Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)
1874-10-09 / 277. szám
277. szám. Péntek, október 9. 1874. Kiadóhivatal: Belvárosi, l.lpöt>atona a. m. a. I. emelet. A lsp anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre póstéii vagy helyben háushoB hordva . Egési érre háxhol hordva . 24 frt 1 Negyed érte . . • • Fél évre...............................12 frt | Egy hóra.............................. 6 frt 2 frt V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Bipót-utcaa S. sa. a. I. emelet. A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat megsemmisittetik. Arra, hogy a kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztőség nem vállalkozhatik semminS esetben. Előfizetés „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra....................................2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra ..................................12 frt. _ F* Az előfizetési pénzek beküldésére legczélszerübb a postai utalvénylapokat használni. A ,,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-ntoxa 2-ik sz. a. 1. emelet. Budapest, október 8. Huszonöt gróf és báró Arnim, kik valamennyien a porosz fönemességhez tartoznak s többnyire magas állami tisztségeket viselnek, pellengérre látják állitva a nevet, mely ősidők óta mindenkor lojalitása és az államnak tett szolgálatai által tűnt ki, most pedig legkitűnőbb képviselőjében a törvényszék elé van állitva és be van börtönözve, mint hűtlen államhivatalnok és okmányok sikkasztója. Az eset nevezetes. Egész Európa kedélynyugalmát fölrázta. Minden diplomata háta mögött érzi a rendőrt s minden államférfin fenyegetve érzi magát, hogy a Stadtvogtei, a Tower, a Bastille kapui megnyilhatnak előtte. Mert minden valamire való diplomatának vannak titkos irományai, melyek a hivatalos akták mellett játszanak színfal mögötti érdekeltséggel. Ezek csinálják nagy részben a históriát, mint ahogyan az óramutatót a rejtett kerekek mozgatják. A diplomaták és államférfiak ilyetén jegyzetei, emlékiratai, levelei, politikai okmányok ugyan, de hogy magántulajdont képeznek-e vagy államtulajdont, az iránt a legtöbb esetben bajos határvonalt húzni. A diplomatáknak és államférfiaknak szükségük van az ily okmányokra, hogy magukat igazolhassák, ha később megtámadtatnának. Ha minden ily kényes írást kénytelenek volnának visszahagyni a hivatalban, utódaik vagy elöljáróik üldözése ellen nem volna fegyverük. A kérdés tehát, hogy mily természetűek amaz okmányok, melyeket Arnim kiadni vonakodott, nem egyszerű, s ha Arnim minden presszió és a törvény ellenére viaszatartani mér<észelte, bizonyára csak abbeli erős és általa ki is fejezett meggyőződése alapján tehette, hogy azok nem az állam tulajdonát, hanem az ő privát tulajdonát képezik. Hogy Bismarcknak más nézete volt és hogy alapos okai voltak más nézeten lenni, azon nem csodálkozhatunk. De hogy igaza volt-e Bismarcknak, az más kérdés. Hiszen ha igaz, hogy ama levelekben Bismarck kezeírásában a legsértőbb kifejezések fordultak elő Vilmos császárról, akkor csak bajos föltenni, hogy ezek nem privát levélben, hanem hivatalos okmányban fordultak elő. Mindazonáltal kikételkednek, hogy Arnim el fog ítéltetni, sőt hogy a porosz nép tömege Bismarck pártjára fog állani. A poroszokat a káplárhoz nevelte s a katonaságnál mindig az elöljárónak van igaza. Arnim az állam ellen vétett, mondja a nagy Bismarck, s noha Arnim múltja kezeskedik hazafiságáról, a fegyelem megsértése bűnül fog neki fölrovatni a porosz nép által. Bismarcknak lesz gondja a közvéleményről. A német kanczellár tudja módját, hogyan kell erre hatni. A hannoveri király és a hesseni választófejedelem milliókat érő és milliókat jövedelmező birtokai le vannak foglalva s át vannak adva Bismarcknak, ki e jövedelmekről senkinek számot adni nem tartozik. E pénzek képezik az ő rendelkezési alapját. Oly összegeket tehát mint Bismarck, senki más a világon a sajtóra, titkos kémekre és ágensekre nem költhet. Meg is van a német sajtó általa vesztegetve úgy, hogy romlottabb sajtó ma a világon nem létezik. S a porosz tallérok megtalálják utjukat a német határon túl is a szerkesztőségekbe, s nem szorítkoznak kizárólag a német nyelven írt közlönyökre. Hogy mekkora hatása van e rendszernek, az meglátszik most a lapok magatartásán. Berlinben a lapok nagy része hallgat, mintha nem történt volna semmi különös s átengedik a szót a félhivatalos lapoknak, melyek kizárólag a külügyi hivatal szellemében informálják a közönséget. E félhivatalos gyanúsítások aztán a félhivatalos távirdavállalatok által szétszóratnak világszerte, hogy a meglepett közvéleményt a jámborság útjára visszatereljék. Egy csapat félhivatalos berlini levelet olvasunk mindenfelé, mely a német közönség szája íze szerint tanítja a szerkesztőségeket, hogy azt kell írni, miszerint a német jellemmel meg nem fért volna, tűrni az oly elvetemült gazdálkodást hivatalos okmányokkal, minőt Lamarmora és Grammont ismeretes leleplezései feltüntettek. Ennyi elég, hogy a németek tömege előtt Bismarckot igazolja s Arnim iránt a rokonszenvet e népben elfojtsa. Egy pillantás a bécsi sajtóra, mely szintén inkább Berlinre hallgat, mint Bécsre, mert Unger nem képes éhségét jól tartani, meggyőzhet mindenkit, hogy Bismarck kivitte, hogy ellene írni nem mernek, csak kevesen, neki szolgálni készek sokan. Daczára a félhivatalos irodalom egyoldalúságának és hiányos tudósításainak, Arnim elfogatásának okai és előzményei lassankint mégis napvilágra jönnek. Megegyező tudósítások szerint — melyek hitelessége azonban még bizonyításra szorul — Arim egy megfizetett Bismarck-féle kém árulásának jön áldozata, ki a volt nagykövet bizalmába lopózott, de kire Arnim, úgy látozik, meg sem bízta minden titkát és iratait, mert hisz különben az iratok megkerültek volna. A kém és áruló, ki Arnimot befonta, a Tages-Presse berlini levele szerint egy porosz zsurnaliszta, kit Bismarck kém és agent provocateur minőségben ezelőtt Ausztriában és Magyarországon is használt. Előttünk ez ur nem ismeretlen. Pozsonyban szerkesztett pár év előtt, 1870 és 71-ben, egy német hetilapot, mely Andrásy idejében a magyar rendelkezési alapból is szolgálta a porosz érdekeket. „Wacht an der Donau“ volt — ha jól emlékszünk —a lapocska neve, melyet a legporoszabb német szellemben, s a magyar-porosz kebelbarátság terjesztésére Julius Langer szerkesztett ügyes tollal, de oly émelyítő külföldi szaggal, hogy a jámbor pozsonyiak — máshová a lap alig járt — megunták, nem járatták, sőt demonstráltak ellene, míg végre a czivilizátor úr visszaszármazott hazájába, tapasztalván, hogy ő azon kívül sem próféta. Ezt a publiczista személyt emlegették nemrégiben a lapok, maga a Spener Zig is, mint a rejtelmes röpirat „Revolution von Oben“ szerzőjét. Úgy látszik, a hit téves volt. Langer nem irta ama még mindig meg nem jelent röpiratot, csak bele volt mártva, be volt avatva. Egy berlini levél, melyet a Pressburger Zig-ban október 5-diki ketettel olvasunk, alkalmasint oly zsurnalisztától, ki Berlinben tudja, hogy Julius Langer Pozsonyban ismeretes , a következő érdekes sorokat tartalmazza : „Több mint egy hete múlt, hogy a birodalmi kanczellári hivatal egy anonym följelentést vett, mely szerint gr. Arnim kiváló részt vesz a legközelebb megjelenő Bismarck-ellenes röpirat körül: „Revolution von Oden“. Mindent elkövettek, hogy e denuncziáczió igazsága iránt tudomást nyerjenek. Ez könnyebben sikerült, semmint gondolták. A porosz követség egy délnémet fővárosban kitudta (alkalmasint önkénytes jelentkezés által az anonymus részéről), hogy bizonyos Julius Lang közbenjáró szerepet játszik a röpirat kiadóinál, s ez urat jól ismerték a kanczelláriában. Nevezett Julius Lang egy kétségkivül tehetséges zsurnaliszta, de annál kétesebb jellem. 1866 előtt és után, Bismarck által különféle titkos politikai misszióval bízatott meg, de végre is szemtelen pénzkövetelései és botrányos magaviselete miatt — például 1867-ben Münchenben porosz követségi attachének adta ki magát — a berlini külügyi hivatal által elbocsáttatott. Később Lang az ultramontánok közé elegyedett, kiknek itt is ott is szolgálatokat tett. A kanczellári hivatal megtudta, hogy Julius Lang úr részes a „Revolution von Oben“ röpiratnál, a többit elképzelheti ön. Pénz a berlini sajtó bíróban nem hiányzik, így megtudták a külügyi hivatalban, hogy gr. Arnim néhány diplomácziai okmány másolatát átengedte a nevezett röpiratban közlés végett. Éa elég volt, hogy ellene a vizsgálat megindíttassék.“ Ha a berlini levelezők nem tévednek, s a Spener Ztt. egy czikkének sorai valószínűvé teszik, hogy Julius Lang urnak jutott Arnim közül az Ephialtes szerepe, úgy az egész ügy ismét egy szép darab kor- és jellemrajz a mostani német kultúra nagyobb becsületére és dicsőségére. Az erkölcstan is modern lesz Németországban, midőn látjuk, hogy e birodalom nagy államférfia, a vér és vas embere kémekkel, árulókkal és egy teljesen korrumpált sajtóval és mint „eszközökkel“, hogy egy másik nagy államférfiút szabadságától megfoszthasson, leveleit elszedhesse, becsületét elitéltesse. A jezsuiták morálja tartja, hogy a czél szentesíti az eszközt: mi különbség van a jezsuiták és leghatalmasabb ellenségük közt ? Mi pedig csak attól félünk Beefs’ utánzásra talál morajja is, kivált nálunk, hol az utánzásra annyi hajlam, a szilárdságra oly kevés erő mutatkozik. A porosz erkölcstan mételyétől pedig megkímélve szeretnők látni magyar hazánkat.= Az uj kölcsön aláirásáról ma délben Londonból is megjött a kedvező távirat. Mindenütt felüljegyeztetett e kölcsön. A fővárosunkban aláirt tetemes összegben az első hazai takarékpénztár 600,000, a magyar földhitelintézet 550,000, a magyar biztositó társaság 400,000, a Pannónia viszontbiztosító intézet 100,(X)0 frttal fordul elő. A többi aláíró a kereskedő s polgári osztályhoz tartozik. Ehhez a Hon a következő megjegyzést teszi: „Szomorú jelenség az, hogy a magyar nagybirtok egyátalán nem látszik képviselve lenni az aláírásnál. Pedig tudjuk, hogy a kormány külön fölhívásokat intézett úgy a nagyobb egyházi javadalmak élvezőihez , mint a nagyobb birtokosokhoz. Sem a magas klérus, sem az arisztokráczia köreiből nem találkozik egy név sem az aláírottak között. A vidék egyátalán tartózkodott az aláírástól. E szerint ez a kölcsön is idegen jellegű lesz. = A határőrvidéki erdőüzlet ügye, mint a P. C. írja, valóságos tengeri kígyóvá növi ki magát. Az érdekelt három bank, noha holnapután már lejár a határidő, még nem jutott megállapodásra. Fóliák úr, ki mit sem akar tudni veszteségről, miután azt hiszi, hogy az üzlet szakavatott vezetés mellett kifizeti magát, csak az esetben hajlandó a szerződés felbontásába beleegyezni, ha az általa adott 600,000 frtnyi összeg neki hiány nélkül kifizettetik. A bankok nem akarnak 450,000 frtnál többet fizetni, úgy látszik azonban, hogy a legközelebbi 24 órában végleges megállapodás jön létre, miután nem képzelhető, hogy ott, hol 3 és fél millióról van szó, 150.000 forint elhatározó befolyást gyakoroljon a végelhatározásra. A szakminisztériumok körében, mint a P. C. írja, az országgyűlés szünetelése alatt számos törvényjavaslat fejeztetett be, melyek természetesen a minisztertanács határozatára várnak. Főleg a számos és nagy terjedelmű pénzügyi törvények képezik beható tanácskozások tárgyát. Természetes, hogy oly fontos ügyek tárgyalásánál, mint az adminisztráczió reformja, s az igazság- és pénzügyi előterjesztések, ott, hol nyolcz szakminiszter vesz részt a tanácskozásban, érdemleges viták merülnek fel, melyek következtében kisebb-nagyobb módosítások történek, sőt egyes miniszterek részéről vissza is vonatik egy és más törvényjavaslat, hogy az az indítványba hozott s helyeseknek talált módosítások szerint alakíttassék át. így történt a részvénytársulatok megadóztatásáról szóló törvényjavaslattal, llyféle eszmecserék azonban épen nem nevezhetők a minisztérium körében fölmerült ellentéteknek, s a P. C. határozottan azt állítja, hogy a minisztérium tagjai között súrlódásokról szóló hírek minden alapot nélkülöznek. Arnim, Budapest, október 8. Arnim gróf elfogatásáról szólnak Európa összes lapjai. Nem csoda tehát, ha a lapszemle, melyet ez eseményről összeállítunk, nem lesz rövid. Nem gondoljuk azonban, hogy hosszú volta érdekességét megrövidítené. Világos, hogy első helyre a legújabb posta közléseit tesszük, s csak azt jegyezzük meg, első czikkünk iparkodik némi rendben összecsoportosítani az adatok és vélemények tömegét e rendkívüli esetről. A bécsi Tages-Presse-nek írják Berlinből: „A levelek visszaadása, melyeket Bismarck herczeg irt Arnim grófhoz, mindenesetre nagyon kívánatos a kanczellárra nézve. A szigorú lelkiismeretességnél és igazságszeretetnél fogva, melyek megtartását kötelességemmé tettem tudósitásaimban, mindenekelőtt megjegyzem, hogy én a kérdéses leveleket nem olvastam, s így csak azt mondhatom el, mit jól értesült Viollefforr» .íIIIaI-íI. A herczeg e levelekben hallatlan filymálással beszél az öreg fejedelemről. Mint megbizható hírt a következő passzust közlötték velem. (Itt következik egy mondat, melyet Németország császárja iránti tiszteletből nem adunk.) Szállonganak ezenkivül a legsajátszerübb verziók. Az egyik szerint: Bismarck e levelekben a nála szokásos czinizmussal beszél az eszközökről, melyeket különböző magas személyiségeknél használt, hogy czélját elérje. Különösen mulattatóan nyilatkoznék a „vas ember” a champagne-i és portoi borról, midőn mint két használható szellemet állítja oda, melyek őt majd itt, majd ott némely nehézségeken bámulatos csodaerővel keresztülsegitették. Különösen roszul bánik e levelekben az orosz diplomácziával. Gorcsakoff herczeg nevetséges bagolynak állittatik, ki Bismarck által orránál fogva engedi magát vezetni, mivel ez az ő (Gorcsakoff) tanítványának vallja magát. A legmulattatóbb, midőn Bismarck rajzolja, hogy mint porosz követ Pétervárott mennyire elhitette Gorcsakoffal, hogy iskolájában tanulmányozza a diplomáczia legmélyebb titkait, s később mennyire biztosította Gorcsakoff herczeget, hogy minden sikerét annak az iskolának köszönheti, melyben Pétervárott járt ki. E történetnek fölhasználása abból áll, hogy Bismarck barátságos tanácskép ajánlja Arnim grófnak, hogy Thieranél, kinek hiúsága ismeretes, ugyanezt a komédiát játsza el. Minő czélból ? A felelet elég különösen hangzik: Bismarck le akart mondani Elsassról, Lotaringiáról Belgiumról Francziaország javára, ha ez Angliával és Oroszországgal szemben megtörhetetlen szövetséget ígér arra a törekvésre, hogy Dánia és Hollandia megnyeressék Németország részére. Ez valóban nagyon kalandosan hangzik ! De már megtörtént, hogy két állam, melyek tegnap élethalálra harczoltak, holnap szövetséget kötöttek és sokan nehezen tudnák meghatározni, hogy 1865 ben Bismarcknál hol végződött az államférfin és hol kezdődött a kalandor. Azt hallom továbbá, hogy táviratok is követeltettek gróf Arnimtól, melyek az állam tulajdonát képezik, s melyek a párisi követség levéltárából hiányoznak. E tekintetben diplomatikai szokás, hogy a követség vezetője, visszahivatása esetében vagy utódjának, vagy pedig az ideiglenes ügyvivőnek a levéltárt leltár mellett adja át. Fölöttébb csudálkoznánk tehát a fölött, ha Arnim gróf a rend e követelményének meg nem felelt volna. Mindenesetre azt kell legelőször megállapítani, hogy az érintett irományok Arnim gróf hivataloskodása alatt vagy pedig azután vesztek-e el. Az irományok jellemének és a követség vezetőjét megillető diplomatikai jogoknak föntebbi ecsetelése után az olvasó velünk együtt alig fog okot találhatni, melyek Arnim grófot arra bírhatták, hogy eredeti okiratokat vigyen magával. Végül azt beszélik nekem, hogy Bismarck sokáig azt hitte, hogy Arnim gróf a magánlevelezést, mivel nagyon is frivol természetű volt, megsemmisítette. Meglehet, hogy Arnim ezt csakugyan meg is tette, ha e levelek nem mindig foglaltak magukban utasításokat, melyeket neki mint követnek megőrizni kellett. Arnim önbizalmas fölléptére Bismarck végre meghökkent és egy agent provocateur segítségével, a ki Ausztriában és Magyarországban is soká járkált mint a porosz sajtó egyik ügynöke, Bismarck végre azon biztos következtetésre jutott, hogy Araim gróf még e levelek birtokában van. Azt kérdezi tán valaki, hogy ha e levelek oly igen alkalmasak arra, hogy Bismarck általuk kompromittáltassék, úgy Araim mért nem terjesztette a császár elé? De a ki ezt Araimról föltenné, az nem ismeri őt. Még magának Bismarcknak bizalmával, ki a bizalommal való visszaélés által lett naggyá, — sem fog egy Araim visszaélni, hogy ha csak a végszükség nem kényszeríti rá. Én tehát ennek folytán azon hitt, mintha Araim a szóban lévő leveleket a „Die Revolution von Oben“ czímű röpiratában közzé akarta volna tenni, aljas rágalomnak tartom. Végül még egy pikáns és jellemző körülményt említek föl. Egy társaságban jelen volt Manteuffel berlini főparancsnok is, kit tudvalevőleg Bismarck kijelölt utódául emlegetnek. Természetesen a beszéd tárgyát Araim elfogatása képezte. „Most már — így szólt Manteuffel — bezáratott egy érseket és egy nagykövetet, csak még egy elsőrangú katona hiányzik, hogy a gyűjtemény teljes legyen. Én erősen hiszem, hogy most már rajtam lesz a sor!“ ZV "NTöiia "fi* *Pt*Äaeo_Tmlr örrölraf • „Bismarck s Amim közt ez utóbbinak nagyköveti állásában működése ideje alatt nem a legbarátságosabb viszony fejlődött ki. Bismarck rendeleteket adott ki, melyeket Araim teljesíteni egyátalán nem akart. Ily viszony mellett a két férfi nem dolgozhatott soká egy irányban. Tény, hogy Bismarck több ízben lépéseket tett Araimnak követi állásától fölmentése iránt. Araim minden ily tiltakozását az egyes rendeletek végrehajtása ellen promemoriákkal kisért, melyekben politikai nézetét, hitvallását fejtegeté; ez iratok aztán a politikai aktákhoz csatoltattak. Végre beállott a válság. Araim gróf elhivatott Páriából s Konstanczinápolyba helyeztetett át; a tudvalevőleg közbejött körülmények folytán azonban utóbb rendelkezési állapotba helyeztetett. Alig hogy Araim utóda Hohenlohe Páriában megérkezett, Berlinből átirat érkezett hozzá bizonyos régibb keletű rendeletre vonatkozólag. Hohenlohe azt válaszolta vissza Berlinbe, hogy a rendeletet sehol sem találja. Ekkor elrendeltetett a kutatás a párisi német követségi levéltárban s ez alkalomból nemcsak ama rendelet, de még egyéb 60 egynéhány hivatalos okirat s az emlitett Arnimpro memóriák konstatáltattak elveszetteknek. Junius hóban történt, hogy a gróf fölszólittatott ez okiratok átadására; a gróf utóbb 14 kisebb fontosságú okmányt ki is szolgáltatott, a többiről mit sem akart tudni. A gróf azt mondja, hogy nincsenek nála, hogy azok A REFORM TÁRCZAJA. Nehány nap a székelyföldön. I. Nehogy valaki tárczám homlokfölirata után azt következtesse rólam, hogy e sorok is a nemzetiségi elvakultság s fékezhetetlen fajgyűlölet olyszerü tolmácsolására vannak szánva, minővel az Ueber Land und Meer idei folyamában (12 füzet) egy német tourista, Arnold Wellmer, a magyar vandalizmusról s a szászok ellen foganatba vett vérlázitó kegyetlenségekről „Herbsttage in Siebenbürgen“ czim alatt bombasztikus frázisokban jeremiádokat zengett s valóságos segélyadásra szólalt föl 4 nagy német nemzetet. A székely nép munkás életének szemlélése, a megkülönböztetés nélkül mindenki iránt egy kép készséggel tanusitott vendégszeretet s a regék költészetétől és a múlt emlékei által megszentelt dicső föld nem is lehetnek sötét szenvedélyek fölkorbácsolói, sőt ellenkezőleg, édesen megnyugtató érzés fogja itt el a különben politikai türelmetlenség hatalmában álló egyént is. Azért igen tudom sajnálni, hogy az Ueber Land und Meer nagy tekintélyű czikkezője, a székelyföld megtekintése nélkül hagyta hazánkat s egyedül a „Sachsenland” birtokosaitól sugalmazva bocsátó világnak tendencziózus ferdítéseken alapuló sorait, mert itt a „Gross Kockel“ felső vidékén is találhatott volna iparban, okszerű gazdálkodásban jeleskedő népet, kik között az írás és olvasás mestersége sem oly szörnyű ritkaság, anélkül azonban, hogy valami különös czivilizátori szerepet követelnének ebből maguknak. Ha például nem sajnált volna egy rövid órai fáradságot az érdemes czikkire, elérheti vala Héjjasfalva vasúti állomáson felül, a sárdi hídon áthaladva, Ujszékelyt az első székely falut, melynek takaros faépületei, az igaz, hogy nem versenyezhetnek tűz elleni biztosságban a szászokéival, de czirádás körökkel ékeskedő széles tornáczuk, virágokkal diszitett tágas ablakaik által, sokkal megnyerőbb benyomást gyakorolnak a szemlélőre. Hát még a hires galambduczos utczai kapuk, melyek oszlopaira (kapuzábé) tulipántok s repkények, szőllőfürtök vannak nem egyszer faragva, sőt szinezéssel élénkítve, mig a derék építtető tulajdonos neve s a fölállitás évszáma, valamint a bibliából vett vagy csak úgy komponált istenes mondások, szintén jól kivehető betükkel bevésve, örökittetnek meg. Tekintetünk nem tud betelni a munka és szorgalom termékeivel. Minden udvarról takaros rendben tűnnek elő a gazdaságnál használt eszközök, jobbadán a székely kézműipar gyártmányai. Minden zug hasznosítva áll, nemes gyümölcsfák árnyékában van a gémes kút, az élek, sőt a ház is elrejtve s hogy már távolról megannyi zöld szigetként látszik minden falu, az „arany kalászu“ határok vagy erdős halmok tengeréből. Már a külső kiállítás annyi látnivalóval fogad, hogy örvendező csodálkozás nélkül egy helységen sem mehetünk keresztül s alig bámultuk ki magunkat az egyik falu utczasorain, uj meg uj helység igényli figyelmünket. A mint itt szokták mondani, egyik faluból a másikba hallatszik a kakaskukorikolás, akkora közelségben következnek egymásután s mégis e parányi kis földet valóságos paradicsommá tudja varázsolni a kitartó szorgalom. A vauti vonaltól alig háromnegyed óra alatt Héjjasfalva állomástól Szitás vagy Székely-Keresztúron vagyunk, hol ugyan csak most van még fejfedezőben a városias külszén, de annál több eredetiség érdekli figyelmünket. A székely városokban különben sem vett még oly nagy mérvet a czivilizácziónak egyenlősitő hatalma, hogy a népélet sajátsága vissza ne tükröződhessék; csakhogy Kereszturon azonkívül még egy sajnálatos alkalom is kínálkozik az ősi szokások tovább gédelgetésére, t. i. az a községi háromság, mely szerint itt Timafalva, Kereszturfalva és Kereszturváros vannak az érdekeknek sokszor nagyon is ellazuló s egyátalán kevés tartékonysággal dicsekvő kötszere által összefoglalva. Ez különben mentség is lehetne Keresztur lakóira, mert ha valamelyik utas megbotránkozik azon az egyenetlen épitkezési módon, mely még a piaczszerben is igen szembeszökő ellentéteket mutat, ráfoghatják legalább, hogy arról a rozzant viskócskáról nincs mit tenniök mert híjába, az csak falu, mig a mellette álló emeletes épület már város s igy tovább. Egy kis baj az igaz, hogy az a falu épen oly felette nagyon betalált ide vegyülni, s így a város összeszedegelését oly nagyon megnehezíti, de legalább mentheti magát az egykor fiúszékbeli „főváros“ most egyelőre vele, hisz maholnap talán a falurész is versenyezni fog a törzsváros építészeti szépségeivel. Keresztur ezen vegyes községi életét különben a lakosság viselete is eléggé tanúsítja, mert valódi székelyes népruhában csak úgy sürög utczáin a lakosság. Vásárain a közel bőröd-ujfalusi székely szombatosokat is megláthatjuk, kiknek szürke darécz pantallénja, bosszura eresztett szakálla s komor mogorvasága legott szembetűnhetik. A közművelődésnek egyébként egy majdnem százados múlt tényezője működik itt, u. m. az unitárius algymnázium. Az „egységhivők” ugyanis eleitől (János Zsigmond fejedelem) fogva nagy számban voltak ezen a vidéken, sőt Szent-Erzsébeten népes iskolával is rendelkeztek. Ez azonban Péchy Simon szombatosságával (1600 első pár tizedében) megszűnvén, az unitáriusoknak egy lelkes ügyvivője. Szabó Sámuel apostoli buzgólkodása úgy termé meg 1796-ban a mostani algymnázium alapját. Szabó fáradhatatlan gyűjtéseit utóda is (Koronke József) törhetetlen buzgósággal folytatván, a tanoda lassanként mostani terjedelmét érte el. Újabban egy jól berendezett állami fitanítóképezde is működik a szerény külsejű városkában. Mindkét intézetben ösztöndíjak és ingyenes tápintézetfélék könnyítik meg a szegény sorsú tanulók haladását , aki ismeri székely népünk szellemi képességét, törhetetlen vasszorgalmát, csak örömmel telhetik el a fölött, ha szegény tanulók javára bákunk alapítványokat. Egyházi és állami életünk nem egy kitűnősége küzdötte föl magát a kunyhók szegényes köréből , a tanodák évi tudósitványai bárkit meggyőzhetnek arról, hogy székelyföldön az ezernyi nélkülözéssel küzdő szegény nép fiai aratják legtöbbször a babért. Az ilyen tápintézetek teszik csak lehetővé, hogy e félmilliónyi nép saját határain kivül is több száz képzett egyént bocsáthat ki, úgy hogy Erdély minden zugában találunk mivelt családot, mely a székely bérezek alól származtatja magát. Ha azért az idegen Keresztúr utczáin egész egyszerű külsejű egyéneket lát is, ne képzelje, mintha azok az értelmi miveltséget merőben nélkülöző parasztosztályhoz tartoznának. Csak szóba kell állni velük s bámulatba ejtő tájékozottságot fogunk kivenni minden mondásukból. Hazánk történetének főbb alakjait, a földirati viszonyokat teljes biztossággal ismerik, odahaza féltékenyen őriznek néhány régi könyvet , még az újabbakból is megszereznek sokat. Igaz ugyan, hogy a választási izgalmak jobbadán a politikai térre irányítók itt az alsó- és köposztály figyelmét is , így a kedveltebb olvasmányok az „Oh nép“féle széllel béllelt tércművekből telnek ki, de legalább megvan a bajlam s az anyag, mely tervszerű népolvasmányok által egészen idomitható volna. Keresztúrtól a Gagy vize völgyén bemélyedve, még eredetibb népélettel találkozunk s minthogy városi érintkezés soha sem marad nyomtalanul, főleg a háztartás belső menetében, jobb is, ha ide fordulunk észleletek végett. Az ut jól mivelt szántók s nyájas halmok közt követi a Gagy patak kanyargó útját Két falun (Csekefalva és Szentábrahám) áthaladva, érjük a tréfás anekdoták hirneves czéltábláját Gagyot. Bár sok ügyefogyottságot akarnak a becsületes gagyiakra rákenni, mégsem lehet tőlük a leleményességet megtagadni. Ki nem hallotta József császár esetét, mikor a gagyi küldöttség írásban kérte ő felsége engedélyét, hogy a kinek szekere nincs , járhasson ott gyalog. A joviális felség nevetve adá meg az engedélyt, melyet állítólag őrá alkalmaztak volna, mikor Gagyon át akart utazni. E falun felül a Gagy vize mellől egy erdős hegyhátra kapaszkodva, jobbra látjuk annak a kerek erdőnek helyét, mely a Maros teréig kilátszódva, sokáig Útmutatója,hívogató jele volt a mezőség felé utazó székelyeknek. A 60-as évek egyikén egy szilaj vihar földretetié a büszke hegyerdő koronáját s a nemsokára bekövetkezett vasúti munkálatokhoz kerültek aztán a gyönyörű tölgyek. Nem is találunk e környékről székelyt, a ki sajnálkozva ne emlegesse ezt az esetet s itt látjuk csak, hogy nincs teljesen igaza a boldogult Eötvösnek, mikor csupán a falu tornyához köti a hazafinságot. A völgybe érve, utunk még mindig azon homokhegyek alatt visz tova, melyekből mázsányi gömbök gurulnak alá, vagy készülnek lehullani. Az egész vidék úgy néz ki, mintha óriások táboroztak volna rajta végig , azok ágyúi szórták volna ide ezen gömböket. Valósággal a hegyek magvai ők, s ha egy helyről kimosta a zápor, utánuk egész oldalok zuhannak le. Az ut is ilyen törmelék görgköveken döczögtet keresztül s a gyötrelmes rázatás után jól esik Etéd utczáján látni magunkat. Tudvalevőleg ez a falu különösen festőileg szép, arányos alkotású népéről híres. Már az az egy körülmény is eléggé mutatja, mennyire megfelel Etéd népe szépségbeli hírnevének, hogy a bécsi világtárlat székely lakházába is innen szálliták föl a külföldiek által megbámult pár embert. Ezek most újra visszatértek a kedves otthonba, s a tűzről pattant Gally Páti váltig emlegeti, hogy mégis csak jobb otthon. Hiába a bécsi tárlaton nem jutott neki akkora kertje s annyi mezei munka, hogy kora reggeltől késő estig elélhette volna vele az időt, s bár a látogatók nagy gyönyörűségére parányi kis udvarát ott is beültette volt nagyszemü bivalypaszulylyal s korán érő kukoriczával, mégis idehaza érzi ő magát ugyancsak elemében. Ideiglenes hitestársa is egész odaadással folytatja előbbi tisztét, a haranghutóságot 8 sokért föl nem cserélné többé kicsiny faluja táját a zajos nagyvilági város pompájával. Elég kár egyébként, hogy a világtárlatra nem választottak volt olyan embert, ki valami iparághoz kiváló előszeretettel viseltetik, mert az ott ülést legalább hasznos tanulmányokra is fordíthatta volna. így például nem egy bámulatos tökélylyel faragó székelyt láttam, kinek szálas termete, formás kinézése bízvást megállta volna a helyet Bécsben is, s a ki szenvedélylyel űzött mesterségét ott talán tökélyre is viheti. Mert hiába, exemplum docet s a székely ember kétségen kívül ép oly ügyességgel utánozhatná a schwarzwaldi készítményeket, mint a baltát, késnyelet, sótartót s más a nép közt forgalomban levő házi eszközöket, minthogy ő mintáit csak a gyakorlati életből veheti. Eteden egyébként az utolsó lakos is némileg rátartó származására. A környékbelieknél műveltebbeknek tartják magukat s ez az arisztokratikus elkülönülés odáig terjed, hogy lehetőleg egymásközt nősülnek. Dicséretekre legyen mondva, az egész falu írástudó népség, milyennel tehát Hermann utódai, a szász atyafiak is alig dicsekedhetnek. Etédre keletről egy csermelyke csörtet be, melynek homokját áradás idején nagy gonddal szokták gyűjteni a benne levő gazdag réztartalomért. Nagyítóin át vizsgálva, a legszebb lazurit és malachit szemecskék látszanak ezen homokban, melynek eredésénél okvetlenül bányászati üzemre alkalmas mennyiségben fordulhatnak azok elé. Ezen falunak neve is föl fog tűnni az etymolog előtt , eredetét Kőváry következő regében beszéli el: Egy atya gyermekeit osztoztatni akarván, saját lakóhelyén megállapodva azt mondá: „én lakom“. Azon a helyen áll ma is „Enlaka“ a fönebb leírt „kerek erdő” közelében. Leszállva a völgybe, legnagyobb fiára mutat „e tied* itt támadt tehát „Eted”. Innen átmentek egy párhuzamos völgybe, hol egyik fiúnak mondáim neked „e kis mód”, mi később „Küsmód“-dé változott át. Valamivel tovább egyik türelmetlenkedő fiát ezzel csitita az atya: neked is „szólok ma“ ! Ott Szolokmát találjuk. Visszatérőleg egy tetőn már Én Iskát megpillantva, az eddig függőben tartott legkisebb fiútól maga az atya kérdé: nem veszítette-e el türelmét, mire az fiúi alázattal válaszoló : „adj ha akarsz“ B ott főn a magasban épült Atyha. Etédről tovább haladva, a Hargitától idáig terjedő trachytőrbe érkezünk be a Atyhánál kétezer lábnyi magasból pillantjuk meg a „Korond“ vidékét. Míg kezdetben az átellenes tetőkön túl, egész Caik-Gyergyó határáig szolgál el láthatárunk, aláfelé haladva lassanként a szűk völgyre szorul egész panorámánk, melynek szűk voltát azonban gazdagon kárpótolják a természetnek ide rejtett ritkaságai. Balra mindjárt magára vonja figyelmünket a Felső Sófalva mögül kiemelkedő parajdi „Sóhegy” tiszta maszk sóanyagával. Az átellenes oldalon nagy növény télen foltok jelölik a sürü közelségben fölbuzgó sósforrásokat. Ezek egyikénél százados lerakodás eredményeként felséges sócseppköveket, évgyűrűkkel tarkázott gipstáblákat gyűjthetünk. A nép találóan is nevezte Csepegőhegynek azt, minthogy szünesszün-