Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)
1872-11-19 / 318. szám
318. szám. Előfizetési föltételek : Videttre póstím vagy helyben hasshoes hordva Egéstérre L’él éTro 20 írt—kr. 10 „ — . Negyed évre Egy hóra . 5 fr4—kr 1 * 80 « Kedd, november 19.1872. Hirdetmények dija : lo-hassboe petitsor egysiori hirdetésnél . . 8 kt A nyilttéri petitsor.........................................n Bélyeg,üj külön ................................... . 30 . REFORM m évi folyam. I Szerkesztési iroda : »•l rAro«.rAjpoables t** 3. aa. X. «daur, X. •«■.•latén, i ß lap ssoDomi rémét illető minden k0*remény a »»erkoa»to8óghe« i intéKendő. i BérmoöíodoB levelek paok iámért keaektől fogadtatnak el. I Kiadi-hivatal: I EMb ló; bönfflEerask fiáéAében, régi filsbásitir. (s) I ! A lap anyagi részét illető koilaményok (előfizetési pénz, kiadia korflli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 írt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimü 3etes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerűbb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM” kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, báznégyszög. kö A pesti népszínházra A „Reform” szerkesztőségében eddigelé begyült...............................10136 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabb aláírás: Ritter Károly ur által Somorjáról....................................17 frt — összesen . . 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. és kir. arany. A Ritter Károly ur által postautalvány utján kezünkhöz juttatott 17 irtot a pesti takarékpénztárba tettük. Pest, november 18. Ne ámítsuk magunkat, a miniszterválság, a parlamenti válság, a pártválság kitört. Csernátonynak sikerült féktelen erőszakolással lázba ejteni az egész házat és tarthatatlanná tenni a helyzetet. Habeat sibi. A balpárt, a jobboldal és a közönség eltűnik évről-évre, sőt félik, illetőleg portálják ezen embert; most ide oda jutottunk, hogy egy Csernátony szerepel, mint a parlamentben erkölcsbíró a kormány fölött és mint egy miniszterválság csinálója. Kibeszélték előre, s mi ki is írtuk pár hét előtt már, hogy a Tisza-párt feljön Pestre azon megfontolt szándékkal, hogy ott folytatja roncsoló taktikáját, a hol a múlt országgyűlés végén elhagyta és a hol Tisza Kálmán a jelen ülésszakban fölirati hírhedt beszédében újra inaugurálta: t. i. a botránycsináláson, a rágalmazáson, a gyanúsításon és Lónyay grófnak a balpárt mint legveszedelmesebb ellenfelének a Deák-pártban személyes megtámadásán. Amint készültek úgy cselekesznek ; nem néznek se istent se embert, se parlamentáris szokást, se az ország sorsát; nem bánják ők se az országgyűlés becsületét, se a politika követelményeit, hanem gyűlöletük egész szilajságával és a kétségbeesés egész kíméletlenségével neki mennek gr. Lónyaynak s vádolják, gyanúsítják úgy mint nem szokás sem valamely államférfiút, sem valamely a közélet mezején működő politikust, sőt a mint nem szokás vádolni és rágalmazni magánzót is, hanem a mint csak valamely a közmegvetést kiérdemlett gonosztevőt szokás kíméletlenül meghurczolni. Ezt teszi a Tiszapárt a parlamentben, teszi Csernátony e párt élén a nyilvános ülésben. Hogy az tűrhetetlen, az minden ép ésszel és érzékkel bíró ember előtt világos. Magyarország miniszterelnökével így bánni nem szabad, — nem szabad soha, még akkor sem, ha az országgyűlés őt vád alá helyezné; — mert a tisztességnek mindenkor meg kell lenni. Ezen modornak meg kell szűnni minden áron, és ha a parlamentáris szólásszabadság szenedne is megszorítást. Ily módon minden évben lehet miniszterválságot csinálni. Valaki föláll és a kormányt összegazemberezi, s mint képviselő ezt nálunk büntetlen megteheti; az így sértett kormány tekintélyét veszti s megbukik, vagy az illető miniszter azt mondja, hogy ő az ilyen bánásmódot el nem tűri, inkább vesszen az ország sorsa s vigye más a politikát és ezzel visszavonul a privát életbe , az illető botránycsináló párt vagy egyén pedig elérte czélját; ezen „taktika” sikeresnek bizonyult. Ha a Deákpárt bir feladatának és felelősségének öntudatával, ezen „taktika” ellen óvszerekről kell gondoskodnia. Először is nem szabad félnie az ellenzéktől és annak hivatalosan akkreditált rágalmazóitól; azután nem szabad nekik tért engedni a közvéleményben és különösen a parlamentben. Hiszen a jobboldal oly figyelemmel hallgatja Csernátonyt, s oly hálásan méltatja rész életeit, hogy ilyetén magatartása ezen embert csak fölbátoríthatja. Végre a házszabályok módosításánál gondoskodni kell nem csak arról, hogy a vita bosszúsága korlátoztathassék, hanem arról is, hogy az olyan képviselő, ki botrányos magaviselete által a házat megsértő, vagy kényszeríttessék nyilvánosan bocsánatot kérni, vagy ha a sértés oly nagy, hogy ez nem tűnik föl elégségesnek, a ház által kihallottiroztathassék, azaz mandátumától megfosztathassék. Inkább szoríttassék meg a szabadság, mintsem szabadalmaztassák a becsületsértés. A Deák-párt helyzete a jelen válsággal szemben nem lehet más, mint az, hogy magával vessen számot és vessen számot a kormánnyal. Vagy igazak a kormányférfiak ellen emelt vádak vagy nem, és vagy alkalmas a Lónyay-minisztérium az ország kormányzására vagy nem. Ha igazak a Csernátony-féle vádak — nem úgy, hogy egy, vagy más miniszter gazdagszik, hanem úgy, hogy az ország kárára, vagy a közönség rovására, bűnös, tiltott avagy nem tiszteséges úton-módon gazdagszik : — akkor az ily minisztérium nem maradhat a kormányon, s a Deák-párt hibás, hogy azt megtette, megtűrte és támogatta; de ha e vádak nem egyebek nyomorult rágalmaknál , akkor a Deák-párt köteles ezen minisztériumot ellenök védeni, támogatni s érte a parlamentben helyt állni. Nem igy mint eddig puszta „helyes” kiabálással, hanem cselekvő pártfogással. És másodszor : ha gróf Lónyay, mint államférfin nem bir azon észbeli tehetséggel vagy jellembeli tulajdonokkal, melyek őt arra képesítik, hogy Magyarország sorsát a többség az ő kezére bízza, akkor lépjen helyébe más, olyan, akiben a Deák-párt jobban bízik, s ami Lónyaira, mint miniszterelnökre áll, áll a többi miniszterekre is, ha ellenben gr. Lónyay Menyhért jeles államférfiu, aki hazánk vezetésére hivatottsággal bír, s a Deák-párt kormányra való emberei közül az, aki a legtöbb és legnagyobb bizalmat élvezi, akkor a Deák-párt sorakozzék körülé, támogassa őt a párttal eleve megbányt minden cselekvésben egész erővel és tekintéllyel, és ne tűrje, hogy mindenféle, a miniszteri tárczára ambicziózus kis és nagy ember Lónyay ellen irigykedjék és áskálódjék, és a Csernátony fajta ellenzék megrohanásait perfid magaviseletével támogassa. A Deák-párt ki nem forrott párt; sok olyan elem van benne, amely nem tudja, mit akar és kivel tartson. Most itt a válság, tessék választani: a többségnek kormányozni kell és a kormánynak állandó és megbízható párttal kell bírnia, különben elsülyed az adminisztráczió is, meg a törvényhozás is. Ha a Deákpárt, mint többség, a Lónyay-kabinet fönmaradását kívánja, akkor lépjen vele szolidaritásba, ha nem kívánja, válasszon magának más minisztériumot, ahogyan neki Csernátony tanácsolta. Hogy a balközép árnyalatai miként fogják föl Csernátony beszédét, még nem tudjuk, de kiváncsiak vagyunk rá, hogy ezen párt is mennyiben vállal vele szolidaritást. Óhajtanak, hogy akikben ott a túlsó oldalon még nem ölte ki a gyülölség a józan észt és a nemesebb érzést, azok most vennének alkalmat maguknak egy tisztességes elhatározásra. Mert bizony oly lejtő kezdetén állnak, hogy magukkal rántják nem csak a kormányt, nem csak a Deák-pártot, hanem vesztükbe sodorják magát a parlamentarizmust. Mindkét részen van hiba: az ellenzék — a hirhedt agyonbeszélés óta erkölcsi egyensúlyát vesztve — kárhozatos játékot űz az ország becsületével; a Deák-párt pedig ezzel szemben kárhozatos gyávaságot tanúsít: nem meri saját kormánya védelmében lesújtani a támadókat, sem elhagyni a kormányt. Most itt az óta választania kell, mert övé a többség, övé a hatalom. A parlamentáris válságra vonatkozólag sokféle hírek fekszenek előttünk, melyek hitelességére nézve nem vállalhatunk teljes felelősséget. Annyi tény, hogy rögtön az országgyűlési ülés bezárta után magában a házban egy kis értekezlet alakult, melyben a miniszterelnök kijelentette, hogy ő, ha a Deákpárt neki teljes elégtételt nem szerez, hivataláról lemond ; ezen elégtételre nézve pedig kijelenté, hogy az fél elégtétel nem lehet, hanem minden tekintetben kielégítőnek kell lennie. Ma délután a minisztertanács többi tagjai csatlakoztak gr. Lónyay nézetéhez és elhatározták, hogy az egész minisztérium szolidaritást vállal annyival is inkább, mert Csernátony kifakadása elején nemcsak a miniszterelnökről, de a miniszterekről átalában beszélt. A miniszterek állítólag Szlávy minisztert bízták meg, hogy ezen elhatározásukról gr. Lónyayt értesítse. Este hat órakor a Deák-párt korifeusai egyik kiváló párttag magánlakásán tartanak értekezletet, melyre a miniszterek is, gr. Lónyay kivételével meg vannak híva, és hol a teendők és a modus precedendi iránt tanácskoznak. Általános azon nézet, hogy ama praecedens módjára, midőn Irányi Dániel Horváth Boldizsár volt minisztert Böszörményi gyilkosának nevezte, indítvány tétessék a házban a pénteki ülés elején, hogy a ház mondja ki ünnepélyesen roszalását Csernátony szavai fölött. A baloldalon azt beszélik, hogy Cernátony is készül pénteken beszédet tartani pro domostia, és pedig Lónyay gr. beszédének azon részére vonatkozással, mely az ő emigraczionalis kiátkoztatásáról emlékszik meg, kérni fogja, hogy a ház rendeljen e tárgyban vizsgálatot és indítványozni akarja, hogy a ház mondja ki rászalását gr. Lónyay miniszterelnök szavai fölött. Hogy mi igaz ezen Csernátonyra vonatkozó hírekből megítélni képesek nem vagyunk. = A Deák-párt a Csernátony-féle botrány tárgyában holnap kedden esti 6 órakor tartja értekezletét. Ma este 7 óra tájban a miniszterek voltak Deáknál és vele hosszabb ideig értekeztek a dologról, úgy szinte tanácskoztak vele a Deák-pártból Pulszky, Széll Kálmán, Csengery és mások. " Egy örvendetes vívmányról van alkalmunk jelentést tenni. Minapi felszólalásunk a tőzsdelap német volta ellen nem hangzott el a pusztában. Pénteken ugyanis magyar szövegű tőzsdelap jelent meg a pesti börzén, sőt egy kis nyomdai kalamitás folytán csakis magyar jelentés adatott ki, a német e napon egészen elmaradt. Szorgos utánjárás mellett nem sikerült oly esetnek nyomába akadnunk, melyből kitűnnek, hogy bárki is e miatt a pesti börzén differencziáit kiszámítani nem lett volna képes, vagy tévedésben maradt volna papirainak az napi értéke iránt. Ebből következik, hogy az oly nyomdai kalamitást, mely a német szöveg megjelenését megakadályozná, innen onnan permanenssé lehetne tenni az érdekek minden megkárosítása nélkül. A fővárosi rendőrségről szóló törvényjavaslat elkészítésével megbízott enquéte tegnap tartotta második ülését, de papirosra ezúttal sem tett semmit, miután az enquéte tagjai előbb az elvek iránt akarnak megállapodni, azután szövegezni az egyes szakaszokat. A tegnapi ülésben elhatározták, hogy a rendőri ügyekben két fórum legyen, és pedig az első fórum lenne az e végből kinevezett bírák, a második fórumra nézve pedig csak negatív határozat hozatott, hogy t. i. a belügyminisztérium ne legyen a második fórum. Határozott indítvány e tárgyban csak annyiban tétetett, amennyiben némelyek az igazságügyminisztériumot, mások az elsőd folyamodású kir. törvényszéket kívánnák felebbviteli bíróságnak tekinteni. A törvényjavaslat fölosztására nézve abban történt megállapodás, hogy a javaslat első része a közigazgatási rendőrségről, a második a rendőri törvényszékről fog szólani. A közoktatási tanács technikai osztálya f. hó 15-én ülést tartott és tárgyalás alá vette a középiskolai tanításról és a középiskolákkal összekötött szakiskolákról szóló törvényjavaslatot. A szakosztály egyhangúlag hátrányosnak mondta ki a középiskoláknak a szakiskolákkal való összekapcsolását, s egyúttal szükségtelennek a fő- és algimnáziumok, s a fő- és alreáltanodák közti különbséget. Továbbá czélszerűtlennek jelentetett ki a míczeumok szervezése is. A többi módosítások vonatkoznak: a tanerők kevésbé terheltetése a tanórák számának leszállítása által, továbbá az egészségi viszonyokra való tekintetre, amennyiben megállapíttatnék a tantermek nagyságához képest a hallgatók számának maximuma, a középiskolai tanárok állásának és tekintélyének emelésére a qvalifikáczió feltételek szigorúbb meghatározása által, s végül a tananyag tervszerű beosztására. A III. osztály holnap d.e. 11 órakor ülést tart. Tárgy : a telepítvényesekről szóló törvényjavaslat. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, november 18. Ugyanaz az eljárás, melyet esti lapunk egy vidéki lapban megrótt, hallatlan botrány színhelyévé tette ma a képviselőházat, s kompromittálta ugyanazon ügyet, a magyarosodás ügyét. A Battagliarini-ügyéről volt szó. Pauler felelt Csernátony interpellácziójára, s Csernátony válaszolt a feleletre A botrányos jelenet, mely ebből kifejlődött, alább egész terjedelmében olvasható. Érdemével más helyen foglalkozunk, itt csak a tényhez adunk némi kis kommentárt. Csernátony úr, a gyalázatos botrány hőse, tettére elkészülve jelent meg a képviselőházban. Amit elkövetett, az nem hiba volt, melyre heves véralkata* ragadta, hanem kiszámított vétek. Pártja egy része érezvén a súlyos tekert, mely reája háramlik, a teremből elmenekült; a megrémült hátramaradt rész szem- és fíiltanúja volt a lesújtó ítéletnek, melyet a miniszterelnök „a rágalom iskolájának megalapítójára” mondott. Lónyay Menyhért gróf nem szónok, de ez esetben nem ért reá, nem volt nyugalma magát adnia: a pillanat veszélye hősöket teremt, Lónyayt erkölcsi fölháborodása az önvédelemben ékesszólóvá tette. Erő, méltóság, önérzet és tapintat volt felszólalásában, s a jobboldal ki-kitörő helyesléssel kisérte szavait. Volt a miniszterelnök beszédében egy vád Csernátony úr ellen, melyet nyilvánosan még ki nem mondott senki, csak most és pedig a parlament színe előtt Magyarország miniszterelnöke, midőn saját becsületének fölháborodott védelmében párhuzamot vont a saját és Csernátony múltja között. Bittóra hivatkozva kimondá, hogy Bittó István „tanúja volt egy Csernátonyt illető oly megállapodás hozatalának, mely már egymagában elég arra, hogy az által, ha vele szembe mentegetődzésekbe bocsátkoznék, vagy vele érintkeznék, magát nem fölemelve, de azt érezné, ami ennek ellentéte.” Ezen passzus Csernátony emigráczionális életéből azon momentumra vonatkozik, midőn egy Teleky László gróf elnöklete és Bittó István jegyzősége alatt tartott emigráczionális bíróság Csernátonyt elitélte és a maga köréből kiutasította, ami akkoriban az osztrák rendőrség körében is fájdalmas szenzációt okozott. Mi fog mindebből továbbra kifejlődni, mit fog tenni a Deák-párt, mit a baloldal, mit a minisztérium, arról is más helyen közlünk híreket s véleményeket. Itt még csak egyet kell kiemelnünk: Perczel Béla elnök úr fejvesztett magaviseletét, és az elnök szűken szabott jogait sem vette igénybe, hogy a botránynak elejét vegye, sőt talán járult ügyetlenségével kifejlesztéséhez, mintha szivén feküdt volna, hogy a tisztre, melyet elfoglal, több a kedve, mint a hivatása. A képviselőház ülése. Elnök: Perczel Béla. Tudósításunk fonalát Pauler Tivadar igazságügyminiszternek Csernátony interpellácziójára adott felelettel kezdjük meg. Pauler Tivadar igazságügyminiszter: Hogy a képviselő urnak kérdéseire válaszolhassak, szükséges, hogy némely előzményeket említsek fel. Az 1868. évi XXX. t. ez. határozott Fiuménak államjogi állása és hovátartozandósága iránt, kimondta t. i. azt, hogy Fiume városa kikötője és kerülete a szent koronához csatolt önálló különvált testet képez „seperatum sanctae regni coronae adnexum corpus* és egyszersmind határozott, hogy autonómiája, törvénykezése és kormányzata viszonyainak rendezésére nézve országos küldöttség működjék, és ez szabályozza ezen ügyeket végleg, vagy indítványozza azok szabályozását, ami azután törvény által történt. Az orsz. küldöttség, mind a magyar mind a horvát országgyűlés, mind Fiume város részéről ki lévén küldve, nem juthatott végleges megállapodásra; ennek következtében azon országgyűlésnek képviselőháza 1870. évi márczius 15-én felhatalmazta a kormányt, hogy az országos küldöttség által indítványozott módozat szerint provizóriumot létesítse. Ugyanezen határozatot hozta a horvát-szlavón országgyűlés azon évi július 20-án. A provizórium a törvénykezési ügyekre nézve a következőkből áll az első megállapodás szerint: A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Három világrészben.) —Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. — Egy angol touristákból álló társaság ez időtájt Bukalba indult, mely hely már a sivatag szélén van, s én hozzájuk csatlakoztam. Ezen utamban ismerkedtem meg az egyiptomi „bamsin“-nál, mely a régi Egyiptom csapásai közt nem volt meg, de mely a modern Egyiptomnak csak oly baj, mint voltak a régiek a réginek. Mintegy tíz lóval és hat dromedárral ellátva, elhagytuk Kairót csendes időben, de iszonyú forróságban. Miután mintegy 370 német mértföldnyire haladtunk, tehát körülbelül fele után, a forróság oly rekkenővé vált, hogy egy kemenezében hittünk magunkat lenni. Mindez azonban megszokott dolog volt és nem ütköztünk volna meg rajta. Egyszerre azonban a lovak félelmesen nyeríteni és horkantani, sőt türelmes dromedáraink is morgó bangókat hallattak. Vezetőnk egy vén mameluck fejcsóválva tekinté az állati ösztön e nyilatkozatait, s nemsokára azon kellemes hírrel állt elő, hogy egy „bamsin” van közeledőben, s röviden megmagyarázván e tüneményt, meghagyta, ha életünk kedves, szorosan ahoz ragaszkodjunk, mit ő tanácsoland. Úgy volt, a mint mondá. Nemsokára egy iszonyú sűrű és magas, sárgás tövénytömeg, mint egy tömör fal tűnt föl a láthatáron, mely mindig óriásabb mérveket öltve, hajmeresztő gyorsasággal közeledett felénk. Ereinkben megaludt a vér e látványra, állatainkon is roppant félelem vehetett erőt, mert ösztönszerűleg jobbra fordultak, és egész erejükből nekiiramodtak, hogy a vészt elkerülhessék. Ezen körülménynek, valamint a vezető mameluck intézkedéseinek köszönhettük, hogy a fövényviharnak csak a széle érintett bennünket. Midőn a rettenetes tünemény sürü TL, a „Reform“ 283., 284., 285., 286., 290., 291., 292., 297.,298., 299, 300., 305., 306., 3ü7., 308 212, 313. és 214. számait, falat képezve, mintegy 500 lépésnyire közeledett hozzánk — magassága mintegy 600 láb lehetett — a mameluck parancsszavára leugrottunk lovainkról, és szemünket behunyva és szánkat bezárva, hasra feküdtünk, állataink ösztönszerűleg követték példánkat. Egy pillanat múlva átzúgott rajtunk a forró fövenytenger árja; oly forró és oly sűrű volt lehellete, hogy a lélekzetvételt majdnem lehetetlenné tette; olyformán éreztem magam, mintha izzó széntömegbe jutottam volna, és minden pillanatban vártam halálomat. Végre az utolsó lökem is elzúgott fölöttünk, s mintegy 45 másodpercznyi tartam után, — mely azonban nekünk egy öröklétnek tetszett — kitisztult a levegő, s hétnyolcz percz múlva a förgeteg délkeleti irányban tűnt el, folytatva mindent fölperzselő és pusztító futását. Tetőtől talpig eltelve a finom porral ugráltunk föl, s állataink egész testükben remegve fölemelkedtek, miközben minden mozdulatuk tanusíta félelmüket és ijedelmüket. Valószínűleg a heves szélroham következtében, most délkelet felől erős szél kezdett fújni. Egy társaságunkban levő ur a fövenyvihart meg akarván tekinteni, szemét nem hunyta be a vezető utasítása szerint. Ennek következtében szemei a finom és éles homokkal megteltek s szemgyulladás fejlődvén ki, iszonyú fájdalmakat volt kénytelen kiállani. Ezen finom és rendkívül éles föveny Egyiptomban a szem legfélelmetesebb és legveszélyesebb ellensége, ugyanis végtelen finom és szabad szemmel alig látható, begyével a látába hatolván, azt megsebzi, és így veszélyes gyulladásokat idéz elő, (egyiptomi szembetegség) s nem ritkán teljes vaksággal végződik. Egyiptomban e baj nem ritka és a lakosság, úgyszólván egy tizedrésze ebben szenved vagy már kiszenvedett. Végre valahára elértük Rukal városát, mely a lybiai sivatag határán feküdvén, nagyobbára szegény feliatalok által lakatik. Azonnal fölkerestük az egyetlen fogadót, melyet egy olasz birt bérben, s miután a szegényes helyiségben frágal vacsoránkat elköltöttük, nyugvásra tértünk. De ezt sem élvezhettük zavartalanul, mert az itt otthonos nagy poloskáktól — melyek valódi vampyrok — sokat kelle szenvednünk. Másnap reggel elindultunk a város közelében levő romok megtekintésére, azonban régiségtudós nem lévén, nem igen vizsgálgattam, annál kevésbé, minthogy még ép szememben égető fájdalmat szenvedtem, s attól féltem, hogy ezt is — a másik már régebb idő óta világtalan lévén — elvesztem. Midőn ismét a helység bejáratához közeledett társaságunk, mely ezúttal mintegy 15 tagból, — köztük néhány angol-indiai tiszt — állott, onnan egy indiai duda méla hangjai egy tamtam (réztányér) csengésétől kisérve ütötték meg fülünket. E hangok egy indiai bűvésztől és feleségétől, kik művészetüket épen mutatni akarták, eredtek és néhány rongyba burkolt embert össze is csőditettek-Kiváncsiak voltunk arra, ugyan mit mutathat e szegény koldus a nem kevésbé szegény lakosoknak hozzá mentünk és sürü kört képeztünk körülötte. Az indul, midőn a hallgatóságot már elég nagy számban látta együtt lenni, egy kopott és szakadozott, szőnyeget vont elő és arra ráülvén, néhány iszákjából kivett mérges kígyót kezdett zenéje fülszaggató hangja mellett tánczoltatni és karjára tekerőztetni. Több más hasonló műdarabot is mutatott, melyek azonban hallgatóságára nem látszottak nagy befolyást gyakorolni. Várakozásunkban ily formán csalódván, már távozni akartunk, de az indus és kis rút felesége marasztalt, mondván hogy még csak most jön a java. Szánó mosollyal vártuk tehát a következendőket. Az öreg indus egy nagy kosarat vett elő, olyan formát, amilyet a pesti baromfival kereskedő kofák használnak és az alá bujtatá feleségét. Most a földről egy körülbelül 16 hüvelyk hosszú tőrt vett föl , azzal sebesen és megszakítás nélkül kezdé a kosárban levőt szurkálni. Már ekkor a hallgatóságból egynéhányan látván hogy a dolog komoly fordulatot vesz a dolog, felszólíták, hogy hagyja abba az embertelen kínzást, nehogy megölje a kis boszorkányt, mi annál inkább félő volt, mert a tőr páralgott a vértől. Mintegy három perczig tartott ez igy, azután letörülte az öreg a tőrt egy fehért kendővel és felemelte a kosarat, de az öreg nő eltűnt, és nem sokára a hátunk mögött egy kis bádog tányérral kezében megjelent e szókkal szólitván meg bennünket, Bajurum Effendi bakcsis. (kérek uraim egy kis borravalót.) Minket európaiakat roppant bámulatba ejtett e megfoghatlan műtét. Hogy volt képes az asszony a kosár alól kibújni és észrevétlenül az általunk képzett sürü körön áthatolni. De bármint hánytuk vetettük a dolgot, nem bírtunk a dolog nyitjára találni. Az indus felszedvén sátorfáit más utczába tette át működése színhelyét. Mi mindenhová követtük őt; néhányan közülünk a kosárt vette szemügyre, mások pedig háttal fordulván a bűvész felé, megyfigyelték, honnan fog a vén banya előkerülni. Mindez azonban nem deríté fel a titokteljes eltűnést és ismét felbukkanást. Kíváncsiságunk a legfelsőbb fokra hágott. Még egy utolsó kísérletet próbáltunk: az öreg bűvészt szállodánkba hittük, s ott ismételtettük vele zárt ajtók és ablakok mellett a megfoghatlan műtétet; mindig ugyanazon eredménnyel; az öreg banya mindannyiszor isten tudja bennét — előbukkant s mekegő hangon könyörgött „bakc8is“-ért. Most kérdésre vettük a dolgot és pénzt, sok pénzt ígértünk az indusnak, ha titkát elárulja; mert — bár a kisértet elég erős volt — még sem kételkedtünk azon, hogy a dolognak valami fortélya volt, s hogy az boszorkányságon nem alapul. De indusunkat minden ígéreteink nem bírták arra indítani, hogy a titkot elárulja. Húszszor harminczszor ismételte egymásután, engedte hogy tetszés szerint tegyük észleleteinket, leguggoltunk a kosár körül, sőt kezünket is rátettük, de egy sugár sem derítette föl tudatlanságát, homályát. Csak ott voltunk a hol előbb. És most rajta uraim, Cagliostro, Bosco, Hermann, Kratki-Baschik vagy bármi legyen nevetek, kik bűvészeknek, phyzikusoknak nevezitek magatokat, magyarázzátok meg e tüneményt, — mert utánzásáról nem is lehet szó — mint volt képes az egyszerű indus, minden előkészület és különös intézkedés nélkül e megfoghatlan műtétet véghez vinni. Hogy pedig duplrozás nem volt, arról kezeskedem. Ott voltunk mintegy huszán, különböző állású egyén, kiket a szél a föld minden tájáról ide összehordott, s mindnyájunknál számtalan ismételtetés után közös volt a vélemény, hogy ez az ész törvényeit kijátszó tünemény. Ez intermezzó után visszatértünk Kairóba, ahova a fáradalmas kirándulás után egészen kimerülve érkeztünk meg. A társaságunkban levő angol és franczia touristák még egy másik kirándulást is terveztek Luxorba és Felső-Egyptomba a Nílus vízeséseihez, s engem is rá akartak bírni a résztvételre, de ezúttal kivontam magam. Ugyanis a kolera rémítő módon pusztított azon tájakon és azonkívül a fölebb elmondott sivatagi kaland folytán megelég lettem az egyptomi égaljból, annál is inkább, minthogy csak még egy veszteni való szemem volt. Az említett körülmény folytán tehát szilárdul állott határozatom, Egyptomot elhagyni. Nem trombitásommal tehát, — aki a nagy bőség daczára igen jól érezte magát, fogyasztván iszonyú mennyiségben a cognacot-grogot, rumot s más szeszeket — a Kairó és Alexandria közt közlekedő gőzhajóra szálltunk, ez utóbbi helyre menendők. Az utazás nem nyújtott semmi változatosságot s az amúgy is érdektelen táj megtekintését is elrontották az e^ptomi Fellah-Hebek, kik e jellemöknek megfelelő, már föntebb is említett mythologiai costume-ben a partokon őgyelegtek, a kiktől undorodva fordultunk el. Egy romot elhalom és Máltába érkezem. Midőn Alexandriába érkeztem örvendve hallottam, hogy a kikötőben a „Bellerophon” angol hajó horgonyoz, P. ellentengernagy, aki olvasóim előtt ismeretes lesz már, parancsnokolt a hajón szívélyesen fogadott s azon örvendetes hírrel lepett meg, hogy két nap múlva indul La Valettebe, Malta szigeten, mely az angol hajóraj középtengeri főállomását képezi. Én annál szívesebben csatlakoztam hozzá, mert már sokat hallottam e hires várról és kiváncsi voltam és saját szememmel akartam meggyőződni a hir valóságáról. Mintegy 48 órai utazás, kedvező szél mellett elértük a lavalette tágas kikötőt, melynek nagyszerű és védetlen erődítményei csakugyan felkelték bámulatomat. Mint tüzértiszt különösen érdeklődvén az erődítmények iránt, különös tanulmányt szenteltem ezeknek. Ekkor tűnt föl egész élességében az ellentét, mely az eddig látott törökországi omladozó erősségek és e példás jő karban tartott vár közt létezik. De még azon tudat is dagasztá keblemet, hogy ismét az európai czivilizáczió felé közeledem, melyet már több egy événél nélkülözni voltam kénytelen. Mielőtt a kelettől végleg búcsút veszek, legyen szabad annak lakóiról egyszóval megemlékeznem. — Reám a mohamedán hitet valló népek, mint az arabok, törökök, fellabk stb. sokkal kedvezőbb benyomást tettek, mint a keleti keresztény törzsek. Az előbbiek sokkal békésebb természetűek, egyenesebbek és becsületesebbek, mint az utóbbiak. Még azon egy intézmény, mely a mieinktől lényegileg elüt, a soknejűség és a háremélet közelről tekintve — amint már az olvasó a föntebb mondottakból meggyőződhetett, egészen ártatlan dolog, csakia költői képzelem hozhat bele rendkívülit és félelmest. Ellenben mi a keleti keresztényeket jellemzi, az a legnagyobb mérvü kegyetlenség, durvaság, vérszomj igazság, párosulva a legnagyobb tunyasággal; fokozza még a gonosz hajlamokat az átalános bigottéria és tudatlanság, mely e gyönyörű, a természet által testben és lélekben egyaránt pazarul ellátott embereket állatokká akcsonyítja le. A mameluctok még a zebu század elejéig léteztek és a janicsárokhoz sokban hasonló praetorianus hud Tok ; ezek elzárkózott katonai kasztot képeztek, mig Mehmed Ali, az egyiptomi reformátor, föl nem oszlatta és kartácstűzzel szét nem kergette.