Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)

2012-07-15 / 29. szám

LVI. ÉVFOLYAM, 29. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ EH ÉTI LAP­A 2012.JÚLIUS 15..Ára: 145 Ft Szakmaiság és lelkiség Egyenlő távolság az egységért A Káté románul és szlovákul Sokan választották a református iskolát, óvodát Veress Bertalan szerint. A tiszán­túli tanügyi főtanácsossal a most véget ért tanévről, a szeptemberi kihívásokról és a református szellemiségről beszélget­tünk... » Református szemmel, 3­ oldal A partiumi reformátusok célja, hogy a magyar pártok torzsalkodásának elmé­lyítése helyett az összefogás útjait keres­sék. Csűry István püspököt a Királyhá­­gómelléki Egyházkerület igazgatótaná­csi határozatáról kérdeztük... ►► Közösségben, 6. oldal A Heidelbergi Kátét 2013-ban román és szlovák nyelven is kiadják a Generá­lis Konvent június 19-i ülésén született döntés szerint. Pap Géza erdélyi és Fa­zekas László felvidéki püspök a törté­nelmi szükségszerűségre utal... » Közösségben, 7. oldal ­faKÁLVIN EMLÉKÉVEK „A lelki életben lévő feszültség, az istenkép helyreállításáért folytatott küzdelem a jelen feladatának és egyben a hívő ember jövőjének, végcéljának tekinthető." (Kálvin) Hegymászásnál nem érdemes megállni a csúszós, meredek úton, mert könnyen visszacsúsz­hatunk. Hirtelen a mélyben talál­hatjuk magunkat, és az előtte megtett fáradságos út hiábavaló­nak bizonyul. Sokszor vagyunk így a lelki életünkben is. Amikor felérünk a csúcsra, közel vagyunk Istenhez, a hegy aljára vissza­csúszva úgy érezzük, hogy sose voltunk ilyen távol tőle. Hiába küzdöttünk, nem látjuk hitünk növekedésének eredményét. Tudunk-e, akarunk-e növe­kedni az életünkben az Istennel, családtagjainkkal, házastársunk­kal, barátainkkal, munkatársa­inkkal ápolt kapcsolatainkban? Akarunk-e fejlődni hitünkben, személyiségünkben, konfliktus­­kezelésünkben? Készen szeret­nénk megkapni mindent, vagy készek vagyunk érte tenni, áldo­zatot hozni időnkből, kényel­münkből? Vagy azt választjuk, ami nem hoz változást? A változásból tanulhatunk, és ez segít bennünket az előrehala­dásban. Ha fejlődést, növekedést szeretnénk az életünkben, akkor csak a teljesítményorientáltság motivál bennünket? Van, hogy el kell engednünk azt, amit sze­retünk, szeretnénk. Kértük-e már Istent őszinte, mély vágyó­dással, hogy olyanná legyünk, amilyenné ő szeretne tenni? Kálvin életében is nagyon fon­tos volt a növekedés. Ezért küz­dött, ezt hirdette egész életében. Mi kitől várjuk a növekedést? Magunktól vagy Istentől? Mi a célunk a növekedéssel? Milyen a mi istenképünk? Korlátoz, és csak félelmeink akadályoznak meg ab­ban, hogy ne tegyünk meg dolgo­kat, amelyeket más megtesz? Vagy mintegy égő hálaáldozatként va­lóban hálából, felszabadultan, va­lódi örömmel tudjuk odaszánni szívünket, tudjuk hitünket és éle­tünket Isten kezébe tenni ? „Nincs egyetlen fűszál, és nincs egyetlen szín a világon, amelynek nem az a szándéka, hogy megörvendeztessen bennünket. "(Kálvin) SZABÓ ANNA FEKETE ÁGNES Nagy baj van, ha nem látjuk a lénye­get. Ha nem tudjuk kiválogatni a fontos dolgokat az élet forgatagából. A mai korszak a mennyiség kora. Ir­tózatosan sok minden vesz bennün­ket körül, és nagyon nehéz eligazod­ni. Talán manapság a legfontosabb emberi feladat a lényeglátás. Sok hasonló korszak volt már a vi­lágtörténelemben: népek vándorol­tak, eszmék keveredtek, és az emberek nem tudtak eligazodni a dolgok kö­zött. Ilyen zűrzavaros időszakokban mindig megjelenik egy olyan eszme, amelyik valamiféle kettős világlátást kínál az embereknek. Van a jó és a rossz, e két erő küzd felettünk. Van a test és a lélek, az előbbi börtönéből ki kell szabadulni. A gonosz és a jó küz­delme ez a világ, és minden dolgot va­lamiképpen be lehet sorolni e két pó­lusba. Ez a világlátás segített az embe­reknek abban, hogy eligazodjanak. Ugyanez volt a helyzet Haggeus korá­ban, amikor Izráel népe visszatért a Szent Földre, és újjá kellett építeniük mindent a babiloni fogság után. Ha­zájukban nagy keveredést láttak, az emberek fejében is nagy volt a zűrza­var, és nekik egyértelmű útmutatásra volt szükségük. De ilyen korszak a mai is, amikor mindenki vágyik a tá­jékozódási pontokra. Ezért megfest­jük a jó és a rossz két pólusát. Van, aki erkölcsösökre és erkölcstelenekre, van, aki demokratákra és szélsőjobbosok­ra, van, aki igazi magyarra és nem iga­zi magyarra osztja a világot. De van olyan egyház, ahol hangsúlyozzák, hogy még a templomba járók között is vannak a hívők és vannak a hitetle­nek, ez két egészen külön világ. Ért­hető válasz a mai korra, mégis vesze­delmes világlátás ez. Egy hasonló kor­szakban gyönyörűen tanít minket Haggeus próféta: „Ha szentelt húst visz valaki az ő köntösének szárnyá­ban, és illeti annak szárnyával a kenye­ret vagy a főzeléket (...), vajon szent-e az? Elfeleltek a papok: Nem. (...) Ha hulla által fertőzött illeti mindezeket, tisztátalanná lesz-e? Es feleltek a pa­pok: Tisztátalanná!” (Hvg 2,12-13) Hogyan terjed a jó, vajon ráragad­­ó az emberekre az áldás ? A válasz egy­értelmű nem. A másik kérdés, vajon ragadós-e a gonosz? A szertartások vi­lágából való a kép, hiszen a zsidó ha­gyományban nagyon fontosak voltak a tisztasági törvények. Ezek persze mindig valami lelki, szellemi tartal­mat tükröztek: a rossz úgy terjed, mint a métely vagy a nátha. Azt mondta ezzel a próféta, hogy bár va­lóban két pólus közé feszül az emberi élet, a jó nem úgy hat, mint a rossz. Más, egészen más e két erő hatása, va­lahogy úgy, mint a gravitáció és a fel­hajtóerő. Nem összehasonlítható a kettő. Ha Haggens próféta nem megy bele ebbe a leegyszerűsített világlátás­ba, hogy nekünk a jó és a rossz küz­delmében kell részt vennünk, mi se menjünk bele ma, amikor ugyancsak olcsón kínálkozik ez a gondolat. Mert mi a veszedelmes ebben a gondolkodásban? Az, hogy nagyon kényelmessé tesz. Ülök a fotelben, és nézem, amint a nagy erők összecsap­nak a fejem felett, én úgysem tehetek sokat. Ebben a kényelemben aztán az ember olyan dolgokat is megtesz, amelyek semmiféle norma szerint nem helyesek. Ha két erő küzd egy­mással, akkor az apró részletek úgy­sem számítanak. Ezért éppen ezekben a zűrzavaros korokban az erkölcste­lenség soha addig nem látott mértéket öltött, mint például ma is. Még az egyházban is. Ha valaki úgymond a „jó táborban” van, megbocsáthatóak olyan dolgok, amelyek a „rossz tábor­ban” levőknek nem. De az érem másik oldala is igaz: ez a kettős világlátás né­melyeket elképesztő aktivitásra sarkall. Itt a nagy küzdelem, amelyben a sö­tétség és a világosság csatázik, nem mindegy, melyik nyer, tehát nekünk is harcba kell szállnunk, különben vé­günk lesz. Magam előtt látok egyház­tagokat, akik teljes erőbedobással dol­goznak és küzdenek Isten munkájá­ban, mintha nem tudnák, hogy alap­vetően Isten az, aki cselekszik. Össze­tévesztik a mániákusságot a hittel. Épp e két véglettől akarja a templom­építő népet megóvni Haggeus. A másik gond ezzel a kettős világ­látással, hogy eltávolít a teremtett vi­lágtól. Eltávolít a testtől, a „valóság­tól”. Az egész európai kultúrának most nagy tétje az, vajon képes-e et­től a kettős világlátástól függetlenül gondolkodni? Mert virtuális világo­kat gyártunk, és a gazdagság, a pénz oltárán áldozzuk fel a Földet. Úgy élünk, hogy szükségünk van álvilá­gokra, intézményekre, gépekre és rendszerekre, bankokra és minden­féle szervezetekre, amelyek újabb és újabb álvilágokat, álproblémákat gyártanak. Észre sem vesszük, hogy mindennek az oka az, hogy nem egységben szemléljük az életünket. Darabokra szaggatjuk, testre és lé­lekre, szellemi magaslatokra és földi dolgokra, de sorolhatnánk ezeket a kettősségeket... Sajnos nem véletle­nül erősödik a „keleti elvágyódás”, mivel az indiai és egyáltalán a távol­keleti kultúra eredetileg nem ismeri a világnak ezt a szétszaggatottságát. Persze a mai világ maszatol: „Sze­ressük egymást gyerekek, feketék és fehérek” - olvasható mindenféle zászlón. Hogy ez az eszme mennyire nem jó, arról számos prédikációt ha­lott már mindenki. Ezért most nem erről a végletről beszélünk, hanem a másikról. Nézzük csak meg az evan­géliumokat! Jézus nem a mindent összekeverő, beolvadást és alkalmaz­kodást hirdető honfitársaival, hanem a farizeusokkal küzdött a legtöbbet, akik pedig feketén-fehéren igyekez­tek látni a világot. Akik - mint sok mai atyafi is - féltek az összevissza­ságoktól, a kultúrák egyvelegétől, és szigorúan táborokra osztották a vilá­got. A végén nem marad más az egy­háznak, mint hogy kategorizálja a dolgokat, embereket: ez jó, ez rossz, ezt elvetjük, ezt támogatjuk. Isten egy szép és kerek világot te­remtett. Istennek nincsen gonosz el­lenpárja. Bár a gonosz valóság hihe­tetlen erővel terjed, nekünk erre nem az a helyes válaszunk, hogy minél pre­cízebben megfogalmazzuk és kiirtjuk a rosszat, hanem hogy Isten kegyel­mébe még erősebben kapaszkodunk. Mert életünk tétje az a furcsa ellent­mondás, hogy bár az ördög, a gonosz erősebben működik, hihetetlenül ter­jed, valójában nagyon gyenge. A jó, bár nehezen átadható, egyáltalán nem ragályos, mégis sokkal erősebb, mert az nem magától van, hanem Istentől. A keresztre kell néznünk, és meg kell látnunk, mennyire erős a „gyenge” jó, és mennyire nevetséges a gonosz, a (A szerző lelkipásztor, a Magyar Rádió Református félóra című műsorának szerkesztője) Fekete-fehér " Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad." (Ézs 40,8)

Next