Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)

2012-04-08 / 15. szám

Elmélkedés Nagypéntek nélkül nincs húsvét. Ha nincs halál, ak­kor nincs feltámadás sem, nincs új kez­det, és soha nem tudjuk meg, mi van a halál mögött. Jézus átment előttünk a halálon azért, hogy mi már ne féljünk a haláltól, hogy ismerjük meg, van foly­tatás: az örök élet. Amit Jézus tanított, az halálbiztos - ahogy szoktuk mon­dani -, de az örök élet, amit bemuta­tott, az is „halálbiztos”. Biztosak lehe­tünk abban, hogy folytatódik az élet másként, más dimenzióban, más mó­don. Jézus Krisztus ugyanaz, aki vár minket odaát ugyanazzal a szeretettel, amivel szerette az övéit, az embereket, a hozzá fordulókat és a bűnösöket, mindenkit ezen a földön. Nincs igazi húsvéti öröme annak, aki nem gondol a halálra, a saját halálára és Jézus kereszthalálára. Nem lehet és nem szabad elfordulni a kereszttől, a halál­tól, hogy ne is gondoljunk rá, hogy csak az életnek örvendezzünk. Nem le­het Jézus Krisztus életéből és követésé­ből kihagyni a halált. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak va­gyunk”- írja Pál apostol (1Kor 15,19). Azért, mert véget ér a földi élet és vele a reménység is. Bizonyosan véget ér mindnyájunk élete. A húsvét öröme azoknak szól, akik belemerültek már a halál rémségébe, sötétjébe, gyászába és fájdalmába, hogy azután feltámadjanak együtt a Krisztussal. Nagypéntek hoz­zátartozik a húsvéthoz. Jézus, az Isten Báránya kínos ke­reszthalállal halt meg. Talán a legnehe­zebb mondata, amit kimondott, mie­lőtt Istennek ajánlotta a lelkét: „Én Is­tenem, én Istenem, miért hagytál el en­gem?” (Mk 15,34) Hozzátartozik a húsvét öröméhez, hogy ez a mondat el­hangzott a kereszten. Miért? Valóban elhagyta az Isten Jézust? Mondhatjuk, hogy igen, különben miért mondta volna Jézus? De az a válasz is helyes, hogy nem: Isten nem hagyta el a Fiát, mert Jézussal együtt merült a pokoli mélységbe, hogy senki ne mondhassa, hogy Jézus nem tudta, milyen az: Isten nélkül lenni és szenvedni. Szenvedése­ink közben­­ talán sokan hittük és ta­pasztaltuk - azt éljük át, hogy istente­lenül egyedül vagyunk, talán senki nem érti, miben szenvedünk. A keresz­ten Jézus a poklokig szállt alá. Nem a halála után valamikor ment el a pokol mélyére, hanem ott, a kereszten, a szen­vedése közben élte át, mi az, Isten nél­kül szenvedni. Kételyeinkben, bizony­talanságunkban, a hiábavalóság érzésé­ben azt a gyötrelmes kísértést éljük át: vajon látja ezt az Isten? Velem van még ? Mert úgy érzem, hogy elhagyott, nyomorultul egyedül vagyok. Húsvét öröméhez át kell élni a nagyszombati sötétséget és ürességet is. Sok ember talán úgy lesz istentaga­dó, hogy a halállal farkasszemet nézve, gyászában és félelmében nem tud hin­ni az élő Istenben. Jézus történetét és tanítását szépnek tarthatja, de a halálá­val befejezettnek véli. Hol van az Isten, amikor szenvedünk? Egyedül va­gyunk, csak a saját küzdelmeinkre ha­gyatkozhatunk? Jézus azért mondta ki ezt a mélységes mondatot, mert együtt szenvedett az istentelenek szenvedésé­vel, akik nem tudnak hinni, hogy se­gítse őket és bátorítson minden em­bert: veletek vagyok a pokol kínjaiban is. Jézus legyőzte a pokoli életet és ha­lált. Nagyszombat gyászán is át kell mennünk, ez is hozzátartozik az isten­keresés menetrendjéhez, hogy rátalál­junk a feltámadt Jézusra. Pontosabban azért, hogy Jézus találjon ránk. A húsvéti történetek arról szólnak, hogy Jézus talál rá azokra a nőkre és férfiakra, akik keresik és siratják őt. Maguktól nem találnak rá. Ő mutat­ja meg magát nekünk ma is. « __________________________KARSAY ESZTER 2012. ÁPRILIS 8. Az Ige mellett ÁPRILIS 8. VASÁRNAP - HÚSVÉT (32) „Így végezték el... a kijelentés sátrának összes munkálatait.” (2Móz 39) A kijelentés sátrát és minden ahhoz tartozó felszerelést pontosan úgy készítettek el Iz­rael fiai, ahogy azt az Úr megparancsolta. Mózes megál­lapította, hogy minden az Úr utasítása alapján történt (43). Nagy dolog, hogy elkészült a szent sátor, amely hirdette Isten hatalmát és az emberek iránti szeretetét. Később elkészült a jeruzsálemi templom, majd eljött kö­zénk Isten élő temploma, az Úr Jézus Krisztus, aki enge­delmesen végigjárta azt az utat, amelyet az Atya kijelölt számára. Ezt a tökéletes templomot lerontotta az embe­ri bűn, de Isten harmadnapra felépítette azt (Jn 2,19). Jé­zus Krisztus feltámadt a halálból. A mai ige szerint elké­szült a szent sátor, de hatalmasabb dolog lett itt készen azóta: a mi megváltásunk műve befejeződött. Isten le­győzte a halált, és amit a szent sátor előre meghirdetett, Isten hatalma és szeretete, íme, valósággá lett. „Örven­dezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk!” (185. di­cséret) Valóban elvégeztetett (Jn 19,30). Máté 28,1-10 356. dicséret ÁPRILIS 9. HÉTFŐ - HÚSVÉTHÉTFŐ (34) „.. .az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot.” (2Móz 40) Mózes elvégezte a szent sátorral kapcsolatos munká­latokat. Mindent pontosan Isten utasítása alapján készí­tett el. Ezt valamennyi munkafázisnál hangsúlyozza a zá­ró fejezet (16; 21; 25, versek). Amikor minden elkészült az Úr akarata szerint, akkor egy felhő borította be a kije­lentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot úgy, hogy senki, még Mózes sem tudott bemenni abba (35). Bizony, ha valamit az Úr akarata szerint végzünk el, ab­ban megjelenik az Úr dicsősége, szépsége, áldása, azaz ab­ban jelen lesz az Úr. Nincs ennél fontosabb és nagyobb ajándék. Ugyanakkor Isten dicsősége Krisztusban jelent meg a legvalóságosabban, az ember számára elhordozha­tó formában. Jézus Krisztus feltámadása által egyértel­művé tett, hogy Isten dicsősége nem távol tart az ő hajlé­kától és országától, hanem éppen ellenkezőleg, behív oda. Jézus Krisztusban Isten dicsősége nem elhordozha­­tatlan többé, hanem megnyitja az utat a menny felé, ugyanakkor ez a dicsőség továbbra is egyértelmű ragyo­gással hirdeti Isten félelmét és szentségét. Máté 28,11-20 185. dicséret ÁPRILIS 10. KEDD (1) „Pál... elhívott apostol, akit az Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát.” (Róm 1,1-7) Pál Jézus Krisztus rabszolgája, akit a feltámadott Úr hívott el az apostoli szolgálatra. Minden hívő embernek szol­gálnia kell az Urat a maga helyén, de csak keveseket hív el az Úr arra, hogy konkrét feladatuk legyen az Ige szolgálata. Sokan állnak egyházi szolgálatban olyanok, akiket az Isten nem erre hívott el. „Nem küldtem eze­ket..., mégis úgy igyekeztek...” (Jer 23,21) Pált az Isten arra választotta ki, hogy hirdesse az evangéliumát. Fi­gyeljük meg, hogy a kiválasztás nem beszűkülést, ha­nem kitárulást jelent: mindenkinek mindenné lenni a Krisztus evangéliumáért (1Kor 9,22). S Mózes 1,1-33 347. dicséret ÁPRILIS 11. SZERDA (8) „...hiteteknek az egész világon híre van.” (Róm 1,8-17) Híre ment az egész birodalomban, hogy Ró­mában sokan Krisztushoz fordultak. Ez még a császárt is aggasztotta. Pál erre utal, amikor hálát ad a gyüleke­zetért, és azért, hogy hitüknek az egész világon híre van. Manapság minek van hírértéke; illetve mekkora értéke van a jó hírnek, az evangéliumnak? Tovább foly­tathatnánk az ide vonatkozó kérdések sorát: tényező­­k a keresztyénség a mai társadalomban; van-e presztí­zsük a lelkészeknek, hitelük a keresztyéneknek, szent tekintélye az egyháznak? Híre van-e a hitünknek szer­te a világon? Ha nem így van, nem a világ a hibás, ha­nem nagyon is mi vagyunk azok, „felhígult” keresz­tyének. Ezt az Úr egyszer számon kéri rajtunk. 5 Mózes 1,34-46 348. dicséret ÁPRILIS 12. CSÜTÖRTÖK (18)„.. .az emberek minden hitetlensége és gonoszsá­ga ellen...” (Róm 1,18-32) Isten haragja az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen irányul (18). Az ember hitetlensége abban van, hogy Isten kijelentette magát az embernek, ennek ellenére az ember mégsem az Istent dicsőítette, hanem önmagát és más teremtménye­ket (19-25). Az ember gonoszsága pedig abban áll, hogy Isten nélkül nyomorultan kiszolgáltatottá lesz saját in­dulatainak, ami számos erkölcsi bűnben mutatkozik meg. Ezek változatossága és határtalansága félelmetes, ahogy ez az apostol által felsorolt bűnkatalógusból is kiderül (26-31). Az ember méltó a halálra, mert megismerte az Isten akaratát, és mégis folyamatosan az ellen cselekszik (32). Döbbenetes tükör ez az igeszakasz. Olvassuk úgy, hogy most ne a másik bűnére, hanem a saját magunk bű­nére és nyomorúságára gondoljunk! Bizony mennyi ha­misság, kapzsiság, viszálykodó indulat, álnokság, rossz­­indulat, sugdolózás, rágalmazás, gőg, dicsekvés, kímélet­lenség, irgalmatlanság jellemző ránk (29-31), akik eköz­ben Krisztus nevét emlegetjük! Hasítson belénk elveszett állapotunk minden kínja! Szózes 2,1-25 349. dicséret ÁPRILIS 13. PÉNTEK (2) „...Isten ítélete igazságosan sújtja azokat, akik ilyeneket cselekszenek.” (Róm 2,1-10) Isten egyszer ítéletet fog tartani. Az ítélet azt jelenti, hogy Isten szét­választ, helyére tesz mindent. Egyszer majd világosan és egyértelműen bebizonyosodik, hogy mi volt jó és mi volt rossz. Erre az igaz és igazságos szétválasztásra egyedül Is­ten képes, mert egyedül ő lát tisztán, ő nem részrehajló, nem személyválogató (11). Mi, emberek, viszont homá­lyosan, magunk felé részrehajlóan látunk, ezért vigyáz­zunk, mielőtt másokat megítélnénk, először magunkat vizsgáljuk meg: vajon mi mentesek vagyunk attól a bűn­től, amit a­ másikban megítélünk, vagy csak jobban tu­dunk viselkedni ? (1 -3) A tékozló fiú történetének végén kiderült az idősebbik fiúról, hogy ő sem különb a fiata­labbik fiúnál, csak ő nem merte ugyanazt meglépni, amit az öccse, éppen ezért tele volt a szíve irigységgel, amit vé­gül nem is tudott leplezni (Lk 15,29-30). Szózes 2,26-37 350. dicséret ÁPRILIS 14. SZOMBAT (13) „Hiszen nem a törvény hallgatói az igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói...” (Róm 2,11-16) Háromra egy istentiszteletre kell érnem. Az autópálya azonban teljesen bedugult, moccanni sem tudunk, köz­ben az idő vészesen telik. Ahol azonban várnak, ott sen­kit sem érdekelnek a kifogások, pontosan oda kell érni és kész, a­hogyan nem rájuk tartozik. Ha elkésem, jogos az elmarasztalásom. Az eredmény számít: teszem a dolgo­mat pontosan, szépen, vagy nem. Isten ítélete ugyanez: az eredmény számít. Nem az Isten törvényének hallgatói az igazak, hanem annak megtartói (13). „...dicsőség, tisz­telet és békesség jut majd osztályrészül mindenkinek, aki a jót cselekszi...”(10) Ne felejtsük el, hogy itt Pál az ítélet­ről ír és nem az üdvösségről. Isten Jézus Krisztus által ítél­kezik majd (Jn 5,22-27). Ez az evangélium, hogy bíránk a Megváltónk lesz. Az üdvösség világossága az isteni íté­let sötét háttere előtt ragyog. Jézus Krisztus az eljövendő haragtól szabadít meg bennünket (IThessz 1, 10). Szózes 3 352. dicséret Az ember Istent öl - az Isten ►► Olvasandó: Mt 27,54 A nagypénteki eseményt sokszor úgy állítják be, mint egy tragédia utolsó felvonását. A tragédia meg­történt, de akik csak ezt látják ben­ne, magukat akarják menteni. Ami ott történt, nem tragédia, nem vér­tanúság, hanem gyilkosság, még­pedig a világtörténelem legocsmá­­nyabb gyilkossága. Ocsmány azért, mert nincs benne elég bátorság. Ha Kajafást és Annást annyira bántotta Krisztus személye, miért nem volt annyi bátorságuk, hogy botokkal szembeszálltak volna ve­le ? Ez is gyilkosság lett volna, de legalább csak egy-egy ember bűne, így azonban aljas is ez gyilkos­ság, mert a törvény köntöse alá bújtatja hazug céljait. És aljas azért is, mert egy sereg embert tesz cin­kostársává. A főpapok Júdást áru­lóvá teszik, embereket hamis tanú­ságtételre bírnak, akiket éppúgy lehet mozgósítani a virágvasárnapi hozsannázásra, mint a „feszítsd meg!” kiáltásra. De aljas volt a gyilkosság azért is, mert ártatlant ölt meg. Ezért kellett hamis tanú­kat keresni. Mikor Krisztust meg­ölik, egy prófétát ölnek meg ben­ne. És a prófétát a próféták utódai gyilkolták meg. Aljas volt ez a gyilkosság, mert a népnek tudnia kellett, hogy Isten egyszülött Fiát gyilkolja meg. Nem azt mondom, hogy tudta. Tudnia kellett. Ez két különböző dolog. Máté sokszor írja, hogy „mindez pedig ezért történt, hogy beteljesed­jenek az írások”, így jutunk a meg­állapításhoz, hogy nagypéntek lé­nyege: az ember Istent öl. Nagy­ embert ment pénteken azt öli meg az ember, aki a földre szállott és testet öltött Is­ten. A világ leggonoszabb gaztette. És mit tett Isten? Nem nézte tétle­nül Fia szenvedését. Mikor azt ol­vassuk, hogy megrázkódott a föld, mintha le akarta volna rázni magá­ról az undok embert, a templom is megrendült, kettéhasadt a kárpit, mi más ez, mint apró tünete annak a háborgásnak, ami Isten szívében végigmegy. És mégis mikor az em­ber Istent öl, az Isten embert ment. A golgotai kereszten különleges szerepcsere történt. Az Isten em­berré lesz, és magára veszi a bünte­tést. Isten emberré lesz, és az em­bert Istenné teszi, hogy meg tudja menteni. Így lett a világtörténelem legnagyobb gaztettéből a világtör­ténelem legnagyobb jótette. ID. TÓTH FERENC STEINBACH JÓZSEF ISFORMÁTU­M­BPN­ Imádkozzunk______ Húsvét Kövek gördülnek tova. A sötét mélységből fény ragyog. Földi hatalmak holtra válnak. Téged hirdetnek az angyalok, életet hirdetnek félelmek helyett, hogy feltámadt, aki megfeszíttetett. Amen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN Ti ne féljetek! Az első húsvét reggelén hangzik el ez a biztatás az angyal szájából, aki Jézus feltámadását hirdeti. „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfe­szített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta!’ (Mt 28,5-6) A helyszín Jeruzsálem közelében a temetőkert, ahova Jé­zus holttestét az ünnep közelsége miatt úgy temették el, hogy nem adhatták meg neki a szokásos vég­tisztességet. Az asszonyok ezt akar­ták pótolni. Miért fél az ember a haláltól? A legkézenfekvőbb magyarázat az len­ne, hogy miért is ne félne, hiszen olyan ismeretlen dologról van szó, ami félelmet kelt az emberben. Minden ismeretlen, bizonytalan dologtól fél az ember, természetes tehát, hogy a legnagyobb ismeret­lentől még inkább fél. Már az ószövetségi időben is vol­tak azonban, akik nem féltek a ha­láltól. Gondoljunk csak például a 23. zsoltár szép hitvallására: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te ve­lem vagy, vessződ és botod megvi­gasztal engem. ” A zsoltáros úgy néz fel Istenre, mint a pásztorra. A jó pásztor semmilyen körülmények között nem hagyja el a juhait. A zsoltáríró ugyanígy hisz abban, hogy az Úr sem fogja őt elhagyni, még a halálban sem. Jézus feltámadásával még inkább erősebb lett ez a hit. Úgy is lehetne mondani, hogy ami addig remény­ség volt, az most valósággá vált Jé­zus Krisztusban. Bebizonyosodott, hogy a halál nem legyőzhetetlen, Is­tennek van hatalma a halál felett is. Érezték Jézus ellenségei is, hogy ez alapvető kérdés. Ezért próbálták meghamisítani az eseményeket, hamis tanúkat fizetni. Jézus megjelenése, az apostolok ta­lálkozása a feltámadott Úrral azon­ban új távlatokat adott. Pál apostol így tesz erről bizonyságot: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? (...) De hála az Istennek, aki a dia­dalt adja nekünk a Jézus Krisztus ál­­tal.­”(1Kor 15,54-57) Az őskeresztyének is gyakorolták, és néhány helyen ma is élő szokás, hogy húsvét hajnalán a temetőben tartanak istentiszteletet. Mintha csak azt fejeznék ki ezzel, hogy mi már nem félünk a haláltól, hiszen Jé­zus legyőzte azt. „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ak­kor az is bizonyos, hogy Isten az el­hunytakat is előhozza Jézus által, ve­le együtt.” (1 Thessz 4,14) Ezért nem kell félni a keresztyén embernek, ez a húsvéti öröm alapja. «

Next