben, a kegyeletben hagy maga után üres helyet. Nemes érzésű ember volt, tiszta, lovagias jellem, kinek lelkülete nem illett ama végletekkel teljes körbe, melyben szerepét lejátszta. Sorsa bátortalanná tette őt, mint politikust, a konkrét viszonyok megbí­­rálásánál hiányzott ítéletéből a biztosság és a bizalom, s ez is tartóztatta őt abban, hogy tevé­kenyebben elegyedjék az újra megnyílt poli­tikai aréna tolongásába. Egészsége is nem volt kedvező az erősebb s izgatóbb foglalkozásnak, s így élete passzív volt, szenvedő e szó min­­denik értelmében. Nyugodjék a nemes hazafi csöndesebb békében, mint a­hogy mi élünk itt e zaklatott vásárban. Vukovics Sebő Fiuméban született 1811-ben. Közpályáját már fiatal korában kezdé meg, s mint Temesmegye alispánja tapintattal és buzgalommal vezette a megye ügyeit. Igazságszeretete közkedvelt emberré tevék, s 1843 ban Temesmegye felküldé a pozsonyi országgyűlésre, hol a szabadelvű ellenzék előharczosai közé tartozott. Nagyobbszerű szereplése 1848-ban kezdődik, midőn az aldunánál a szerbek fegyvert ragadva táborokba gyűltek, hogy a készü­letlen országot megtámadják. A kormány eleintén C­sernovics Pétert küldé ki királyi biztosnak, de nála hiányzott az erély, s így Vukovics Sebő küldetett ki a szerbek közé királyi biztosnak , ő meg is felelt feladatának, erélye és igazságszeretete mindent megtétetett vele, mit emberi erő megtehetett. Később zavarosabb napok következtek, s az oly jellemes emberekre, mint Vukovics Sebő, szük­sége volt a hazának. Nem is vonult vissza a veszély elől, s az 1848. május 2-án közhírré tett független minisztérium névsorában ott volt az ő neve is, mint igazságügyminiszteré. Első volt a munkások és utolsó a csüggedők között. A világosi katastrófa után a pesti haditörvényszék által 1851. szeptember 21-én halálra ítéltetett, de már ekkor nem volt a hazában. 1850-ben külföldre menekült, s előbb Párisban, utóbb London­ban tölte száműzetése szomorú napjait. Nem tartozott az emigráczió úgynevezett „tett pártja“ közé, s Sze­mere Bertalan Vukovics családját és kedélyét igy jellemzi: „Meglátogatott Vukovics s vele neje, leánya, fia kiket ő 4 — 5 év óta nem látott. Leánya igen szép le­ány, valóságos szerb typus, sugár, fekete, piros, még gyönge s leng mint nád a szélben. Fia 7 — 8 éves, furcsa kis gyermek, csaknem mindig nálunk volt, nem szeretett látni futni a városban. Maga Vukovics igen öregszik lelkileg. Esti 8 - 9-kor már papucsot ölt, mihamar szunyadozik, kivált ha nincs idegen, reg­gel korán kel, pedant mint egy agg katona, nehézkes mint vén asszony, mint diplomata látgatja, mit mondjon, mit nem. S ha már e miatt is nehéz vele társalogni hozzá járul, hogy lelkét a száműzés igen leverte, s eszméi, nézetei tetemesen megváltoztak. A múltat ő most egészen más szemüvegen nézi. Meglát­szik rajta, hogy Londonban él s a „Times“-t olvassa naponkint. Hol a süker hiányzik, ő ott hibát keres, különbségeket tesz, az 184^/g-ki diaetát kárhoztatja, az ápril 14-ki trónvesztést helyesli, szabadságot pártol demokrátiát nem ; a régi Magyarországot szereti, mert históriai, azt^ újat, mely élő nemzetiségeken fogna kelni, nem. Ő nem kér amnesztiát, mert gyávaság­nak tartja.“ Száműzetése alatt gyakran irt czikkeket a „Hon“ számára, s midőn 1868-ban haza jött azonnal képviselőnek választatott. 1869 ben Bácsmegye küldé fel újból a parlamentbe, hol az ellenzék egyik árnya­latához sem tartozott, hanem mint független ellenzéki foglalt helyet. Újabban ismét képviselőnek választa­tott, de már a mostani országgyűlésen egy ülésben sem vett részt, családi ügyek miatt Angliában tartóz­kodván, hol utolérte a halál. Vukovics Sebő. f A gyászh­ir, melyet kétkedve közöltünk lapunk tegnapi számában, nem találkozik el­lenmondással : Vukovics Sebő meghalt. Nem itthon, hova száműzetéséből jött, hanem hon üdve e párttól függ, a haza iránti kötelességünk­nek vélünk megfelelni, midőn fölhívjuk deák-párti kormányunkat a föllebbi körülményekre, s kérve kérjük, hogy ügyének hűbben szolgáló, azt erélye­sebben támogató, s nem azt szántszándékkal veszé­lyeztető közeget válas­szon, és az itteni Deák-kör­nek küldöttségileg is kifejezett aggodalmait az azt méltán megérdemlő figyelemben részesítse, és ne ha­bozzék azok eloszlatására erélyes intézkedéseket tenni, egy oly kormányközeggel szemben, ki nemcsak mi­dőn vele a központi Deák-kör küldöttsége értekezni óhajt, azt oly fumigativ üzenettel utasítja vissza, hogy méltóságán alulinak tartja egy oly testülettel érintke­zésbe bocsájtkozni, hanem ezen felül a Deák-párt érdekeit folyton és folyton elárulja. A pozsonymegyei Deák-párt s a főispán. Pozsonyból írják nekünk, hogy ama szép remé­nyek, melyek gr. Pállf­y János ismert erélyénél fogva, főispánná történt kineveztetése által a Deák-pártban fölkeltettek, ő méltóságának kezdettől fogva tanúsí­tott, legalább­is kétértelmű, az utóbbi időben azonban már határozottan Deák párt­ellenes eljárása által tel­jesen meghiúsultak; sőt mindazon eredmények, me­lyeket a pozsony megyei Deák-kör, az utóbbi képvi­selőválasztások alkalmával kivívott, s melyek épen a két legerősebb baloldali kerületnek (t. i. a szerda­helyinek és galántainak), a Deák-párt részére való meghódításában fényesen mutatkoztak, a jövőre nézve a legnagyobb mérvben koczkáztatvák. Már az 1872. évi megyei tisztujítás alkalmával legnagyobb megle­petéssel tapasztalta Pozsony megye deák-párti közön­sége, miszerint a deák-párti kormány által kinevezett főispán úr magát oly egyénekkel vette körül, és olyanok tanácsa után indult, kiknek politikai jelleme és pártállása mindenki előtt kétes volt, s ezek köz­vetlen és közvetett közreműködésével igyekezett a megyei szolgálatból oly egyéneket eltávolítani, kik a Deák-párt ügyének mindenkor nyilt és önzetlen har­­czosai valának. De ekkor még azon hiedelem szolgált, a Deák-pártra nézve mindenesetre hátrányos törek­véssel szemben, némi vigasztalásul, hogy ő méltósá­gának ezen eljárása csakis néhány család ellen van irányozva, kik bár a pozsonymegyei Deák-párt leg­buzgóbb és legbefolyásosabb tagjai, de nem valának szerencsések a főispáni kegybe, mire nézve rendsze­rint csak a külsőség, és talán talán a hízelgés mérv­adó, bejuthatni. Ennél még alkalmasabb volt az itteni Deák-pártban a főispán kétes pártállása iránti hitet megerősíteni azon föltűnő körülmény, hogy a képvi­selőválasztások alkalmával a szerdahelyi választóke­rületben a Deák-párt jelöltje, Bittó István volt igaz­­ságügyminiszter ellen, épen a főispán akkoron kine­vezett saját főügyésze határozottan működött. Minden optimizmust eloszlatott azonban a főispán deák-párti­­sága, s a deák-párti kormány irányában való köte­lességérzete tekintetében, ő méltóságának a képvise­lőválasztások folytán legutóbb megürült állomások betöltése alkalmával tanúsított hallatlan eljárása, mi­dőn a megyei bizottmány által a kandidáczionális bi­zottságba csaknem egyhangúlag megválasztott három deák-párti taggal szemben a maga részéről saját, szintén kétes pártállású mostani főügyészét és azon­kívül két határozott baloldalit, kiknek egyike nem csak a baloldal elnöke s a pozsonyi baloldali „Gränz- Bote” szerkesztője, hanem egyszersmind a Deák-párt és kormánya legelkeseredettebb ellensége is, nevezett ki, és mint kormányközeg, főispán­ hivatását úgy fogta föl, miszerint a kandidáczionális bizottság sza­vazatainak megoszlásánál, a deák párti tagok szava­zatával szemben, döntő fótumával, az utóbb érintet­tek, természetesen a baloldal törekvéseinek kedvező szavazatukhoz járult. Egy kormányközegnek a kormány és az azt támogató párt elleneseivel való ily szövetkezése nem­csak méltó fölháborodását idézte elő az itteni deák­pártnak, hanem ennek ez irányú további működése és annak a kormány részéről hallgatag, s tán nyu­godt önfeledésben való eltűrése, midőn igy saját kö­zege vágja alatta a fát s ingatja meg talaját, könnyen az itteni egész Deák-párt teljes fölbomlásához vezet­het, vagy legjobb esetben is a Deák-párt működésé­nek oly mérvű megzsibbasztását vonhatja maga után, miszerint épen nem túlozva jóslatunkban, s épen nem óhajtva annak teljesedését a jövő képviselőválasztá­sok alkalmával a most kedvező arány a Deák-pártra, és az ellenkezőre, vagy még roszabbra változhatik át, sőt egészen is megsemmisülhet. Azért csak a Deák-párt iránti,­­ mert meggyőződésünk szerint a Pest város közgyűlése. [November 20.] Elnök: Gyöngyössy Alajos. Hitelesíttetvén a múlt gyűlés jegyzőkönyve, föl­­olvastatott a tanács azon előterjesztése, mely szerint a kolerabizottság költségeinek fedezésére a már fölajánlott 6000 írton felül még 10,000 forintot kivánt. Királyi Pál fölszóllalván, azon indítványt teszi, hogy keressék föl a város részéről a belügymi­nisztérium, miszerint szokásos jelentéseiben a járvány állapotáról, melyek a lapokban mindennap megjelen­nek, hagyja el ezentúl az úgyis szükségtelen rekapi­­tulációkat. Ezzel az összeg megszavazása egyhangú­lag elfogadtatván. Királyi Pál indítványát szintén ma­gáévá tette a közgyűlés. Dr. Fromm Pál a lipótvárosi járványbizott­ság nevében ajánlatot tett a közgyűlésnek, állítson föl a város elég terjedelmes barakkokat a munkás nép kellő elszállásolására, mely főleg a mostani jár­ványos időben fölötte szükséges. Az illető folyamod­ványban folyamodó ráutal azon anomáliákra, melyek szerint a munkások összepréselve laknak az úgyis túlnépesedett városrészekben. Lord építőmester egy­szersmind ajánlkozott, hogy aránylag igen mérsékelt áron lehetne ily nagy barakkokat a legrövidebb idő alatt elkészíteni. Először is azzal akarja az építőmes­ter kezdeni, hogy a sugárut-építési telkeken egy 200—300 munkást magába foglaló nagy barakkot építene. Máttyus indítványára a tárgy mint fö­lötte sürgős a középítési bizottmányhoz adatott át, mely mielőbb részletes tervet lesz beadandó a közgyűlésnek. Weisz B. J.képviselő indítványt ad be, hogy: minthogy a kormány a pestvárosi dock-ok és entre pot-k kérdését még eddig sem döntötte el, mi az or­szág fővárosának kiszámíthatlan kárával jár, keres­senek föl Pest város országgyűlési képviselői, hogy e kérdés sürgetése végett adjanak be kérvényt a kép­viselőház elé, nem kevésbé kéressék föl a miniszté­rium, hogy ez égető ügyben egy enquete hivassék egybe minél előbb. Máttyás indítványára elhatározta­tott, hogy maga a város fogja a peticziót szerkesz­teni, s Deák Ferenczet a peticzió benyújtásával megbízni. Weisz képviselő ezután egy másik indít­ványt ad be, t. i. az utczai koldulás megszüntetése tárgyában. Fölhívja a főkapitányt, miként van az, hogy a koldulást megszüntető s már régebben hozott közgyűlési határozat oly lazán foganatosíttatik, úgy hogy az utezai koldulás még nagyban virágzik. Thaisz főkapitány feleletében elmondja, hogy a koldulás megszüntetésére akként történtek intéz­kedések, hogy a helybeli utezai koldusok a dolgozó­házba küldessenek, az idegenek eltolonczoztassanak. A praxisban azonban a tanács ez intézkedéseit nem lehetett kivinni, mert a dolgozóházban már a kisebb vétséget elkövetett csavargók sem férnek be. Látszik ebből, hogy az utc­ai koldulást egyátalában nem igen lehet megszüntetni a gyakorlatban. Most megtörténik ugyan, hogy a koldusokat bekísérik a városházába, de a nép sokszor pártját veszi a koldusnak, sőt a po­roszlók kezeiből kiszabadítja. Weisz a felelettel nincs megelégedve. E fele­let szerint egyátalában sehol és soha sem lehetne az utczai koldulást megszüntetni. Kívánja, hogy a köz­gyűlés ebbeli régibb határozata a legerélyesebben vég­­hezvitessék. Ezután a főpolgármester ajánlatára az ügy, míg az illető irományok a tanácstól elkéretnek a jövő közgyűlésre halasztatott. Napirendre áttérvén a gyűlés: Császár Ká­roly főreáltanodai tanár állásában állandólag megerő­­sittetett. Dolecsko Ferencz vállalkozó mérnök a bécsi kiállításra küldendő lejtmérési rajzok elkészíttetése végett 300 forintnyi előlegért folyamodott. Meg­adatott. A korcsolyázó-egyletnek a városligeti tó egy­­része ismét adatott a jövő téli idényre azon kikötés­sel, hogy a tóhoz vezető úgynevezett alsó út a közle­kedés elől el ne zárassék. Hau­sma­n­n ismert építész egy újabb parkí­­rozási tervben mutatta be az Erzsébet tért. A tanács ezen tervet, mint megfelelőbbet az eddigi parkírozás­nál, a közgyűlésnek elfogadás végett ajánlotta. Elfo­gadtatott: A középitési bizottmány előterjesztő véleményét a Beiwinkler Károly-féle csatornázási rendszerre vonatkozólag, melyet Patrubány Gergely külön in­­­dítványban ajánlott a közgyűlésnek. Patrubány hosszabb beszédben különösen a készülék czélszerű­­ségét mutatta ki, s kívánja, hogy kényszeríttessék kü­lönösen minden háztulajdonos et öblítési készülék behozatalára. Az egész csak 250 frtba kerül. Többek hozzászólása után elhatároztatott, hogy a város az uj házakra nézve a mondott készülék be­hozatalát ajánlani fogja. Ellenben a már épített házakra vonatkozó intézkedés megállapítása egy bi­zottságnak adatott át, mely mielőbb jelentést tesz adandó. Ülés vége 7a 7-kor. kereskedők és iparosok, kik a Vatikánnal való állandó összeköttetésük folytán minden árujokat Francziaor­­szágból vámmentesen kapják, és ennek folytán az ál­lamra eső kár igen nagy. Az illető képviselők e tár­gyat interpelláczió alakjában a kamara elé viszik, s fel fogják szólítani a kormányt, hogy tegyen erélyes lépéseket az ily visszaélések megszüntetésére. A Versailles­ nemzetgyűlés nov. 18-ai ülésén, melyről tegnapi lapunk rövid távirata tesz je­lentést, került elő Changarnier tábornoknak Gambetta elleni interpellácziója. Changarnier tiltakozik a radi­kalizmus növekedő kihágása ellen, élénken kikel Gam­betta grenoble-i beszéde ellen, mely oda czélzott, hogy a nemzetgyűlés iránt tiszteletlenséget gerjes­szen, s az országot zavarba hozza. Végül felszólítja a jelen­­legi „ideiglenes kormányt“, hogy szakítson a lázítók­­kal, kik, ha hatalomhoz jutnak, Francziaország rom­lását fogják előidézni. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) A belügyminiszter visszautasítja a kormány el­len emelt határozatlansági és gyengeségi vádat, és mondja, hogy a kormány teljesítette kötelességét. A miniszter tiltakozik az „ideiglenes kormány“ kifejezés ellen, s a leghatározottabban tagadja, hogy a kormány a radikalizmussal közösen végez bizonyos dolgokat, s emlékezteti az előtte szólót a kormány által tett in­tézkedésekre, és Thiersnek az állandó bizottság ülésé­ben mondott nyilatkozatára. Broglie herczeg indítványozza, hogy a kormány újból határozott alakban szakítson Gambettával. Thiers hangsúlyozza, hogy mihelyt valóságos veszély leend, a kormány kész megkezdeni a harczot a szoc­ialismus és demagógia ellen, mert Franczia­ország kellően van védve jelenleg egy vitéz hadsereg által. Tagadja vádlóinak azon jogát, hogy őt a vád­lottak padjára helyezzék, de kijelenti, hogy nem vonja el magát soha az ország ítélete alól, s kész mind kép­viselő, mind a kormány feje, az ország ítélőszéke előtt mindig megjelenni. Ha egy erős kormányt akarnak, teremtsen a nemzetgyűlés méltó állást neki s ne gya­núsítsák. Különben a grenoble-i beszéd csak ürügy, hogy a bizalmi kérdést vessék fel. Thiers így végzi beszédét: Ne vesztegessük az időt; gondolják meg, miként akarnak szavazni; feljogosítottak, hogy hatá­rozott vélemény-nyilatkozatot követeljek önöktől. Pa­naszkodnak, hogy a kormány ideiglenes, teremtsenek tehát véglegest, a pillanat kedvező, s Francziaország örömmel fogja fogadni. (Élénk helyeslés a balol­dalon.) KÜLFÖLD, Pest, november 20. A g­ar­a­n­czi­a­t­ör­v­é­ny folytán a Vatikán­nak nyújtott előnyök és kedvezmények közt van az is, hogy minden a pápa személyéhez, udvarához és a szent székhez külföldről jövő tárgyak vámmentesek, és így minden vámhivatali ellenőrködés nélkül jutnak az illető tárgyak a czímzetthez. E törvény természe­tesen magában foglalta azon feltevést, hogy a kivált­sággal nem fog visszaélés elkövettetni és hogy a ha­tározatok megtartatnak , de most úgy látszik, hogy a feltevés nem volt alapos, mert a Vatikán a nyert vámmentességet a legnagyobb üzérkedésre használja föl. A Vatikán folytonosan tiltakozik ugyan a garan­­czia­törvény ellen, s azt a legnagyobb megvetéssel visszautasítja, mégis úgy látszik nem vonakodik ki­zsákmányolni az e törvény által nyújtott előnyöket még­pedig nem is igen skrupulozus és tisztességes uton. A garancziatörvénynek föllebb említett enge­délye folytán mindennap érkeznek a Vatikánba áruk­kal és más vám alá eső tárgyakkal teli hajók, úgy­hogy, a mint mondják, valóságos kereskedés fizetik, és nem csak Rómát árasztják el ily árukkal, hanem a nagy raktárakból egész Olaszországnak jut ily adó­mentes czikk, az olasz pénzügynek nagy kárára, s az állam törvényeinek nagy csorbájára. Az olasz par­­lament néhány tagjának sikerült adatokat szerezni, melyek bizonyítják, hogy a garanczia­törvény kihir­detésétől a múlt hónap utolsó napjáig csak Franczia­­országból mintegy 50 millió értékű áru érkezett a Vatikánba vámmentesen, s ez áruk alig tized része van a pápa és környezete számára szánva, a többi a kereskedők közt osztatik fel, úgy hogy vannak római KÜLÖNFÉLÉK. Pest, november 20. [H­i­v­a­t­al­o­s.] Paldt Ferencz II. rendű számtiszt elsőrendű számtisztté, továbbá Gerber Vouczel III . rendű számtiszt II. rendű számtisztté, Spiozár Frigyes és Herczegh­ Dénes napdijasok pedig indeiglenes harmadrendű számtisz­tekké neveztettek ki. [Halálozás.] A budai városházán gyász­lo­bogó leng, mely azt jelzi, hogy Dr. Frenreisz Fe­rencz Buda sz. kir. főváros tiszti főorvosa f. hó 20 án reggeli 7 órakor meghalt. A kedves öreg urat, kit mindenki szeretett, a kolera járvány ragadta el az élők sorából 66 éves korában. Dr. Frenreisz 40 évig működött Budán, mint gyakorló orvos, s így méltó a fájdalom, mely halála felett nyilatkozik. Tiszti másod­­főorvossá 1847 ben, 1848-ban pedig tiszti főorvossá választatott, mely hivatalát haláláig viselte. A tanács közelébb tartott ülésében dr. Hegedűs János honvéd törzs­orvost helyesitette tiszti főorvosul, ki egy sza­vazat többséggel választatott meg dr. Christen Gyula várbeli orvos ellen. — Hyros Bernát sz. bev. rend. áldozát, mint a „M. n.“ irja, rövid betegség után elhunyt. — S­oldo­s Sándor Hevesmegye egyik legrégibb s tevékenyebb fia e hó 13-án hunyt el Puszta-Tenken. [Sport.] Az e hó 18-iki rókavadászatra dél­ben gyűlt össze a társulat a versenytéren. Ebben há­rom úrnő is volt : Auersperg Ágnő, s Van Desst (hol­landi) asszony és leánya, ez utóbbiak a lepsényi nyu­­lászatban is nagy érdekeltséggel vevén részt. A tár­saság értesittetett, hogy a felségekre nem kell várni, mert nem lehetnek jelen. E hír élénk sajnálattal fo­gadtatott már előre is, utóbb még inkább, midőn ki­tűnt, hogy a hajtás a legjobb volt az ideiek közt. E hó 19-én Fóthon volt vadászat. [Felségsér­tés.] L. budai lakos, ki ő felsége kabinetirodáját folytonosan ostromolta audienczia ki­nyerése végett s közelébb ismét kihallgatást kért, utolsó kérelmével elutasittatván, oly sértő szavakra fakadt, melyek elfogatását vonták magok után. A to­lakodó már több ízben nyert audiencziát s mindig oly hiába való ügyekben alkalmatlankodott, hogy eluta­­sittatása ez okból történt. [A József-mü­egyetem kebelében fön­­álló reáltanári kép­ez­de 1871/2. tanévi m­ű­­ködéséről] szóló jelentést ma közli a hivatalos lap. E szerint a rendszeresített szakosztályok közül a szó­ban forgó tanév mindkét felében működésben voltak a következő szakosztályok: A mennyiségtan és annak leirati mértani ága, a természettani és természetrajzi; a második félévben megnyittatott még a vegytani szakosztály.­­ E szakosztályokban a műegyetemi előadásokon kívül külön előadások tartottak az illető tudományok egyes részeiből, továbbá szó-, írásbeli , kísérleti gyakorlatok is vezettettek. A jelentés ez­­­után megnevezi mind az ezen előadásokat tartó taná­­r­okat, mind a képezde rendes hallgatóit az egyes szakosztályokban. A képezdei tanárok előadásaival párhuzamosan tartott értekezletek kiválóan oda er h­­oztak, hogy a képezdei tagok a szorosabb értelemben vett reáltanodai oktatás körébe tartozó összes tan­­anyag alapelveit és sarkalatos tantételeit tisztán föl­­fogják, azok egymásra vonatkozását s benső össze­­üggését áttekintsék, átértsék, és az igy szerzett ala­­­pi ismeretek világos és szabatos előadásában is kellő gyakorlatot szerezzenek. Hasonló gond forditlatott a üsérletek tételére megkivántató készültség és ügyes­­ség megszerzésére is. Végre megnevezzük mi is az egyes szakosztályokban különösen kitűnt hallgatókat, ízek: a mennyiségtani szakosztályban: Stefan Győző; a természetrajzi szakosztályban: Bruck Ferencz; a ter­­mészettani szakosztályban : Kohn Gyula, kik közül a­­ éz első 100 forint, az utolsó 200 forint pályadijban észesült. E jutalmazott pályadolgozatok, így végzi a hivatalos lap a jelentést, — tekintve egyrészt a ki­űzött kérdésekben fekvő nehézségeket, másrészt az izok megfejtésében fölmutatott alapos készültséget és­zakirodalmi tájékozottságot, legnyomatékosabban ta­­nuskodnak a reáltanári képezde életrevalóságáról és ikeres működéséről. [A budapesti kereskedelmi és ipar­­:­a­m­r­a] emlékiratot nyújtott Pest város tanácsához, melyben panaszt emelt a temető útnak, mely a kere­­lesi vámtól a m. kir. államvaspálya indóházáig, illetve kőbányai úti vámig vezet, rész állapota ellen, s in­­okolva előadja azon hátrányokat, mely ebből a pesti iacz kereskedelmére a szállitási költségek fölcsigá­­ása által hárul, s előadván, hogy az ezen uton a vá­­osba hozott áruk után több mint 62,000 forint vámot fedett a város f. é. január 1-től október végéig, e fo­­­ntosságu útnak a jövő év tavaszáig sürgős kiépité­­ét kéri. Bizony különös, hogy a városi hatóság már igen nem intézkedett, mikép a város második vndó­­áza a várossal jól kövezett ut által legyen összekötve. [Dunapart-épités.] A dunaszabályozási állalkozó társulat s Pest város részéről kiküldött egyes bizottságban megállapittatott, hogy jövő évben következő, dunai rakpartok fognak kiépíttetni. Az Idunaparton a lépcsőzetes rakpart folytatása onnét, és az a régi sóházzal szemközt meg van szakítva, a

Next