Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-01-22 / 7. szám
A’ haldokló szivemre köté, hogy értted testvérileg, sőt anyailag gondoskodjam. Én megígértem azt neki, és most midőn boldogtalan titkodat velem közlötted, eljött az idő, hogy ígéretemet teljesítsem. — Ne kérdezz engem ; az Isten fog nekem erőt adni téged ön magad és a’ világ előtt megmenteni.44 Ezen szókkal még egyszer megölelé szenvedő barátnéját, ’s elsietett. Késedelem nélkül keresztapjához Alderman Lorge-hoz ment, kinek magát kinyilatkoztatni akará. Egy egész órát tölte nála,’s úgy látszott, hogy ezen beszélgetés után megnyugodott. Williamnak Róza ellen csak hamar kiforrott haragja. Alig hagyta el őt, legott meggyőződött róla , hogy a’jó Róza semmi esetre se cselekedhetett valami roszat. Erősen eltökélve, hogy hirtelenkedését jóvá teendi, mindjárt reggel sietett Rózához; de minthogy ezt hon nem találta, tehát anyjának tömlöczébe ment, hogy ennek a’ történtteket elmondja, ’s tőle tanácsot kérjen. Az öreget igen nyugtalan indulatban találta, és pedig azon okból, hogy kedves leánya helyett az öreg Eszter hozá el ételét; de midőn William a’ múlt éjjel történt dolgokat elbeszélé, akkor úgy tetszék a’ jó öregnek, mintha szemeiről hályogot Vennének le. „Úgy van — monda — már most mindent állátok. „Éppen 49 esztendeje van 44 — ezt mondá ma nekem az öreg Eszter. Én nem ügyeltem reá, mit jelentene ezen mondás, de most minden liszta előttem. „Randal Brady — így szólt gúny hangon az öreg Eszter — a’ 49 esztendőnek éppen most van vége. Én akkor megesküdtem, és fogadást tettem,’s most mind a’kettőt megtartom.44 „És mire esküdt meg akkoriban?44 kérdé William figyelemmel. „Negyven kilencz esztendővel ez előtt, midőn én és Eszter még fiatalok voltunk , Eszter szerelmemre sóvárgott. De én őt életmódjáért nem szenvedhettem. Nem sokára azután jó feleségemet tanultam ismerni, megkértem, és el is nyerem őt; ’s midőn engem Eszter egybekelésem után először meglátott, akkor mellettem elmentében azon rettentő esküt mondá, hogy boszút fogna rajtam ’s enyéimen állani, ha mindjárt hétszer hét esztendeig kellene is az alkalmatosságra várakoznia. Kevés idő múlva elhagyá városunkat, ’s én őt, és esküjét elfeledtem. De most ön maga emlékeztetett reá. És ő meg is fogja azt tartani. Most mindnyájunkat meg akar rontani! Már egy pillantatig se kételkedem benne. Ő volt, ki Móritz fiamat ama gyanús sikátorba csalogatta, sőt most jó Rózámat is el akarja rontani ! Hogy én itt vagyok, az is saját mive, így tehát annál biztosabban döntheti veszedelembe enyéimet. Ó Isten oltalmazd gyermekeimet!44 „Atyám! — monda William innepiesen — adja reám áldását. Van bennem erő, és bátorság, hogy famíliájáért, melly nekem olly drága, mindent merészeljek.44