Reform, 1874. december (6. évfolyam, 330-358. szám)

1874-12-03 / 332. szám

332. szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben hhKhoa hordva : tégési éTre hát hol hordva Fél évre A lap anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők. 24 M I Negyed évre , , . . . 6 frt 12 frt I Bg7 hóra.............................2 frt Kladdhivatal ISelTAron­. M. a. 1. emelet. REFORM V. évfolyam. Szerkesztői iroda”: Belváros, Lipót-utona 2. sa. a. I. emelet. A lap szellemi részét UletS minden közlemény a szerkesztSidghe B­intdsendo> Bémentetlen levelek csak rámért kesektől fogadtatnak el. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat meg­­semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés 9?REFORM politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra...................................2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt.­­ Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A .REFOEM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utcza 2-ik 67. a* 1. emület. ?? Csütörtök, deczember 3. 1874. föllépéssel terhein is jelentékenyen könnyít­hetne, s világosságot vivén a sötétségbe, job­ban látnáfk ugyan a veszélyt, de a vészből ki­mentő utat is: bátrabban és biztosabban kö­vetnék őt, midőn bátrabban és biztosabban látjuk elül menni. = A Mandics Tivadar közoktatásügyi osz­tálytanácsos úrtől közölt hirUnka­t egy igen tisztelt barátunk olyképen módositja, hogy a nevezett úr nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt indult el hosszabb szabadságidejűre. Arról, hogy vissza fog-e térni állomására vagy sem, tudósítónk még nincsen értesülve. Tény, hogy a szerb ügyekben egy hő óta történt nevezetesebb dolgokról már az illető minisz­tériumnak egy más előkelő hivatalnoka referált. Tény végre az is tudósitónk szerint, hogy Mandics urnak magának is régi óhajtása volt visszavonulni sokat ostromolt állásáról s egyetlen fia halála ez óhajtást közelebb vitte az elhatározáshoz. Budapest, deczember 2. Midőn „számoljunk a lényekkel“ czim alatt egy kis fekete pont — akkor vakandok­­turásnak neveztük, — egy kis egérfarknyi, alig húsz sorból álló czikkecske képében igen tisztelt laptársunk a Napló láthatárán föltűnt, alig hihettük, hogy — mint a­hogy a regény­­beli tengeri utazók viharja támadni szokott — e kis fekete pontból nagy áradata keletkezzék a czikkeknek. A kis egérfark végén egy monstruózus nagy egér volt, s tisztelt laptár­sunk még ma is „számol a tényekkel.“ Sorai­ból ugyan kirí, hogy a gazda nélkül számol; de ha logikája s következtései, melyek nincse­nek, nem is, a buzgalma, a melylyel számol, min­denesetre elismerést érdemel. Nem lesz talán felesleges a múlt napok krizisteli izgalmaihoz, melyek megindításához e tényekkel számoló is járult, s melyek tán csak azért lapultak meg egyelőre a bokorban, hogy legközelebb az indemnitás kérdésére új erővel kitörjenek, egy kis epilógust irni. Nem tudom, feltűnt-e a közönségnek, hogy az, a­kit egy esetleges válság legköze­lebb érint, legkevésbé került e válságos szó­vita közben szóba. Ez a valaki Ghyczy Kál­mán, a mi töviskoszorús pénzügyminiszterünk. A­mennyiben helyzetünk nehézségeinek tisz­tán pénzügyi jelleme van, nyilván­való, hogy az esetleg beállandó válság tényezőit ezen a mezőn kell keresnünk. Csak abban az eset­ben és másban semmi esetre sem fog az or­szág békén a nyakára venni egy válságot, ha Ghyczy Kálmán egy napon ki fogja jelenteni: itt vagyok, nem bírom tovább. Politikai okok­ból, baloldali vagy konzervatív ambíc­iók kielégítése kedvéért sem oka, sem szüksége nincs az ojságnak arra, hogy mostani helyze­tét egy válság bonyodalmaival, tárgyi, sze­mélyes és erkölcsi nehézségeivel qvalifikálja. Ghyczy Kálmán tehát a kérdés központja; az ő fizikai és akaratbeli erejében rejlik a helyzet súlypontja. Az ő állását, az ő maga­tartását kell tehát szemügyre vennünk, ha a „tényekkel számolni akarunk.“ Ezt ignorálni és jajveszékelni, nem lehet föladata a komoly public­istának. Hogy mily reális érték az országra nézve Ghyczy Kálmán hivatalvise­­lése, azt a jövendő fogja kideríteni. Hogy mo­mentán helyzetünkben annak idejében mily erkölcsi érték volt, az ma is világos előttünk. A mostani minisztériumot hivatalában meg­előzött mohamedánus kormány, mindenki jól tudj­a, mindvégig nem tudott Kerkapoly lemon­dása után pénzügyminisztert kapni. Bittó föl­léptével a színre, kinek sikerült az üres tár­­czára gazdát keresni, Ghyczyt a pénzügymi­niszteri székben oly bizalom köszöntette, mely­nek pártját kell keresni. Mily alapja volt e reménynyel teljes föllélegzésnek, helytelennek tartanók most feszegetni. Bizonyos az, hogy nálunk rendszerint nem lényeges tulajdonsá­gok fogják meg a rokonszenvet s szívesen vá­lasztjuk ki hajlamaink szerint azt, a­kire sor­sunkat bízzuk, mint ridegebb ítéletünk sze­rint. Ez egyik forrása a mi sok csalódásunk­nak és végzetes sűrűséggel ismétlődő krízi­seinknek. Ghyczy Kálmán miniszteri kinevezését itthon átalános vérmes bizalom, a külföldön papírjaink rég látott bausse-ja köszöntötte. Mindenki sok megfontolás nélkül megható hazafi áldozatnak nevezte, hogy a kenyere ja­vát rég elköltött férfiú öreg napjaira kész a hazának ily erőt, egészséget — s a tapaszta­lások után félünk — hírnevet is emésztő szol­gálatára vállalkozni. A reményben, a lelkese­désben addig tartott, a­míg tettekre nem ke­rült a sor. Míg szóval lehetett győzni, addig mindenki hajlandó volt reménykedni. Mi­kor Ghyczy előállott javaslataival, fagyasztó baissere szállt alá fölmelegitett bizodalmunk, s csakhamar egy krízis barczi kiáltozásában reagált. Ezzel nem tartoztunk Ghyczynek. Az országnak nem szabad egy ily emberrel tré­fálni, azzal, a­ki nehéz körülmények közt egyetlen jelöltje volt, s mint egyetlen, haj­landósága ellenére is elvette a neki nyújtott keserű poharat a nemzet kezéből. Vele szem­ben, bármily forrásból vagy esetből eredt le­gyen, az utolsó napok krízis­csinálása még akkor is meggondolatlan és bántó hamarko­­dás lett volna, ha nem várna feleletre a kér­dés, hogy hol van hát a férfin, a kinek kezébe leteszik a tárczát, melyet Ghyczytől eképen elvesztek. Kinek van azok közül, a kik a vál­ságot erőszakolták, pénzügyminisztere in petto, és azok közül, a kiknek van, melyiké válik be egyszersmind a nemzet jelöltjének is? Midőn azonban az egyik félhez intézvén szavunkat, azt mondjuk, hogy nem illik a nemzetnek Ghyczyvel tréfálnia, meg kell a tételt egyszersmind fordítanunk. Nem szabad Ghyczy Kálmánnak sem a nemzettel való dol­gát tréfára vennie. Mert kétségtelen az, hogy maga is adott az utóbbi napokban kitört vi­harnak táplálékot. A mód, a­hogy javaslatait képviselte, a bizonytalanság, a határozatlan­ság, az a skeptikus rezignáczió, melyet az adó­ügyi bizottság támadásaival, javaslataival és nem ritkán nagyon is aprólékos izgágáival szembe állított, kijózanítólag, mondhatnék le­­verőleg hatott azokra, a­kik e bizottság mű­kriflés itt bátor, elszánt szó nem hangzott el e tár­gyalások alatt a pénzügyminiszter ajakáról. Magatartása nem az ostromolt javaslatok vé­dőjét, hanem egy súlyos bűnökkel vádoltat mutatta a szemlélőnek, a­kinek legfőbb argu­mentuma az, hogy „mossa a kezét.” Javasla­tai elég radikálisak voltak arra nézve, hogy fölismerjük rajtuk pénzügyi nehéz helyzetünk bélyegét, de maga a pénzügyminiszter nem ta­lált alkalmat arra, hogy beléjök vetett hitével a bizottságnak s az országnak imponáljon. Ma sem vagyunk abban a helyzetben, hogy tud­juk, melyek a javaslatok közül azok s melyek a javaslatoknak ama pontjai, melyekhez sike­rei reményét s e reménynyel állását is köti. Az ebbeli bizonyosság igen fontos tényező ily időben. S tán maga a kormány is, Ghyczy Kálmán kollegái e bizonyosság nélkül vannak ma is még. Nem szeretnők a kelleténél tán nem kí­méletlenebb szavunkkal zaklatott pénzügy­­miniszterünk apadó kedvét fogyasztani. De szükségesnek látszott kiemelni, hogy a hely­zet súlya az ő vállán pihen s a kibonyolitás fonálvége is az ő kezében van. Fájdalommal látjuk kedvét és erejét a rendkívüli munkában enyészni, de mivel his­szük, hogy erélyesebb . A delegácziók, mint bécsi falilapokban ol­vassuk, a közös kormány szándékához képest jövő évi márczius elejére fognak összehivatni, ezúttal, mint tudva van, Bécsbe.­n. A katona - elszállásolási ügy törvény­hozás8i rendezése tárgyában közelebbről is több tör­­vényhatóság — nevezetesen S­o­p­ron, Komárom és Somogy megyék, a Hajdúkerület és Kecskemét város — intézett kérvényt a képvi­­selőházhoz. Sopron megye előadja, hogy „a katonáknak az egyes lakosoknál beszállásolása a nép vállaira minden terhek közt a legsúlyosabban nehezedik, hogy ezen, a családok legbensőbb viszonyaiba beható teher­től való szabadulásért a nép legutolsó filléreivel is kész volna áldozni, s mégis az ügynek rendezését sürgető szava sem a képviselőházat, sem a kormányt nem indította eddig arra, hogy ezen elosztásában arány­talan sérelem mielőbb orvosoltassék.^ — Komárom- TM ®­S y ® n­em szándékozik ugyan a nemzeti haderő — honvédségünk — két zászlóaljának s egy huszár­századának területén á­lomásozása ellen panaszt emelni“, de kiemeli, hogy ,az állam területének egy ötödét sem tevő dunántúli megyék s Pozsony és Esztergom 10 ezred beszállásolásának súlyát, az or­szág összes többi része pedig a társországokkal együtt csak 12 ezredét viseli, minek elkerülhetlen következménye ama résznek túlterheltetése.­ — Somogy megye teljtartalmulag magáévá teszi Kom­árom fölterjesztését. — A Hajdúkerület pedig kéri „ezen az országnak számos polgára által sajnosan érzett nagy tehernek az igazságos arány behozatala által leendő könnyebbitését.* — K­e­c­s­k «V« ^ ^ .P.M­i A^£ á 1 X— L.­­.w«. « T kénytelen tapasztalni, hogy indokolt előterjesztései­nek daczára, súlyos terhei nemcsak nem enyhittetnek, hanem az elviselhetlenségig fokoztatnak. Nem vonja ugyan kétségbe a honvédelmi minisztérium jóakara­tát, de mert a közös hadseregbeli katonaság elhelye­­zése a közös hadügyminisztérium, illetőleg az orszá­gos hadfőparancsnokság által intéztetik, ezek maga­tartásán minden jóakarat megtörik, s a város túlter­­heltetése annyira súlyosodik, hogy annak mérséklését már csakis a katonatartási közszolgálat mielőbbi tör­vény általi szabályozásától remélheti­k . A jogügyi bizottság mai ülésében T­e­­leszky a perrendtartás módosítása tárgyában be­terjesztett törvényjavaslat előadója, hosszabb előter­jesztésben fejtegeti a törvényjavaslat elvi hiányait. A sommás tárgyalásra nézve óhajtja, hogy a jegyző­könyvi eljárás első instancziában vagy a szóbeliség felsőbb instancziában is hozassék be. A jogorvoslati rendszernél óhajtja a jelen semmiségi panaszrendszer mű­ködését, r­ oszalja a külön alaki elintézés lehetősé­gét az anyagi elintézés instancziái mellett; ennek folytán javasolja megszüntetését a külön semmitőszék­­nek s egyesítését a legfőbb itélőszékkel; sommás ügyben legyen apelláczió uj bizonyíték megengedése mellett és egy második végleges stpelláta; a rendes perben pedig egyszerű három instanczia. — Ha több költséggel járna az uj rendszer, ezt inkább bélyeggel és illetékek fölemelésével kész fedezni. — 50 frton aluli, becsületsértési és mezei rendőrségi ügyeknek a közigazgatáshoz utasítását kívánja, fönmaradván a törvény útjához fordulás extra dominium a sérelmet föltevő félnek. Kéri az átalános diskussziót ezen el­vek fölött. P­a­u­t­e­r a sürgősséget tartja legfontosabbnak és ezért óvakodott gyökeres modifikácziótól a bírósági szerkezetnél. A tett indítványokat kívánná bővebben megfontoltatni és e végett lithografirozva szétosztatni. Horváth Lajos akár rögtön is belebocsátko­zik azok tárgyalásába, minden jogásznak eziránt tisz­tában kell lennie. Nem mellőzheti a financziális oldalt, mint legfontosabbat. Elfogadja Teleszky elveit, de más konklúziókra jut. Nem hiszi keresztülvihetőnek a szóbeliséget II. Instancziában a jelen nemzetiségi törvény mellett, és mint drágább eljárást nem tartja jelenleg behozhatónak. Akczeptálja azon elvet, hogy lehessen jegyzőkönyvi eljárás a sommás ügyeknél. A semm­itőrzék eltörlését csak úgy véli keresztülvihetni, ha bírái beosztatnak a legfőbb itélőszékhez mint an­nak tagjai. Indítványozza a részletes tárgyalásba bo­­csátkozást. Horánszki nem tartja a közvetlenséget és szóbeliséget gyakorlatilag czélszerűnek Magyarország­ban sem nemzetiségi, sem financziális szempontból. A bagatell-eljárást a közigazgatáshoz utasítva, lényeges javítást hisz elérni. A kompetencziákat szintén helye­sen beosztatni óhajtja. A semmitőszéket pedig szintén eltöröltetni kívánja. Mindezeknél fogva a prdtis gyö­keres revízióját óhajtja, a novella formáját nem tartja elégségesnek. Ezért óhajtja előadót új javaslat kidol­gozásával, a megállapítandó elvek nyomán megbízni. Hódossy a jelen törvényjavaslatot a gyökeres javítás helyes útjának szintén nem látja. Kívánja a határozott közvetlenséget és szóbeliséget, a bagatell­­eljárás elkülönítését. A szóbeliség elleni érveknek czáfolásába bocsátkozik ; kezdetét óhajtja valahára e téren és perhorreskál egy újabb kísérletet az írásbeli­ség felé. Csak szóbeliségben, igazán és gyökeresen lát orvoslást és menekvést. Indítványozza a törvény­­javaslat visszautasítását és a miniszternek új prdtis benyújtására — szóbeliség és közvetlenség alapján­­— fölszólítását, egyúttal a bagatell-ügyek rendezése iránti törvény benyújtására is. Bésán úgy látja, hogy mindenki tulajdonkép a szóbeliség híve, nem látja ennek nehézségeit s az előadóhoz csatlakozik. D­áln­o­ki e jelen kereten belül véli a javítást keresztülvihetni és ennélfogva a törvényjavaslatot áta­­lánosságban elfogadja. Ülés vége fél 8 órakor. Szólásra föl van még jegyezve: Máday, Matolay stb. Legközelebbi ülés deczember 4-én. =. A tanulmányi alap jogi természetének megvizsgálására kiküldött albizottság ma d. e. ülést tartott, melyben megállapodásra jutott hosszabb tár­gyalás után kimondván, hogy a tanulmányi alap országos, vagyis közalap, — annak jövedelmei or­szágos tan- és közművelődési czélok előmozdítására fordítandók, ebből kifolyólag kimondatott, hogy a kormány fölhívandó, hogy mind az alapot, mind pe­dig az alapból föntartott intézeteket az országos költ­ségvetésbe vegye be. A motiváczió szerkesztésével Horánszky Nándor bízatott meg. A­p­p­on­y­i =■ A kataszteri bizottság ma délután 5 óra­kor tartott ülésében az előadó által beterjesztett je­lentés hitelesíttetvén, az legközelebb a ház elé fog terjesztetni. — A Reform szerkesztőjéhez. Budapest, deczember 2. Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapjában a napokban egy közlemény foglaltatott, mely a zárszámadási bizottság egyik üléséről tevén jelentést, elmondta, hogy a bizottság illető ülé­sében nagy vita folyt.*) A vitára okot „Lónyay Menyhértnek az 1867-ik évi pénzkezelésről beterjesztett 328. szám alatt ismeretes kimuta­tása adott. A bizottság minden tagja elismerte — úgy­mond e hirlapi jelentés tovább — hogy a kimutatás fölötte hiányos, sőt a bizottság egyik tagja oda nyilatkozott, miszerint vétket követett el Lónyay, hogy a kimutatást beter­jesztette.“ A nagy vita eredménye a nevezett közlés szerint az lett, hogy a kisebbség a Lónyay kimutatásainak a legfőbb számszék­e) Meg kell jegyeznünk, hogy a kérdéses közlemény a Reformban meg­fogalmazásban jelent meg, mint egyéb lapokban. Mi ugyanis észrevettük indokolatlan tendencziá­­ját s ahoz képest alakítottuk át. A s­z­e­r­k. részére megküldött eredeti részletes kimutatá­sokkal meg nem egyező voltát kívánta kije­­lentetni, ellenben a többség (hat jobboldali három baloldali ellen) kijelentette, hogy mind­addig, a­míg az osztrák és magyar miniszté­riumok között „a közös természetű ügyek“ véglegesen tisztába nem hozatnak, az 1867-ik évről rendes és biztos számadást összeállítani nem lehet. Jogom van e közlemény félre nem ismer­hető tendencziozitásánál fogva föltenni, hogy nem kifogástalan forrásból eredt. De a közle­mény nemcsak rosz szándékot árul el, hanem bizonyítja azt is, hogy a közlő nem ismerte a tárgyat, melyről irt. Tévedésével és ignoran­­cziáival foglalkozni azonban nem az én föl­adatom. Engem a kérdés érdekel, mely egyátalán nem uj; 1869. év végével e tárgyról, u. m. az 1867. évi kezelési kimutatásokról és az 1868. évi zárszámadásokról élénk vita folyt a képviselőházban és az 1848. III. t. sz. 37. §-a, az ugyanazon évi IV. t. sz. 6. §-a és az 1870. évi X. t. ez. értelme szerint a képviselőház az 1869-iki országgyűlés 158. ülésében hozott határozatában kimondta, hogy azon eltérések, melyek az előirányzat és a zárszámadások ál­tal kitüntetett tényleges kezelési eredmények közt föntorognak, részint az eltérés szük­sége, részint későbbi törvények által igazolva vannak.“ Az országgyűlés e határo­zata továbbá „jóváhagyja a miniszté­rium két évi kezelését, megszavazza az eltérésekre nézve a felmentést és csupán a számtételek helyességének meg­vizsgálása végett a felállítandó államszám­vevőszékhez áttétetni határozta.“ A magyar államszámvevőszék pedig ezen számtani vizsgálatot befejezte és az arról tett jelentésében kimondja, hogy „az említett szám­viteli kimutatások tüzetes megvizsgálása után... arról győződött meg az államszámvevőszék, hogy az eredeti számadások eredmé­nyei a főbb összegekre nézve telje­sen, a tételenkénti részletekre nézve némi, azonban az összegre nézve károsan be nem folyó eltérések kivételével........... a­mennyiben t. i. az egyes tételek, vagy keze­lési ágak vagy rovataik, vagy pót- és folyó ke­zelések közt lettek fölcserélve, a zárszám­adás illető tételeinek valósággal nmmanyozás ut^h v?zgg^8f ®^u^gy^^H kimutatott tételek csakugyan a zárszámadás szerint használtattak föl és hogy az összegek végeredménye tökéletesen megegyezik az 1868. zárszámadásban fölvett összegekkel. Nemcsak ezeket kellett volna tudnia a bizottság azon tagjainak, kik hivatvák ily ké­nyes természetű ügyek fölött határozni, hanem azt is, hogy egy „kezelési kimutatás“ a ke­zelési eredményt számolja el, tekintet nélkül arra, hogy a folyó vagy múlt évi költségvetés terhére vagy javára történtek-e a kiadások és bevételek és ennélfogva a dolog természete szerint nem is egyezhetik a zár­számadás tételeivel, mivel a zárszámadás már nem az évi kezelésnek kimutatása, hanem kimutatása az azon évi államháztartás­nak, melynél m­á­r elkülönítve fordul­nak elő az el­őző év hitelére történt, úgy a jövő évben a számadási év javára vagy terhére előforduló fi­zetések. De tudniok kellett volna a bizottság illető tagjainak azt is, hogy különböznie kellett a Bécsben székelő közös államszámvevőszék ál­tal készült zárszámadásnak az általam egy év­vel előbb a képviselőház elé terjesztett keze­lési kimutatástól a különböző állás- A REFORM TARCZAJA, II campanile di S. Marco, V e 1 e n c z e , noTcmber 28. Bädekernek igaza van. Nem portás, hanem por- A O­ itrmíiivi 1a Bpiím­­itás H ft kfilfu­l tásnő őrzi a Campanile bejáratát, s a piazza keleti oldalán a S. Salvatore műkincseit csakugyan nem le­het látni, mert „e pillanatban restaurálják“. Igaz ugyan, hogy a mi Bädekerünk 1870-ben került ki a sajtó alól,­­ ma 1874. november végén vagyunk, de a rettenetes igazság mégis csak igazság: e pillanatban restaurálják. Egy másik fontos igazság is következik ezen megható alapigazságból. Ez az, hogy a portásnő már ezelőtt négy évvel is túl volt a fiatalság hajnalán, a­mit ugyan első látásra is elhisz az ember, sőt alapos kételyei származnak arra nézve is, vájjon az első ki­adás nem találta-e már a „post“-on, melyen annyi centesimi ütötte már markát, hogy belőle a nagy ha­rangot is megönthette volna bátran. Ha az ember már egyszer bent van, s a négy­­szögletben kacskaringó, folyvást menedékesen emel­kedő talajon fölér a harang­lábig, ott a tüzérnek, (a­ki szintén helyesen énekeltetik meg Bädeker által messzelátóval ellátott bimnemü egyéniségnek) is­mét ad egy pár centes imit, fölmehet a felső galé­riára, gyönyörködheti azon tudatban, hogy az űr nagyságát zúgó harangok lábai alatt vannak, mint a Brenner, Senamering vagy Rigi alatt a ködbe vesző felhők, — 8 azonkívül oly kilátásban, mely nem nagy­szerű, de nagyon szép. (Ez a kifejezés ugyan nem üti meg a szigorú szabályosság mértékét, hanem azért mégis eléggé kifejezi azt, a­mit mondani akarok.) A hunyó nap a gyengülő város fölött. Mint a hazátlanná vált, bujdosó olaszok szomorú daliában. . . „. . . Venezia, and hher towers. No longer are ours. We are landless, landless.“ Az Adriia, a tenger nyugtot és kincset adó ke­bele fordult el hütelenül saját gyermekétől. A Bu­­centorot, mely évenként bevitte a dogét Máris meny­bemenetelének napján a tengerbe, hogy a Sebenico Ziani által kapott gyűrűt az ajándékozó 111. Sándor pápa akaratához képest bedobj­a jegyajándékul a ten­gernek, az arzenálban mutogatják kopott, rongyos da­rabjaiban, a tenger hiába várja 90 éve a jegygyűrűt. Velencze hirtelen lett. A szárazzal kötött újabb vi­szonyt. Megnyergelte a lagúnákat, a vonatok robog­nak be a régi jegyes hátán, — s Velencze szenved. A régi jegyes haragjában napról-napra vissza­­húzódóbb lesz. A homokzátonyok folyvást emelked­nek,­­ egyszer csak azon veszi észre magát a lagúnák városa, hogy szárazon marad, mint a­hogy szárazon van ma a régi kikötő Aquiléja; saját hűtlenségé­nek elveszi jutalmát.­­ Még csak nem is panasz­­kodhatik. A fájdalom még élesebb, mert az új szerető is nagyon mostoha. Az a társaság, mely agyonnyomta Fiumét, melynek kegyelő jóakarata mellett is évről évre hanyatlik Trieszt, az a társaság uralja Velenczét is. Az óriás déli hálózat, mely Bécstől és Budapesttől kinyúlik Triesztig és Triesztig folytatódik itt is. Ve­­lenczétől, a Mont Cenisig, Nizzáig, Milánótól Flo­­reccsig, Turintól Livornoig, melynek üzlete 695 mértföldnyi vasútra terjed ki, tőkéje ugyanannyi millió, évi bevétele több mint 64 millió forint, ez a társaság uralja Velenczét is. Mostohán bánik mind­egyikkel, mint óriás teher nehezedvén reájuk. Ve­lencze is érzi, nagyon érzi e teher súlyát. Természe­tes hátterét ma már nemcsak e hatalmas társulat ön­kénye vágja el, hanem a vám is, új háttere: Olaszor­szág nem annyira fogyasztókat, mint inkább Brindisi, Ancona és Ravennában hatalmas versenytársakat adott mellé. A tengert napról napra veszti lábai alól,­­ a száraz felé nincs elegendő kárpótlása. A dogék uralma nem volt szilárd talajra fek­tetve. Kereskedői koczkázat volt az egész. A sze­rencse vakot vetett. Amerikát fölfedezték , a tengert meghódította Albion. A török hatalom elvette a száraz talajt lábaik alól, s nem Napoleon hatalma : a vég­­elgyengülés, a természetellenes fejlődés e természetes boszúja csavarta ki az utolsó dogé reszkető kezéből a hatalompálczát, s borította a történet fényét Velencze dicsőségére, mely egy Titian, Tintoretto vagy Palma giovane ecsetében beszél odabent a régi nagyságról, míg oda kitint koldusraj hirdeti a jelen nyomorát; fillért kérő éhező, elsatnyult gyermekek raja vesz körül, mely idefönt a magasban örök „Memento mori“-vá magasztosul. Vanitatum vanitas. „Ember élete a fűhöz ha­sonló“, mondja a zsoltárok magasztos nyelve, Az ember munkáié is. Vájjon a büszke Dandalók, Conta­­siuik és Foscarik sejtették-e valaha legtávolabbról is, hogy utódaik koldustanyává változtatják a doge­­palota ragyogó portáléját, hogy a szűk utczák piszkán bűnné aljasul a magasba­ vágyás, hogy a mindennapi megélhetés nehéz gondja fogja föl a késő utódok szellemét, s beleöli abba a végtelen tengerbe, melyet Madách találó nyelve nem is nevez tengernek. Sürü mocsár az, békákkal tele. Az okok lánczolata azonban legkevésbé sem zavarja az áttekintést. Semmi sincs természetesebb a halálnál, és mégis megható mindannyiszor. Semmi sincs természetesebb annál, hogy a különös körülmé­nyek mellett szerzett hatalom és nagyság azon külö­nös körülmények elmúltával megszűnik , s mégis bánt bennünket mindannyiszor. Semmi sincs termé­szetesebb, mint hogy a nyomornak társa a piszok, a tudatlanság és a bűn , és mégis fáj látni. Masini Fallieri, midőn ősz fejét bárd alá hajtotta az ariszto­kraták ellen tervelt összeesküvés folytán, aligha gon­dolta, hogy az elméletileg nagyszerű demokráczia ily rettenetes gyümölcsökkel megrakott fává növekedjék az idők nyomása alatt. És pedig önkénytelenül fáj látni, hogy úgy van. A történeti emlékek valami bűvös zománczot látsza­nak képezni a koldustanyák és magasló zátonyok köré; valami különös fényt árasztani a prokurácziák és a vén paloták köré. Szent Márk oroszlánét kissé megviselte az idő; de az ember képzelni tudja, mint­ha egyszer csak megrázná magát, fölordítaná sírjából Velencze régi dicsőségét, s a világnak imponáló ama régi hajóhadát, mely annyi dicsőséget aratott. Fáj látni, hogy ez csak álom. A tények és a tudomány ellenkezőt mutatnak a jövőben is. Az az oroszlán nem rázza meg magát soha : Velencze dicsősége el van temetve örökre; nem diadalmat, kenyeret kér népe. Pedig a kenyér kérdése nagyon is fontos kér­dés. A világnak nagy részét most is a szép Itália koldusfiai látják el olcsó munkával; még nálunk Budapesten, Máramarosban is olasz munkások dol­goznak, s ha munkabérük olcsósága egyenes arány­ban van az általuk teljesített munka minőségével , kérdés, hol ennek oka ? A nép, melynek ősei Rómá­­ban birták a világ hatalmát, Velenczében a világ ke­reskedelmét, nem képes semmi nagyra, századok hi­báját, a papi uralom százados befolyását még mai napig sem tudja ellensúlyozni a hazafias kultúrtörek­­vés, mely életet ad a köveknek is ! . . . Messzire vinne a kérdés. A római parliament még ma sem akarja elfogadni a kötelező népoktatás nemes elvét, nem akarja még ma sem kiemelni kényszerítőleg elvadult, tudatlan népét az ostobaság, vakbuzgóság jármából; áldottabbá, jutalmazóbbá tenni így munkáját, kedvesebbé otthonát; virágzóbbá a szép Itáliát, melynek egyesülésén annyira csüngött, melynek újraéledésétől annyit várt. . . A gondolkozás megzavarja az élvezetet. A Campanile magas tornya talán nem alkalmas arra, hogy politikával vesződjünk rajta. A hideg eszmél­­kedés megzavarja az élvezet legközvetlenebb for­rását, a míg szemünk a messze lagúnák tündéries világán tévedez : gondolatunk messze, messze keres vigasztalást, úgy fáj, hogy messziről is kénytelen egészen üres kézzel térni vissza. Élvezzük a jelent. Az Apennineken lenyugvó nap sugarait, a­me­lyek visszaverődnek a tengeren. Az apályt és zátonyt jelző czölöpök hosszú árnyékot vetnek a pirosra fes­tett vízben, az egész felhőcsoport visszaverődik ben­ne, mint valami fordított tükörben. A barna foltok csak emelik az ég tiszta azúrjának hullámos fényét;­­ a távolban elmosódó partok fölött a haragos fel­hők mintegy megcsövekelve állanak a beborított ha­vasoknál, míg a kicsillanó napsugár egész hosszában aranyozza meg a pirosfedelű házakat. A színbontás bámulatos fén­nyel sikerül. "Változatainak egész káp­rázatos képe árad el a szigeteken, a városon magas templomaival és tornyaival. Ott tiszta világos, mint az ég azúrja, majd sötét-fekete, mint viharteljes fel­hő , majd a hó tisztaságával vetekszik, majd pirosra és zöldre festi a végtelen tengert; majd végül, mint a nagy festőknél az ég glóriája oly színbe öltözteti a távolt, a­mely nem szín, valami alak, a­mi nem alak; messze foszló semmi, mely imádatot lehelt, mert képzeletünk bűbájos tárházát rejthetjük el nyitott, de mégis zárt leple mögé. Egy ilyen látvány csakugyan elragad. Bele­nézünk és beleéljük magunkat. Nagy kerülő utakon, nyakatört logikával visszakerül lelkünk a végtelen­ből önmagunkhoz, a makrokozmosból a mikrokoz­­moshól. Mint valami bűvös csapásra, képzeletünk megnyitja a sírokat; de szemünk nem lát csontvázat, csak glóriát; nem érez roskadást, csak a tömjén füst­jét, mely fölszáll magasba a végetlen imádatának azon csodaszerü áhítatával, mely először tanítá meg a szegény halandót­égre emelni erdő, hálaadó tekin­tetét, mely először csalta ajakára a világot átható, magasztos szót: „Gloria in excelsis Domino*.“ Dicső­ség az urnák a magasságban. Ha egy-egy szellő változtatja meg a színképet, s a színek dúsgazdag tárházából nem a templomok tornyát, hanem a koldusok viskóit aranyozta meg: az eltűnő szen­ közül a tarkaság kábító összhangja lép elénk, mely jóltevő kéz gyanánt fedi el szemeink előtt a nyomort, hogy a jelen apró bajai helyett az örök összhang végtelenébe kísérhesse fáradt lelkün­ket A szinezés gyorsan változik egymásután, a ha­ragos sötétet egymásután váltja föl a piros, a sárga és a kék; mindegyik ezer és ezer változatban festve meg a távol partokat, a mocskos lagúnákat és a vég­telen tengert; de a benyomás mindig egy és ugyan­az. Kaleidoskóppá válik az egész képlet; egymás­után forgó alakzatai egybeolvadnak lelkünkben, s hatása alatt egy perezre kiszakasztva érezzük ma­gunkat a mindennapi életből. Hogy e képnek ellentéte is van. Ha letekintesz lábaid elé, fejed szédül. A nagy mindenséget befutó elméd megbotlik egy parányiban. — A végtelennek szemben áll a véges ; az átalános öszhanggal érzel­meid zűrzavara. Az nyugtat, ez ül. Az éltet, ez öl. Az fölemel, ez leszorít. És mégis egyik hiányos a másik nélkül. Egyik sem ad megnyugvást az emberi léleknek egyedül. A szülemlő s meghaló eszmék viharai közül, az örök levés és enyészet honából lel­ked vágyik pihenni a végtelenhez, hogy uj erővel jöj­jön ismét uj harczra, mig csak nem ad nyugalmat, örök nyugalmat, maga a sir. György Endre,

Next