Reform, 1998. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1998-02-17 / 7. szám

G­yerekkori emlék jut eszembe. A Nemze­ti Sportcsarnokban szinte még a lám­pán is csüngtek az emberek - ja kérem, akkoriban még ilyen értéke, rangja volt egy­­egy sporteseménynek fan­tasztikus volt a hangulat, min­den magyar poénnál felugrott a közönség. Majd amikor a ha­talmas termetű őszülő bajnok megnyerte az Európa-bajnok­­ságot, közel fél órán át tom­bolt a publikum: „Sidó Feri, Si­dó Feri, Sidó Feri...”. Pontosan negyven eszten­deje ennek. Akkor láttam először a sportág bálványát, szupersztárját játszani. Le­nyűgöző volt könnyedsége, az, ahogy egy-egy ütését előkészítette. Aztán úgy hozta az élet, hogy újságíróként is utazhattam Sidó Ferivel, hi­szen ekkor már ifjú barátjává fogadott Hárman mentünk az Opeljén, ő, Hámori Tibor és jómagam. Németországban minden városban úgy fogad­ták, mint egy filmsztárt, aki ép­­pen Hollywoodból rándul át egy jókedvű csevegőpartira. Útközben aztán Hámori un­szolására elkezdett anekdotáz­­ni, s számomra szó szerint a sporttörténelem elevenedett meg. Elmesélte, hogy a tatai edzőtáborban Puskás Öcsi és az Aranycsapat néhány tagja összeesküdött ellene, s a kö­vetkezőket kezdték el terjesz­teni: Sidó nem mer kiállni ve­lünk pingpongozni, pedig csak minimális megszorítások lennének a partiban. Sidó Feri vette a lapot, és azt mondta: rendben van, hajlan­dó belemenni a játékba, de csak úgy, ha a futballsztárok is lábteniszeznek vele. A móká­nak az lett a vége, hogy az asz­talitenisz-király előbb tenyér­nyi nagyságú hamutartóval, aztán zsíros kenyérrel, majd gyufaskatulyával verte el Pus­­kásékat úgy, hogy még tíz fórt is adott A fociban sem volt pancser, élvonalbeli kapus is volt Lé­nyegében úgy indult sport­karrierje, hogy a Diósgyőr szí­neiben repkedett a háló előtt Németországban imádták, ajnározták, hódolattal adóz­tak tudásának. Bizonyítja ezt, hogy még 62 éves korában is játszott egy másodosztályú bajor csapatban. Azt mondta, hogy az akkori megszorító út­levél-rendelkezések miatt vál­lalja az idegenlégiós szerepkö­rét - mivel akkor még csak úgynevezett belügyi ablakkal lehetett kilép­ni Nyugat felé -, de a valóság inkább az le­hetett, hogy nem fogadta el az örege­dést, imádott játszani, na és ami a legfonto­sabb, még akkor is remekül bánt a kaucsuklabdával. Kondícióját úgy tartotta rendben, hogy hetenként többször teniszezett, s ilyen­kor mindent elfogadott part­nereitől, csak azt nem, hogy félvállról vegyék a meccseket Gyakran hívták menő politi­kusok, művészek is partner­nek, de azt nem tudták, hogy a salakon nem ismer tréfát, nem működik nála a tekin­télytisztelet Úgy a hetvenedik életéve tá­ján egyre többet rakoncátlan­­kodott a szíve, így aztán elke­rülhetetlen lett néhány koszo­rúér cseréje, az az operáció, amelyet oly sokat emlegetnek mostanában, az úgynevezett by-pass. Amikor a műtét után felébredt, magához húzta ke­zelőorvosát, és azt súgta a fü­lébe: „Mivel fölébredtem, úgy látszik, sikerült, de árulja el, visszatérhetek-e még a tenisz­pályára? Vi­gyázzon a vá­laszra, nem csak néző aka­rok lenni!” Akaraterejére jellemző, hogy néhány hó­nap múlva már újra el­kápráztatta ellenfeleit rafinált, kicsit csavart, erős adogatásai­val. Edzőnek is nagyszerű volt, tehetségek egész sorát istápol­­ta, menedzselte a Budapesti Spartacusban. Sokak szerint életét rövidítették meg, ami­kor a szövetkezetiek egyik napról a másikra megszüntet­ték az asztalitenisz-szakosz­tályt Annak, aki a döntést hoz­ta, sohasem bocsátott meg. Gyakran voltunk együtt va­sárnaponként az elmúlt évek­ben. Imádta a Hélia Szálló gyógymedencéjét, azt, hogy itt rendszeresen találkozhatott egykori olimpiai és világbaj­nokokkal, sportbarátokkal. Alig több mint egy évvel ezelőtt tragikus körülmények között veszítette el egyetlen fi­át Érzelmein rendkívüli mó­don tudott uralkodni, de ettől kezdve voltak olyan napjai, amikor csak illemből mosoly­gott a régi sportsztorikon, ug­ratásokon. Talán másfél hónapja rosszul lett, és már akkoriban baljós híreket hallottam róla A szíve ismét rendetlenkedik, többször megszédül, s a Sportkórházban ápolják. Né­hány hét múlva azonban újra köztünk volt a Héliában, s az egészet egy kézlegyintéssel intézte el. Aztán úgy tűnt, minden megy a régi kerékvágásban, Sidó Feri egyre jobban nézett ki... Ülök az uszoda előtt a fotel­ban, s egyszerűen nem tu­dom elhinni, hogy többé so­ha nem jön már. Elment vala­ki, aki a magyar sport közel hat évtizedének legendás alakja volt. Biztos, hogy elne­veznek róla versenyeket, em­léktornákat, de akik nem lát­ták játszani, istenem, mennyi­vel szegényebbek! Gyenes J. András Emlékek Sidó Ferencről Elhunyt Sidó Ferenc kilencszeres világ- és háromszoros Európa-baj­­nok asztaliteniszező, a magyar sport kiemelkedő alakja, akit 1940-től 1962-ig méltán tartottak az asztalitenisz szuperklasszisának. Alig több mint egy évvel ezelőtt tragikus körül­­mények között veszítet­te el egyetlen fiát. Érzel­mein rendkívüli módon tudott uralkodni. Eu reform FÜGGETLEN POLITIKAI HETILAP

Next