Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)
1874-10-25 / 293. szám
293. szám. KgÓB» ÓTre hárhol hordra . 24 frt | Negyed évre , . . . . 6 frt Fél évre...............................18 frt | Egy hóm....................................2 frt I: Belv«lro«, l.ip«t*ntc £ a S- M«. a. I. entelet. A lap anyagi részát illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadási körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben hordva : V. évfolyam. Szerkesztői iroda, belváros, Idpót-utolsa 2. sa. a. I* emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat megsemmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztőség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra....................................2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt. Az előfizetési pénzek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A ,REFORM* kiadóhivatala Bolváron, Lipót-utoza 2-ik sz. a. I. emelet. Vasárnap, október 25. 1874. Budapest, október 24. A nemzetiségi agitáczió állambontó üzelmei legbiztosabb menhelyei az egyházi autonómiák szabadalmaiban találván, hol a törvény oltalma alatt szervezkedve akadálytalan foglalhatnak tért s készíthetik elő a disszolucziót: a szerb és oláh kongresszusi választások, a szerb és oláh metropolita és püspöki székek betöltése, mindenkor igen fontos politikai momentumot képeznek. Az oláh nép a politikában is követi papságát, s ha a klérus a metropolitától kezdve le a falusi pápáig a nemzetiségi túlzók táborához tartozik; ha felekezeti iskoláiban az ifjúság országszerte a magyarellenes és államrontó tanokban neveltetik föl; ha a leglelkiismeretlenebb politikai izgatók az egyházi téren pénzt, állást, dicsőséget és befolyást arathatnak és salvus conductust találnak, lehetetlen, hogy ennek szomorú visszahatása ne legyen állami életünkre, hogy oláh köznépünk ily után teljesen meg ne mételyeztessék , hogy ellenszegülő és gyűlöletes szellem ne terjedjen el az oláh vidékeken, a községi, városi és megyei élet is ne essék az agitátorok áldozatául s ne váljék eszközzé kezeikben, majd az országgyűlési választások is ne befolyásoltassanak a legesztelenebb faji politika szenvedélyessége által, szóval nem képzelhető, hogy, ha mint a szerb, úgy most az oláh egyház is egészen a túlzók kezei közé esik, ennek a magyar állami politikára és társadalmi életünkre is ne legyenek messzeható, a jövőt veszélyeztető következményei. Aki Miletics szereplésére s a szerb vidékek közállapotaira gondol, az csak aggodalommal nézheti, hogy az oláh gör. n. egyesjilt egyházban Babes hasonló szerepre s hasonló állapotokra törekszik. Rég csodálkozunk mi azon, hogy ez agitátornak minden szabad. A belügyminiszter és a kultuszminiszter, kik nálunk a nemzetiségi politikának intézői, nem figyelnek arra, hogy Babes és az oláh túlzók mit cselekesznek. Lascia passare, ez politikájuk, kerülik a kis viszályt, míg nagy lesz belőle, nem készítenek elő semmit, míg a haj nyakukra nem nő. Ki ne emlékeznék, hogy így jön Babes képviselő Fehértemplomban gróf Bissingennel szemben, néhány szótöbbséggel, mert a kormány semmit se tett ellene. Így történt az is, hogy most, a hétfőn október 26-án összeülő nagyszebeni oláh kongresszusra, mely a metropolitát fogja választani, a Magyarországon választott 60 képviselő közül kettő kivételével a többi mind túlzó nemzeti párti, Babes jelöltje, Babes híve. Ha az erdélyi képviselők közül csak egy pár Babeshez csatlakozik, övé a többség. Hogy történt ez? Hogyan történhetett, hogy egy Ioanovics Györgynek visszalépnie kellett egy fiatal jogászgyerekkel szemben, kit Babes prolegált s Babes fennen kérkedhetik, hogy az összes oláh intelligencziát e választásoknál megbuktatta, — mert az mérsékelt, neki nem valt követője s részben magyarbarát, — hogy helyébe éretlen fiatalokat, fanatikus falusi jegyzőket és avult nézetű öreg papokat választasson meg kongresszusi képviselőknek? Ez csak úgy történhetett, hogy sem a belügyminiszter közegei, a Szörényi főispán Bogdán Jakab úr s a krassói főispán Ivacskovics, sem a többi főispán, megyei és állami hivatalnok a kongresszusi választásokra nem ügyelt, eredményükre nézve befolyását nem érvényesítő, sem pedig a kultuszminisztérium az oláh püspökökkel és egyházi főnökökkel nem érintkezett, hanem a magyar állam kis és nagy képviselői mind ölbe tett kezekkel nézték és tűrték, mint csinál magának Babes oláh metropolitaválasztó kongresszust. Csinálta pedig a leglelkiismeretlenebb módon. Ellenőrzés nélkül toborzott, erőszakoskodott, hamisított. Ő és hívei nem riadtak vissza sem a szabályellenes, sem a büntetőtörvénybe — ha volna — ütköző cselekedetektől. Az aradi és karánsebesi értekezleteken kiadatott a papoknak a jelszó, hogy mindenképen nemzeti pártbeli egyéneket válasszanak. E jelszó követtetett is. Ahol a Babespártnak többsége volt, ott nem történt hamisitás, de a kétes kerületekben a legnagyobb választási visszaélések követtettek el. A választókat ugyan nem tiltották el az urnáktól, de a választás eredményét kijátszották akként, hogy a választás megtörténte után az elnök és jegyző otthon a távollevő — a választásban részt nem vett — választókat százanként és ezrenként mint szavazókat beírták a jegyzőkönyvbe a Babes-párti jelölt részére s ily hamisítás alapján kiállították a mandátumokat. Más helyeken a választás meg sem tartatott, a pápa és a jegyző egyedül csinálták az anyakönyvek nyomán, s noha a faluban senki sem tud róla, hogy választás volt, a jegyzőkönyvek azt tanúsítják, hogy a község lakosai 20 éven felül kivétel nélkül Babes jelöltjére szavaztak. Voltak mégis községek, melyek a független jelöltekre szavaztak, ezek jegyzőkönyvei különböző ürügyek alatt a központi összeszámításnál visszavettettek, így jön Babesnek akkora többsége a magyarországi kongresszusi választásoknál, igy — senki által nem gátolva és nem ellenőrizve — kaptak túlsúlyra az oláh egyházban a naczionalisták, kik az 1868. IX. törvényczikket politikai czéljaik elérésére eszköznek tekintik és fölhasználják. A nép erkölcse, a vallás, a haza békéje lesz működésük áldozata. Az álpróféták zsebe s az egyházi vagyonnak politikai czélokra fölhasználása képezi a czélt, melyet Babes és társai szem előtt tartanak, s melyet — hála a magyar kormány éber gondoskodásának — el is fognak érni nem sokára. Babes a helyzet urának érzi magát. A nagyszebeni érseki széket odaígérte Popasu karánsebesi püspöknek, a karánsebesi püspökséget barátjának Metianunak. Hisz a választó kongresszus többsége alighanem az övé s a püspökmegyei választó zsinat többsége bizonyosan hajtani fog az ő szavára. Trefortnak marad annyi szerep, hogy Babes választottait ő felségének szentesítés végett eletbe terjesztheti. Popasy János karánsebesi püspök egy öreg, szellemileg rokkant, politikailag pedig kétes jellemű egyén, ki legalkalmasabb arra, hogy mások kezeiben eszköz s Babesnek úttörője legyen, ki által befolyását Erdélyre is kiterjesztheti.— Még nincs elfeledve, hogy 1868-ban az összes bánsági kongresszusi képviselők Popásynak a karánsebesi megyében elkövetett számtalan visszaélései és zsarolásai miatt a püspöki széktől fölmentését kérték, s őt Saguna csak úgy menthette meg, hogy bocsánatkérésre és javulási igérettételre kényszeritette. Midőn ő felsége délmagyarországi útjában Temesvárott járt, Popasu tisztelegni útnak indult, de Lugosról az ultranaczionalisták tanácsára visszafordult, s midőn az audienczián neve mint harmadik fölolvastatott, a püspök ur hiányzott s nem is volt kimentve. E tettel a nemzeti pártiak annak idején dicsekedtek, s most Popasut akarják ő felségének oláh metropolitául ajánlani. De Popasut csak azért tolja Babes fölfelé, hogy Metianunak helyet szerezzen Karánsebesen. A nagyváradi püspöki helyettes nem tudós ugyan, de erélyes ember, nagyravágyó és gazdag s tehát mindenkép alkalmatos a Babes-féle tervek kivitelére. E két választással Babes elérte vágyát, hogy mint román Miletics uralkodhassék a magyar és erdélyi oláhság fölött. Popásy által meg akarja magának nyerni az erdélyi passzivistákat, Metianu által a Bánságban le akarja szorítani a politikai tevékenység teréről a hazafias román intelligencziát. Az egyházi autonómia, a mint az 1868. IX. t.-czikkben megadatott, alapot ad politikájának, a papok barátsága befolyást szerez neki a népre, az Albina és országgyűlési szereplése tekintélyt és befolyást a papoknál és az oláh ifjúságnál. Hogy ellenfelét lerontsa, lapjában a komoly gondolkozású román hazafiak törekvéseit tekintetbe nem veszi, őket mint a magyar kormány zsoldosait gyalázza, renegátoknak szidja, kik a román nemzetiség elnyomására segédkezet nyújtanak a magyaroknak s a legundokabb módon gyalázza becsületöket és jellemüket, hogy a papok és a nép előtt jó hiröket tönkre tegye. S nincs lap, mely az Albina hatását ellensúlyozná. így ássák alá a magyar állam eszméjét az oláhságnál s igy készitenek elő — alulról — egy vészterhes helyzetet, melyet azonban mert nem tartozik a nagy politikára, a magyar államférfiak nem vesznek észre, nem vesznek semmibe, mint ahogy nem figyelnek és nem számítanak a jövővel, mely a magyaroknak Horvátországban, a szerbek közt és egyebütt készíttetik. Kis dolgokra a nagy államférfiak nem ügyelnek. Babes úr falusi izgatásaival és egyházi fondorlataival nem bíbelődnek. Majd megbánják ha késő lesz. Ma még nincs késő. Trefort úr, bátor a kormánynak az oláh egyházi kongresszuson sem királyi biztosa, sem semmiféle képviselője nincs, ura a helyzetnek annyiban, hogy ha ellenzi. Babes úr jelöltjei nem fognak szentesíttetni, sőt ha nem nézi tétlen az idő folyását, meg sem fognak választatni. Mert az erdélyiek Poppeát kívánják metropolitának , ki caeteris paribus a legjobb jelölt. Kiváncsiak vagyunk a szebeni kongresszus magaviseletére, de nem kevésbé a kormányéra. Lesz még alkalmunk mindkettőre visszatérni s akkor majd nem fogunk pusztán az egyházi térre szorítkozni, hanem az oláh vidékek politikai adminisztrácziójáról is fölvilágosításokkal szolgálandunk Szapáry Gyula belügyminiszter úrnak. Talán nem kedves dolgot cselekszünk, valahányszor a nemzetiségi dolgot bolygatjuk, de úgy tartjuk, hogy ezt a kérdést nem oldja meg a struczmadári kormánybölcseség, hanem hamarább kipusztitja az ichneumon elővigyázata, mely füttyent, mihelyt krokodilust lát s fölkeresi a szörnyeteg tojásait a homokban is, a hová rejtve vannak.j . Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter, ki az ülésszak megnyitó ülésére a szokottnál derültebb hangulatban jelent meg — mint értesülünk — a jövő hét derekán fogja megtenni a képviselőházban nagy pénzügyi előterjesztését. A középtanodai törvényjavaslat aligha azon tárgyak közt leend, melyek a törvényhozás által még ezen év folytán el fognak intéztetni. Legalább képviselői körökben azon hír kering, hogy a közoktatásügyi miniszter szívesen látná elhalasztását, miután nem ért egyet több lényeges intézkedésével s elveivel a törvényjavaslatnak, úgy a mint a tanügyi és központi bizottságok retortáiból kikerült. Képviselői körökben — mint halljuk — máris élénk eszmecsere tárgya a főrendiháznak a közjegyzői törvényjavaslaton tett ismeretes módosítása. A fölfogás után ítélve, amely legtöbb oldalon, s még olyanoknál is visszhangra talál, kik a képviselőház első tárgyalása alkalmával ellenségei voltak a módositványnak, igen valószínű, hogy a képviselőház is hozzá fog járulni a főrendi indítványhoz. Az igazságügyminiszter fölszólítá a legfőbb itélőszéknél s kir. táblánál alkalmazásban levő fogalmazókat s segédfogalmazókat, hogy az első folyamodásu kir. törvényszékekhez leendő beosztásuk iránti folyamodványaikat minél előbb terjeszszék föl a nevezett minisztériumhoz. E fölszólítás következménye az igazságügyminiszter azon, lapunk által is megemlített újabb rendeletének, mely szerint jövő évi január 1 től kezdve megszűnik felsőbb bíróságainknál a perkivonatolás, valamint az ítéleteknek és végzéseknek eddig szokásban volt hosszadalmas bevezetése is. Ezen ügykezelési módosítások lehetővé teszik, hogy a felsőbb bíróságok fogalmazói személyzetének ily módon nélkülözhetővé váló legnagyobb része másutt nyerjen alkalmazást, nevezetesen azon első folyamodású bíróságoknál, melyek legnagyobb szükségét érzik a személyzetszaporításnak. A Deák-kör holnap délután 5 órakor tartja első értekezletét, melynek napirendjére a ház alelnökei, jegyzői és háznagyának a hétfői ülésben történendő megválasztása iránti megállapodás tűzetett ki. A pártértekezlet igen valószínűleg azokat fogja ismét kijelölni, kik az említettük tiszteket a legközelebbi ülésszak folyama alatt teljesítették. Aruiua gróf fia a következő levelet intézi a Times-hez: „Uram! A Times e hső 9-ikéről keltezett számában azt mondja, s a Saturday Review s más lapok is oda nyilatkoznak, hogy atyám néhány távirati sürgönye a vatikáni értekezlete vonatkozólag a bécsi Presse-ben közöltetett volna. Kérem önt, hogy konstatálja, miszerint atyám egyetlen távirati sürgönye sem közöltetett soha hírlapban. Bátorkodom még megjegyezni, hogy atyámnak soha sem volt szándékában bármily hivatalos okmányt is, mely kezeihez jött, nyilvánosságra hozni. Az áprilisban nyilvánosságra hozott okiratok és sürgönyök a kormány megbízásából közöltettek a közönséggel. E legutóbb közzétett okmányokból kiviláglik, hogy ezelőtt négy évvel Bismarck herczeg s atyám közt nézetkülönbség merült föl egy követnek a pápai székhez küldése czélszerűségi kérdése fölött. Miután atyám, kinek egészsége a börtönben bizonyára szenvedett, a külvilágtól egészen el van zárva, kötelességem őt a buszúálló, jól rendezett hivatalos sajtó ellen lehetőleg védelmezni. Hamis közlemények, múltját s működését illetőleg, számos oly egyéniségről közöltettek, kiket sem én, sem atyám nem ismer s kiknek ezért a — atyám jó hírnevét meggyalázni — nem eléggé érthető. Kénytelen voltam e hamisságok megczáfolását megkísérteni; remélem, hogy ön e levelemet kegyesen lapjába fölveendi. Van szerencsém önt uram üdvözölni, mint az ön legalázatosabb szolgája Berlin, október 15. Henniig gróf Arnim-Schlagenthin, hadnagy a 2. számú dragonyos ezrednél. = A Deák-párt vasárnap október 26. délután 5 órakor saját helyiségében értekezletet tart. Bécsi levelezőnktől a következő sorokat vesszük: BéCS, október 23. A spanyol memorandum folyton foglalkoztatja a politikai világot. Vezérczikkekben a levelezésekben egyre tárgyalják amaz emlékirat tartalmát, horderejét. B mindamellett még maiglan sem hozatott tisztába, hogy saját képen milyen szőrű egy teremtés Serrano legújabb nyilatkozata? Ugyanis bizonyost nem hallani semmiről sem az iránt, hogy identikus jegyzék formájában közöltetett-e a kérdésben forgó spanyol panaszos nyilatkozvány a többi hatalmakkal, vagy egy átalában közöltetett-e, bárcsak rendes követségi informáczió útján is valamennyi hatalmakkal, s ha nem, azt is érdekes volna bizonyosan megtudni, az európai kabinetek melyike láttatott ez esetben érdemesnek a madridi kormány részéről panaszának meghallgatására. Ha áll az, amit jól értesült körökben hallani, hogy sem itt Bécsben, sem Londonban mindez óráig hivatalosan be nem nyujtatott az érintett spanyol jegyzék, s ha ezzel kapcsolatban tekintetbe vesszük azt is, hogy Gorcsakoff herczeg az „elismerés“ ügyében foglalt állásánál fogva alig képzelhető, hogy Sz.-Péter várába is elmenesztetett legyen a manzanares melléki „jajkiáltás“, ha mindezeket tekintetbe vesszük , úgy bajos egy hasonnemü jegyzék téteiét föltenni. Legalább nem tetszik valószinünek, hogy Berrano tán Belgiumhoz, Dánországhoz s hason jelentőségű hatalmakhoz fordult volna egy elsőrangú nagyhatalom elleni panaszaival, mellőzve a nagyhatalmak koncertjének nagyobb részét, négy tagot a hatból! Ha pedig identikus jegyzőket nem küldött szét a madridi kormány, akkor meg annál érdekesebb tudni, hogy egyedül csak a porosz kormányt vonta-e ezúttal bizalmába, és csupán csak Berlinben közöltete hivatalosan szomszédja elleni vádiratát. Én részemről nagyon csodálom, hogy eme memorandum már-már elcsöndesedő formájában egyfelől sem tétetett észrevétel arra a körülményre, amely azt hiszem elég fontos, hogy egy — bár csak — „akadémiai” elemezést is igen megérdemelne. Ha egyéb haszna sem volna, bővebb szellőztetése az ügynek a jelzett irányban, alkalmas volna mindenesetre jobban földeríteni a Berlin és Madrid közti viszonyt, ami az átalános politikai helyzet ismertetését bizonnyal nagyon megkönnyítené. _________ Harcz Podgoriczában. A montenegrói határszélről okt. 20-dikai kelettel írja levelezőnk: „Mozgalmas napjaink voltak a tegnapi és ma nap, melyekben remény és félelem váltakoztak, s melyekben úgy Albániában mint Mentene- A REFORM TARCZAJA. Vasárnap. Éjjeli vájár. — ütezai zenészek. — A Dél gyümölcsei. — Londoni jótékonyság és ínség. — Az angol bank. — Felhivás. Budapest, október 24. Londonban, bár nagy a nyomor, koldus nincs. Azaz: elvben nincs. De van tényleg. A praktizáló koldus azonban már nem az, mert polgári foglalkozása van. Többnyire a szabad művészeteket gyakorolja: zenész, képíró, színész, kókler, vagy vándor prédikátor, humorista, mathematikus, improvizátor. A „cockney“ angol kereskedő lámpagyújtáskor már bezárja üzletét. B ha franczia, olasz restaurant vagy boltos nem volna, utca és tér csaknem homályba veszne, homályba azon sugárözönhöz képest, melyben az éjjeli Pária fürdik. A szombat estéje azonban a vasárnap hajnalába szolgál bele. Ilyenkor látja el magát London az ünnepre valókkal. Húsvágó, gyümölcs- és zöldségárus, zsib- és ruhakereskedő stb. pazar világgal önti el boltját s harsog a sokféle kiabálás az éjen át; a sikátorokban hullámzik a nép, áll a vásár s oly nagy a tolongás az élelmi és ruhsezikk körül, mintha egyenkint valami sarki expediczióra indulnának. A boltajtóban sikkongó gyermekek, vidáman hanczározó fiatalság, minden emeleten nyitott ablak, melyekbe madzagon húzzák föl a leves, kétökölnyi provencei körtét, a fölséges juh-hust, melynek láttára értjük csak az angol és franczia előszeretetét a „mouton“ iránt. A sós tengeri vízzel meg-megömlesztett hamptonshirei és normandiai legelőn egész mássá fejlődik a juh mint nálunk, hol a faggyúszag még a legügyesb szakácsot is meghazudtolja. Valóságos olasz élet zsibong ilyenkor London mellékutczáiban. A mészáros „by, by!“ kiáltásaiba a sütőlegény furcsa nótája vegyül, mely, mint mondják, walesi eredetű. Közbe egy humorista, Bnobnak, a vékony takácslegénynek pályafutását és viselt dolgait adja elő hallgatóságának nagy kaczaja közt : hogyan ment lánynézőbe Rathbone asztaloshoz, s mialatt Maggiet, a „gyalu-lombos léczerdő” tündérét nézte elfogadó szívvel, azalatt Maggie kis testvérei enyvet öntöttek a Bnobur kalapjába. Bnobot kikosarazzák s szomorúan ballag haza, fájdalmában észre sem vevőn a pajkos fiuk csínyét. Hideg volt. Snob fejéhez fölöslegül nemcsak oda ragadt, de még oda is fogyott a kalap. De ő erről mit sem tud. Közben, hogy enyhítse baját, belép a templomba s a mint le akarja venni kalapját, nem bír vele. Rohan anyjához s ott a meleg kandalló előtt kienged a kalap s barna csöppek hullanak homlokáról, s most azt hiszi, vért izzad. Aztán meg beleesik egy kékfestő kádjába, belebutik egy sülő tésztás tekenőjébe, hogy késsel kell kivakarni, míg végre borotvált fejjel, kék arczczal s bepépezett orral és szemmel botlik be véletlenül Rathbonék műhelyébe, hol azt hiszik Snobról, hogy megőrült stb. A mozgó humorista igen drasztikus taglejtés és száraz komikummal rajzolta a boldogtalan Snob kalandjait vizen és szárazon, mig aztán, a karzat megelégedésére, végtére mégis csak belesegíti az emberséges Bnobot a házasság kikötőjébe. „By, by! Brrrrrrding, brrrrrding! Sztcs, sztcs!“ így pereg, sistereg, harsog a sok biztatás, melyeknek ethymologiája iránt még ma is kételyben vagyok. De egyet mégis megértettem. Édes hazai szózat gyanánt hatott fülembe, szivembe. „Rajnapinti hühóné fia!“ Hol vagy, szeretett zatyámfia? Ott láttam fényleni zsíros fekete haját. — Dobre vecser! Majd kiejtette keséből a wedgewood-tál cserepeit, melyeket megdrótozás végett adtak oda kormos kezébe. Aztán elkezdtünk beszélni: ő tótul, én magyarul. Megértettem, hogy Janó barátomat Mihalnak hívják. Zszravecz (vagy Zathurecz) Mihálnak, s hogy Proskovba való, Trencsén „sztoliczába.* — Gyalog jött-e ? kérdém. — Az nem lehet, mondá nevetve. Háluba gyűltem, nagy vizen. A legjobb barátságban váltunk el. — Köszöntettem Harbánt. — „Toho pána ne póznám.“ (No ezt nagyon megköszöni majd a tét O’Donnel.) A lámpás alatt megállva, nagyszakálú gentleman egy szál trombitát húz ki zsebéből, a szárára odaakaszt egy béta darabot s aztán con amores nagy érzéssel vérecsenti a mére Angol nótáját, mely Budapestről Németországon és Belgiumon át Angliáig s innen a Normandián keresztül hazáig üldözött. Komolyan látta, szemmel sem kért honoráriumot, de addig el nem távozott, míg a környék meg nem adózott. A rettenetes zene sarozot már a parliamentben is szóvá tették; impozáns kisebbség küzdött e csapás ellen, de ahány billet nyújtottak be ellene, mind megfeneklett azon fölfogásban, mely szerint senkinek keresetforrását bedugni nem lehet. A Previtali-hotel földszintes ebédlőjének ablaka alatt, mely zsákutczára néz, minden áldott este jelent meg egy átkozott franezia vén asszony, ki borízű hangon szivrehatón szegélyzett grácziával énekelte, hogy: L’amoar á la plus belle, L’honneur au plus vsillant! Vagy letelepedett egy plsss család s négyen a Lucia-beli sextettel örvendezteték meg az étkezőket; vagy, roppant árnyékot vetve a terembe, megállt egy komoly skót, leterité plaidjét a földre, melyen egy kis lány járta a fsezipőtánczot — tán azért is volt oly viseltes a nagy kendő — s maga hóna alá szorítva a kecskebőrből varrt Aeolus-barlangját s ránk szögezve kettős csövét az irtóztató hangszernek, rágyújtott az igazándi „reel“-re s addig nyekkenté dudáját, mig fejenként meg nem váltottuk magunkat. Vagy pedig tiz fekete főből álló szerecsen banda, (minstrels): dobbal, réztányérral, rivalgó trombitával, zajongó gitárral, sivalkodó klarinéttal s bömbölő bumberdóval ismertetett meg velünk egy polka-ütemre festett montezuma-korabeli indiai csataorditást. B a policeman a sarkon állt , nyájasan tekintett föl a lámpagyujtogatóra, ki a „reflector” lapját törülgető fényesre. Az is megtörténik, hogy kicsöppent primadonna. Norma jelmezében énekli el a „casta dívát“ s hogy egy-egy félreértett, korától nem méltányolt Belizário maga is tremolázva trémáztatja meg Byzancziumot, ráadáskép mind a tizenkét változattal hegedülvén el a velenczei karnevált. Csalatkoznék azonban, ki azt hinné, hogy az angol megsokalja e zenezáport s hangzuhanyt. Apraja nagyja, előkelő és szegény a leghálásabb zeneközönség, s hihetetlen mennyiségben fogyaszt útszéli és szalon-koncerteket. Anglia a zenészek eldoradója , mert maga nem termel“, bőséges importtal segít a hiányon, így szerzi meg Délnek ízes gyümölcseit, zamatos borait és virágait is. A londoni vásár- és virágcsarnok, forró égövi áruk mennyisége által elhomályosítja Nápolyt és Kairót. Garmadában hever üvegtetői alatt az ananász, a banán- és gránátalma, fris füge, cap-szőllő, a turkesztáni sárgadinnye, mely illatával szinte elkábit, s a provencei görögdinnye, mely bár csekélyebb a vérbéli hevesinél, de a szemes déli francziának és olasznak bő jövedelemforrása, mig boldog Magyarországon, főleg ha „beüt“, a sertés dúskál benne. Persze, hogy amire a csányi dinnye Londonba ér, addig rég elfelejtette a magyar szót. Koldus ugyan nincs Londonban — de azért nagy a nyomor. A józan angol így szól: aki tud dolgozni, az dolgozzék; aki munkaképtelen, arról gondoskodom. B valóban, megszámlálhatlsn milliókra rúg azon összeg, mely itt a szegénység enyhitésére van szánva alapitványokban és rendes évi segélyzésekben úgy az állam mint a magánzók részéről. De tudvalevő az is, hányszor metélik körül a guineát, mig a szűkölködés remegő kezébe kerül. Az ellenőrzés, nyilvántartás és egyéb gazdálkodási szűrőkön átcsurogva, Csöppekben oltja a nélkülözésnek számítól égő ajakot. A magánjótékonyság intézeteiben jobbára azokról van gondoskodva, kik a bőven beömlő adakozást kezelik. Irtózatos rejtelmeknek jutott nyomába a vizsgáló bíró egy„public contributions” által föntartott fényes árvaház pinczefalai közt, hol gyermeki holttesteknek patkányoktól megcsonkított részeire akadtak. Azóta szigorúbb a fölvigyázat, a pénz elől el van zárva minden sarok, sem penny, sem sovereign nem gurul sötét zugolyokba — kegyetlen árva gyámok feneketlen zsebébe. De bármennyi is legyen a pénz az ínség csökkentésére, mindig többet nevel a londoni kövezet, mint amennyit gyógyító karjaiba fogadhat a jótékonyság. Csak st. Gilesbe, vagy a Gilbert streetbe lépjünk, hol nyüzsög az éhező gyermek , a szomjas szülő. Persze, ezek írek, azaz olyan munkakerülő népek, akik szt. Patriktől várják a sült galambot és — en attendant— bányászkodnak a szemétdombokban , mint a vakond, utakat vájnak London alatt, ha lehet, legszivesebben a Thread Needlentera irányában, hol az angol bank pinczéi terjednek el. Hihetetlen mccaok, a bűz és nyomor fertőibe lépsz itt habozó lábbal s undorodó lélekkel. Az apa pállott zsivarcsutkát bagózva sütkérezik a köszöbön, a boglyas gyermek foszlányokba göngyölt apró karjaival sepergeti össze a hulladékokat, míg anyja a közeleső fényes Regent street egyik ragyogó pálinkamérésében iszik brandyt, melléről alácsüggesztvén a sovány csecsemőt, ki hasztalan szíjjá szederjes ajkával a meddő emlőt. Húga, az egykor szép Loo, hitta meg, hogy legyen jó napja. Loo, a fekete szemű „szőke cerub”, rajja az utcaákat s ha keresett, szivének torz jósága arra hajtja, hogy szomjazó nénjét megitassa, kinek férje kergette a Leicester-square éjjeli madarai közé, mondván, „ő nem keres rá” , akár a czigány, ki rajkójának nyakából leoldván az egyetlen öltönydarabot — a rojtos nyakravalót, igy kiáltott föl: „én nem ruháztam! Elig nagy, kápárjon maga!“ Szeretetre méltó fiatal vicze-konzulunk, Brockinger Ferencz barátom szívessége folytán jutottam kivételes napon az angol nemzeti Bankba, azon bankba, hova nagy e világ minden nábobja viszi fölösleges millióit. A fekete bársonnyal szegett megyszin talárba bujtatott kapus — kiről azt hivém: templárius ■— utasított a váróterem felé. Kicsi, alacsony szoba a melynek összes dísze egy mellszobor — a bank alapítójának, illetőleg első igazgatójának, Houblon Esqu. szobra— s egy keretbe foglalt névsor, mely a banknak 1694 től máig minden igazgatóját megörökíti — közönséges eszmrben. 1865 óta Harry Lancelot Holland Bequ. a „bank-governor“, vagy, mint a nép mondja, gyámja a „vén szűznek.“ Nevemet a vendégkönyvbe jegyzem — libatollal. A konzervatív Angliában, jóllehet itt találták föl az aczéltollat, számosan írnak még lucipennával. Íme, ez is egy közös vonás Brittannia és Magyarország között, valamint az, hogy nálunk is az „ur“ követi a nevet, itt is hátul áll az Esquire. Mondom, nagyon hasonlítunk Angliához. Az udvarias bankszolga aztán meghurczolt az intézetnek minden zege-zugában. Láttam a váltótermet, melynek napi forgalma 3—4 millió font közt hullámzik. Innen a nyomdába nyitottunk. Szerény szedők rakják itt egybe a bankjegy szövegének nagyobb részét , szedik az intézet egyéb nyomtatványait. Aztán a vesztőhelyre vittek. Vagy száz asztalkáról meredezett, hegygyel fölfelé, egy-egy éles, nagy aczélszög. A bakó (csinosan öltözött, gondosan fésült fiatal gentleman) markába kapva tíz-tiz deliquenst (halálra ítélt bankót,) egy iszonyú lökéssel — karóba húzta. Szinte a szivemen ment át a szörnyű döfés. Mert itt egy nagy igazságot ölnek meg. Ha a Chief-Casher, May E.qu., azt mondja a jegyen : I Promise to pay the Bearer ennyi meg ennyi fontot — arra aztán akár tűzbe teheted a kezed, hogy igaz, mig a bécsi nemzeti bank azon büszke kijelentése, hogy ő ezüsttel váltja be a jegyet, nem egyéb óriás hazugságnál; valamint hogy mind hazugság, „gedruckte Lüge“ az, ami a bécsi bank jegyén olvasható, csak — mint ezt egykor (Fk.) ép oly elmésen mint alaposan kimutatá — csak egy dolog igaz benne: az t. i. hogy a jegyek hamisitói 5 től 20 évig terjedhető fogságra ítéltetnek. Ha ebből áll az egész bölcsesége, én nem tudom, miért ne lehetne nekünk is nemzeti bankunk ? S ha akadta is, a ki hamisit? Hát aztán? Lehet még belőle szigorú erkölcsbiró, vagy — ha csak váltóutánzatokkal foglalkozik : jeles medvevadász az erdélyi havasokban, vagy pedig, legroszabb esetben, ügyvédbojtár. Az udvaron áthaladva épen Kanpurból érkezett hindosztáni aranyat fejtegettek ki apró bödönökből, mint a fűszerárus szokta az ásványvíz küldeményt: szekerczével és harapófogóval. Az egyik aranytéglában meg is botlottam, az ember nem lehet elég óva-