Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-19 / 318. szám

318. szám. Előfizetési föltételek : Videttre póstím vagy helyben hasshoes hordva Egéstérre L’él éTro 20 írt—­kr. 10 „ — . Negyed évre Egy hóra . 5 fr4—kr 1 * 80 « Kedd, novem­­ber 19.1872. Hirdetmények dija : lo-hassboe petitsor egysiori hirdetésnél . . 8 kt A nyilttéri petitsor.........................................n Bélyeg,üj külön ...................................­ . 30 . REFORM m évi folyam. I Szerkesztési iroda : »•l­ rAro«.­­rAjpoables­ t** 3. aa. X. «daur, X. •«■.•latén, i ß lap ssoDom­i rém­ét illető minden k0*remény a »»erkoa»to8óghe« i intéKendő. i Bérmoöíod­oB levelek paok iámért keaektől fogadtatnak el. I Kiadi-hivatal: I EMb ló; bön­fflEerask fiáéAében­, régi filsbásitir­­. (s) I ! A lap anyagi részét illető koilam­ényok (előfizetési pénz, kiadia korflli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 írt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimü 3­etes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerűbb a postai utal­ványlapokat haszná­lni. A „REFORM” kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, báznégyszög. kö­ A pesti népszínházra A „Reform” szerkesztőségében eddigelé begyült...............................10136 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabb aláírás: Ritter Károly ur által Somor­­járól....................................17 frt — összesen . . 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. és kir. arany. A Ritter Károly ur által postautalvány utján ke­­zünkhöz juttatott 17 irtot a pesti takarékpénztárba tettük. Pest, november 18. Ne ámítsuk magunkat, a miniszterválság, a parlamenti válság, a pártválság kitört. Csernátonynak sikerült féktelen erőszakolással lázba ejteni az egész házat és tarthatatlanná tenni a helyzetet. Habeat sibi. A balpárt, a jobboldal és a közönség eltűnik évről-évre, sőt félik, illetőleg portálják ezen embert; most ide oda jutottunk, hogy egy Csernátony szerepel, mint a parlamentben erkölcsbíró a kormány fölött és mint egy miniszterválság csinálója. Kibeszélték előre, s mi ki is írtuk pár hét előtt már, hogy a Tisza-párt feljön Pestre azon megfontolt szándékkal, hogy ott foly­tatja roncsoló taktikáját, a hol a múlt ország­gyűlés végén elhagyta és a hol Tisza Kálmán a jelen ülésszakban fölirati hírhedt beszédében újra inaugurálta: t. i. a botránycsináláson, a rágalmazáson, a gyanúsításon és Lónyay gróf­nak a balpárt mint legveszedelmesebb ellen­felének a Deák-pártban személyes megtáma­dásán. A­mint készültek úgy cselekesznek ; nem néznek se istent se embert, se parlamen­táris szokást, se az ország sorsát; nem bánják ők se az országgyűlés becsületét, se a politika követelményeit, hanem gyűlöletük egész szi­­lajságával és a kétségbeesés egész kíméletlen­ségével neki mennek gr. Lónyaynak s vádol­ják, gyanúsítják úgy mint nem szokás sem va­lamely államférfiút, sem valamely a közélet mezején működő politikust, sőt a mint nem szokás vádolni és rágalmazni magánzót is, hanem a mint csak valamely a közmegve­tést kiérdemlett gonosztevőt szokás kíméletle­nül meghurczolni. Ezt teszi a Tiszapárt a par­lamentben, teszi Csernátony e párt élén a nyil­vános ülésben. Hogy az tűrhetetlen, az minden ép és­­szel és érzékkel bíró ember előtt világos. Ma­gyarország miniszterelnökével így bánni nem szabad, — nem szabad soha, még akkor sem, ha az országgyűlés őt vád alá helyezné; — mert a tisztességnek mindenkor meg kell lenni. Ezen modornak meg kell szűnni minden áron, és ha a parlamentáris szólásszabadság szen­­edne is megszorítást. Ily módon minden évben lehet miniszter­válságot csinálni. Valaki föláll és a kormányt összegazemberezi, s mint képviselő ezt nálunk büntetlen megteheti; az így sértett kormány tekintélyét veszti s megbukik, vagy az illető miniszter azt mondja, hogy ő az ilyen bánás­módot el nem tűri, inkább ves­szen az ország sorsa s vigye más a politikát és ezzel vissza­vonul a privát életbe , az illető botránycsináló párt vagy egyén pedig elérte czélját; ezen „taktika” sikeresnek bizonyult. Ha a Deákpárt bir feladatának és felelős­ségének öntudatával, ezen „taktika” ellen óv­szerekről kell gondoskodnia. Először is nem szabad félnie az ellenzéktől és annak hivata­losan akkreditált rágalmazóitól; azután nem szabad nekik tért engedni a közvélemény­ben és különösen a parlamentben. Hiszen a jobboldal oly figyelemmel hallgatja Cser­nátony­t, s oly hálásan méltatja rész életeit, hogy ilyetén magatartása ezen embert csak fölbátoríthatja. Végre a házszabályok módosí­tásánál gondoskodni kell nem csak arról, hogy a vita bosszúsága korlátoztathassék, hanem arról is, hogy az olyan képviselő, ki botrányos magaviselete által a házat megsértő, vagy kényszeríttessék nyilvánosan bocsánatot kérni, vagy ha a sértés oly nagy, hogy ez nem tűnik föl elégségesnek, a ház által kihallottiroztat­­hassék, azaz mandátumától megfosztathassék. Inkább szoríttassék meg a szabadság, mint­sem szabadalmaztassák a becsületsértés. A Deák-párt helyzete a jelen válsággal szemben nem lehet más, mint az, hogy magá­val vessen számot és vessen számot a kor­mán­nyal. Vagy igazak a kormány­férfiak el­len emelt vádak vagy nem, és vagy alkalmas a Lónyay-minisztérium az ország kormányzá­sára vagy nem. Ha igazak a Csernátony-féle vádak — nem úgy, hogy egy, vagy más mi­niszter gazdagszik, hanem úgy, hogy az or­szág kárára, vagy a közönség rovására, bűnös, tiltott avagy nem tiszteséges úton-módon gaz­dagszik : — akkor az ily minisztérium nem maradhat a kormányon, s a Deák-párt hibás, hogy azt megtette, megtűrte és támogatta; de ha e vádak nem egyebek nyomorult rágal­maknál , akkor a Deák-párt köteles ezen mi­nisztériumot ellenök védeni, támogatni s érte a parlamentben helyt állni. Nem igy mint eddig puszta „helyes” kiabálással, hanem cselekvő pártfogással. És másodszor : ha gróf Lónyay, mint államférfin nem bir azon ész­beli tehetséggel vagy jellembeli tulajdonok­kal, melyek őt arra képesítik, hogy Magyar­­ország sorsát a többség az ő kezére bízza, ak­kor lépjen helyébe más, olyan, a­kiben a Deák-párt jobban bízik, s a­mi Lónyaira, mint miniszterelnökre áll, áll a többi miniszterekre is, ha ellenben gr. Lónyay Menyhért jeles ál­lamférfiu, a­ki hazánk vezetésére hivatottság­­gal bír, s a Deák-párt kormányra való embe­rei közül az, a­ki a legtöbb és legnagyobb bi­zalmat élvezi, akkor a Deák-párt sorakozzék körülé, támogassa őt a párttal eleve megbányt minden cselekvésben egész erővel és tekin­tél­­ly­el, és ne tűrje, hogy mindenféle, a mi­niszteri tárczára ambicziózus kis és nagy em­ber Lónyay ellen irigykedjék és áskálódjék, és a Csernátony fajta ellenzék megrohanásait perfid magaviseletével támogassa. A Deák-párt ki nem forrott párt; sok olyan elem van benne, a­mely nem tudja, mit akar és kivel tartson. Most itt a válság, tes­sék választani: a többségnek kormányozni kell és a kormánynak állandó és megbízható párt­tal kell bírnia, különben elsülyed az adminisz­­tráczió is, meg a törvényhozás is. Ha a Deák­párt, mint többség, a Lónyay-kabinet fönma­­radását kívánja, akkor lépjen vele szolidari­tásba, ha nem kívánja, válas­szon magának más minisztériumot, a­hogyan neki Csernátony tanácsolta. Hogy a balközép árnyalatai miként fog­ják föl Csernátony beszédét, még nem tudjuk, de kiváncsiak vagyunk rá, hogy ezen párt is mennyiben vállal vele szolidaritást. Óhajta­­nak, hogy a­kikben ott a túlsó oldalon még nem ölte ki a gyülölség a józan észt és a ne­mesebb érzést, azok most vennének alkalmat maguknak egy tisztességes elhatározásra. Mert bizony oly lejtő kezdetén állnak, hogy maguk­kal rántják nem csak a kormányt, nem csak a Deák-pártot, hanem vesztükbe sodorják magát a parlamentarizmust. Mindkét részen van hiba: az ellenzék — a hirhedt agyonbeszélés óta erkölcsi egyensú­lyát vesztve — kárhozatos játékot űz az or­szág becsületével; a Deák-párt pedig ezzel szemben kárhozatos gyávaságot tanúsít: nem meri saját kormánya védelmében lesújtani a támadók­at, sem elhagyni a kormányt. Most itt az óta választania kell, mert övé a többség, övé a hatalom.­­ A parlamentáris válságra vonatkozólag sokféle hírek fekszenek előttünk, melyek hitelességére nézve nem vállalhatunk teljes felelősséget. Annyi tény, hogy rögtön az országgyűlési ülés bezárta után magában a házban egy kis értekezlet alakult, mely­ben a miniszterelnök kijelentette, hogy ő, ha a Deák­párt neki teljes elégtételt nem szerez, hivataláról le­mond ; ezen elégtételre nézve pedig kijelenté, hogy az fél elégtétel nem lehet, hanem minden tekintetben kielégítőnek kell lennie. Ma délután a miniszterta­nács többi tagjai csatlakoztak gr. Lónyay nézetéhez és elhatározták, hogy az egész minisztérium szolida­ritást vállal annyival is inkább, mert Csernátony ki­­fakadása elején nemcsak a miniszterelnökről, de a miniszterekről átalában beszélt. A miniszterek állító­lag Szlávy minisztert bízták meg, hogy ezen elhatá­rozásukról gr. Lónyayt értesítse. Este hat órakor a Deák-párt korifeusai egyik kiváló párttag magánlakásán tartanak értekezletet, melyre a miniszterek is, gr. Lónyay kivételével meg vannak híva, és hol a teendők és a modus precedendi iránt tanácskoznak.­­ Általános azon nézet, hogy ama praecedens módjára, midőn Irányi Dániel Horváth Boldizsár volt minisztert Böszörményi gyilkosának nevezte, indítvány tétessék a házban a pénteki ülés elején, hogy a ház mondja ki ünnepélyesen roszalá­­sát Csernátony szavai fölött. A baloldalon azt beszélik, hogy Cernátony is készül pénteken beszédet tartani pro domo­stia, és pedig Lónyay gr. beszédének azon részére vonatko­zással, mely az ő emigraczionalis kiátkoztatásáról emlékszik meg, kérni fogja, hogy a ház rendeljen e tárgyban vizsgálatot és indítványozni akarja, hogy a ház mondja ki rászalását gr. Lónyay miniszterelnök szavai fölött. Hogy mi igaz ezen Csernátonyra vonat­kozó hírekből megítélni képesek nem vagyunk. = A Deák-párt a Csernátony-féle botrány tárgyában holnap kedden esti 6 órakor tartja érte­kezletét. Ma este 7 óra tájban a miniszterek voltak Deák­nál és vele hosszabb ideig értekeztek a dologról, úgy szinte tanácskoztak vele a Deák-pártból Pulszky, Széll Kálmán, Csengery és mások. " Egy örvendetes vívmányról van alkalmunk jelentést tenni. Minapi felszólalásunk a tőzsdelap német volta ellen nem hangzott el a pusztában. Pénteken ugyanis magyar szövegű tőzsdelap jelent meg a pesti börzén, sőt egy kis nyomdai kalamitás folytán csakis magyar jelentés adatott ki, a német e napon egészen elmaradt. Szorgos utánjárás mellett nem sikerült oly esetnek nyomába akadnunk, mely­ből kitűnnek, hogy bárki is e miatt a pesti börzén differencziáit kiszámítani nem lett volna képes, vagy tévedésben maradt volna papirainak az napi értéke iránt. Ebből következik, hogy az oly nyomdai kala­­mitást, mely a német szöveg megjelenését megaka­dályozná, innen onnan permanenssé lehetne tenni az érdekek minden megkárosítása nélkül.­­ A fővárosi rendőrségről szóló törvény­­javaslat elkészítésével megbízott enquéte tegnap tar­totta második ülését, de papirosra ezúttal sem tett semmit, miután az enquéte tagjai előbb az elvek iránt akarnak megállapodni, azután szövegezni az egyes szakaszokat. A tegnapi ülésben elhatározták, hogy a rendőri ügyekben két fórum legyen, és pedig az első fórum lenne az e végből kinevezett bírák, a második fórumra nézve pedig csak negatív határozat hozatott, hogy t. i. a belügyminisztérium ne legyen a második fórum. Határozott indítvány e tárgyban csak annyi­ban tétetett, a­mennyiben némelyek az igazságügy­­minisztériumot, mások az elsőd folyamodású kir. tör­vényszéket kívánnák felebbviteli bíróságnak tekin­teni. A törvényjavaslat fölosztására nézve abban tör­tént megállapodás, hogy a javaslat első része a köz­­igazgatási rendőrségről, a második a rendőri törvény­székről fog szólani.­­ A közoktatási tanács technikai osztálya f. hó 15-én ülést tartott és tárgyalás alá vette a kö­zépiskolai tanításról és a középiskolákkal összekötött szakiskolákról szóló törvényjavaslatot. A szakosztály egyhangúlag hátrányosnak mondta ki a középisko­láknak a szakiskolákkal való összekapcsolását, s egy­úttal szükségtelennek a fő- és algimnáziumok, s a fő- és alreáltanodák közti különbséget. Továbbá czél­­szerűtlennek jelentetett ki a míczeumok szervezése is. A többi módosítások vonatkoznak: a tanerők kevésbé terheltetése a tanórák számának leszállítása által, to­vábbá az egészségi viszonyokra való tekintetre, a­mennyiben megállapíttatnék a tantermek nagyságához képest a hallgatók számának maximuma, a középis­kolai tanárok állásának és tekintélyének emelésére a qvalifikáczió feltételek szigorúbb meghatározása által, s végül a tananyag tervszerű beosztására. A III. osztály holnap d.e. 11 órakor ülést tart. Tárgy : a telepítvényesekről szóló­ tör­­vényjavaslat. ORSZÁGGYŰLÉS, P­e­s­t, november 18. Ugyanaz az eljárás, melyet esti lapunk egy vidéki lapban megrótt, hallatlan botrány színhelyévé tette ma a képviselőházat, s kom­promittálta ugyanazon ügyet, a magyarosodás ügyét. A Battagliarini-ügyéről volt szó. Pau­ler felelt Csernátony interpellácziójára, s Cser­nátony válaszolt a feleletre A botrányos jele­net, mely ebből kifejlődött, alább egész terje­delmében olvasható. Érdemével más helyen foglalkozunk, itt csak a tényhez adunk némi kis kommentárt. Csernátony úr, a gyalázatos botrány hőse, tettére elkészülve jelent meg a képviselőház­­ban. A­mit elkövetett, az nem hiba volt, melyre heves véralkata* ragadta, hanem kiszámított vétek. Pártja egy része érezvén a súlyos te­kert, mely reája háramlik, a teremből elme­nekült; a megrémült hátramaradt rész szem- és fíiltanúja volt a lesújtó ítéletnek, melyet a miniszterelnök „a rágalom iskolájának meg­alapítójára” mondott. Lónyay Menyhért gróf nem szónok, de ez esetben nem ért reá, nem volt nyugalma magát adnia: a pillanat veszélye hősöket te­remt, Lónyayt erkölcsi fölháborodása az ön­védelemben ékesszólóvá tette. Erő, méltóság, önérzet és tapintat volt felszólalásában, s a jobboldal ki-kitörő helyesléssel kisérte szavait. Volt a miniszterelnök beszédében egy vád Csernátony úr ellen, melyet nyilvánosan még ki nem mondott senki, csak most és pedig a parlament színe előtt Magyarország miniszterelnöke, midőn saját becsületének föl­háborodott védelmében párhuzamot vont a saját és Csernátony múltja között. Bittóra hi­vatkozva kimondá, hogy Bittó István „tanúja volt egy Csernátonyt illető oly megállapodás hozatalának, mely már egymagában elég arra, hogy az által, ha vele szembe mentegetődzé­­sekbe bocsátkoznék, vagy vele érintkeznék, magát nem fölemelve, de azt érezné, a­mi ennek ellentéte.” Ezen passzus Csernátony emigráczionális életéből azon momentumra vonatkozik, midőn egy Teleky László gróf elnöklete és Bittó István jegyzősége alatt tartott emigráczionális bíróság Csernátonyt elitélte és a maga köré­ből kiutasította, a­mi akkoriban az osztrák rendőrség körében is fájdalmas szenzác­iót okozott. Mi fog mind­ebből továbbra kifejlődni, mit fog tenni a Deák-párt, mit a baloldal, mit a minisztérium, arról is más helyen közlünk híreket s véleményeket. Itt még csak egyet kell kiemelnünk: Perczel Béla elnök úr fej­vesztett magaviseletét, é­s az elnök szűken szabott jogait sem vette igénybe, hogy a bot­ránynak elejét vegye, sőt talán járult ügyet­lenségével kifejlesztéséhez, mintha szivén fe­küdt volna, hogy a tisztre, melyet elfoglal, több a kedve, mint a hivatása. A képviselőház ülése. Elnök: Perczel Béla. Tudósításunk fonalát Pauler Tivadar igazság­ügyminiszternek Csernátony interpellácziójára adott felelettel kezdjük meg. Pauler Tivadar igazságügyminiszter: Hogy a képviselő urnak kérdéseire válaszolhassak, szükséges, hogy némely előzményeket említsek fel. Az 1868. évi XXX. t. ez. határozott Fiuménak államjogi állása és hovátartozandósága iránt, kimondta t. i. azt, hogy Fiume városa kikötője és kerülete a szent koronához csatolt önálló különvált testet képez „seperatum sanc­­tae regni coronae adnexum corpus* és egyszersmind határozott, hogy autonómiája, törvénykezése és kor­mányzata viszonyainak rendezésére nézve országos küldöttség működjék, és ez szabályozza ezen ügye­ket végleg, vagy indítványozza azok szabályozását, a­mi azután törvény által történt. Az orsz. küldöttség, mind a magyar mind a horvát országgyűlés, mind Fiume város részéről ki lévén küldve, nem juthatott végleges megállapodásra; ennek következtében azon országgyűlésnek képviselőháza 1870. évi márczius 15-én felhatalmazta a kormányt, hogy az országos küldöttség által indítványozott módozat szerint pro­vizóriumot létesítse. Ugyanezen határozatot hozta a horvát-szlavón országgyűlés azon évi július 20-án. A provizórium a törvénykezési ügyekre nézve a következőkből áll az első megállapodás szerint: A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Három világrészben.­) —­Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. — Egy angol touristákból álló társaság ez időtájt Bukalba indult, mely hely már a sivatag szélén van, s én hozzájuk csatlakoztam. Ezen utamban ismerked­tem meg az egyiptomi „bamsin“-nál, mely a régi Egyiptom csapásai közt nem volt meg, de mely a modern Egyiptomnak csak oly baj, mint voltak a régiek a réginek. Mintegy tíz lóval és hat dromedár­­ral ellátva, elhagytuk Kairót csendes időben, de iszo­nyú forróságban. Miután mintegy 370 német mért­­földnyire haladtunk, tehát körülbelül fele után, a forróság oly rekkenővé vált, hogy egy kemenezében hittünk magunkat lenni. Mindez azonban megszokott dolog volt és nem ütköztünk volna meg rajta. Egy­szerre azonban a lovak félelmesen nyeríteni és hor­­kantani, sőt türelmes dromedáraink is morgó bangó­kat hallattak. Vezetőnk egy vén mameluck fejcsó­válva tekinté az állati ösztön e nyilatkozatait, s nem­sokára azon kellemes hírrel állt elő, hogy egy „bam­­sin” van közeledőben, s röviden megmagyarázván e tüneményt, meghagyta, ha életünk kedves, szorosan ahoz ragaszkodjunk, mit ő tanácsoland. Úgy volt, a mint mondá. Nemsokára egy iszo­nyú sűrű és magas, sárgás tövénytömeg, mint egy tömör fal tűnt föl a láthatáron, mely mindig óriásabb mérveket öltve, hajmeresztő gyorsasággal közeledett felénk. Ereinkben megaludt a vér e látványra, álla­tainkon is roppant félelem vehetett erőt, mert ösztön­­szerűleg jobbra fordultak, és egész erejükből neki­iramodtak, hogy a vészt elkerülhessék. Ezen körül­ménynek, valamint a vezető mameluck intézkedései­nek köszönhettük, hogy a fövényviharnak csak a széle érintett bennünket. Midőn a rettenetes tünemény sürü T­­L, a „Reform“ 283., 284., 285., 286., 290., 291., 292., 297.,298., 299, 300., 305., 306., 3ü7., 308 212, 313. és 214. számait, falat képezve, mintegy 500 lépésnyire közeledett hozzánk — magassága mintegy 600 láb lehetett — a mameluck parancsszavára leugrottunk lovainkról, és szemünket behunyva és szánkat bezárva, hasra fe­küdtünk, állataink ösztönszerűleg követték példánkat. Egy pillanat múlva átzúgott rajtunk a forró föveny­tenger árja; oly forró és oly sűrű volt lehellete, hogy a lélekzetvételt majdnem lehetetlenné tette; olyformán éreztem magam, mintha izzó széntömegbe jutottam volna, és minden pillanatban vártam halálomat. Végre az utolsó lökem is elzúgott fölöttünk, s mintegy 45 másodpercznyi tartam után, — mely azonban nekünk egy öröklétnek tetszett — kitisztult a levegő, s hét­­nyolcz percz múlva a förgeteg délkeleti irányban tűnt el, folytatva mindent fölperzselő és pusztító futását. Tetőtől talpig eltelve a finom porral ugráltunk föl, s állataink egész testükben remegve fölemelkedtek, mi­közben minden mozdulatuk tanusíta félelmüket és ijedelmüket. Valószínűleg a heves szélroham követ­keztében, most délkelet felől erős szél kezdett fújni. Egy társaságunkban levő ur a fövenyvihart meg akarván tekinteni, szemét nem hunyta be a vezető utasítása szerint. Ennek következtében szemei a finom és éles homokkal megteltek s szemgyulladás fejlődvén ki, iszonyú fájdalmakat volt kénytelen kiállani. Ezen finom és rendkívül éles föveny Egyiptomban a szem legfélelmetesebb és legveszélyesebb ellensége, ugyanis végtelen finom és szabad szemmel alig látható, begyé­vel a látába hatolván, azt m­egsebzi, és így veszélyes gyulladásokat idéz elő, (egyiptomi szembetegség) s nem ritkán teljes vaksággal végződik. Egyiptomban e baj nem ritka és a lakosság, úgyszólván egy tized­­része ebben szenved vagy már kiszenvedett. Végre valahára elértük Rukal városát, mely a lybiai sivatag határán feküdvén, nagyobbára szegény feliatalok által lakatik. Azonnal fölkerestük az egyet­len fogadót, melyet egy olasz birt bérben, s miután a szegényes helyiségben frágal vacsoránkat elköltöttük, nyugvásra tértünk. De ezt sem élvezhettük zavarta­lanul, mert az itt otthonos nagy poloskáktól — me­lyek valódi vampyrok — sokat kelle szenvednünk. Másnap reggel elindultunk a város közelében levő romok megtekintésére, azonban régiségtudós nem lévén, nem igen vizsgálgattam, annál kevésbé, minthogy még ép szememben égető fájdalmat szen­vedtem, s attól féltem, hogy ezt is — a másik már régebb idő óta világtalan lévén — elvesztem. Midőn ismét a helység bejáratához közeledett társaságunk, mely ezúttal mintegy 15 tagból, — köztük néhány angol-indiai tiszt — állott, onnan egy indiai duda méla hangjai egy tamtam (réztányér) csengésétől kisérve ütötték meg fülünket. E hangok egy indiai bűvésztől és feleségétől, kik művészetü­ket épen mutatni akarták, eredtek és néhány rongy­ba burkolt embert össze is csőditettek-Kiváncsiak voltunk arra, ugyan mit mutathat e szegény koldus a nem kevésbé szegény lakosoknak hozzá mentünk és sürü kört képeztünk körülötte. Az indul, midőn a hallgatóságot már elég nagy számban látta együtt lenni, egy kopott és szakadozott, szőnye­get vont elő és arra rá­ülvén, néhány iszákjából kivett mérge­s kígyót kezdett zenéje fülszaggató hangja mel­lett tán­czoltatni és karjára tekerőztetni. Több más ha­sonló műdarabot is mutatott, melyek azonban hall­gatóságára nem látszottak nagy befolyást gyakorolni. Várakozásunkban ily formán csalódván, már tá­vozni akartunk, de az indus és kis rút felesége ma­rasztalt, mondván hogy még csak most jön a java. Szánó mosol­lyal vártuk tehát a következendőket. Az öreg indus egy nagy kosarat vett elő, oly­an for­­mát, a­milyet a pesti baromfival kereskedő kofák hasz­nálnak és az alá bujtatá feleségét. Most a föld­ről egy körülbelül 16 hüvelyk hosszú tőrt vett föl , azzal sebesen és megszakítás nélkül kezdé a kosár­ban levőt szurkálni. Már ekkor a hallgatóságból egy­­néhányan látván hogy a dolog komoly fordulatot vesz a dolog, felszólíták, hogy hagyja abba az em­bertelen kínzást, nehogy megölje a kis boszorkányt, mi annál inkább félő volt, mert a tőr páralgott a vértől. Mintegy három perczig tartott ez igy, azután letörülte az öreg a tőrt egy fehért kendővel és fel­emelte a kosarat, de az öreg nő eltűnt, és nem sokára a hátunk mögött egy kis bádog tányérral kezében megjelent e szókkal szólitván meg bennünket, Baju­­rum Effendi bakcsis. (kérek uraim egy kis borra­valót.) Minket európaiakat roppant bámulatba ejtett e megfoghatlan műtét. Hogy volt képes az asszony a kosár alól kibújni és észrevétlenül az általunk kép­zett sürü körön áthatolni. De bármint hánytuk vetet­­tük a dolgot, nem bírtunk a dolog nyitjára találni. Az indus felszedvén sátorfáit más utczába tette át működése színhelyét. Mi mindenhová követtük őt; néhányan közülünk a kosárt vette szemügyre­, mások pedig háttal fordulván a bűvész felé, megyfigyelték, honnan fog a vén banya előkerülni. Mindez azonban nem deríté fel a titokteljes eltűnést és ismét felbuk­kanást. Kíváncsiságunk a legfelsőbb fokra hágott. Még egy utolsó kísérletet próbáltunk: az öreg bűvészt szállodánkba hittük, s ott ismételtettük vele zárt ajtók és ablakok mellett a megfoghatlan műtétet; mindig ugyanazon eredmén­nyel; az öreg banya mindannyi­szor isten tudja bennét — előbukkant s mekegő han­gon könyörgött „bakc8is“-ért. Most kérdésre vettük a dolgot és pénzt, sok pénzt ígértünk az indusnak, ha titkát elárulja; mert — bár a kisértet elég erős volt — még sem kételkedtünk azon, hogy a dolognak va­lami fortélya volt, s hogy az boszorkányságon nem alapul. De indusunkat minden ígéreteink nem bírták arra indítani, hogy a titkot elárulja. Húszszor harmincz­­szor ismételte egymásután, engedte hogy tetszés sze­rint tegyük észleleteinket, leguggoltunk a kosár kö­rül, sőt kezünket is rátettük, de egy sugár sem derí­tette föl tudatlanságát, homályát. Csak ott voltunk a hol elő­bb. És most rajta uraim, Cagliostro, Bosco, Her­mann, Kratki-Baschik vagy bármi legyen nevetek, kik bűvészeknek, phyzikusoknak nevezitek magatokat, magyarázzátok meg e tüneményt, — mert utánzásá­ról n­em is lehet szó — mint volt képes az egyszerű indus, minden­ előkészület és különös intézkedés nél­kül e megfoghatlan műtétet véghez vinni. Hogy pe­dig duplrozás nem volt, arról kezeskedem. Ott vol­tunk mintegy huszán, különböző állású egyén, kiket a szél a föld minden tájáról ide összehordott, s mind­nyájunknál számtalan ismételtetés után közös volt a vélemény, hogy ez az ész törvényeit kijátszó tüne­mény. Ez intermezzó után visszatértünk Kairóba, a­hova a fáradalmas kirándulás után egészen kimerülve érkeztünk meg. A társaságunkban levő angol és franczia touristák még egy másik kirándulást is ter­veztek Luxorba és Felső-Egyptomba a Nílus vízesé­seihez, s engem is rá akartak bírni a résztvételre, de ezúttal kivontam magam. Ugyanis a kolera rémítő módon pusztított azon tájakon és azonkívül a fölebb elmondott sivatagi kaland folytán megelég lettem az egyptomi égaljból, annál is inkább, minthogy csak még egy veszteni való szemem volt. Az említett körülmény folytán tehát szilárdul állott határozatom, Egyptomot elhagyni. Nem trom­bitásommal tehát, — a­ki a nagy bőség daczára igen jól érezte magát, fogyasztván iszonyú mennyiségben a cognac­ot-grogot, rumot s más szeszeket — a Kairó és Alexandria közt közlekedő gőzhajóra szálltunk, ez utóbbi helyre menendők. Az utazás nem nyújtott semmi változatosságot s az amúgy is érdektelen táj megtekintését is elrontották az e^ptomi Fellah-He­­bek, kik e jellemöknek megfelelő, már föntebb is említett mythologiai costume-ben a partokon őgye­­legtek, a kiktől undorodva fordultunk el. Egy romot elhalom és Máltába érkezem. Midőn Alexandriába érkeztem örvendve hal­lottam, hogy a kikötőben a „Bellerophon” angol hajó horgonyoz, P. ellentengernagy, a­ki olvasóim előtt ismeretes lesz már, parancsnokolt a hajón szívélyesen fogadott s azon örvendetes hírrel lepett meg, hogy két nap múlva indul La­ Valette­be, Malta szigeten, mely az angol hajóraj középtengeri főállomását ké­pezi. Én annál szívesebben csatlakoztam hozzá, mert már sokat hallottam e hires várról és kiváncsi voltam és saját szememmel akartam meggyőződni a hir valóságáról. Mintegy 48 órai utazás, kedvező szél mellett elértük a lavalette tágas kikötőt, melynek nagyszerű és védetlen erődítményei csakugyan felkelték bámu­latomat. Mint tüzértiszt különösen érdeklődvén az erődítmények iránt, különös tanulmányt szenteltem ezeknek. Ekkor tűnt föl egész élességében az ellen­tét, mely az eddig látott törökországi omladozó erősségek és e példás jő karban tartott vár közt léte­zik. De még azon tudat is dagasztá keblemet, hogy ismét az európai czivilizáczió felé közeledem, me­lyet már több egy événél nélkülözni voltam kény­telen. Mielőtt a kelettől végleg búcsút veszek, legyen szabad annak lakóiról egyszóval megemlékeznem. — Reám a mohamedán hitet valló népek, mint az arabok, törökök, fellabk stb. sokkal kedvezőbb benyomást tettek, mint a keleti keresztény törzsek. Az előbbiek sokkal békésebb természetűek, egyenesebbek és be­csületesebbek, mint az utóbbiak. Még azon egy in­tézmény, mely a mieinktől lényegileg elüt, a sok­­nejűség és a háremélet közelről tekintve — a­mint már az olvasó a föntebb mondottakból meggyőződ­hetett, egészen ártatlan dolog, csakia költői képzelem hozhat bele rendkívülit és félelmest. Ellenben mi a keleti keresztényeket jellemzi, az a legnagyobb mérvü kegyetlenség, durvaság, vérszomj i­gazság, párosulva a legnagyobb tunyasággal; fokozza még a gonosz hajlamokat az átalános bigottéria és tudatlanság, mely e gyönyörű, a természet által testben és lélek­ben egyaránt pazarul ellátott embereket állatokká akcsonyítja le. A mameluctok még a zebu század elejéig léteztek és a janicsárokhoz sokban hasonló praetorianus­ hud Tok­ ; ezek elzárkózott katonai kasztot képeztek, mig Mehmed Ali, az egyiptomi reformátor, föl nem oszlatta és kartács­­tűzzel szét nem kergette.

Next