Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1835-01-22 / 7. szám

A’ haldokló szivemre köté, hogy értted testvérileg, sőt anyailag gondoskodjam. Én megígértem azt neki, és most midőn boldogtalan titkodat velem közlötted, eljött az idő, hogy ígéretemet teljesítsem. — Ne kérdezz engem ; az Isten fog nekem erőt adni téged ön magad és a’ világ előtt megmenteni.44 Ezen szókkal még egyszer megölelé szenvedő barátnéját, ’s elsietett. Késedelem nélkül kereszt­apjához Alderman Lorge-hoz ment, kinek magát kinyilatkoztatni akará. Egy egész órát tölte nála,’s úgy látszott, hogy ezen beszélgetés után megnyugodott. Williamnak Róza ellen csak hamar kiforrott haragja. Alig hagy­­ta­ el őt, legott meggyőződött róla , hogy a’jó Róza semmi esetre se cselekedhetett valami roszat. Erősen eltökélve, hogy hirtelenkedését jóvá teendi, mindjárt reggel sietett Rózához; de minthogy ezt hon nem találta, tehát anyjának tömlöczébe ment, hogy ennek a’ történt­­teket elmondja, ’s tőle tanácsot kérjen. Az öreget igen nyugtalan indulatban találta, és pedig azon okból, hogy kedves leánya helyett az öreg Eszter hozá­ el ételét; de midőn William a’ múlt éjjel történt dolgokat elbeszélé, akkor úgy tetszék a’ jó öregnek, mintha sze­meiről hályogot Vennének­ le. „Úgy van — monda — már most min­dent ál­látok. „Éppen 49 esztendeje van 44 — ezt mondá ma nekem az öreg Eszter. Én nem ügyeltem reá, mit jelentene ezen mondás, de most minden liszta előttem. „Randal Brady — így szólt gúny hangon az öreg Eszter — a’ 49 esztendőnek éppen most van vége. Én akkor megesküdtem, és fogadást tettem,’s most mind a’kettőt megtartom.44 „És mire esküdt­ meg akkoriban?44 kérdé William figyelemmel. „Negyven kilencz esztendővel ez előtt, midőn én és Eszter még fiatalok volt­unk , Eszter szerelmemre sóvárgott. De én őt életmód­jáért nem szenvedhettem. Nem sokára azután jó feleségemet tanul­tam ismerni, megkértem, és el is nyerem őt; ’s midőn engem Eszter egybekelésem után először meglátott, akkor mellettem elmentében azon rettentő esküt mondá, hogy boszút fogna rajtam ’s enyéimen állani, ha mindjárt hétszer hét esztendeig kellene is az alkalmatos­ságra várakoznia. Kevés idő múlva elhagyá városunkat, ’s én őt, és esküjét elfeledtem. De most ön maga emlékeztetett reá. És ő meg is fogja azt tartani. Most mindnyájunkat meg akar rontani! Már egy pillantatig se kételkedem benne. Ő volt, ki Móritz fiamat ama gyanús sikátorba csalogatta, sőt most jó Rózámat is el akarja ron­tani ! Hogy én itt vagyok, az is saját mi­ve, így tehát annál biztosabban döntheti veszedelembe enyéimet. Ó Isten oltalmazd gyermekeimet!44 „Atyám! — monda William innepiesen — adja reám áldását. Van bennem erő, és bátorság, hogy famíliájáért, melly nekem olly drága, mindent merészeljek.44­

Next