Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)

2010-02-14 / 7. szám

1_ Elmélkedés 2010. FEBRUÁR 14. ____________________________KARSAY ESZTER A bibliafordítás szent és nagy felelősséggel járó feladat. A Szentírást közérthetően és hűen le­fordítani óriási vállalkozás. Különösen nehéz, amikor olyan szóval találkoznak a fordítók, ami csak egyszer-kétszer szerepel az eredeti szövegben. Ennél csak az nehezebb, ha nem található más iratokban sem az a szó, s így nem segítenek az értelmezésében a korabeli írások és feljegyzések. Ez a helyzet a jól ismert úri imádság szövegében a követ­kező mondatban egy szóval: „A mi mindennapi kenyerünket add meg ne­künk ma.” (Mt 6,11; Lk 11,3) A kifeje­zés, hogy ma, vagy naponként, érthető. Nem a holnapi kenyeret kérjük Isten­től, hanem a mait. De mit értsünk azon, hogy „mindennapi” kenyerün­ket ? A görög szó: epiúsziosz. Origenész (a harmadik századból) azt írta, hogy ezt a szót egyáltalán nem találta a görög nyelvben használatosnak, ezt maga az evangélista találta ki. Ha Órigenész nem ismerte a szót, jóllehet az egyipto­mi Alexandriában élt, ami a görög tu­dósok egyik központja volt, mi honnan tudhatnánk meg többet róla? A korai keresztyén írók és az úgynevezett egy­házatyák írásmagyarázataira és tanítá­saira támaszkodhatunk. Két irányba fordulva keresték a szó értelmét, amiből négyféle értelmezés és fordítás született. Az első irány az idő­re vonatkozik, ahogyan a mi magyar fordításunk is adja. A negyedik század­ban többen így értelmezték. Mások azonban az időt úgy értelmezték, hogy nem a mára, hanem a holnapra kell vo­natkoztatni: „Add meg nekünk ma a holnapi kenyerünket.” Az ezt alátá­masztó érvelés a messiási ígéretre és a jövőbe tekint, amikor az idők végén Is­ten országának ünnepi asztalához ül­hetünk, hogy Jézussal együtt ehessünk. A másik irány nem az időre vonat­koztatja a szót. Miért is említené Jézus kétszeresen, hogy azt a kenyeret kérjük, ami mindennapi, így értelemszerűen mai is ? Más egyházatyák így a kérésben a kenyér mennyiségére gondolnak. Mennyi kenyeret kérjünk naponta? Egy részük azt írja, hogy „csak éppen annyi kenyeret adj nekünk, amennyi a létfenntartáshoz kell, ami életben tart minket ma”. Közel-Keleten a legtöbb arabul beszélő keresztyén így imádkoz­­za a Miatyánkot ma is. Origenész ezzel a fordítással értett egyet, s ezt támogat­ta a negyedik századi híres igehirdető, Chrisostomos (Aranyszájú Szent Já­nos) Antiochiában. A szír egyház szá­mára ez túlságosan kemény és nehéz törvénynek tűnt, noha egyetértettek azzal, hogy itt a kenyér mennyiségéről van szó. Ők így fordították: „A mi szükséges kenyerünket add meg ne­künk ma.” Valljuk meg, hogy ez utób­bi változat a mai életmódunkhoz job­ban illik. Nem egy szelet kenyeret ké­rünk az asztalunkra, hanem egy egész kenyeret a kamránkba. Nem könnyű eldönteni, hogy me­lyik fordítás a pontos. Azt tudjuk, hogy az evangéliumok szír fordításából fenn­maradt két második századi példány. (Egy a Sínai-hegyen, a Szent Katalin kolostorban, a másik a londoni British Museumban.) Az ősi szír nyelv közel állt az arámhoz, amin Jézus beszélt. Ez a fordítás így adja elénk a Miatyánkból ezt a kérést: „A kenyerünket, ami nem fogy el, add meg nekünk ma.” Ez az utolsó magába foglalja az előzők értel­mezését is. Az bizonyos, hogy Jézus meg akar szabadítani a holnap félelmé­től és gondjától. Természetesen nem akarjuk, hogy változzon az úri imádság megszentelt szövege, de érdekes végig­követni egy-egy szó történetét. A kenyér, amiért imádkozunk, aján­dék. Nem az én kenyerem, hanem a mienk. Amit megoszthatunk, hogy senki se haljon éhen ezen a világon. « Az Ige mellett_______ FEBRUÁR 14. VASÁRNAP (37) „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál.” (Lk 12,35-40) Folyama­tosan vigyázzállásban feszíteni lehetetlen mutatvány. Erre csak egy kőszobor képes. Ez a krisztusi intés mégis azt üze­ni, hogy lelki-hitbeli értelemben soha nem lehet lazítani. Mindig Isten akaratát kell kutatni, és ahhoz kell engedel­mesen igazodni. A hit útját járva nincsenek kompromisz­­szumok, még éjszaka sem! Állandó vigyázó életet kell élni, hogy amikor jön az Úr, készen találjon. Értjük az üzenetet, de tartozunk egy vallomással: mindig készen kell lenni, de soha nem vagyunk készen! Ez a parancs egyrészt felemel, tartást kényszerít ránk, tartalommal ajándékoz meg, más­részt összetör, és az Úr kegyelméhez kerget. Kocsis Zoltán az egyik koncertjén Rachmaninov III. zongoraversenyét játszotta, óriási sikerrel. A közönség ovációval tapsolta visz­­sza a művészt, hogy a lejátszhatatlannak híresztelt művet ilyen bravúrosan előhívta a billentyűk közül. Ő pedig ráa­dásként újból eljátszotta a 3. tételt, mert szerinte ezt a té­telt nem sikerült „elégségesen” előadnia. Kész, és mégsem kész! Csak Isten színe előtt lesz kész az életünk, Krisztus­ban, az ő kegyelméből. Az ő érkezése ennek ígérete, éle­tünk imádságos szorgalma pedig ennek óhajtva várása. 2Királyok 20 1. zsoltár FEBRUÁR 15. HÉTFŐ (42) „Ki tehát a hű és okos sáfár...” (Lk 12,41-48) A sáfár egy a szolgák közül, akit a gazda egy időre a szol­gák fölé rendelt, hogy amíg azok dolgoznak, kiadja ne­kik az ételt idejében. Tehát valaki fölé rendeltetni még több szolgálatot és felelősséget jelent. „Akinek sokat ad­tak, attól sokat kívánnak... ” (48) Aki az öt talentumot kapta, annak még ötöt kellett hozzá sáfárkodni, míg az egy talentumosnak csak még egyet, noha ő sem áshatta volna el az egy talentumot, irigykedve arra, aki ötöt ka­pott (Mt 25,14-30). A sáfárnak nincs semmije, minden a gazdájáé; tőle kapta egy időre azért, hogy másokat táp­láljon (!) vele. Boldog az a sáfár, aki hűséges a szolgálat­iban, mert az Úr egész vagyona fölé rendeli. Minden a gazdáé, de a gazda mindent a hű sáfárnak ajándékoz, mert hogyne ajándékozna oda nekünk Krisztussal együtt mindent (Róm 8,32). Ez a minden az üdvösség, Isten országa. 2Királyok21 11. zsoltár FEBRUÁR 16. KEDD (51) „...meghasonlást...” (Lk 12,49-53) Ebben a nehéz igében azt kell megértenünk, hogy mit jelent a békesség és a békétlenség. Jézus békességet hozott a világra, mert meg­békéltet az Istennel. Ha ezt a békességet megnyertem, ak­kor tele lesz a szívem békétlenséggel, mert elkezd nyugta­lanítani a világban, a szeretteim életében és az egyházban is mindaz, ami nem Isten akarata szerint való, ami sérti Is­ten dicsőségét, ami tisztátalan és hazug. Ilyen értelemben hozott Jézus Krisztus békétlenséget, azaz egyszerre aján­dékoz nekünk békességet Istennel, és békétlenséget mind­azzal, ami istentelen. Ez a meghasonlás azonban az üd­vösséget akarja munkálni: meghasonlás a régivel az újért, azaz „érted haragszom, nem ellened”. 2Királyok 22 78. zsoltár FEBRUÁR 17. SZERDA (58) „...útközben igyekezz megszabadulni tőle...” (Lk 12,54-59) Isten azt akarja, hogy idejében hozzuk rend­be a dolgainkat embertársainkkal. Ellenségünktől úgy tu­dunk megszabadulni, ha megbékülünk vele. Ez a krisz­tusi módszer. Megbékülni pedig csak úgy lehet, hogy en­gedek a másiknak. Oroszlánként tudunk küzdeni az iga­zunkért, az oroszlán azonban simogatva is karmol. De az Úr útja más: szeretni, tűrni, engedni (1kor 13). Ezt ta­pasztalva még az oroszlánok is „sínylődnek” (megadják magukat), miközben „akik az Úrban bíznak, nem nélkü­lözik a jót” (Zsolt 34,11). A világ szerint ez elvtelen, pu­­hány magtartás, de az Ige szerint ez a krisztusi út. 2Királyok 23 155. dicséret FEBRUÁR 18. CSÜTÖRTÖK (2) „Azt gondoljátok, hogy ezek...bűnösebbek vol­tak...” (Lk 13,1-5) Óriási kísértésünk, hogy különb­nek tekintsük magunkat a másiknál. Mindig megke­ressük azt a területet, amelynek alapján kivételezet­­tebbnek érezhetjük magunkat, mint a többiek. A dip­lomás orvos nem minden esetben tartja magát egyen­értékűnek a szakmunkással, míg a gyakorlatias szak­ember fölöslegesnek tartja a szellemi munkát, sokszor annak művelőit is. A tapasztalt idős kioktatja a zöldfü­lű fiatalt, miközben a megújulás útját „biztosan látó” fiatal semmibe veszi a letűnt idők képviselőit. Isten népének mindegyik közössége meg van győződve ar­ról, hogy ő imádja helyesen az Urat, a többieknek még meg kell térni. Isten Igéje azonban egyenlőségjelet tesz közénk: egyformán nyomorult és törékeny halandók vagyunk, sil­ámi tornyokat építő senkik, akik így akar­nak nevet szerezni maguknak. Aztán saját építmé­nyünk egyszer csak ránk dől és agyonzúz bennünket. Akikre még nem dőlt rá saját önhittségük tornya, azok tartják ezt megtérésre hívó kegyelmi időnek. 2Királyok 24 74. zsoltár FEBRUÁR 19. PÉNTEK (7) „...idejárok gyümölcsöt keresni...” (Lk 13,6-9) Mi a gyümölcs? Amit Jézus Krisztusra nézve teszünk. Ami nem hitből van, az bűn, beleértve minden jó cselekedetet is, mert azok másokért mozdulva is az én javamat és di­csőségemet szolgálják. Ettől még nem haszontalanok ezek a cselekedetek, de Istennek nem kedvesek. Az élő hit krisz­tusi tetteket érlel. A mi életünk azonban sok esetben med­dő, gyümölcstelen fügefa, pedig folyamatosan teszünk va­lamit, de gyakran még Krisztust emlegetve is csak önma­gunkra nézve cselekszünk. Áldott az a vincellér, aki köz­benjár a fügefáért, ahogy Krisztus érettünk. Itt belelátunk Isten szívébe, ahol harc dúl kegyelme és jogos ítélete kö­zött, de ad még haladékot. Ennek a haladéknak azonban ára volt, mert Jézus Krisztus vágatott ki helyettünk (Ézs 54,8). A mennyei gazda életünk termőre fordulását várja: nem pusztán cselekedeteket, és nem is csak jócselekedete­ket, hanem krisztusi, tőle való, érte fogant tetteket. 2Királyok 25 79. zsoltár FEBRUÁR 20. SZOMBAT (11) „...annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni.” (Lk 13,10-17) Gyermek­koromból emlékszem olyan idős nénikre, akik a rengeteg munkától megnyomorítva annyira meggörnyedtek, hogy már nem tudtak felegyenesedni. Lelki terhek alatt is meggörnyedhet az ember: bűnök, terhes emlékek, be­tegségek alatt nyöghetünk. Aki lelkileg meggörnyedt, az elvesztette kapaszkodóit, önmagát, Istenét. Munkácsy festményén a rőzsehordó lány fiatal ugyan, de görnyedt szomorúsággal hordja terhét, nem a hátán lévő rőzsét, ha­nem azt, ami a szívét nyomja. Minden meggörnyedés alá­zatra kényszerít, egészen a rádöbbenésig, hogy csak az Úr ad szabadulást: akkor, ott, szombaton (mert ő ura a val­lási szabályoknak is), végérvényesen azonban vasárnap, amikor „valóban feltámadott az Ú­ 1”(Lk 24,34). Eszter 1 486. dicséret STEINBACH JÓZSEF L_____i „...de a növekedést az Isten adta” Ikor 3,6 Karácsony előtt ünnepi, újévi üd­vözleteinket imádságunkkal küld­tük el többeknek. Telefonon is hív­tam egy volt osztálytársam özve­gyét. Könnyek között fejezte ki örömét. Az ünnepeken egyedül lesz. Egy másik volt osztálytársa­mat is hívtam, de az üres szobában csengett a telefon. Az év elején próbáltam újra hívni. Menye vette fel a kagylót. Szavaimra szomorúan mondta: tegnap volt a temetése. Egy súlyos beteg lelkésztársamat is hívtam, de csak én fejezhettem ki „jókívánságom”. Mi is kaptunk üdvözleteket, te­lefonhívást. Mintegy fél évszázad távlatából volt konfirmandusom hívott. Szavai mögött talán aggo­dalma is volt, mivel lapunkban megjelenő cikkeim alapján életün­ket soron követte és megjegyezte, hogy a múlt év elején olvasott utol­jára. Emlékezett a konfirmációs órákra. Néhány évvel ezelőtt a deb­receni nőszövetségi konferencián egy fiatalabb asszony jött hozzám, s kérdezte: nem ismerem? Mondja a nevét - feleltem. S neve hallatára ő és egy nyolcgyermekes család ké­pe tárult elém. Örültünk. A fentiek azért is kaptak hang­súlyt bennem, mert a Kárpátalján tartandó 15. bibliaiskola tervezete volt előttem. Az esti evangelizáció Isten országa példázatai alapján volna. A Mk 4,25-29 a „magától növő vetés” alapján a „növekedést adó Istent” állította elém. Egyszer egy nagyapa mosolyra késztető dolgot mondott el a gyer­mekkoráról. A csírázó bab feltörte a felette levő földet. Segíteni akart és a földet elkaparta, hogy köny­­nyítsen a kicsiny csírának. Néhány csírafejet letört. De tetézte még az­zal, hogy a lehajló csírafejeket ki akarta egyenesíteni, amivel újabba­kat tört le. Azóta tudja, hogy a ter­mészetben és Isten országában is működik egy magasabb erő. Isten Igéjében erről több helyen van szó. Jk 5,7 szerint a bölcs szántóvető tü­relemmel vár a felsőbb erő beavat­kozására. Az Ibor 3,6 szerint a nagy apostol alázattal vall a növe­kedést adó Istenről. Isten Igéjének hirdetője sem nem pesszimista, sem nem opti­mista (ború­, derűlátó), hanem realista (valóságot látó). Ismeri a magvetés, a mag körül levő nehéz­ségeket, ellenséges erőket. De szá­mol a magot és magvetőt számon tartó Úrral, akinek kegyelme veszi körül mindkettőt. Sem kétségbee­sés, sem türelmetlenség, sőt idő előtti ítélkezés; teljes bizalommal és bizonyossággal tudja, hogy a vetést az aratás követi (Jóéi 3,13; Mk 4,29). Az ökumenikus imahét témája a tanúk, tanúságtétel. A vi­lág fiai sóvárogva várják a tanúk igaz tanúságtételét idvezítőjükről (Róm 8,19). SZÉCSI ANDRÁS őlölilöIÖJÖlölölölölöIölölölölölölölölölölölölöjölölölölölölölölölölölölölölölölölölölililElElBlElilililElÖlC %Him.VI11\N­K URH Imádkozzunk______ Gyógyulva remélni Uram, a te közelséged reményt adott az embereknek. Aki nyitott szívvel fogadott téged, melletted nem maradhatott a régi. Mert veled kézzelfoghatóvá, tapasztalhatóvá vált a reménység. A legnagyobb szükségét töltötted be az emberek­nek: gyógyulást ajándékoztál. De Uram, élni akarom, érteni akarom, hogy a gyógyulás sokkal több, mint fizikai változás! Könyörülj az én népemen, hazámon, hogy legyünk éppen elegen, akik szükségét érzik a lelki gyógyulásnak, a lelki változás­nak, és akarnak is tenni ezért vala­mit! Uram, csak azért könyörgöm, hogy éppen elegen legyünk, nem többért. Mert tudom, kevesek által szerzel gyógyulást. Gyógyíts minket, hogy a reménység népe lehessünk! HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN A terméketlen fügefa A fügefa a Földközi-tenger partvidé­kén már az ókorban az egyik legelter­jedtebb és legkedveltebb gyümölcsfa volt. Népszerűségét sok tényezőnek köszönhette. Nagyon egyszerűen sza­porítható. Ha a télen letörik egy kis ágát, és ezt leszúrják a földbe, tavasszal kizöldül, és a következő évben már te­rem is. Kártevői nem nagyon vannak, viszonylag ellenálló a betegségeknek. A Szentföldön kisebb fává nő, így ár­nyékáért is ültették a bibliai időben. A fája faanyagként nem nagyon hasz­nálható, de a termése fontos táplálék volt. Magas cukortartalma nagy táp­értéket biztosított. Minden ház mel­lett megtalálható volt, és ma is gyako­ri a Közel-Keleten. A ház mellé ülte­tett szőlő és fügefa a békés jólét jelké­pe volt. „Júda és Izráel biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fü­gefája alatt. ” (Ibir 5,5) A fügefa legalább kétszer hoz ter­mést, rendszeresen, minden évben. El­ső termése az egyik legkorábbi gyü­mölcs, mert ha enyhe a tél, akkor az előző évi kései termés érik be a követ­kező évben korán tavasszal. Emiatt már az Ószövetségben is jelképes értel­met kapott. „Őseitekre úgy néztem, mint a fügefa első termésére.” (Hős 9,10) Mint ahogy a gazda örült a füge­fa első termésének, úgy örült az Úr an­nak, hogy végre van egy nép, amely ne­ki szolgál. Máshol is többször szerepel a fügefa Isten választott népének jelké­peként (Mik 7,1-4; Jer 8,13; 19,27). Jézus nem véletlenül választotta te­hát példázatában a fügefát. Azt szem­léltette ezzel, hogy Isten az ő népétől termést, azaz engedelmességet vár. A példázatban említett három év, ami után elfogy a gazda türelme, nem vé­letlen. Mózes törvényei szerint, ha gyümölcsfát ültettek, akkor az első három évben még nem volt szabad megenni a termést, a negyedik évi ter­més az Úré volt, az ötödik évit már meg lehetett enni (3 Móz 19,23-24). A törvényben meghatározott három­évi türelmi idő nem volt véletlen: a legtöbb gyümölcsfa ekkor fordul ter­mőre. Ez a szabályozás nem engedte, hogy bármilyen módon - metszéssel, túlzott trágyázással - arra kényszerít­sék a növényt, hogy hamarabb ter­mést hozzon. De a harmadik év után már elvárható volt, hogy a fa teremjen. A példázat egyszerre szól Isten tü­relméről, de arról is, hogy ezzel nem lehet visszaélni, mint ahogy a gazda is elvárja, hogy a fügefa a maga ide­jében gyümölcsöt teremjen. a

Next