Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-09 / 277. szám

277. szám. Péntek, október 9. 1874. Kiadóhivatal: Belvárosi, l.lpöt>atona a. m. a. I. emelet. A lsp anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési föltételek: Vidék­re póstéii vagy helyben háushoB hordva . Egési érre háxhol hordva . 24 frt 1 Negyed érte . . • • Fél évre...............................12 frt | Egy hóra.............................. 6 frt 2 frt V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Bipót-utcaa S. sa. a. I. emelet. A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat meg­­semmisittetik. Arra, hogy a kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminS esetben. Előfizetés „REFORM” politikai és közgazdasá­gi napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra....................................2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra ..................................12 frt. _ F* Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalvé­nylapokat hasz­nálni. A ,,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-ntoxa 2-ik sz. a. 1. emelet. Budapest, október 8. Huszonöt gróf és báró Arnim, kik vala­mennyien a porosz fönemességhez tartoznak s többnyire magas állami tisztségeket viselnek, pellengérre látják állitva a nevet, mely ős­idők óta mindenkor lojalitása és az államnak tett szolgálatai által tűnt ki, most pedig leg­kitűnőbb képviselőjében a törvényszék elé van állitva és be van börtönözve, mint hűtlen államhivatalnok és okmányok sikkasztója. Az eset nevezetes. Egész Európa kedély­nyugalmát fölrázta. Minden diplomata háta mögött érzi a rendőrt s minden államférfin fenyegetve érzi magát, hogy a Stadtvogtei, a Tower, a Bastille kapui megnyilhatnak előtte. Mert minden valamire való diplomatának van­nak titkos irományai, melyek a hivatalos akták mellett játszanak színfal mögötti érde­keltséggel. Ezek csinálják nagy részben a his­tóriát, mint a­hogyan az óramutatót a rejtett kerekek mozgatják. A diplomaták és államfér­fiak ilyetén jegyzetei, emlékiratai, levelei, politikai okmányok ugyan, de hogy magán­tulajdont képeznek-e vagy államtulajdont, az iránt a legtöbb esetben bajos határvonalt húz­ni. A diplomatáknak és államférfiaknak szük­ségük van az ily okmányokra, hogy magukat igazolhassák, ha később megtámadtatnának. Ha minden ily kényes írást kénytelenek vol­nának visszahagyni a hivatalban, utódaik vagy elöljáróik üldözése ellen nem volna fegyverük. A kérdés tehát, hogy mily természetűek amaz okmányok, melyeket Arnim kiadni vonako­dott, nem egyszerű, s ha Arnim minden pres­­szió és a törvény ellenére viaszatar­tani mér<é­szelte, bizonyára csak abbeli erős és általa ki is fejezett meggyőződése alapján tehette, hogy azok nem az állam tulajdonát, hanem az ő privát tulajdonát képezik. Hogy Bismarcknak más nézete volt és hogy alapos okai voltak más nézeten lenni, azon nem cso­dálkozhatunk. De hogy igaza volt-e Bismarcknak, az más kérdés. Hiszen ha igaz, hogy ama levelekben Bismarck keze­­írásában a legsértőbb kifejezések fordultak elő Vilmos császárról, akkor csak bajos föl­tenni, hogy ezek nem privát levélben, hanem hivatalos okmányban fordultak elő. Mindazonáltal ki­kételkednek, hogy Ar­nim el fog ítéltetni, sőt hogy a porosz nép tömege Bismarck pártjára fog állani. A po­roszokat a káplárhoz nevelte s a katonaságnál mindig az elöljárónak van igaza. Arnim az állam ellen vétett, mondja a nagy Bismarck, s noha Arnim múltja kezeskedik hazafiságá­­ról, a fegyelem megsértése bűnül fog neki föl­rovatni a porosz nép által. Bismarcknak lesz gondja a közvélemény­ről. A német kanczellár tudja módját, hogyan kell erre hatni. A hannover­i király és a hesseni válasz­tófejedelem milliókat érő és milliókat jövedel­mező birtokai le vannak foglalva s át vannak adva Bismarcknak, ki e jövedelmekről senki­nek számot adni nem tartozik. E pénzek ké­pezik az ő rendelkezési alapját. Oly összege­ket tehát mint Bismarck, senki más a világon a sajtóra, titkos kémekre és ágensekre nem költhet. Meg is van a német sajtó általa vesz­tegetve úgy, hogy romlottabb sajtó ma a vilá­gon nem létezik. S a porosz tallérok megta­lálják utjukat a német határon túl is a szer­kesztőségekbe, s nem szorítkoznak kizárólag a német nyelven írt közlönyökre. Hogy mek­kora hatása van e rendszernek, az meglátszik most a lapok magatartásán. Berlinben a lapok nagy része hallgat, mintha nem történt volna semmi különös s átengedik a szót a félhivatalos lapoknak, me­lyek kizárólag a külügyi hivatal szellemében informálják a közönséget. E félhivatalos gya­núsítások aztán a félhivatalos távirdavállalatok által szétszóratnak világszerte, hogy a megle­pett közvéleményt a jámborság útjára vissza­tereljék. Egy csapat félhivatalos berlini leve­let olvasunk mindenfelé, mely a német kö­zönség szája íze szerint tanítja a szerkesztősé­geket, hogy azt kell­ írni, miszerint a német jellemmel meg nem fért volna, tűrni az oly elvetemült gazdálkodást hivatalos okmányok­kal, minőt Lamarmora és Grammont ismere­tes leleplezései feltüntettek. Ennyi elég, hogy a németek tömege előtt Bismarckot igazolja s Arnim iránt a rokonszenvet e népben elfojtsa. Egy pillantás a bécsi sajtóra, mely szintén in­kább Berlinre hallgat, mint Bécsre, mert Un­ger nem képes éhségét jól tartani, meggyőz­het mindenkit, hogy Bismarck kivitte, hogy ellene írni nem mernek, csak kevesen, neki szolgálni készek sokan. Daczára a félhivatalos irodalom egyolda­lúságának és hiányos tudósításainak, Arnim elfogatásának okai és előzményei lassankint mégis napvilágra jönnek. Megegyező tudósítások szerint — melyek hitelessége azonban még bizonyításra szorul — Arim egy megfizetett Bismarck-féle kém árulásának jön áldozata, ki a volt nagykövet bizalmába lopózott, de kire Arnim, úgy lát­­ozik, m­­eg sem bízta minden titkát és iratait, mert hisz különben az iratok megkerültek volna. A kém és áruló, ki Arnimot befonta, a Tages-Presse berlini levele szerint egy porosz zsurnaliszta, kit Bismarck kém és agent provo­cateur minőségben ezelőtt Ausztriában és Magyarországon is használt. Előttünk ez ur nem ismeretlen. Pozsony­ban szerkesztett pár­ év előtt, 1870 és 71-ben, egy német hetilapot, mely Andrásy idejében a magyar rendelkezési alapból is szolgálta a porosz érdekeket. „Wacht an der Donau“ volt — ha jól emlékszünk —a lapocska neve, melyet a legporoszabb német szellemben, s a magyar-porosz kebelbarátság terjesztésére J­u­­lius Lang­er szerkesztett ügyes tollal, de oly émelyítő külföldi szaggal, hogy a jámbor pozsonyiak — máshová a lap alig járt — megunták, nem járatták, sőt demonstráltak ellene, míg végre a czivilizátor úr visszaszár­mazott hazájába, tapasztalván, hogy ő azon kívül sem próféta. Ezt a publiczista személyt emlegették nem­régiben a lapok, maga a Spener Zig is, mint a rejtelmes röpirat „Revolution von Oben“ szerzőjét. Úgy látszik, a hit téves volt. Lang­er nem irta ama még mindig meg nem jelent röpiratot, csak bele volt mártva, be volt avatva. Egy berlini levél, melyet a Pressburger Zig-ban október 5-diki ketettel olvasunk, alkalmasint oly zsurnalisztától, ki Berlinben tudja, hogy Julius Lang­er Pozsonyban isme­retes , a következő érdekes sorokat tartal­mazza : „Több mint egy hete múlt, hogy a biro­dalmi kanczellári hivatal egy anonym följelentést vett, mely szerint gr. Arnim kiváló részt vesz a legköze­lebb megjelenő Bismarck-ellenes röpirat körül: „Re­volution von Oden“. Mindent elkövettek, hogy e de­­nuncziáczió igazsága iránt tudomást nyerjenek. Ez könnyebben sikerült, semmint gondolták. A porosz követség egy délnémet fővárosban kitudta (alkalma­sint önkénytes jelentkezés által az anonymus részé­ről), hogy bizonyos Julius Lang közbenjáró szerepet játszik a röpirat kiadóinál, s ez urat jól ismerték a kanczelláriában. Nevezett Julius Lang egy kétségkivül tehetsé­ges zsurnaliszta, de annál kétesebb jellem. 1866 előtt és után, Bismarck által különféle titkos politikai misszióval bízatott meg, de végre is szemtelen pénz­­követelései és botrányos magaviselete miatt — például 1867-ben Münchenben porosz követségi attachének adta ki magát — a berlini külügyi hivatal által elbo­csáttatott. Később Lang az ultramontánok közé ele­gyedett, kiknek itt is ott is szolgálatokat tett.­­ A kanczellári hivatal megtudta, hogy Julius Lang úr részes a „Revolution von Oben“ röpiratnál, a többit elképzelheti ön. Pénz a berlini sajtó bíróban nem hiányzik, így megtudták a külügyi hivatalban, hogy gr. Arnim néhány diplomácziai okmány másolatát átengedte a nevezett röpiratban közlés végett. Éa elég volt, hogy ellene a vizsgálat megindíttassék.“ Ha a berlini levelezők nem tévednek, s a Spener Ztt. egy czikkének sorai valószínűvé teszik, hogy Julius Lang urnak jutott Arnim közül az Ephialtes szerepe, úgy az egész ügy ismét egy szép darab kor- és jellemrajz a mostani német kultúra nagyobb becsületére és dicsőségére. Az erkölcstan is modern lesz Né­metországban, midőn látjuk, hogy e birodalom nagy államférfia, a vér és vas embere kémek­kel, árulókkal és egy teljesen korrumpált saj­tóval és mint „eszk­özökkel“, hogy egy másik nagy államférfiút szabadságától megfoszthas­son, leveleit elszedhesse, becsületét elitéltesse. A jezsuiták morálja tartja, hogy a czél szen­tesíti az eszközt: mi különbség van a jezsui­ták és leghatalmasabb ellenségük közt ? Mi pedig csak attól félünk Beefs’ utánzásra talál morajja is, kivált nálunk, hol az utánzásra annyi haj­lam, a szilárdságra oly kevés erő mutatkozik. A porosz erkölcstan mételyétől pedig megkí­mélve szeretnők látni magyar hazánkat.­­= Az uj kölcsön aláirásáról ma délben Lon­donból is megjött a kedvező távirat. Mindenütt felül­jegyeztetett e kölcsön. A fővárosunkban aláirt tete­mes összegben az első hazai takarékpénztár 600,000, a magyar földhitelintézet 550,000, a magyar biztositó társaság 400,000, a Pannónia viszontbiztosító intézet 100,(X)0 frttal fordul elő. A többi aláíró a kereskedő s polgári osztályhoz tartozik. Ehhez a Hon a következő megjegyzést teszi: „Szomorú jelenség az, hogy a magyar nagy­birtok egyátalán nem látszik képviselve lenni az alá­írásnál. Pedig tudjuk, hogy a kormány külön fölhívá­sokat intézett úgy a nagyobb egyházi javadalmak él­vezőihez , mint a nagyobb birtokosokhoz. Sem a magas klérus, sem az arisztokráczia köreiből nem találkozik egy név sem az aláírottak között. A vidék egyátalán tartózkodott az aláírástól. E szerint ez a kölcsön is idegen jellegű lesz.­ = A határőr­vidéki erdőü­zlet ügye, mint a P. C. írja, valóságos tengeri kígyóvá növi ki ma­gát. Az érdekelt három bank, noha holnapután már lejár a határidő, még nem jutott megállapodásra. Fól­iák úr, ki mit sem akar tudni veszteségről, miután azt hiszi, hogy az üzlet szakavatott vezetés mellett kifi­zeti magát, csak az esetben hajlandó a szerződés fel­bontásába beleegyezni, ha az általa adott 600,000 frtnyi összeg neki hiány nélkül kifizettetik. A bankok nem akarnak 450,000 frtnál többet fizetni, úgy lát­szik azonban, hogy a legközelebbi 24 órában végle­ges megállapodás jön létre, miután­ nem képzelhető, hogy ott, hol 3 és fél millióról van szó, 150.000 forint elhatározó befolyást gyakoroljon a végelhatá­­rozásra.­­ A szakminisztériumok körében, mint a P. C. írja, az országgyűlés szünetelése alatt számos törvényjavaslat fejeztetett be, melyek természete­sen a minisztertanács határozatára várnak. Főleg a számos és nagy terjedelmű pénzügyi törvények képe­zik beható tanácskozások tárgyát. Természetes, hogy oly fontos ügyek tárgyalásánál, mint az adminisz­­tráczió reformja, s az igazság- és pénzügyi előter­jesztések, ott, hol nyolcz szakminiszter vesz részt a tanácskozásban, érdemleges viták merülnek fel, me­lyek következtében kisebb-nagyobb módosítások tör­tének, sőt egyes miniszterek részéről vissza is vona­­tik egy és más törvényjavaslat, hogy az az indítványba hozott s helyeseknek talált módosítások szerint ala­­kíttassék át. így történt a részvénytársulatok megadóztatá­sáról szóló törvényjavaslattal, llyféle eszmecserék azonban épen nem nevezhetők a minisztérium köré­ben fölmerült ellentéteknek, s a P. C. határozottan azt állítja, hogy a minisztérium tagjai között súrlódá­sokról szóló hírek minden alapot nélkülöznek. Arnim, B­u­d­a­p­e­s­t, október 8. Arnim gróf elfogatásáról szólnak Európa összes lapjai. Nem csoda tehát, ha a lapszemle, melyet ez eseményről összeállítunk, nem lesz rövid. Nem gondoljuk azonban, hogy hosszú volta érdekességét megrövidítené. Világos, hogy első helyre a legújabb posta közléseit tes­szük, s csak azt jegyezzük meg, első czik­­künk iparkodik némi rendben összecsoporto­­sítani az adatok és vélemények tömegét e rendkívüli esetről. A bécsi Tages-Presse-nek írják Berlinből: „A levelek visszaadása, melyeket Bismarck her­­czeg irt Arnim grófhoz, mindenesetre nagyon kívána­tos a kanczellárra nézve. A szigorú lelkiismeretesség­nél és igazságszeretetnél fogva, melyek megtartását kötelességemmé tettem tudósitásaimban, mindenekelőtt megjegyzem, hogy én a kérdéses leveleket nem ol­vastam, s így csak azt mondhatom el, mit jól értesült Viollefforr» .íIIIaI-íI­­. A herczeg e levelekben hallatlan filymá­­­­lással beszél az öreg fejedelemről. Mint megbizható hírt a következő passzust közlötték velem. (Itt következik egy mondat, melyet Németország csá­szárja iránti tiszteletből nem adunk.) Szállonganak ezenkivül a legsajátszerübb verziók. Az egyik sze­rint: Bismarck e levelekben a nála szokásos cziniz­­mussal beszél az eszközökről, melyeket különböző magas személyiségeknél használt, hogy czélját elérje. Különösen mulattatóan nyilatkoznék a „vas ember” a champagne-i és portoi borról, midőn mint két hasz­nálható szellemet állítja oda, melyek őt majd itt, majd ott némely nehézségeken bámulatos csodaerővel ke­­resztülsegitették. Különösen roszul bánik e levelek­ben az orosz diplomácziával. Gorcsakoff herczeg ne­vetséges bagolynak állittatik, ki Bismarck által orrá­nál fogva engedi magát vezetni, mivel ez az ő (Gorcsa­­koff) tanítványának vallja magát. A legmulattatóbb, midőn Bismarck rajzolja, hogy mint porosz követ Pétervárott mennyire elhitette Gorcsakoffal, hogy is­kolájában tanulmányozza a diplomáczia legmélyebb tit­kait, s később mennyire biztosította Gorcsakoff her­­czeget, hogy minden sikerét annak az iskolának kö­szönheti, melyben Pétervárott járt ki. E történetnek fölhasználása abból áll, hogy Bismarck barátságos tanácskép ajánlja Arnim grófnak, hogy Thieranél, ki­nek hiúsága ismeretes, ugyanezt a komédiát játsza el. Minő czélból ? A felelet elég különösen hangzik: Bismarck le akart mondani Elsassról, Lotaringiáró­­­l Belgiumról Francziaor­­szág javára, ha ez Angliával és Orosz­országgal szemben megtörhetetlen szö­vetséget ígér arra a törekvésre, hogy Dánia és Hollandia megnyeressék Né­metország részére. Ez valóban nagyon kalan­dosan hangzik ! De már megtörtént, hogy két állam, melyek tegnap élethalálra harczoltak, holnap szövet­séget kötöttek és sokan nehezen tudnák meghatá­rozni, hogy 1865 ben Bismarcknál hol végződött az államférfin és hol kezdődött a kalandor. Azt hallom továbbá, hogy táviratok is követel­­tettek gróf Arnimtól, melyek az állam tulajdonát ké­pezik, s melyek a párisi követség levéltárából hiá­nyoznak. E tekintetben diplomatikai szokás, hogy a követség vezetője, visszahivatása esetében vagy utód­jának, vagy pedig az ideiglenes ügyvivőnek a levél­tárt leltár mellett adja át. Fölöttébb csudálkoznánk te­hát a fölött, ha Arnim gróf a rend e követelményének meg nem felelt volna. Mindenesetre azt kell legelő­ször megállapítani, hogy az érintett irományok Arnim gróf hivataloskodása alatt vagy pedig azután vesz­tek-e el. Az irományok jellemének és a követség ve­zetőjét megillető diplomatikai jogoknak föntebbi ecse­­telése után az olvasó velünk együtt alig fog okot ta­lálhatni, melyek Arnim grófot arra bírhatták, hogy eredeti okiratokat vigyen magával. Végül azt beszélik nekem, hogy Bismarck so­káig azt hitte, hogy Arnim gróf a magánlevelezést, mivel nagyon is frivol természetű volt, megsemmisí­tette. Meglehet, hogy Arnim ezt csakugyan meg is tette, ha e levelek nem mindig foglaltak magukban utasításokat, melyeket neki mint követnek megőrizni kellett. Arnim önbizalmas fölléptére Bismarck végre meghökkent és egy agent provocateur segítségével, a ki Ausztriában és Magyarországban is soká járkált mint a porosz sajtó egyik ügynöke, Bismarck végre azon biztos következtetésre jutott, hogy Araim gróf még e levelek birtokában van. Azt kérdezi tán valaki, hogy ha e levelek oly igen alkalmasak arra, hogy Bismarck általuk kom­­promittáltassék, úgy Araim mért nem terjesztette a császár elé? De a ki ezt Araimról föltenné, az nem ismeri őt. Még magának Bismarcknak bizalmával, ki a bizalommal való visszaélés által lett nag­gyá, — sem fog egy Araim visszaélni, hogy ha csak a vég­szükség nem kényszeríti rá. Én tehát ennek folytán azon hitt, mintha Araim a szóban lévő leveleket a „Die Revolution von Oben“ czímű röpiratában közzé akarta volna tenni, aljas rágalomnak tartom. Végül még egy pikáns és jellemző körülményt említek föl. Egy társaságban jelen volt Manteuffel berlini főparancsnok is, kit tudvalevőleg Bismarck ki­jelölt utódául emlegetnek. Természetesen a beszéd tárgyát Araim elfogatása képezte. „Most már — így szólt Manteuffel — bezáratott egy érseket és egy nagykövetet, csak még egy elsőrangú katona hiány­zik, hogy a gyűjtemény teljes legyen. Én erősen hi­szem, hogy most már rajtam lesz a sor!“ ZV "NTöiia "fi* *Pt*Äaeo_Tmlr örrölraf • „Bismarck s Amim közt ez utóbbinak nagykö­veti állásában működése ideje alatt nem a legbarátsá­gosabb viszony fejlődött ki. Bismarck rendeleteket adott ki, melyeket Araim teljesíteni egyátalán nem akart. Ily viszony mellett a két férfi nem dolgozhatott soká egy irányban. Tény, hogy Bismarck több ízben lépé­seket tett Araimnak követi állásától fölmentése iránt. Araim minden ily tiltakozását az egyes rendele­tek végrehajtása ellen promemoriákkal kisért, me­lyekben politikai nézetét, hitvallását fejtegeté; ez iratok aztán a politikai aktákhoz csatoltattak. Végre beállott a válság. Araim gróf elhivatott Páriából s Konstanczinápolyba helyeztetett át; a tudvalevőleg közbejött körülmények folytán azonban utóbb ren­delkezési állapotba helyeztetett. Alig hogy Araim utóda Hohenlohe Páriában megérkezett, Berlinből átirat érkezett hozzá bizonyos régibb keletű rendeletre vo­natkozólag. Hohenlohe azt válaszolta vissza Berlinbe, hogy a rendeletet sehol sem találja. Ekkor elrendelte­tett a kutatás a párisi német követségi levéltárban s ez alkalomból nemcsak ama rendelet, de még egyéb 60 egynéhány hivatalos okirat s az emlitett Arnim­­pro memóriák konstatáltattak elveszetteknek. Junius hóban történt, hogy a gróf fölszólittatott ez okiratok átadására; a gróf utóbb 14 kisebb fontosságú okmányt ki is szolgáltatott, a többiről mit sem akart tudni. A gróf azt mondja, hogy nincsenek nála, hogy azok A REFORM TÁRCZAJA. Nehány nap a székelyföldön. I. Nehogy valaki tárczám homlokfölirata után azt következtesse rólam, hogy e sorok is a nemzetiségi elvakultság s fékezhetetlen fajgyűlölet olyszerü tol­mácsolására vannak szánva, minővel az Ueber Land und Meer idei folyamában (12 füzet) egy német tou­­rista, Arnold Wellmer, a magyar vandalizmusról s a szászok ellen foganatba vett vérlázitó kegyetlenségek­ről „Herbsttage in Siebenbürgen“ czim alatt bom­basztikus frázisokban jeremiádokat zengett s valósá­gos segélyadásra szólalt föl 4 nagy német nemzetet. A székely nép munkás életének szemlélése, a meg­különböztetés nélkül mindenki iránt egy kép kész­séggel tanusitott vendégszeretet s a regék költésze­tétől és a múlt emlékei által megszentelt dicső föld nem is lehetnek sötét szenvedélyek fölkorbácsolói, sőt ellenkezőleg, édesen megnyugtató érzés fogja itt el a különben politikai türelmetlenség hatalmában álló egyént is. Azért igen tudom sajnálni, hogy az Ueber Land und Meer nagy tekintélyű czikkezője, a székelyföld megtekintése nélkül hagyta hazánkat s egyedül a „Sachsenland” birtokosaitól sugalmazva bocsátó vi­lágnak tendencziózus ferdítéseken alapuló sorait, mert itt a „Gross Kockel“ felső vidékén is találhatott volna iparban, okszerű gazdálkodásban jeleskedő népet, kik között az írás és olvasás mestersége sem oly szörnyű ritkaság, a­nélkül azonban, hogy va­lami különös czivilizátori szerepet követelnének ebből maguknak. Ha például nem sajnált volna egy rövid órai fáradságot az érdemes czikkire, elérheti vala Héjjas­­falva vasúti állomáson felül, a sárdi hídon áthaladva, Ujszékelyt az első székely falut, melynek taka­ros faépületei, az igaz, hogy nem versenyezhetnek tűz elleni biztosságban a szászokéival, de czirádás körökkel ékeskedő széles tornáczuk, virágokkal diszi­­tett tágas ablakaik által, sokkal megnyerőbb benyo­mást gyakorolnak a szemlélőre. Hát még a hires ga­­lambduczos utczai kapuk, melyek oszlopaira (kapu­­zábé) tulipántok s repkények, szőllőfürtök vannak nem egyszer faragva, sőt szinezéssel élénkítve, mig a derék építtető tulajdonos neve s a fölállitás évszáma, vala­mint a bibliából vett vagy csak úgy komponált iste­­nes mondások, szintén jól kivehető betükkel bevésve, örökittetnek meg. Tekintetünk nem tud betelni a munka és szorgalom termékeivel. Minden udvarról takaros rendben tűnnek elő a gazdaságnál használt eszközök, jobbadán a székely kézműipar gyártmányai. Minden zug hasznosítva áll, nemes gyümölcsfák ár­nyékában van a gémes kút, az élek, sőt a ház is el­rejtve s hogy már távolról megannyi zöld szigetként látszik minden falu, az „arany kalászu“ határok vagy erdős halmok tengeréből. Már a külső kiállítás annyi látnivalóval fogad, hogy örvendező csodálkozás nél­kül egy helységen sem mehetünk keresztül s alig bámultuk ki magunkat az egyik falu utczasorain, uj meg uj helység igényli figyelmünket. A mint itt szok­ták mondani, egyik faluból a másikba hallatszik a kakaskukorikolás, akkora közelségben következnek egymásután s mégis e parányi kis földet valóságos paradicsommá tudja varázsolni a kitartó szorgalom. A vauti vonaltól alig háromnegyed óra alatt Héjjasfalva állomástól Szitás vagy Székely-Keresz­­túron vagyunk, hol ugyan csak most van még fejfe­­dezőben a városias külszén, de annál több eredetiség érdekli figyelmünket. A székely városokban különben sem vett még oly nagy mérvet a czivilizácziónak egyenlősitő hatalma, hogy a népélet sajátsága vissza ne tükröződhessék; csakhogy Kereszturon azonkívül még egy sajnálatos alkalom is kínálkozik az ősi szo­kások tovább gédelgetésére, t. i. az a községi h­á­­r­o­m­s­á­g, mely szerint itt Timafalva, Keresz­­turfalva és Kereszturváros vannak az érdekeknek sokszor nagyon is ellazuló s egyátalán kevés tarté­­konysággal dicsekvő kötszere által összefoglalva. Ez különben mentség is lehetne Keresztur lakóira, mert ha valamelyik utas megbotránkozik azon az egyenet­len épitkezési módon, mely még a piaczszerben is igen szembeszökő ellentéteket mutat, ráfoghatják legalább, hogy arról a rozzant visk­ócskáról nincs mit tenniök mert híjába, az csak falu, mig a mellette álló emeletes épület már város s igy tovább. Egy kis baj az igaz, hogy az a falu épen oly felette nagyon be­talált ide vegyülni, s így a város összeszede­­gelését oly nagyon megnehezíti, de legalább mentheti magát az egykor fiúszékbeli „főváros“ most egyelőre vele, hisz maholnap talán a falurész is ver­senyezni fog a törzsváros építészeti szépségeivel. Ke­­resztur ezen vegyes községi életét különben a lakos­ság viselete is eléggé tanúsítja, mert valódi székelyes népruhában csak úgy sürög utczáin a lakosság. Vá­sárain a közel bőröd-ujfalusi székely szombatosokat is megláthatjuk, kiknek szürke darécz pantallénja, bos­­­szura eresztett szakálla s komor mogorvasága legott szembetűnhetik. A közművelődésnek egyébként egy majdnem százados múlt tényezője működik itt, u. m. az unitárius algymnázium. Az „egységhivők” ugyanis eleitől (János Zsigmond fejedelem) fogva nagy szám­ban voltak ezen a vidéken, sőt Szent-Erzsébeten né­pes iskolával is rendelkeztek. Ez azonban Péchy Si­mon szombatosságával (1600 első pár tizedében) meg­szűnvén, az unitáriusoknak egy lelkes ügyvivője. Szabó Sámuel apostoli buzgólkodása úgy termé meg 1796-ban a mostani algymnázium alapját. Szabó fá­radhatatlan gyűjtéseit utóda is (Koronke József) tör­hetetlen buzgósággal folytatván, a tanoda lassanként mostani terjedelmét érte el. Újabban egy jól berendezett állami fitanító­­képezde is működik a szerény külsejű városkában. Mindkét intézetben ösztöndíjak és ingyenes tápintézet­félék könnyítik meg a szegény sorsú tanulók hala­dását , a­ki ismeri székely népünk szellemi képessé­gét, törhetetlen vasszorgalmát, csak örömmel telhetik el a fölött, ha szegény tanulók javára bák­unk alapít­ványokat. Egyházi és állami életünk nem egy kitű­nősége küzdötte föl magát a kunyhók szegényes kö­réből , a tanodák évi tudósitványai bárkit meggyőz­hetnek arról, hogy székelyföldön az ezernyi nélkü­lözéssel küzdő szegény nép fiai aratják legtöbbször a babért. Az ilyen tápintézetek teszik csak lehetővé, hogy e félmilliónyi nép saját határain kivül is több száz képzett egyént bocsáthat ki, úgy hogy Erdély minden zugában találunk mivelt családot, mely a szé­kely bérezek alól származtatja magát. Ha azért az idegen Keresztúr utczáin egész egyszerű külsejű egyéneket lát is, ne képzelje, mintha azok az értelmi miveltséget merőben nélkülöző pa­­rasztosztályhoz tartoznának. Csak szóba kell állni ve­lük s bámulatba ejtő tájékozottságot fogunk kivenni minden mondásukból. Hazánk történetének főbb alak­jait, a földirati viszonyokat teljes biztossággal isme­rik, odahaza féltékenyen őriznek néhány régi köny­vet , még az újabbakból is megszereznek sokat. Igaz ugyan, hogy a választási izgalmak jobbadán a politi­kai térre irányítók itt az alsó- és kö­­posztály figyel­mét is , így a kedveltebb olvasmányok az „Oh nép“­­féle széllel béllelt térc­művekből telnek ki, de leg­alább megvan a bajlam s az anyag, mely tervszerű népolvasmányok által egészen idomitható volna. Keresztúrtól a Gagy vize völgyén bemélyedve, még eredetibb népélettel találkozunk s minthogy vá­rosi érintkezés soha sem marad nyomtalanul, főleg a háztartás belső menetében, jobb is, ha ide fordulunk észleletek végett. Az ut jól mivelt szántók s nyájas halmok közt követi a Gagy patak kanyargó útját Két falun (Csekefalva és Szentábrahám) áthaladva, érjük a tréfás anekdoták hirneves czéltábláját Gagyot. Bár sok ügyefogyottságot akarnak a becsületes gagyiakra rákenni, még­sem lehet tőlük a leleményességet meg­tagadni. Ki nem hallotta József császár esetét, mikor a gagyi küldöttség írásban kérte ő felsége engedélyét, hog­y a kinek szekere nincs , járhasson ott gyalog. A joviális felség nevetve adá meg az engedélyt, melyet állítólag ő­rá alkalmaztak volna, mikor Gagyon át akart utazni. E falun felül a Gagy vize mellől egy erdős hegy­hátra kapaszkodva, jobbra látjuk annak a kerek erdőnek helyét, mely a Maros teréig kilátszódva, sokáig Útmuta­tója,hívogató jele volt a mezőség felé utazó székelyek­nek. A 60-as évek egyikén egy szilaj vihar földreteti­é a büszke hegyerdő koronáját s a nemsokára bekövet­kezett vasúti munkálatokhoz kerültek aztán a gyö­nyörű tölgyek. Nem is találunk e környékről székelyt, a ki sajnálkozva ne emlegesse ezt az esetet s itt lát­juk csak, hogy nincs teljesen igaza a boldogult Eöt­vösnek, mikor csupán a falu tornyához köti a haza­­finságot. A völgybe érve, utunk még mindig azon homok­hegyek alatt visz tova, melyekből mázsányi gömbök gurulnak alá, vagy készülnek lehullani. Az egész vi­dék úgy néz ki, mintha óriások táboroztak volna rajta végig , azok ágyúi szórták volna ide ezen gömböket. Valósággal a hegyek magvai ők, s ha egy helyről ki­mosta a zápor, utánuk egész oldalok zuhannak le. Az ut is ilyen törmelék görgköveken döczögtet ke­resztül s a gyötrelmes rázatás után jól esik E­t­é­d utczáján látni magunkat. Tudvalevőleg ez a falu kü­lönösen festőileg szép, arányos alkotású népéről híres. Már az az egy körülmény is eléggé mutatja, mennyire megfelel Etéd népe szépségbeli hírnevének, hogy a bécsi világtárlat székely lakházába is innen szálliták föl a külföldiek által megbámult pár embert. Ezek most újra visszatértek a kedves otthonba, s a tűzről pattant Gally Páti váltig emlegeti, hogy mégis csak jobb otthon. Hiába a bécsi tárlaton nem jutott neki akkora kertje s annyi mezei munka, hogy kora reggeltől késő estig elélhette volna vele az időt, s bár a látogatók nagy gyönyörűségére parányi kis ud­varát ott is beültette volt nagyszemü bivalypaszuly­­lyal s korán érő kukoriczával, mégis idehaza érzi ő magát ugyancsak elemében. Ideiglenes hitestársa is egész odaadással folytatja előbbi tisztét, a harang­­hutóságot 8 sokért föl nem cserélné többé kicsiny fa­luja táját a zajos nagyvilági város pompájával. Elég kár egyébként, hogy a világtárlatra nem választottak volt olyan embert, ki valami iparághoz kiváló elősze­retettel viseltetik, mert az ott ülést legalább hasznos tanulmányokra is fordíthatta volna. így például nem egy bámulatos tökélylyel faragó székelyt láttam, ki­nek szálas termete, formás kinézése bízvást megállta volna a helyet Bécsben is, s a ki szenvedélylyel űzött mesterségét ott talán tökélyre is viheti. Mert hiába, exemplum docet s a székely ember kétségen kívül ép oly ügyességgel utánozhatná a schwarzwaldi ké­szítményeket, mint a baltát, késnyelet, sótartót s más a nép közt forgalomban levő házi eszközöket, mint­hogy ő mintáit csak a gyakorlati életből veheti. Eteden egyébként az utolsó lakos is némileg rá­­tartó származására. A környékbelieknél műveltebbek­nek tartják magukat s ez az arisztokratikus elkülönü­lés odáig terjed, hogy lehetőleg egymásközt nősülnek. Dicséretekre legyen mondva, az egész falu írástudó népség, milyennel tehát Hermann utódai, a szász atya­fiak is alig dicsekedhetnek. Etédre keletről egy cser­melyke csörtet be, melynek homokját áradás idején nagy gonddal szokták gyűjteni a benne levő gazdag réztartalomért. Nagyítóin át vizsgálva, a legszebb la­­zurit és malachit szemecskék látszanak ezen homok­ban, melynek eredésénél okvetlenül bányászati üzem­re alkalmas mennyiségben fordulhatnak azok elé. Ezen falunak neve is föl fog tűnni az etymolog előtt , eredetét Kőváry következő regében beszéli el: Egy atya gyermekeit osztoztatni akarván, saját lakó­helyén megállapodva azt mondá: „én lakom“. Azon a helyen áll ma is „Enlaka“ a fönebb leírt „kerek erdő” közelében. Leszállva a völgybe, legnagyobb fiára mu­tat „e tied*­­ itt támadt tehát „Eted”. Innen átmen­tek egy párhuzamos völgybe, hol egyik fiúnak mondá­­im neked „e kis mód”, mi később „Küsmód“-dé változott át. Valamivel tovább egyik türelmetlenkedő fiát ezzel csitita az atya: neked is „szólok ma“ ! Ott Szolokmát találjuk. Visszatérőleg egy tetőn már Én­ Iskát megpillantva, az eddig függőben tartott legki­sebb fiútól maga az atya kérdé: nem veszí­tette-e el tü­relmét, mire az fiúi alázattal válaszoló : „adj ha akarsz“ B ott főn a magasban épült A­t­y­h­a. Etédről tovább haladva, a Hargitától idáig ter­jedő trachytőrbe érkezünk be a Atyhánál kétezer lábnyi magasból pillantjuk meg a „Korond“ vidé­két. Míg kezdetben az átellenes tetőkön túl, egész Caik-Gyergyó határáig szolgál el láthatárunk, aláfelé haladva lassanként a szűk völgyre szorul egész pa­norámánk, melynek szűk voltát azonban gazdagon kárpótolják a természetnek ide rejtett ritkaságai. Balra mindjárt magára vonja figyelmünket a Felső Sófalva mögül kiemelkedő parajdi „Sóhegy” tiszta maszk­ sóanyagával. Az átellenes oldalon nagy növény télen foltok jelölik a sürü közelségben fölbuzgó sósforrásokat. Ezek egyikénél százados lerakodás eredményeként felséges sócseppköveket, évgyűrűkkel tarkázott gipstáblákat gyűjthetünk. A nép találóan is nevezte Csepegőhegynek azt, minthogy szünesszün-

Next