Regélő, 1835. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1835-11-19 / 93. szám

simít vasárnap Börne levelei, és szerdán a* feleségemtől játszott Moscheles „les charmes de Paris“ rondája elfelejteték velem a’ bál hilányát; de a’ már tánczra felkelő kisasszony nem gondolhatá­­el, miként pótolhatja­ ki illy közönséges valami csak egy óráját is a’ dalnak—,,Bocsánat Börne, és M­loscheles! Mina kisasz­­szony nem tudja, mit beszél ?“ — Mina kisasszony nem szokott mást olvasni, mint arany nyakú imádójinak nagyobbodó számát; egy Strauss vagy Lanneri keringőn kívü­l nem is tudott remekebb hang­művekről álmodozni, valamint semmi szivemelhetőbbről az a­p­p­e­­­r­e hivó harsány trombita hallásánál! — Izzadva, mint egy bagage-hős a’ futásnál, vetém magamat a' kemény padra egy kinyitott ablak és egy kisasszony mellé, ki mivel civil­ist­a és házas—itt két megbocsájthatlan hiba—vol­tam, velem mit sem gondolván időt engede a’ teremet és körömet nyugodtabban átnézni. — Ötvennyolc­, surrogált viasz gyertya ke­vesebb fényt, mint egy bal parée kivilágítására kívánható, öntött ugyan le a’ földalatti tánczszobába; de nem szeret-e gyenge homályt a’ varázs ?! és nem volt-e varázs-nézet, egy gyönyörű varázs-kép az öszvefont pároknak előttem ellebegésök, mint egy holdtele nyá­riestén a’ szajadok tü­ndértáncza illatos fák árnyai alatt, hova a’pa­­tak ezüst hangszereit hozza; és a’ rém­ek virágai, a’ parti ibolyák kellemes illattal valódi miile fleurs-el özönzik­ be a’tiszta léget. Egy iszonyú vastagságú kályha, mintha a’ mértékletes társaság elnöke lett volna tiz esztendőn által, kalapokkal, kendőkkel ’s az­t. felpi­­perézve, pöffeszkedő szemtelenséggel akadályozd a’ heves tánczoló­­kat, kikkel többnyire ütleges viszonyokba került, azonban tarka rendjei tekintetéből séretlenek maradtak. Körülötte édes za­varban ültek az ostromlott hölgyek, szüntelen hatás és visszahatási gépelyek tüzei között; hány szem! hány csalódás!? A’ balesti szerelmesek addig keverik öszve minden felindult érzetüket, mig szí­vok habzik, mint egy hangzatka ledolgozása után a’ költő feje: ők ezt tele szívnek nevezik, mi nem­ egyéb az elétetett ’s nem sokára füstbe menő semminél! — Jobbról egy főrangú asszonyság tévé hájtestét hóditó helyzetbe, ki mint az üstökös csillag a’ többi ve­gyes tánczsereget maga után ragadá, mit tán rangjának inkább, mint szépségének akartam tulajdonitni. — Örömtől sugárzó arczczal, mit a’„ tiszta megelégedés adhat, jött minap előmbe P. ur, keze­met erősen megszorító, és egy Taglioni pas-val próbált nya­kamba ugrani: „én a‘legboldogabb ember vagyok !“ kiálta, és odább szaladt. És mi okozó boldogságát ? Gróf A. a’ soiréeban öt egész minutumig méltatott v­ele beszé­leni, és a’grófné legyezőjével kezére ütött a’ whist partidénál!

Next