Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)
2010-02-14 / 7. szám
1_ Elmélkedés 2010. FEBRUÁR 14. ____________________________KARSAY ESZTER A bibliafordítás szent és nagy felelősséggel járó feladat. A Szentírást közérthetően és hűen lefordítani óriási vállalkozás. Különösen nehéz, amikor olyan szóval találkoznak a fordítók, ami csak egyszer-kétszer szerepel az eredeti szövegben. Ennél csak az nehezebb, ha nem található más iratokban sem az a szó, s így nem segítenek az értelmezésében a korabeli írások és feljegyzések. Ez a helyzet a jól ismert úri imádság szövegében a következő mondatban egy szóval: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” (Mt 6,11; Lk 11,3) A kifejezés, hogy ma, vagy naponként, érthető. Nem a holnapi kenyeret kérjük Istentől, hanem a mait. De mit értsünk azon, hogy „mindennapi” kenyerünket ? A görög szó: epiúsziosz. Origenész (a harmadik századból) azt írta, hogy ezt a szót egyáltalán nem találta a görög nyelvben használatosnak, ezt maga az evangélista találta ki. Ha Órigenész nem ismerte a szót, jóllehet az egyiptomi Alexandriában élt, ami a görög tudósok egyik központja volt, mi honnan tudhatnánk meg többet róla? A korai keresztyén írók és az úgynevezett egyházatyák írásmagyarázataira és tanításaira támaszkodhatunk. Két irányba fordulva keresték a szó értelmét, amiből négyféle értelmezés és fordítás született. Az első irány az időre vonatkozik, ahogyan a mi magyar fordításunk is adja. A negyedik században többen így értelmezték. Mások azonban az időt úgy értelmezték, hogy nem a mára, hanem a holnapra kell vonatkoztatni: „Add meg nekünk ma a holnapi kenyerünket.” Az ezt alátámasztó érvelés a messiási ígéretre és a jövőbe tekint, amikor az idők végén Isten országának ünnepi asztalához ülhetünk, hogy Jézussal együtt ehessünk. A másik irány nem az időre vonatkoztatja a szót. Miért is említené Jézus kétszeresen, hogy azt a kenyeret kérjük, ami mindennapi, így értelemszerűen mai is ? Más egyházatyák így a kérésben a kenyér mennyiségére gondolnak. Mennyi kenyeret kérjünk naponta? Egy részük azt írja, hogy „csak éppen annyi kenyeret adj nekünk, amennyi a létfenntartáshoz kell, ami életben tart minket ma”. Közel-Keleten a legtöbb arabul beszélő keresztyén így imádkozza a Miatyánkot ma is. Origenész ezzel a fordítással értett egyet, s ezt támogatta a negyedik századi híres igehirdető, Chrisostomos (Aranyszájú Szent János) Antiochiában. A szír egyház számára ez túlságosan kemény és nehéz törvénynek tűnt, noha egyetértettek azzal, hogy itt a kenyér mennyiségéről van szó. Ők így fordították: „A mi szükséges kenyerünket add meg nekünk ma.” Valljuk meg, hogy ez utóbbi változat a mai életmódunkhoz jobban illik. Nem egy szelet kenyeret kérünk az asztalunkra, hanem egy egész kenyeret a kamránkba. Nem könnyű eldönteni, hogy melyik fordítás a pontos. Azt tudjuk, hogy az evangéliumok szír fordításából fennmaradt két második századi példány. (Egy a Sínai-hegyen, a Szent Katalin kolostorban, a másik a londoni British Museumban.) Az ősi szír nyelv közel állt az arámhoz, amin Jézus beszélt. Ez a fordítás így adja elénk a Miatyánkból ezt a kérést: „A kenyerünket, ami nem fogy el, add meg nekünk ma.” Ez az utolsó magába foglalja az előzők értelmezését is. Az bizonyos, hogy Jézus meg akar szabadítani a holnap félelmétől és gondjától. Természetesen nem akarjuk, hogy változzon az úri imádság megszentelt szövege, de érdekes végigkövetni egy-egy szó történetét. A kenyér, amiért imádkozunk, ajándék. Nem az én kenyerem, hanem a mienk. Amit megoszthatunk, hogy senki se haljon éhen ezen a világon. « Az Ige mellett_______ FEBRUÁR 14. VASÁRNAP (37) „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál.” (Lk 12,35-40) Folyamatosan vigyázzállásban feszíteni lehetetlen mutatvány. Erre csak egy kőszobor képes. Ez a krisztusi intés mégis azt üzeni, hogy lelki-hitbeli értelemben soha nem lehet lazítani. Mindig Isten akaratát kell kutatni, és ahhoz kell engedelmesen igazodni. A hit útját járva nincsenek kompromiszszumok, még éjszaka sem! Állandó vigyázó életet kell élni, hogy amikor jön az Úr, készen találjon. Értjük az üzenetet, de tartozunk egy vallomással: mindig készen kell lenni, de soha nem vagyunk készen! Ez a parancs egyrészt felemel, tartást kényszerít ránk, tartalommal ajándékoz meg, másrészt összetör, és az Úr kegyelméhez kerget. Kocsis Zoltán az egyik koncertjén Rachmaninov III. zongoraversenyét játszotta, óriási sikerrel. A közönség ovációval tapsolta viszsza a művészt, hogy a lejátszhatatlannak híresztelt művet ilyen bravúrosan előhívta a billentyűk közül. Ő pedig ráadásként újból eljátszotta a 3. tételt, mert szerinte ezt a tételt nem sikerült „elégségesen” előadnia. Kész, és mégsem kész! Csak Isten színe előtt lesz kész az életünk, Krisztusban, az ő kegyelméből. Az ő érkezése ennek ígérete, életünk imádságos szorgalma pedig ennek óhajtva várása. 2Királyok 20 1. zsoltár FEBRUÁR 15. HÉTFŐ (42) „Ki tehát a hű és okos sáfár...” (Lk 12,41-48) A sáfár egy a szolgák közül, akit a gazda egy időre a szolgák fölé rendelt, hogy amíg azok dolgoznak, kiadja nekik az ételt idejében. Tehát valaki fölé rendeltetni még több szolgálatot és felelősséget jelent. „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak... ” (48) Aki az öt talentumot kapta, annak még ötöt kellett hozzá sáfárkodni, míg az egy talentumosnak csak még egyet, noha ő sem áshatta volna el az egy talentumot, irigykedve arra, aki ötöt kapott (Mt 25,14-30). A sáfárnak nincs semmije, minden a gazdájáé; tőle kapta egy időre azért, hogy másokat tápláljon (!) vele. Boldog az a sáfár, aki hűséges a szolgálatiban, mert az Úr egész vagyona fölé rendeli. Minden a gazdáé, de a gazda mindent a hű sáfárnak ajándékoz, mert hogyne ajándékozna oda nekünk Krisztussal együtt mindent (Róm 8,32). Ez a minden az üdvösség, Isten országa. 2Királyok21 11. zsoltár FEBRUÁR 16. KEDD (51) „...meghasonlást...” (Lk 12,49-53) Ebben a nehéz igében azt kell megértenünk, hogy mit jelent a békesség és a békétlenség. Jézus békességet hozott a világra, mert megbékéltet az Istennel. Ha ezt a békességet megnyertem, akkor tele lesz a szívem békétlenséggel, mert elkezd nyugtalanítani a világban, a szeretteim életében és az egyházban is mindaz, ami nem Isten akarata szerint való, ami sérti Isten dicsőségét, ami tisztátalan és hazug. Ilyen értelemben hozott Jézus Krisztus békétlenséget, azaz egyszerre ajándékoz nekünk békességet Istennel, és békétlenséget mindazzal, ami istentelen. Ez a meghasonlás azonban az üdvösséget akarja munkálni: meghasonlás a régivel az újért, azaz „érted haragszom, nem ellened”. 2Királyok 22 78. zsoltár FEBRUÁR 17. SZERDA (58) „...útközben igyekezz megszabadulni tőle...” (Lk 12,54-59) Isten azt akarja, hogy idejében hozzuk rendbe a dolgainkat embertársainkkal. Ellenségünktől úgy tudunk megszabadulni, ha megbékülünk vele. Ez a krisztusi módszer. Megbékülni pedig csak úgy lehet, hogy engedek a másiknak. Oroszlánként tudunk küzdeni az igazunkért, az oroszlán azonban simogatva is karmol. De az Úr útja más: szeretni, tűrni, engedni (1kor 13). Ezt tapasztalva még az oroszlánok is „sínylődnek” (megadják magukat), miközben „akik az Úrban bíznak, nem nélkülözik a jót” (Zsolt 34,11). A világ szerint ez elvtelen, puhány magtartás, de az Ige szerint ez a krisztusi út. 2Királyok 23 155. dicséret FEBRUÁR 18. CSÜTÖRTÖK (2) „Azt gondoljátok, hogy ezek...bűnösebbek voltak...” (Lk 13,1-5) Óriási kísértésünk, hogy különbnek tekintsük magunkat a másiknál. Mindig megkeressük azt a területet, amelynek alapján kivételezettebbnek érezhetjük magunkat, mint a többiek. A diplomás orvos nem minden esetben tartja magát egyenértékűnek a szakmunkással, míg a gyakorlatias szakember fölöslegesnek tartja a szellemi munkát, sokszor annak művelőit is. A tapasztalt idős kioktatja a zöldfülű fiatalt, miközben a megújulás útját „biztosan látó” fiatal semmibe veszi a letűnt idők képviselőit. Isten népének mindegyik közössége meg van győződve arról, hogy ő imádja helyesen az Urat, a többieknek még meg kell térni. Isten Igéje azonban egyenlőségjelet tesz közénk: egyformán nyomorult és törékeny halandók vagyunk, silámi tornyokat építő senkik, akik így akarnak nevet szerezni maguknak. Aztán saját építményünk egyszer csak ránk dől és agyonzúz bennünket. Akikre még nem dőlt rá saját önhittségük tornya, azok tartják ezt megtérésre hívó kegyelmi időnek. 2Királyok 24 74. zsoltár FEBRUÁR 19. PÉNTEK (7) „...idejárok gyümölcsöt keresni...” (Lk 13,6-9) Mi a gyümölcs? Amit Jézus Krisztusra nézve teszünk. Ami nem hitből van, az bűn, beleértve minden jó cselekedetet is, mert azok másokért mozdulva is az én javamat és dicsőségemet szolgálják. Ettől még nem haszontalanok ezek a cselekedetek, de Istennek nem kedvesek. Az élő hit krisztusi tetteket érlel. A mi életünk azonban sok esetben meddő, gyümölcstelen fügefa, pedig folyamatosan teszünk valamit, de gyakran még Krisztust emlegetve is csak önmagunkra nézve cselekszünk. Áldott az a vincellér, aki közbenjár a fügefáért, ahogy Krisztus érettünk. Itt belelátunk Isten szívébe, ahol harc dúl kegyelme és jogos ítélete között, de ad még haladékot. Ennek a haladéknak azonban ára volt, mert Jézus Krisztus vágatott ki helyettünk (Ézs 54,8). A mennyei gazda életünk termőre fordulását várja: nem pusztán cselekedeteket, és nem is csak jócselekedeteket, hanem krisztusi, tőle való, érte fogant tetteket. 2Királyok 25 79. zsoltár FEBRUÁR 20. SZOMBAT (11) „...annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni.” (Lk 13,10-17) Gyermekkoromból emlékszem olyan idős nénikre, akik a rengeteg munkától megnyomorítva annyira meggörnyedtek, hogy már nem tudtak felegyenesedni. Lelki terhek alatt is meggörnyedhet az ember: bűnök, terhes emlékek, betegségek alatt nyöghetünk. Aki lelkileg meggörnyedt, az elvesztette kapaszkodóit, önmagát, Istenét. Munkácsy festményén a rőzsehordó lány fiatal ugyan, de görnyedt szomorúsággal hordja terhét, nem a hátán lévő rőzsét, hanem azt, ami a szívét nyomja. Minden meggörnyedés alázatra kényszerít, egészen a rádöbbenésig, hogy csak az Úr ad szabadulást: akkor, ott, szombaton (mert ő ura a vallási szabályoknak is), végérvényesen azonban vasárnap, amikor „valóban feltámadott az Ú 1”(Lk 24,34). Eszter 1 486. dicséret STEINBACH JÓZSEF L_____i „...de a növekedést az Isten adta” Ikor 3,6 Karácsony előtt ünnepi, újévi üdvözleteinket imádságunkkal küldtük el többeknek. Telefonon is hívtam egy volt osztálytársam özvegyét. Könnyek között fejezte ki örömét. Az ünnepeken egyedül lesz. Egy másik volt osztálytársamat is hívtam, de az üres szobában csengett a telefon. Az év elején próbáltam újra hívni. Menye vette fel a kagylót. Szavaimra szomorúan mondta: tegnap volt a temetése. Egy súlyos beteg lelkésztársamat is hívtam, de csak én fejezhettem ki „jókívánságom”. Mi is kaptunk üdvözleteket, telefonhívást. Mintegy fél évszázad távlatából volt konfirmandusom hívott. Szavai mögött talán aggodalma is volt, mivel lapunkban megjelenő cikkeim alapján életünket soron követte és megjegyezte, hogy a múlt év elején olvasott utoljára. Emlékezett a konfirmációs órákra. Néhány évvel ezelőtt a debreceni nőszövetségi konferencián egy fiatalabb asszony jött hozzám, s kérdezte: nem ismerem? Mondja a nevét - feleltem. S neve hallatára ő és egy nyolcgyermekes család képe tárult elém. Örültünk. A fentiek azért is kaptak hangsúlyt bennem, mert a Kárpátalján tartandó 15. bibliaiskola tervezete volt előttem. Az esti evangelizáció Isten országa példázatai alapján volna. A Mk 4,25-29 a „magától növő vetés” alapján a „növekedést adó Istent” állította elém. Egyszer egy nagyapa mosolyra késztető dolgot mondott el a gyermekkoráról. A csírázó bab feltörte a felette levő földet. Segíteni akart és a földet elkaparta, hogy könynyítsen a kicsiny csírának. Néhány csírafejet letört. De tetézte még azzal, hogy a lehajló csírafejeket ki akarta egyenesíteni, amivel újabbakat tört le. Azóta tudja, hogy a természetben és Isten országában is működik egy magasabb erő. Isten Igéjében erről több helyen van szó. Jk 5,7 szerint a bölcs szántóvető türelemmel vár a felsőbb erő beavatkozására. Az Ibor 3,6 szerint a nagy apostol alázattal vall a növekedést adó Istenről. Isten Igéjének hirdetője sem nem pesszimista, sem nem optimista (ború, derűlátó), hanem realista (valóságot látó). Ismeri a magvetés, a mag körül levő nehézségeket, ellenséges erőket. De számol a magot és magvetőt számon tartó Úrral, akinek kegyelme veszi körül mindkettőt. Sem kétségbeesés, sem türelmetlenség, sőt idő előtti ítélkezés; teljes bizalommal és bizonyossággal tudja, hogy a vetést az aratás követi (Jóéi 3,13; Mk 4,29). Az ökumenikus imahét témája a tanúk, tanúságtétel. A világ fiai sóvárogva várják a tanúk igaz tanúságtételét idvezítőjükről (Róm 8,19). SZÉCSI ANDRÁS őlölilöIÖJÖlölölölölöIölölölölölölölölölölölölöjölölölölölölölölölölölölölölölölölölölililElElBlElilililElÖlC %Him.VI11\NK URH Imádkozzunk______ Gyógyulva remélni Uram, a te közelséged reményt adott az embereknek. Aki nyitott szívvel fogadott téged, melletted nem maradhatott a régi. Mert veled kézzelfoghatóvá, tapasztalhatóvá vált a reménység. A legnagyobb szükségét töltötted be az embereknek: gyógyulást ajándékoztál. De Uram, élni akarom, érteni akarom, hogy a gyógyulás sokkal több, mint fizikai változás! Könyörülj az én népemen, hazámon, hogy legyünk éppen elegen, akik szükségét érzik a lelki gyógyulásnak, a lelki változásnak, és akarnak is tenni ezért valamit! Uram, csak azért könyörgöm, hogy éppen elegen legyünk, nem többért. Mert tudom, kevesek által szerzel gyógyulást. Gyógyíts minket, hogy a reménység népe lehessünk! HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN A terméketlen fügefa A fügefa a Földközi-tenger partvidékén már az ókorban az egyik legelterjedtebb és legkedveltebb gyümölcsfa volt. Népszerűségét sok tényezőnek köszönhette. Nagyon egyszerűen szaporítható. Ha a télen letörik egy kis ágát, és ezt leszúrják a földbe, tavasszal kizöldül, és a következő évben már terem is. Kártevői nem nagyon vannak, viszonylag ellenálló a betegségeknek. A Szentföldön kisebb fává nő, így árnyékáért is ültették a bibliai időben. A fája faanyagként nem nagyon használható, de a termése fontos táplálék volt. Magas cukortartalma nagy tápértéket biztosított. Minden ház mellett megtalálható volt, és ma is gyakori a Közel-Keleten. A ház mellé ültetett szőlő és fügefa a békés jólét jelképe volt. „Júda és Izráel biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt. ” (Ibir 5,5) A fügefa legalább kétszer hoz termést, rendszeresen, minden évben. Első termése az egyik legkorábbi gyümölcs, mert ha enyhe a tél, akkor az előző évi kései termés érik be a következő évben korán tavasszal. Emiatt már az Ószövetségben is jelképes értelmet kapott. „Őseitekre úgy néztem, mint a fügefa első termésére.” (Hős 9,10) Mint ahogy a gazda örült a fügefa első termésének, úgy örült az Úr annak, hogy végre van egy nép, amely neki szolgál. Máshol is többször szerepel a fügefa Isten választott népének jelképeként (Mik 7,1-4; Jer 8,13; 19,27). Jézus nem véletlenül választotta tehát példázatában a fügefát. Azt szemléltette ezzel, hogy Isten az ő népétől termést, azaz engedelmességet vár. A példázatban említett három év, ami után elfogy a gazda türelme, nem véletlen. Mózes törvényei szerint, ha gyümölcsfát ültettek, akkor az első három évben még nem volt szabad megenni a termést, a negyedik évi termés az Úré volt, az ötödik évit már meg lehetett enni (3 Móz 19,23-24). A törvényben meghatározott háromévi türelmi idő nem volt véletlen: a legtöbb gyümölcsfa ekkor fordul termőre. Ez a szabályozás nem engedte, hogy bármilyen módon - metszéssel, túlzott trágyázással - arra kényszerítsék a növényt, hogy hamarabb termést hozzon. De a harmadik év után már elvárható volt, hogy a fa teremjen. A példázat egyszerre szól Isten türelméről, de arról is, hogy ezzel nem lehet visszaélni, mint ahogy a gazda is elvárja, hogy a fügefa a maga idejében gyümölcsöt teremjen. a