Reform, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)

1874-11-21 / 320. szám

320. szám. A lap anyagi ráazot illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési föltételek: ■Vidékre postán vagy helyben háshoa hordva : Egész évre hásbos hordta . 24 frt I Negyed étre Fél évre 12 frt | Egy hóra . Elajtéhivatal: Belvátron­, l.ll»öt«utcia S. us. a. l. emelet. 6 frt 2 frt V. évfolyam. Szerkesztői irodai Belváros, Lipót-utca a 3. ee. a. I. emelet.^ E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek esek ismert kezektől fogadtatnak e. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat meg­­semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés REFORM politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra ...... 2 frt. Három hóra....................................6 frt. Hat hóra................................. 12 frt. imp­la előfizetési pénzek beküldésére leg oé^szerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A­z EBE'OHM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utola 2-ik sz. a. I. emelet. Szombat, november 21. 1874. Budapest, november 20. A jelen pártalakulás aligha túl fogja élni a jelen országgyűlést. Ma még a régi keretek megvannak, részint megszokásból, részint azért, mert a balközép még a koalícziós alkudozások idején sem szánta rá magát, hogy a középpárt példáját követve a kiegyezési alappal a monar­chia államjogi formáczióját elfogadja; de op­­pozicziója közjoginak lenni megszűnt s föntar­­tani programmját és jelszavait többé a balkö­zép nem képes, mert kihalt benne irántuk a hit , us czélokat tűz elébe a tények kénysze­rítő logikája. Oppoziczió maradt s jövőre sze­retne egy metamiorobozison esni keresztül, melyben közjogi oppoziczióból liberális párttá változzék át, a reménynyel, hogy igy a jövő választásoknál többségre jut, vagy ha nem is, de kormányképessé válik mindenesetre. A Deák-párt sem egy párt többé. A ki­egyezésre nézt egyetért ugyan teljesen, de szu­perált kérdésnek tekinti s egyátalán nem félti a szélső­bal üres deklamáczióitól. A helyzet súlya új irányt, új elhatározásokat követel s ezekre nézve a Deák-pártban egyetértés nincs. Még összetart külsőleg, mert nem akarja az anarchiát. A kormány tobbpárti s a párt nem óhajt kormányválságot, mert fél a zavartól s nem tudja kivel helyettesíteni a lelépő minisz­tereket. Az ország pénzügyi helyzete paran­­csolólag megköveteli, hogy jövő évre a bud­get megállapittassék, bizonyos adótörvények hozassanak, szóval némi stabilitás és jogfoly­tonosság uralkodjék. Erre kell a többség s e többség csak a Deák-párt keretében található meg. Ez is megbízhatlan­, de mégis többet ér, mint az ellenzékre való támaszkodás. Mihelyt a budget megvan — s kétes, vajjon képes-e a jelen országgyűlés tárgyalásain szerencsésen túlesni — a Deák párt elemeiben is a válro­­konságok szerinti külön csoportosulás erősebb megindulása várható s a konzervatív irány nem fog késni a felszínre törekedni. E mellett, a keretek széttörésében neve­zetes szerepe van és lesz a különféle nemze­tiségi képviselőknek, kik jövőre részben mint a magyar állam hívei iparkodni fognak a jö­vendő kormánypárthoz csatlakozni, részint — fájdalom — a nemzetellenes propaganda úttö­rői lesznek. Igen bizonytalan kontúrjai vannak még most a jövő pártalakulásnak, csak annyi lát­ható, hogy a jelen fölosztás meg nem állhat. Ki a képviselő urakkal érintkezik s beszédei­ket hallja, ki nézi és látja, mint keresi minde­­nik magának a helyet, melyet jövőre elfog­laljon , az nem kételkedhetik azon, hogy jö­vőre, az újon­választott ház egészen más föl­osztással bírand s teljesen eltérő elvek szerint és czélok után fog politikát csinálni. De ha magában a házban nem nyilatkoz­nék is az erjedés proc­esszusa oly kétségtelenül és oly mérvben, hogy a tanácskozások sikerét gyakran veszélyezteti s a bizonytalant teszi úrrá kormány és parlament fölött: kivül az országban az elégületlen közvélemény már régen pálczát tört e képviselőház és a jelen pártalakulások fölött s tömegesen sürgeti, hogy más, egészségesebb alapokon képződ­jenek a pártok, olyképen, hogy az ország igaz hasznát lássa az országgyűlés működésének, ne pedig kénytelen legyen meddő vitákat hall­gatni, örökös válságokat látni és rész­törvé­nyek és intézkedések súlyos következményeit elviselni. A mozgalom, mely e tekintetben a vidéken mindenütt észlelhető, a jövő választá­soknál fő tényezőként fog serepelni, s akármit tesznek a központi pártok, a választók aligha fognak az eddig dívott frázisokra hallgatni valószinüleg sok helyütt emanczipálni fogják s magukat az eddigi zászlók és vezetők alól. A közszellem áramlata és az uj választási tör­vény együttvéve gyökeresen át fogják változ­tatni a képviselőház kinézését és teljesen tart­­hatlanná fogják tenni a mostani „hétéves“ pártállásokat. Az uj parlament minden fúzió és koalíczió nélkül új ábrázatot fog adni par­­lamentarizmusunknak; hogy milyent, azt ma persze senki nem tudhatja. Hol az elégületlenség legnagyobb és hol az ellenszegülés felingereltetett, a bérezés Er­délyben else indult meg kívülről és alulról az uj pártalakítási mozgalom. A fogadtatás, mely­ben a kísérlet részesült nem volt kedvező, de a visszhang, melyet keltett, általános volt. Az összes fővárosi sajtó vezérczikkekben em­lékezett meg az erdélyi urakról, kik túl heves modorban és elkeseredett hangon, inkább ne­gativ mint pozitív programmokban megtá­madták a létező „rendet.“ A vidéki sajtón él pedig nemcsak az erdélyin, meglátszott, hogy a mozgalom feltűnést okozott még oly helyeken is, hol Erdély specziális érdekei senkit sem érdekelnek. És ez gondolkozóba ejtheti politikusainkat. Az erdélyi szikra— ez a tanulság — lokális természeténél fogva nem olyan, hogy Magyarországon tüzet eredmé­­nyezhetne, de a gyúanyag föl van gyűjtve Magyarországon úgy mint Erdélyben arra, hogy a legelső alkalom az intelligencziát uj pártalakitási kisérleteknek megnyerje. Nem arról van itt a szó, hogy a régi pár­tokhoz egy uj párt szegődjék, hanem hogy a régi rész pártalakulások megtöressenek. Ez látszik igaz értelme lenni az erdélyi mozga­lomnak is. A formula még hiányzik, mely mint teremtő ige az újat életre szólítja, de a szó, mely a régi hitvallást megöli, ki van mondva. Jobbpárt és balpárt Erdélyben egyaránt az újhoz csatlakozik. Az újságok érvelése a mozgalom ellen nem képes azt elfojtani. Van benne olyan, a­mi hamis, de van olyan, is a mi igaz s ezen igazság igaz marad akkor is, ha eltagadtatik és megcsufoltatik. A kérdésekre, hogy mért keletkezett az uj párt és mit czéloz, megfelelt lapunk teg­napi számában a jobboldali gróf B. A. s ugyanezen kérdésekre a ma érkezett Magyar Polgár­ban a balpárti b. Bánffy Dezső a kö­vetkező fölvilágositásokat adja, természetesen a saját erősen ellenzéki szempontjából: „1867-ben a kiegyezés létrejött, a képviselőház több része helyeselte azt, a kisebbség nem. — Rövi­den ebben van kifejezve a kormánypárt és ellenzék fő eltérése. — És e két jelszó mellé ,jó“, „rósz“, sorakozott az egész ország! E két jelszó választotta el a rokont, szülőt, barátot, e két jelszó hozta össze a különböző nyelvű polgárokat, e két kis rövid szó ér­dekében együtt küzdött a republikánus az abszolu­tistával, a czentralista a dec­entralistával, az autonó­mia híve a bürokratával, egy jelszót hangoztatott a konzervatív a haladó.­­ Ám e küzdelem ezéi­hez nem vezetett, hét év után vettük észre, hogy mig mi az irány fölött vitá­zunk, melyet követni kell, hajónk elsü­­lyed, B mire eldöntjük mi „jó“ mi „rész ®, nem lesz hazánk. — Tehát nem az többé az ellenzék, ki volt, ellenzék mindenki, ki kormányt vál­toztatni akar, ki azt akarja, hogy a jelenlegi rendszer bukjon s oly irány jusson a kormányra, többségre az ország házában, mely rendbehozza pénz­ügyünket, közigazgatásunkat, törvény­kezésünket. Ily ellenzék lesz hitem szerint az erdélyi magyar­ párt, s ha ilyen lesz, czélhoz jut !* Nem szólunk ezúttal az erdélyi sérel­mekről szólni s ezért nem követjük a nemes bárót azon térre, hol azt fejtegeti, az uj párt mért „erdélyi“ és mert „magyar.“ Czélunk volt kimutatni, hogy pártéletünk egy uj stá­diumhoz jutott és pedig nemcsak Erdélyben, hanem egész Magyarországon, úgy a képvise­lőházon belül, mint azon kívül. Csak örülhe­tünk, ha az uj pártalakulások szükségének érzete terjed,é­s nincs, nem lehet kifogásunk az ellen, ha Magyarországon az országos pár­tok iparkodnak magyar jelleget viselni. Ha ez magyar állam, a magyar nyelv és nemze­tiség hegemóniája benne nemcsak természe­tes, de szükséges és nélkülözhetlen. E hege­móniáról lemondottunk az egyenlőség és test­vériség nevében több ízben az utóbbi évek alatt 8 a tapasztalás azt bizonyította, hogy liberalizmusunk e tekintetben nem bírt össze­olvasztó hatással, mint sokan remélték,hanem az állam fölbontására adott szabadságot az állam ellenségeinek. A magyar hegemónia helyreállítása és biztosítása teljes joggal fog­lal helyet a jövő pártjainak törekvéseiben.­­ A felséges királyt és királyasszonyt és a fenséges uralkodó házat mély gyászba ejti Károly Ferdinánd főherczeg halála, a táviró ma este felé hozta meg Budára a hírt, hogy a beteg főherczeg megszűnt szenvedni, Seelovitzi kastélyában Braun mellett hunyt el családja környezetében ma november 20-án délután. Az uralkodó pár, József főherczeg és neje s az összes főherczegek Bécsbe sietnek a fenséges halott temetésére. Az egész nemzet részvéttel kiséri a ki­rály és a királyi család fájdalmát. Károly Ferdinánd főherczeg 1818. julius 29-én született s második fia volt Károly fő­he­rczegnek a hires hadvezérnek s igy öc­cse Albrecht főherczegnek. 1854. ápril 18-án nőül vette Erzsébet főherczegasszonyt, József nádor leányát és Este Ferdinánd főhgj özvegyét, kitől négy gyermeke született, Frigyes, Mária, Ká­roly és Jenő, kik még mind kiskorúak. A bol­dogult főherczeg nyugalmazott lovassági tá­bornok volt s régóta betegeskedett. Utolsó betegsége fölötte kínos volt és reménytelen. A halálra rég elő volt készülve. Nyugodjék békességben s legyen áldva emlékezete. — Ghyczy Kálmán, minthogy a budgettárgya­­lások befejezését karácsonyig nem remélheti, legkö­zelebb indemnityt fog kérni a törvényhozástól.­­ Az egyenes adóknál jelenleg létező adó­hátralékok összege, a pénzügyminiszternek az adó­ügyi bizottságban tett egyik nyilatkozata szerint, mintegy 32 millióra megy. Ezen összeg alig vala­mivel kevesebb annál, a­melyet a magyar kormány 1867-ben átvett. Harmadév előtt még milliókkal volt kisebb, s csak az utolsó két év alatt emelkedett a föntebbi összegre.­­ Mint értesülünk, a kormány munk­ácsi püspöknek Pankovics helyébe Pásztély János marmarosi püspöki helyettest fogja kinevezni. Ez kétségkívül a legjobb választás, melyet tehetett a melyért Bittó és Trefort miniszterek megérdemlik a köszönő elismerést. A ki tudja, mily fontos állomás a munkácsi püspökség úgy a magyar állami, mint a katholika egyház szempontjából, tekintve hogy ama püspöki megyében a pánszláv agitáczió egyaránt for­dul a magyar nemzet és a ruthének vallási uniója ellen; a ki ismeri a fegyelmetlenséget, mely ama dioeczezia papsága közt lábra kapott s a káptalanba is befészkelte magát , annak nagy megelégedésére fog szolgálni, hogy a kormány nem hagyja sokáig betöltetlenül ezen püspöki széket és hogy oly ki­próbált magyar hazafira ruházza az egyházi méltósá­got, minő Pásztély ur. Kívánunk sok kitartást és sikert a kinevezendő uj püspöknek nehéz feladatai megoldásában s biztosítjuk a kormányt, hogy ezen és hasonló tettei bizalmat keltenek nemzetiségi politi­­ka iránt. — A megyei háziadóról szóló törvényja­vaslat, melyet a belügyminiszter a képviselőház mai ülésén nyújtott be, két fejezetből áll. E javaslat szerint a vármegyéknek, székeknek, kerületeknek és vidékeknek az 1870. XLII. t. sz. által biztositott önmegadóztatási joga 1875-ik év julius 1-től fog életbe lépni. A közbiztonsági költségek a tényle­ges szükséglet alapján ezentúl is az állampénztárból fognak fedeztetni; a közigazgatási, árva- és gyámha­tósági egyéb költségek fedezésére a megyei törvény­hatóságoknak az 1. § ban megjelölt határidőn túl az eddigi tényleges szükséglet fele az állampénztárból segély gyanánt fog kiszolgáltatni. Ez államsegélyt túlhaladó összes közigazgatási, árva és gyámható­sági költségeiket háziadó kivetése utján a törvényha­tóságok fedezendik. A háziadó a törvényhatóság te­rületén fizetett egyenes államadók után százalékokban vettetik ki s az államadóval együtt szedetik be. A háziadó az egyes adófizetők egyenes állam­adójának 10%-át felül nem haladhatja. Az államsegély a törvényhatóságoknak előleges havi részletekben fog az állampénztárból kiszolgáltatni. A törvényhatóság által kivetett háziadó pedig a törvényhatóságoknak a székhelyen levő adóhivatal által utólagosan minden hó 5-én azon arányban ada­tik ki, a­melyben a törvényhatóság területén fizetendő egyenes adók az előző hónap alatt befolytak. Azon esetre, ha az államadó valamely nagyobb mérvű csapás folytán hosszabb időn át egész vidé­keken be nem szedethetik, s e­miatt a megyei háziadó sem folyik be, a törvényhatóságok a kormánytól elő­leget kérhetnek, melynek megadása iránt a bel- és pénzügyminiszter határoz. Azon megyei törvényhatóságok, melyek meg­állapított államsegélyen felül közigazgatási szükség­leteiket a területükön fizetett egyenes államadó 10%/o ának kirovásával sem képesek fedezni, más tör­vényhatóságokkal egyesitendők; ilyenek Árva, Liptó, Turócz, Torna, Ugocsa, Kraszna, Zaránd és Felső- Fehér vármegyék, Kővár és Naszód vidéke, Maros, Aranyos és udvarhelyszékek. Ezen egyesítés iránt külön törvény fog intézkedni. Az 1875 évi államköltségvetésbe fölvettS 080,000 frtból fedezendők a törvényhatóságok közbiztonsági költségei az egész évre , azok közigazgatási, árva- és gyámhatósági költségei pedig az év első felére. Ezen összeget az egyes törvényhatóságok közt a tényleges szükséglet alapján a belügyminiszter osztja föl. —­ A Deák-párt szombaton, november 21-én délután 6 órakor értekezletet tart. A véderő-bizottság szombaton, november 21 én délelőtt 10 órakor ülést tart. — A képviselőház hétfőn, november 2S-án délelőtt 10 órakor ülést tart. A kormányzóságnak ez eszméje tulajdonképen na­gyon korcsszülött, s alapjában a nemzeti képviseleti rendszerbe ütközik. A képviselőháznak egy harmada tehát mintegy a fejedelem képviseletét képezi, és mi­vel e rész intelligensebb, az ügyek vezetésében járta­sabb és szakszerűleg képzettebb a nép tulajdonképeni képviselőinél, a kormány nézeteit mindig keresztül­vinni segítheti. Noha a nemzetgyűlésnek ily módon való összeállítása nem épen felel meg az alkotmá­nyosság lényegének, a kormány nem tehet ellene semmit, míg az alkotmánynak alkotmányszerű meg­változtatását nem eszközli. Elkészítette tehát a jelöl­tek névsorát , a fejedelem jóvá is hagyta, de minő je­löltek ezek ? Mindenekelőtt oly neveket lehet a névsorban látni, kik Miletics prófétának szolgalelkü apostolai és legfeltétlenebb pártolói. Ott van az emberek közt az is, ki épen most kezd meg egy hosszabb czikksoro­­zatot a Zasztava-ban, a legnagyobb­ dühvel és szen­­­telenséggel kelvén ki a Marinovics kabinet ellen. Mi­ként lehet egy Kujancsics, ki Mihály fejedelem gyil­kosának, Radovanovics ügyvédnek oly sok érdemet tulajdonit, mint majdnem Jézus Krisztusnak, IV. Obrenovics képviselője ? Ott van a névsorban to­vábbá egy bizonyos Gruics, az 1865. évi omladinista Bzkupstina elnöke, az az ember, ki folytonosan ös­­­szeesküvéseket teremtett III. Obrenovics ellen, a azon kivül mindenféle mocsokkal be van szenvezve. Az embernek önként fölmerül a kérdés: mit akar­hat Marinovics egy Kujuncaicacsal, Miletics barátjá­val, egy Gruicscsal, Majtorovics barátjával, ki 1868. halálra ítéltetett és főbe is lövetett, s más hasonló demagógokkal ? A kormány úgy látszik maga körül akar cso­portosítani minden szinü embereket, s ez által pedig valóságos barátait taszítja el magától. Mihály feje­delem is ugyan a politikát követte és az eredmény a topsideri katasztrófa volt. Marinovics ugyan nem idézne elő katasztrófát, de kormányának sírját ássa meg, mert új szövetségesei arra fognak törekedni, hogy mielőbb megbuktassák kabinetjét. A Pancsevácz természetesen égre-földre dicséri a kormány e tettét, pedig nem hagyható figyelmen kívül e lépésnek kö­vetkezménye is, mely könnyen a külfölddel való jó viszony megváltozását idézhetné elő. A nemzet el­löki magától a vereseket, s a kormány magához csa­tolja —■ minő ellenmondás ! Meglátjuk, hogy a kor­mány e ballépésének rész­következményei nem fog­nak-e már legközelebb is nyilvánulni a szkupstinában. Bécsben azt híresztelik, hogy a hitelinté­zet bizonyára megalapítja a­­ Szerbiában tervezett nemzeti bankot, s a vasutat is kiépíti. Egész bizton­­sággal mondhatom, hogy a vasútról még szó sincs, a bankot illetőleg pedig a hitelintézet ugyan folytat tár­gyalásokat a kormán­nyal, de ezek még nem vezet­hetnek eredményre, mert az egész ügy a szkupstiná­­tól függ, mely pedig nehezen fogja megengedni, hogy a nemzeti bankot a béczi konzorczium alapítsa meg. A szerb kormány ballépése. (A MarinoTroa kabinetnek egy vessélyes lépése. A szerb nemzeti bank.) [Saját levelezőnktől.] Belgrád, november 17. A Marinovics kabinet hasonlóan minden kor­mányhoz, mely inog a határozottság és a kompro­misszumok utáni törekvések közt, maga magát akarja megrontani. Míg külügyi politikája minden komoly hazafinak osztatlan tetszésével találkozik, addig a belügyekben való kapkodása a megérdemlett megro­vásban részesül. A megejtett átalános választások óriási többsé­get biztosítottak a kormány részére. Még oly embe­rek is, kik névvel és egy kis érdemmel is bírnak, megbuktak, ha a közvélemény olyanoknak jelölte ki, kik a minisztériumnak opponálni fognak. A nemzet nem akar akadályokat gördíteni azon férfiak törek­vései elé, kikről reméli, hogy keresztülviszik az er­kölcsileg és anyagilag mélyen alásülyedt Szerbia újjáalakítását. E pillanatban azonban a kabinet maga kezdi sajátkezűleg és minden ok nélkül aláásni po­­ziczióját. Az alkotmány szerint a fejedelemnek joga van a szkupstinába 33 képviselőt nevezni ki; ezek mintegy a felsőházat képezik, de in partibus infidelium, azaz a népképviselők közt. Ezek úgy, mint amazok ugyan­­egy teremben ülnek, s ugyanazokkal a jogokkal bírnak. A bü­ntető-törvénykönyvi javaslatról: Tisztelt szerkesztő úr! Azon kiváló érdek, melyet becses lapja a büntető-törvénykönyvi javaslat sorsa iránt kezdettől fogva tanúsított, bátorít arra, hogy ennek átalánosabb szempontok tárgyalására hivatott hasábjain kérjek tért egy tán kissé nagyon is szakemberi részletekbe mélyedő vé­delem számára, a­melyre egy szaklap állítóla­gos szakemberének a javaslat ellen intézett támadása által érzem magamat indíttatva. A Jogtudományi Közlöny idei 46-dik számában ugyanis D. S. úr a javaslattal foglalkozván, ennek 65. és 127. szakaszai között oly botrányos, ki­rívó ellenmondást talált, melyet elegendőnek tartott annak indokolására, „hogy a képviselő­­ház oly utasítással adja vissza (a törvény­javaslatot) az igazságügyminiszternek, hogy a legközelebbi országgyűlés elé egy revideált javaslatot terje­s­s­z­en“. Bizonyára merész ez indítvány önmagában véve is, de még merészebbé lesz a kihívó hang által, melylyel D. úr a tudomány szolgálatában megőszült tanára, az igazságügyminiszter ellenében a keztyüt fölveszi, s a melynek önhittségével csak a támadás tudományos apparátusának selejtessége áll arányban. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk azt, a­mit D. S. ur .Iliit, az fog kitűnni, hogy a javaslat készítői teljesen urai voltak a tárgynak, melyre vál­lalkoztak,­­ hogy D. S. úr a dilettantizmus rögtönzé­sével és merészségével ítélt oly tárgyak fölött, me­lyeket még csak megközelítőleg sem ismert. Miben áll ugyanis az oly könnye­dén s oly határozottan odavetett botrá­nyos ellenmondás a két szakasz között? A 65 §■ az átalános részben foglaltatik, s a ■äbn­äl A REFORM TARCZA.1A. Hajótörés a levegőben. — Jules Verne legújabb müTB. — Jules­­ Verne legújabb műve bizonyára még in­kább felkeltendi az olvasó közönség érdekét, mint a nemrég ugyané szerzőtől megjelent „Docteur Ox “, melyet lapunkban szintén ismertetünk. A „Docteur Ox“-ban túlsúlyban volt a humorisztikai elem s így inkább alkalmas arra, hogy az olvasó hálás elismeré­sét kivívja. Ez utóbbi műben azonban két tényező működik közre egy s ugyanazon czél elérésére; oly két tényező, melyek ritkán tévesztik el a hatásos ered­ményt. A légi utazások iránt az érdekeltség, — az azokban való részvétel eleitől kezdve a társadalom minden rétegében igen élénk volt; az ember küz­delme pedig a nyers természeterők ellen, a leküzd­­hetlenneknek látszó akadályok s veszélyek fölött való diadal mindig érdekes dolog volt s kiválólag alkal­mas az olvasó figyelmének feszültségben tartására. Mióta Robinson Crusoe kalandait ismerjük — s ugyan ki ne ismerné azokat? — azóta átalános elő­szeretet látszik uralkodni magános, elhagyott szige­tekre tévedt utasok iránt, s ezért már maga a czim: „L’ile mystérituse* bizonyos vonzerővel bir. Éhez kell még vennünk, hogy e mű oly behatólag — mond­hatnék a tulságig részletesen van írva, — hogy min­dig ezt kell képzelnünk, a szerző oly földrészről ir, melyet maga személyesen beutazott s átkutatott. Egyébiránt Jules Vernénél e világos előadás sem szokatlan jelenség s a ki e szerzőtől csak egy művet, pl. a „Pays des fournires“-t (A bundák ha­zája) olvasta — melyet közelebb bü fordításban la­punk tárcsájában fogunk közleni — ugyan igy fog nyilatkozni. Előadása oly friss életű, hogy mi önkén­telen is a szerző személyes tapasztalataira vis­szük vissza az egyes b­rit kalandokat. Arra az említett szigetre vet ki egy éjjeli orkán 5 léghajóst, kik a tengeren át menekülni akartak. A széttépett léggömb egyes részeit elnyelik a hullámok. A kis társaság következő tagokból áll:­­ Smith Cyrus, egy derék tanult katonatiszt § mérnök, Spilett Gedeon újságíró s a „New­­ Tork Herald“ tudósítója, Nab néger. Smith szolgája s Pencroff tengerész, ki néhai kapitánya 15 éves fiával teszi meg a veszélyes utat a tengeren. E fiú New Jersey-ből való s Brown Harbert-nek hívják. Az északiak harcza közben a déliek ellen Smith Cyrus elfogatott s Richmond városba bellebbezték. Nem volt szűk börtönbe csukva, szabadon járhatott kelhetett a városban a többi foglyokkal egyetemben, mert hisz a város maga oly jól volt őrizve, hogy szö­késre még csak gondolni sem lehete. így ismerkedik meg Smith Gedeonnal, kinek ép úgy, mint neki, egyéb vágya sincs annál, hogy elvesztett szabadságát bármi áron ismét visszanyerje. Pencroff tengerésznek jutott a feladat, balsor­­sosait igen regényes után a fogságból kimenteni. Pencroff északam­erikai születésű volt; egyébként nem igen jellemzi szerző; egy napon összetalálkozott Smith-tel , általa a többiekkel is ismeretségbe jött. Miután Pancreff meggyőződött róla, hogy a fog­lyok minden áron vissza akarják nyerni szabadságu­kat, kinyilatkoztatta előttük, hogy ez igen könnyen lehetséges s pedig egy léghajó segítségével, mely lég­­utazásra teljesen felszerelve készen áll Richmondban. Richmondban ugyanis egy Forster Jonathan nevű ember lakik, ki a kormányzónak azt az ajánla­tot tette, hogy ő léghajó segélyével Lee tábornokhoz akar utazni, nála az ostromzárolt város felmentését megsürgetendő. A kormányzó elfogadta az ajánlatot. Készíttetett egy léghajót s azt Forster rendelkezése alá bocsátotta. De márczius közepén oly kedvezőtlen időjárás volt s a viharok oly gyakoriak voltak, hogy a vállalkozó szellemű Forster nem látta tanácsosnak a jégbe szállani. E körülményre alapítják a foglyok szökési tervüket s elhatározzák, hogy márczius 19. s 20 ika közti éjjelen a léghajóval elmenekülnek. Nevezett időben esti 10 órakor mind az öten megjelennek a helyen, hol a léggömb jól megerősítve horgonyoz. Az utczák néptelen­ek s a sötétség oly nagy, hogy egymásra is csak szavukról ismernek ; igy nincs sok okuk félni a fölfedeztetéstől. A legna­gyobb csendben s szótlanul beszállnak a léggömb alatti ladikba. Ekkor a ladikban kutyaugatás hallik . Top, Smith kutyája széjjeltépte lánczát, hogy urán’ ki elhagyni akarta őt, kövesse. , Smith mérnök attól tart, hogy ha a kutyát ma­gukkal viszik, ezáltal a ladik terhe veszélyesen meg­­nagyobbittatik, de a könyörületes Pencroff a ku­ka elvitele mellett van; a homokteherből néhány zsákot kidob a ladikból s eloldja a horgony kötelet. A gömb fölemelkedik s miután néhány ház tetőpárkányzatát végigdörzsölte, mind fölebb s fölebb száll a mérhet­­len magasba. Jó magasan lehettek már, midőn orkánszerü szélvész ragadja föl a hajót s villámgyorsan röpíti át a száguldó felhőtömegeken. A léghajó négy álló na­pon át rohan a légben, mialatt sűrű, átláthatlan köd véve körül. Az utasok még az iránt sem tudnak tisz­tába jönni, hogy hát tulajdonképen éj van-e, vagy nappal, semmi fénysugár vagy nesz nem hatol föl hozzájuk a magasba, melyből megtudhatnák, hogy lakott vidékek közelében járnak. Végre az ötödik napon kitisztul az idő s ők nem csekély ijedtségükre azt veszik észre, hogy végetlen tenger fölött röpülnek irtózatos sebességgel. Következő rövid párbeszéd jellemzi találón a helyzetet: — Emelkedünk ? — Nem, ellenkezőleg ereszkedünk ! Sőt mi több, Cyrus úr, mi esünk ! — Az isten szerelmére, dobjátok ki a terhet! — Az utolsó zsákot már kiürítettük ! — Emelkedik a léghajó ? — Nem ! — Mintha hullámok zajlását hallanám . . . — Alattunk a tenger zúg ! — Alig lehetünk még 500 lábnyira fölötte! A szerencsétlenek valóban a legborzasztóbb helyzetben vannak. A gömb egy helyen megszakadt, a gáz kitódul a résen, melyet betömniök már lehetet­len. Csak az által, hogy minden terhet kidobnak a ladikból, közte 10,000 darab aranyat, képesek magu­kat mág pár óráig a légben föntartani. Végre az utolsó mentőeszközhöz folyamodnak. A ladikot a tengerbe kell dobni. Mind az öten, sőt a kutya is a kötálhálózatba menekülnek s a ladikot tartó köteleket eloldják. A ladik a hullámokba hul s a gömb a rajta levőkkel ismét emelkedni kezd. A szerencsétlenek kétségbeesetten tekintenek le az őket elnyeléssel fenyegető hullámsírba, miközben a gáz folyton kifelé tódul a gömbből, mely pety­hüdten mind lejebb száll ismét. E pillanatban a kutya, mely ura mellé kúszott a kötélhálózatba, halk csaholást hallatott, mi Smithet arra engedi következtetni, hogy az eb bizonyára észrevehetett valamit. Ugyanabban a pillanatban valamelyik elkiáltja magát: „Föld!“ Messze, mintegy órányi távolságra előttük, megpillantják a rég óhajtott szárazföldet. Vajjon kibirja-e addig a léghajó? E gondolatra mind­­annyiuk szive elszorul. Félóra múlva a léghajó egészen a tenger színéig leszállt, s a hullámok jobbra-balra hányták őket. Egy óriási hullám végre még egyszer a levegőbe dobja a gömböt s a rajtalevők, daczára hogy a kötélhálózatba s egymásba fogóztak, a tengerbe hullnak ; de ugyan e hullám fölkapja a szerencsétleneket s kidobja őket a közeli partra. Midőn hosszas kábulságból magukhoz térnek, borzadva veszik észre,­­hogy közülök egy hiányzik. Az elveszett Smith Cyrus volt, az általuk önként választott vezető a kutyája Top. A hű néger kétségbeesvén ura elveszte fölött, meghatóan van ecsetelve. Nab búcsút vesz társaitól s elve­szett ura keresésére indul. A többi menekültek együtt maradnak s nagy bajjal végre sikerül tüzet rakniok. Két nap múlva éjnek idején kutyaugatás ébreszti föl őket álmukból. Top, Smith kutyája nyomukba akadt s hangos ugatással csalogatja őket a sziget helyébe, majd megáll, hátratekint követőire, majd tovább fut, midőn meggyőződik róla, hogy a három férfi nyomban követi. Járatlan utakon, kősziklákon át haladnak egész éjen keresztül, míg a nap feljön s Top egy szikla­barlang nyílása előtt megáll. A barlangban a négert látják Cyrus teste mellett a földön térdepelni. A sze­gény Nabot iszonyúan megviselte a bánat s a nél­külözés, alig hasonlított már emberhez s már el is határozta volt, hogy itt hal meg ura mellett. Eközben Spilett azt az örvendetes fölfedezést teszi, hogy Smith nem halt meg s miután többféle kísérletet tettek uj életre fölélesztésére, sikerül őt megmenteniök. A mó­dot, melyen ez történik, hogy kisérik azután a két szerencsétlent elhagyott tűzhelyükhöz, hol a nagy bajjal élesztett tüzet kialva találták, hogy élnek to­vább s daczára minden műszer hiányának, hogy szer­zik meg maguknak nem csak a legszükségesebbeket, de néha a hasznost s kellemest is, mindez igen rész­letesen van leírva s élénken emlékeztet Robinson éle­tére , annyival érdekesebb az olvasónak, mert e leírások Jules Verne rendkívüli jártasságát a fiziká­ban és vegytanban ragyog­atják Ily viszonyok közt tölti el a telet az öt mene­kült jobban, mint a­hogy előre gondolá; a mű első kötete pedig érdekes fölfedezéssel végződik. A föl­állított csapdák egyikében egy nap pézsmasertést fogtak, két malaczával együtt. Örömük kimondhatat­a­lan volt , Pencroff meg­ Nab azonnal hozzá is láttak ritka elvet nyújtandó pecsenye elkészítéséhez. Midőn a pecsenye a primitiv teritékü asztalra került s mindnyájan hozzáláttak az evéshez, Penkroff egy­szerre csak elkiáltja magát s azt mondja, hogy a pecsenyében valami kemény tárgynak kell lennie, mert egy foga kitört, midőn a kemény tárgyba ha­rapott. Ez a kemény tárgy pedig nem volt kavics, mint a­hogy előre gondolák, hanem kis puskagolyó, mely körülményből következtethették, hogy kivülök a szi­geten mások is laknak, s pedig valószinüleg a déli részen, hová a menekültek még eddig nem jártak kutatni.

Next