Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-09-27 / 265. szám

265. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre poetáin vagy helybeli héjashoas hordva . Égési évre háshol hordva . 24 frt Fél évra.........................12 frt N’eg­red évre Egy hóra . 6 frt 2 frt Vasárnap, szeptember 27. 1874. Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyaaeri hirdetésnél........................ • 10 kr. REFORM A nyílttéri petitsor 30 kr. Bélyegdij külön ................................................................ 30 kr. V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belvár­os, Llipót-utcza 2. se. a. I. emelet. E lap sszellemi rácsét illeti minden közlemény a sszerkesatRidgheB mtésüendS. Bémentetion levelek csak rámért kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Belvaron, ]ülpAt>n(CRa 8. kk. a. !• emelet. A kp any­agi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Budapest, szeptember 26. Az uj kölcsön sikerével dicsekedni,­ k­ibo­­csátási módja és fizetési föltételei fölött örülni semmi okunk. Mindössze annyi előnye van e kölcsönnek, hogy kaptunk pénzt s egy esz­tendő prolongácziót hitelezőinktől államház­tartásunk rendezésére. Ha ez időt jól fölhasz­náljuk, azaz visszaállítjuk­ államháztartásunk­­ban az egyensúlyt; ha bebizonyítjuk, hogy „a hazáért“ nemcsak lelkesedni, de takaré­koskodni, nélkülözni, áldozni és dolgozni is tudunk, úgy hogy nemcsak az államtönköt kerüljük el, hanem a rövid lejáratú kinctári utalványokat is rendes konszolidált kölcsönné konvertálhatjuk, fölszabadítván államjavain­kat is a betáblázás és a lic­itáczió alól. Ellen­ben, ha a defic­itet a hudgetből ki nem irtjuk, akkor könnyelműn elherdált hitelünk után beleesünk a fizetőképtelenségbe. Az pedig nem csekély dolog. Az állam bankról az állam pusztulása. A magyar nemzetre nézve becsü­letkérdés, hogy megfizesse adósságait önként, mert hogy fizetőképtelenségünk esetén is meg­veszik rajtunk a hitelezők, a­mivel nekik tar­tozunk, az kétségtelen. A vasúti kölcsön fejé­ben elveszik a vasutakat, a 153 milliós köl­csön fejében az államjavakat, stb. stb., hitele­zőink még jó üzletet is csinálnának az állam­tönkkel, de mi csúfosan kimehetnénk elárve­rezett hazánkból, hogy szolgálatot keressünk a szomszédban. Gyakorlati szempontból beszélünk, nem ijesztgetünk. Tegyünk föl, mitől isten mentsen, hogy kormány és képviselőház nem akarnak, vagy nem tudnak segíteni az országnak a legújabb kölcsönnel is dokumentált nyomorult pénzügyi helyzetén, azaz nem állítják helyre az egyensúlyt minden áron minden esetre, hanem a budget marad, a mint van, s mikor a most fölvett 46 millió is elfogyott , finánczminiszter kénytelen újra kölcsönhöz folyamodni. A tapasztalás szerint, hogy ma már ott állunk, hogy csakis a legjobb specziális hipo­­thekára kapunk kölcsönt, azt is nagy nehe­zen, temesvár-orsovai vasúti konc­es­sziók fejében, 10 perczentre, arany kamatra és 5 évi rövid határidőre, szóval mintegy betáblá­­zott váltóadósságra : igen valószínű, hogy jö­vőre, miután több specziális hypothekánk már nincs, kölcsönt egyátalán nem fognánk kapni. A pénzügyminiszter úr darab ideig csak ver­gődnék valahogy, eladná a mije még van, papírjait, a dunai hidakat stb., bérbe adná a dohánymonopóliumot, szóval török gazdálko­dást kísértene meg, míg végre egy szép regge­len kétségbeesve kénytelen volna maga előtt bevallani, hogy a következő határnapon fize­tésre képtelen. Ne gondolja senki, hogy rémeket festünk a falra, hisz Kerkapoly úr egész esztendeig így vitte a pénzügyi tárczát és gyakran nem tudta, a jövő hó elsején fizethet-e kamatot, quotát, kielégitheti-e hivatalnokait és nem vesznek-e oda elzálogosított állampapírjai. E mellett persze milliókat kölcsönzött barátságból a ke­leti vasútnak. S ha — isten ments — a mi­niszter már sehol hitelbe pénzt nem kapna s a rendezni elmulasztott államháztartás kiadá­sai nem apadtak, bevételei nem szaporodtak volna s közelednék a fizetés határideje, melyre az üres kasszák nyitnák a legborzasztóbb ki­látást: mi történnék akkor? Miniszterválság? Az nem segítene. államtönk? Könnyű kimondani, de ne­héz elképzelni. Mi lerajzoljuk, hogy mi történnék: X miniszter, mint ő felségének tanácsosa min­denekelőtt elmenne a királyhoz bejelenteni a kincstár állapotát és rendelkezésére bocsátaná tárczáját, azután, ha együtt van az országgyű­lés, megjelennék a képviselőházban is és egy megrendítő nagy beszédben, melyre az érzé­keny törvényhozók lelkesedésbe törve elmon­danák, hogy nagyon szép volt, előadná mint Kerkapoly, hogy ő mint miniszter minden jót akart, de ereje megtörött. Ezzel az alkotmá­nyosság formáinak elég volna téve, de a ba­jon segítve nem volna. Az országgyűlés per­sze segíteni nem tudna, mert honnan teremtse ő a pénzt rögtön, ha az országnak nincs. Akadnának hangok, melyek sürgetnék, hogy mondjuk ki az állambukást, azaz engedjük meg, hogy hitelezőink közül azok, kik bizto­sítékkal bírnak, Magyarországot exequálják, a többiek pedig ne kapjanak fizetést mindad­dig, míg vagy nekünk pénzünk nem akad, vagy a külföldi hitelezők velünk ki nem egyez­nek perczentekre. Ez a tanács azonban, ha a szél balról inditványoztatnék, sőt a ház által elfogadtatnék is, nem volna gyakorlati, m­e­r­t őfelsége nem adhatná ehhez bele­egyezés­ét. Nem adhatná igen sok tekintet­ből, de melyek közül csak az egyet emeljük ki, hogy a király mint osztrák császár, a mon­archia politikai állása és Ausztria hitele, nem különben az osztrák alattvalók érdekében, kik a magyar államnak hiteleztek, az állam tönköt semmi esetre meg nem engedhetné. Föltehető tehát, hogy a roppant válság­ban, mely Magyarország tekintélyét igen alá­­sülyesztené, a király magához hivatná az osz­trák pénzügyminisztert s talán néhány első­rendű bécsi bankárt, tanácsot kérne tőlük s kiszámíttatván, hogy mennyi pénz kell a ma­gyar állam legsürgősebb fizetéseinek pontos teljesítésére,meghagy­ná a bécsi fináncz­­mi­nisz­ter­nek, hogy ez a fizetéseket az osztrák állampénztár zsebéből teljesítse. Ez megtenné, a bécsi bankárok által gyámolítva. De itt a história nem érné véget. Itt egy uj história kezdődnék. Ajándékot Magyarország persze nem kapna, nem is igényelhetne. Kiszámíttatnék, mennyivel tartozik Ausztriának kamat és quota fejében, mennyivel a segítségért, mennyivel van hátralékban itt és amott, mennyi a vár­ható jövedelme, micsoda biztosítékokat adhat Ausztriának a rá költött és még költendő ös­­­szegek fejében, és végre meghatároztatnék, hogy micsoda rendszabályok szükségesek a rend helyreállítására, úgy képzeljük, hogy Magyarország kuratoja alá jönne, nem pedig csőd alá, a kurátor pedig nem lehetne más, mint a pénzzel s hitellel rendelkező szövetsé­ges Ausztria. Ingyen persze ez sem tehetné a jó szolgálatot, mert felelős minisztériuma a reichsrat­ előtt igazolni tartoznék eljárását. Mi ára volna e segítségnek, azaz mibe kerül­ne nekünk pénzügyileg, nemzetgazdasági ér­dekeink körül és politikailag Magyarország­nak az államtönktől való ilyetén megmentése, azt nem feszegetjük. Mindezeket nem azért írtuk meg, mintha jövendölni akarnánk, hanem hogy végső kon­­zequencziában bemutassuk a bukást, melyet Magyarország szenvedne, ha a lejtőn, melyre pénzügyileg jutott, tovább halad. Akarjuk, hogy minden magyar ember át legyen hatva az érzettől, meggyőződve legyen az igazság­ról, hogy államháztartásunkban az egyensúlyt helyre kell állítani okvetlenül és haladék nélkül.♦ Az uj kölcsön, melyet Ghyczynek nem sikerült lényegileg másképen kötni meg, mint a­hogyan első felét már előbb Kerkapoly megkötötte, egy memento móri a nemzetnek. Nem adhat e szerződés okot a rekrimináczió­­ra, mert hiszen ki várt jobbat, hanem igen­is e kölcsön kijelöli a határt, a­melyen innét a magyar államnak financgiáit rendezni kell, ha élni akar. Hogyan állíttassék helyre az egyensúly a legrövidebb idő alatt, nem a papíron, hanem valóban, nem az ország vagyontőkéje és gaz­dasági ereje rovására, hanem okszerűen a jö­vedelmek alapján, az országgyűléssel és ez ülésszak alatt, az a nagy feladat, melyre a je­len kormány vállalkozott és mélyen, igen ko­molyan, csakugyan dolgozik. Ezért dicsérő elismerést érdemel, de a kormány se feledje, hogy a finánczrendezés nem oly kérdés, melyre illik a mondás : in magnis et valuisse stb. est. = A Reform mai (szombati) száma első czikké­­nek egy mondatára vonatkozólag, mintha a hazai első takarékpénztár az általunk közlött tervre nézve nem találna a kormánynál kellő támogatást, illetékes hely­ről azt az értesítést ves­szük, hogy úgy a pénzügyi, mint a kereskedelmi miniszter urak a készséges támo­gatást nemcsak megígérték, de ez utóbbi személyes eljárását a nemzeti banknál még október kora biztos kilátásba is vette.­­ Most már bizonyos, hogy ő felsége a csá­szárné és királyné Angolországból hazautaztában rövid időre Baden-Badenben megállapodik, hogy az ott tartózkodó német császárnét meglátogassa; ellen­­ben Valéria főherczegnő egyenesen hazautazik. Ez alkalommal valószínűleg a badeni nagyherczeg és neje, továbbá, ha lehetséges, Vilmos császár is meg­­jel­ennek Baden-Badenben. = Diplomácziai testületünkben legköze­lebb személyváltozások állanak be, miután báró Sonnleithner rio-de-janeiroi ügynök és báró Walterskirchen stockholmi követ, mindkettő családi ügyek miatt fölmentetését kérte. Báró Sonn­leithner utódául Schreiner lovag, volt alexandriai főkonzul, a stockholmi követségre pedig — mint hir­­lik — báró Pottenburg athéni követ fog kine­veztetni. * = Az ügyvédi rendtartásra vonatkozó tör­vényjavaslatnak életbeléptetésére szükséges előmun­kálatok gyorsan haladnak az igazságügyminisztérium­­nál és minthogy — a­mint értesülünk­­— a többiek közül úgy a jelenleg Magyarországban működő ügy­védekre vonatkozó szükséges adatok már összeállh­at­­tak, valamint a fölállítandó ügyvédi kamarák székhe­lyei is már meghatároztattak, biztosan lehet várni, hogy a fönemlített törvény annak a törvényhozás által tett elfogadása és illetőleg kihirdetése után azonnal fog életbe léptetni. Az igazságügyminiszternek ezen tevékenysé­géért csakis a legnagyobb elismeréssel lehetünk, a­mennyiben leginkább ezen törvény mielőbbi életbe­léptetése a napról napra inkább szaporodó felek ál­tal ügyvédek ellen emelt panaszok, illetőleg azok el­len megindítandó fegyelmi vizsgálatoknak fog véget vethetni.­­­ Minthogy a fönálló szabályok értelmében a kir. bíráknak nem nyugdijképes özvegyei csak végkielégítésre tarthatnak igényt és minthogy mind­amellett gyakran előfordulnak esetek, hogy az illető özvegyek részint rendes, részint pedig kegyelem utján kegydijért folyamodnak, nehogy az ilyen a szabályok­kal teljesen meg nem egyeztethető engedélyezések által az államnak kár támadhasson, a­mint értesülünk, a minisztertanácsban valószínűleg­­ már legközelebbel egy határozat fog hozatni, mely a kir. bíráknak nem nyugdíjképes özvegyeivel való elbánás körül köve­tendő egyöntetű eljárást meg fogja állapítani.­­= A brassói lutb. esperesség 11 közsé­gének küldöttsége a folyamodványt önálló espe­­resség fölállít hatása iránt, tegnap adta át a vallás­ügyi miniszternek. A miniszter, mint a Pester Lloyd írja, az ügy megvizsgálására Szász Károly osztály­tanácsost küldötte ki, ki e czélból legközelebb a hely­színére le is utazik.­­ A végvidéki pénzintézetek 13 tagú bi­zottsága, írja a Hon, ma délelőtt folytatta tanácskozá­sait. A küldöttség jelentése a bécsi banknál tett lépé­sek eredményét illetőleg távolról sem mondható ki­elégítőnek. A küldöttséget Lucam banktitkár fogadta. A küldöttség azon kérelmére, hogy a bank jelölje ki azon módozatot, mely szerint a vidéki pénzintézetek a szokásos bankkamatlábra hitelt nyernének, a titkár azt válaszolta, hogy ez csak azon feltétel alatt történ­hetnek, ha a pénzintézetek egyetemleges szavatosság alapján hitelegyletet képeznének oly módon, hogy minden előfordulható veszteségért minden pénzintézet összes vagyonával kezeskednek. E módozat igen ter­hes a pénzintézetekre nézve, mert a szilárd hitelű in­tézetek veszélyt láthatnak abban, hogy egy oly hitel­­egyletbe lépjenek, melynek tagjai kétes hitelű intéze­tek is lehetnek, a­hogy ezekért kezességet vállaljanak. A bizottság tehát úgyszólván visszautasításnak veheti a bécsi bankhoz való közeledést s ezért mai értekez­letén beható tanácskozás tárgyává teszi azon kérdést, vajjon pénzintézeteink ráléphetnek-e a bank által ki­jelölt alapra, avagy más irányban keressék a hitelvi­szonyok javítására szolgáló eszközöket. Budapest, szeptember 26. Hogy financziális helyzetünkre erősebb­nél erősebb kritika fér, azt nemcsak nem ta­gadja senki, sőt ellenkezőleg tényleg magunk is gyakoroljuk e kritikát, hogy volt pénzügy­­minisztereink közt olyan is, a­ki a holdat is hajlandó volt hypotbéka gyanánt oda kí­nálni a tőkepénzeseknek kölcsönért s kalan­dos vasúti hálózatokban fogta meg „geniális“ elméjét, az is igaz. Egyes tények, egyes em­berek sujthatók a legerősebb kifejezésekkel is. De sem e tények, sem ez emberek nem oly nagy számnak, hogy egy negyedfélhasá­­bos czikkben a hely minden pazarlása nélkül is el ne férnének, az is bizonyos. Egy ily czikket ir rólunk egy bécsi lap, melynek czime „Warrens Wochenschrift.“ De e czikk­­ből e tények és egyének hiányzanak, helyükbe a nemzet, az ország van téve s oly semmire való módon bántalmazva, mely lehetetlen, hogy kormányunk béketörésével találkozzék. Álljon itt mindenek fölött a kérdéses czikk egynémely része. Az idézett lap e képen ír, újabb és régibb kölcsöneink lévén czikke tárgya­ .A magyarok a közönséges ítélet szerint, mely róluk alakult, nem számíttatnak a mű­velt népek közé. Nyelvök nem alkalmas arra, hogy kiműveltessék és meg nem tanulható. Eddig­­elé eszébe nem jutott semmiféle né­met, angol vagy franczia tudósnak, a­ki az ékirást, a szanszkritot, a khinai, japán, indus és asszír nyelvet tanulása tárgyává tette, magyarul tanulni. De minek is! Művészet, tudomány és irodalom a magyartól idegen. Tör­ténetük a vereségek sorozata, melye­ket fölváltva szenvedtek a törököktől , a németektől; sorozata a forradal­maknak és felségárulásoknak, melyek­ben mindig a törökökkel, vagy más külföldiekkel szö­vetkeztek. Igazi ázsiai lustaságoknál fogva soha sem is fogják többre vihetni. De az adósságcsináláshoz, szer­ződéshez, miben a másik fél mindig ki­foszt­at­t­a­t­ik, fölülmúlbatlanul értenek. Persze hogy ezt gyakorolják is szakadatlanul,s minthogy valamely ország kormánya mindig az illető nép uralkodó tulajdonságainak kinyomata, annálfogva mindenkor, mi­­helyest magyar kormány alakulhatott, természetes volt, hogy meg is kezdődött a mértéktelen államadósságok, vasúti szerződések megkötése oly föltételek alatt, melyeknek czélja egyenesen a másik fél rászedése v a­la, stb. stb. Nem szedjük ki a többit. Azt his­szük, ez is elég. Világosan van benne megmondva, hogy a dologtalan magyar nemzet mások ki­fosztásából él s fosztogató orgánuma az ő fel­­sége, I. Ferencz József magyar király és osz­trák császár által kinevezett, az ő koronája tanácsában ülő magyar kormány. Polemizál­junk-e ez irodalmi banditával, ki nem tudjuk, nem azért forgatja-e tollát nemzeti becsüle­tünkben, mert az új kölcsönből nem kapott „be­­theiligungot“ (magyar szó nincs a kultur-volk sajtójának e kedvencz szavára), avagy nem kapott annyit, a­mennyiért hajlandó lett vol­na ellenkező értelmű czikket írni? Sorba ve­gyük-e, hogy a mi megtanulhatlan nyelvünk a királyi ház családi nyelve szokott lenni Bu­dán; szóljunk-e irodalmi héroszainkról, kik a világ legelső (nem a német) nemzete pan­­theonjának is becsületére s díszére válnának? Szakitsunk-e bár csak egy lapot is történetünk­ből, hogy eszébe juttassuk alávaló rágalmazónk­nak, ki tartotta meg az osztrák trónt porosz Fri­gyes király, németszabásu népboldogító­s kul­­turkirály ellen. De felesleges. A kérdéses czikk írójának, azt his­szük, nem érv és igazság, ha­nem pénz kell, hogy higyen. Egyet kívánunk csak kiemelni. Ilyen czikkek a magyar nem­zetről és a magyar kormányról a szövetséges Ausztriában h­atnak. Abban az Ausztriában, melylyel közös állami kötelékben élünk egy fejedelem alatt, melylyel közös védő hadsere­get tartunk, melyről büntető törvényjavasla­tunkba fölvettük, hogy a­ki itt nálunk integri­tása ellen izgat, nóta-perbe fogassék, kérdjük, türhetbe kormányunk, nézheti-e közön­nyel, hogy ilyetén ítéleteket, ily mértéktelen gyalá­­zást, ily sértő bántalmazást a szövetséges Ausz­triából terjes­szenek ellenünk.Nincs-e mód,hogy ez ellen megvédjük magunkat? Nincs-e más fegyverünk is, mint hogy e szemtelen lap elül a magyar királyság határait elzárjuk ? A fran­­czia kormány a L’Univers-t felfüggesztette, a­zért Serranot, a spanyol kormány fejét sér­tegette egy czikkben. Franczia- és Spa­nyolország közt semmi különösebb viszony nincs. A két állam egészen idegen egy­máshoz. Képes-e és hajlandó-e az osztrák kormány magyar kollegái s Magyarország be­csületéért annyit tenni, mennyit Mac Mahon tett Serranoért ? Avagy fölveszi-e a maga s az ország becsületére kormányunk azt, a­mi a többször említett czikkben foglaltatik : ez a kérdés, melyre a feleletet nagy feszültséggel várjuk. Horvát országgyűlés. [Saját tudósítónktól.] Zágráb, szeptember 2­1. A mai ülés ismét csak gyéren volt látogatva, különösen a szélső bal padjairól hiányoztak számo­san, B Makanecz eddigelé még a házban sem jelent meg. A mágnások is távol maradnak az ülésteremtől, csak Krsll püspök jelent meg és unatkozott az ülés folyama alatt. Elnök Kresztics megnyitván az ülést, fölol­vastatott a múlt ülés jegyzőkönyve, mely észrevétel nélkül hitelesíttetett. A kormány néhány közös ma­­gyar-horvát országgyűlési törvény­czikket nyújt be, melyek kihirdetés végett napirendre tűzetnek. Ez­után az államügyészség hivatalnokai­nak szolgálati viszonyáról szóló törvény­javaslat került tárgyalás alá. A törvényjavaslat fölötti átalános vitában Stan­kovi­cs osztálytanácsos és kormányképviselő hos­­­szabb beszédben fejtegeti a törvény létesítésének szükségességét. A szolgálat természetéből folyólag — úgymond — az államügyészség hivatalnokai a kormány közegei és mint ilyenek nem részesülhet­nek azon függetlenségben, mely a bíróknak törvény által biztosíttatott. Szükségessé vált tehát az állam­­ügyészségi hivatalnokok szolgálati viszonyának ren­dezése. Ez kétféle módon történhetik és pedig vagy úgy, hogy az államügyészségi hivatalnokok külön státust képeznének, vagy pedig továbbra is tagjai maradnának azon törvényszéknek, melynél alkal­­maznák. A beterjesztett törvényjavaslat ez utóbbi utat követi, mely leginkább megfelel az ország viszo­nyainak, miért is elfogadásra ajánlja. A törvényjavaslat erre első és második olvasás­ban a bizottság javaslata szerint majdnem egyhangú­lag elfogadtatik. Ezután ismét tárgyalás alá került a középtano­­dai tanárok fizetésének szabályozásáról szóló tör­vényjavaslat, mely ő felsége által nem szentesít­­tetett. Dr. Posilovics elfogadásra ajánlja a csak lényegtelenül módosított törvényjavaslatot, mely Tu­­relli módosítványának elvetésével a bizottság javas­lata szerint el is fogadtatott. Végül a bilincsbüntetés megszüntetéséről szóló törvényjavaslat került tárgyalás alá. A REFORM TARCZAJA. Vasárnap. Ismét Nyugat és Kelet. — Ház, ember és állat. — A pasbageban. — Me­­ndic. — Érdemkiosztás. — De Key­­ser. — Taggonból. — A tenger. III. Budapest, szeptember 26. Ne tagadjuk — a­mi a Nyugat nagyobb váro­sait Budapesttől leginkább megkülönbözteti, az a tisztaság. Budapest lehet nagyszerű — remény nem lesz is — lehet csupa szobor, kert és palota, de ta­karos, tiszta nem lesz. Ha volna hozzá talentuma, már eddig bebizonyította volna. A Dél is örökké ronda marad. Csak­hogy amott a művészet minden fajának gazdag nyilatkozata engesztel ki. A keleti rondaság­­nak semmi jogezime — csak magyarázata van. Nem számítom ugyan magunkat a Kelethez — de már az is, hogy nálunk bérbe adják az utczacsöprést és locso­lást, elég jellemző. Azt azonban meg kell vallanom, hogy a vállalkozó, kinek fő spekulácziója a szemétnek mezőgazdasági értékesítése, nem kapzsi, valóságos kincses bányákat hevertet az utczán. Nem vagyunk haszonleső faj, hiába! Mint a nagy Párisban és Londonban, a kis Brüszelben is éjjel takarítják az utczát; csak a zöld­ségvásár után fönmaradt hulladékot söprik el reggel. Mindenek fölött azonban jól esett azon szigor, mel­­lyel az állatkínzást büntetik. A rendőrség átlagban meghatározza azon teher maximumát, melyet vala­mely igás állat megbir; ezen túl menni büntetést von maga után ; a tulajdonos kauezióját megtizedelik; ismétlés esetében el is veszti egészen. A Nyugat a teherhordó állatok sorrába fölvette a kutyát is. Ezt már Bécsben is látjuk. De az ékszerszám inkább fe­lel meg a czélnak amott. Ha meleg van, a kutya a szekér alatt huzza a rárótt terhet a igy árnyék­ban dolgozik a delelő nap hevében is. Ha nálunk ablakból ajtót csinál a kőműves, vagy megfordítva, ajtóból ablakot: tégla, homok, törmelék, habarcs, íaczölöp stb. az utcza teljes szélét foglalja el, mig a por vastagon kavarog körülöttünk. Amott utczaszereket bontanak le és építenek föl s a nagy munka dismerete folyik a deszka-kerítés mö­gött ; a port, mihelyt csak emelkedni akar, nyakon öntik. A boulevard central, mely a város közepét hasítja át egész hosszában, most épül s örömmel ta­­pasztalom, hogy az eredeti brabanti styl, mert itt ilyen 18 van, teljes érvényre jut benne. Azon szerényke motívumokat, melyeket a flamand parasztházon lá­tunk, nemes kifejtésben alkalmazzák a roppant sarki palotában s ebből mint tőlül, nő ki a többi ház. Szép nyugpontot képez e boulevardon az uj tőzsde, mely­nek mintája nyilván mindenkinek emlékezetében van, ki a bécsi közkiállitás rotundájában csak egyszer for­dult is meg. S aztán eszembe jutott a mi sugárutunk s erre olyan kedvem támadt, hogy, ha otthon lettem volna, a mi boulevardunknak „kirúgtam volna az ol­dalát.“ A rész kedvnek is csak szabad valami. Az emberek architektúrája azonban annál ke­vésbé tetszik. Itt annyi a púpos ember, mint nálunk a kúpos ház. »Pays de mayeux“, ez neve Belgiumnak. Átalán, úgy tapasztaltam, hogy — Angliát kivéve — a polgárosodás ellensége a testi szépségnek. A né­met, svájczi s a franczia paraszt testben hitvány, dísz­telen a mozgásban s arczban fut. Mennyi erő, méltó­ság s arány a mi magyar szántóvetőnkben ! Fog dol­gában is a legsiralmasabbat látjuk nyugaton. A sváj­czi és német parasztnak nincs foga , vagy ha van, úgy roncs, omladék, odú. Szükségkép kevesebbet eszik s tán azért takarít meg annyit. Csoda, az a sok görbes test hogyan bírja meg a roppant munkát, mint p. a Neckar-völgyben is, hol 5—600 láb magas kőbe vájt terrászokra csépeli föl puttonyban a humust, hogy a délnek eső szikla meddőségét mesterségesen s fárad­ságosan változtassa bortermő hegyoldallá. E kis Párisnak esti életete a szent Hubertusról nevezett passegeban zajong leginkább. A milánói ,galleria Vittorio Emmanuele* után a legszebb, me­lyet ismerek s így az anyavárosban, Párisban, sincs párja. Vigalmas moraj zsong a magas üvegtető alatt. Ez fő találkája a brüsszeli fiatalságnak, a ragyogó kis boltok előtt „ismerkednek”, az apró restaurantok itt csattognak a vendég a a „versaur” zajától, itt habarja mazagranját az újságolvasó s keveri a politi­kus az absynthet a vízbe, melynek opalizáló zöldjét oly kedvteléssel nézi, mint a borivó az egrinek bíbo­ros tündöklését. E passageban mérik a szivart, a leg­újabb fotográfiákat, köztük a szép Me. Judic arczké­­pét, „la cod­uche de tout Bruxelles, la fureur du jour“; itt van az esti virágvásár, itt árulja a leg­újabb párisi lapokat Mr. Sardou, nem Victorien, ha­nem Paul, de szakasztott mása a szellemes írónak, a­kinek testvéröc­cse. Mr. Paul elég élelmes franczia arra, hogy bosszúra nevelt bajának és orrának jó hasznát vegye. Me Judicről szóltam. Ha újra rátérek, tulajdo­nítsák önök azon kedves esténeÉ melyet a „Jolie parfamense” szerzett számomra. Offenbachnak ezen, nálunk ismeretlen operetteje igen dallamos. Egy-egy gondolatot honnan csípett, nem kérdezi az ember. Több helyt ismertem rá Straussra. De Strauss, ha „Indigo“-t ír, kissé ügyetlenül hódítja át barátja, maestro Giacomo gondolatait. Szinte láthatjuk a cor­pus delictit, melyet hamarjában nem tud hova rejteni. Offenbach sokkal finomabb , nem is lop , csak eska­­moth­oz; csinnal csen; ujjai közt szétmorzsolódik a keztyü vagy a csipkekendő — egy, kettő — voilá ! ** Eltűnt, itt van. A sujet igazi mauvais eujet; azaz jó, de hamis. Egy jelenete főleg sokat épít a hallgatóság erős idegzetére. De madame Judic megmutatá, hogy az „oroszlán is szelíden tud bőgni”, a puska is lassan sülhet el. Annyi kellem és diakreczió, mint a­men­­nyivel e ritka művésznő dicsekszik, finom fátyolt vet minden kiszögellő durvaságra. Láttam a „chique“ mile Schneidert, ismertem a szép Tautint, a játszi Ferrarét s valamennyi istennőjét a bouffenak, de Me. Judic-hez egy sem fogható. Sok része lehet ebben a bájoló külsőnek, mondja az, kit hangja elragad. Sok része lehet ebben a sima, tiszta, gördülő éneknek, mondja az, kit alakja meghódít Sok része lehet eb­ben az elmés játéknak, mondja az, kit szépsége és hangja egyaránt megigéz. Hallom, e szeretetreméltó művésznő kitűnő társaságával Budapestre is lő. Nem hiszem, hogy akadjon aztán, a­ki túlzással vádol. Egy héttel rá az „Alhambra“ színházban Londonban s angol előadásban láttam ugyané darabot. Nem szük­séges mondanom, hogy az első jelenet után már meg­szöktem. A porczellán csak nippetárgyakra való; mihelyt szobrot csinálnak ez anyagból, iránt a színe­zés természetlensége, a máz s az arányok nagyolt­­sága. Vastag ember ne fuvolázzon, vékony ember meg ne játszék bőgőn. A saskeselyű nem tud csicse­regni stb. n(L. „Cours d’esthétique populaire, a fonák­ságról”.) A királyi szinházban tartott jutalom-kiosztásról már megemlékezem. Nem tagadom, az egész jelenet visszatetszett. Valóságos színi előadás volt. A kitün­tetés, nyilvános dicséret, érem, rendjel stb. jó sar­kantyúi a becsvágynak, hiszen már ez úgy van benne gyarlandóságunkban. De ennyi külsőséggel ne járjon mint itt. Bizonyára faji dolog ez is. A franczia atöna­­jánból oly erős adagokat bir meg, milyenektől nálunk még a szerénytelenség is megtüszkölne. Tán innen van az is, hogy a franczia szellem dusan tud dicsérni, a mi sokkal különb dolog, mint elmésen ócsárolni.­­ A legjelesb tanuló valamennyi közt volt Charles Mi­­kills, egy vézna, halovány fiú. Tenger jutalmat aratott a közönség riadó tapsai s egy vadászezred zenekará­nak rec­csenő polkája között. Minden éljen után a nehézkes táncz-zenének néhány ütemét haraograták­tus gyanánt s akkor hagyták el, mikor a hallgatóság (vagy nézőség) a tapsol. Valóságos töredékek voltak, melyek elég furcsán hatottak az elfogulatlan idegenre; az idevalók nem vették észre. Annál jobban esett azon fáradhatlan, sőt feszült figyelem, mel­lyel a hosszú érdemsorozat olvasását hallgaták, jóllehet mindenki a kezében levő füzetből, mintegy ellenőrizve, olvasá a végtelen sorozatot. Kiváncsi vagyok Charles Mikills pályafutására. Mennyiségtanban, nyelvekben, költé­szetben, szóval m­i­n­d­e­n tantárgyban első volt. A jutalomkönyvekből egész bibliothékát nyert s nyaká­ban a főjutalmat, a „vermeil” (szinarany) érmet sze­rényen lógatá a piros, széles selyemszalagon. Bizo­nyára jeles ember lesz belőle — ha megéri, a mire habitusánál fogva nem sok kilátása lehet. Az egész­ségre nincs talentuma. Óhajtom, hogy csatlakozzam. Az egyik páholyban egy szép dickensi fő vonta magára figyelmemet. Dickensi nem csak szabásánál, hanem viseleténél fogva is. Szélesre kihajtott, bojtos, csipkés gallér, bársony zeke csipkés manchettel, térdbe ójtott selyem nadrág, selyem harisnya, ezüst csatos czipő s ingó strucztollal kevélykedő, széles ernyőjü castor-kalap. Mint mondák, de Keyser, a hires belga fentész volt. A jelmezt németalföldinek tartja, pedig spanyol, mint mi a szűk nadrágot magyarnak, pedig velenczei. A fehér, omló fürtözetű, ősz szakállú mű­vész a legszebb tanulmányfejek közé tartozik. Kölnben felejtett málhámat másnap a vámház­­ban váltottam ki a gyöngéd douanier keze közül. Sok látásom volt miatta, de nem sajnáltam meg a fárad­ságot. Az ember külföldön tér rá, hogy a tisztviselő barátja, gyámolítója annak, a­ki hozzá folyamodik, vagy a­ki rászorul. Csak hogy karját nem nyujtá az öreg tiszt, kire néhány peresig vártam. A­nélkül, hogy észrevett volna a folyosó árnyában, egy fiatal aspiránst előbb jól megfeddett azért, miért nem rög­tön tett jelentést a félről, mely bizonyára nem azért jött ide, hogy mulasson. Pedig nem volt igaza a de­rék vámosnak: mulattam, szórakoztam, tanultam, épültem azon szabatosságon, gyorsaságon s ember­­ségtudáson, mel­lyel a „fél“ itt találkozik. Vívmá­nyaim közé tartozik három franczia szó is, melyek­nek Francziaországban nincsen forgalma: ez a sep­­tante, octante és nonante, a 70 80 és 90 számoknak rövid elnevezése, melyek megkíméltek at­tól, hogy lépten nyomon eláruljam, mily gyenge szá­moló vagyok ; mert mig én kinyögöm a 73-at és 99 et, a Boixante treize és quatre vingt-dix-neuf számokat, (hatvanhoz adván tizenhármat és a négyszer buszhoz tizenkilenczet) , annyi idő alatt ugyanannyi cantimet keres meg a belga. Nem szíveden vettem búcsút Brüszeltől. Hiszen most is alig tudok megválni tőle. Isten hozzádat mond­tam a „gulden pomp“-nak, a piros arczu gazdasszony­­nak gyöngéden megszok­tam húsos kezét s megígér­tem neki, hogy nem veszem könnyen a pénzeket, — mihelyt jogom lesz hozzá. Egy perczczel érkeztem a vonat elindulása előtt. Podgyászomat szó nélkül fölvették a a pénztárnok ajánlta, nála vegyek kil­etet, mert míg a nagy csar­nokba érek, tán le is maradok. Hát itt a márka­­feladóban is lehet utijegyet váltani? Hát itt nem csap­ják be az utas orra előtt a mosdatlan ablakot, ha öt

Next