Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)
1837-12-03 / 97. szám
gó ujjai különféle szines czérnával kivarvák; lábszáraikra harisnya, ’s lábfejükre bocskor feszül kényesen. A’ nőnem hasonlag piros, egésséges; öltözete csupán iing és katrincza. A’ népcsoport közül három tárgy tűnt ki különösen : egy ifjú, ki a ház talpgerendáján ülve, egyik lábát másikára veté, ’s állát térdére gyámitott könyökén pihentetve, kis, úgy nevezett, Rákóczi-tajtpipából kékes fellegeket gyűjtött maga körül. Mintegy 24—25 tavasz mosolyghatott az ifjú felett; barna arczából két kökény szem villogott; homlokán nyíltság ült; vonásairól szelídség, emberszeretet sugárzék ; ajkain örökös nyájas mosoly mutatkozott A’ széles válhi ifjúnak derekára kurta, sötétzöld magyar dolinán feszült, keskeny arany sujtással körülszegve, ’s eleje számos apró gombokkal elhintve; lábszárait buzavirág-szinű magyar nadrág takaró ; kordován csizma nyikorgott fényes aczél-sarkantyúval lábain ; kis gömbölyű selyem kalap ült göndör barna fürtjein. A’ körűlálló népnek szolgai készsége, melylyel minden mozdulatára figyeltek, a’ helység földes, lírát gyanittatá benne. Mellette egy ősz öreg ült, kinek idő-barázdalta arczáról viszontagságok köztt leélt 60—65 év nézett le komolyan. Végre egy fiatal nő és férjfiú. A’ mintegy 23 évű ifjú merész, bátor tekintetű; arcza egy azok közül, mellyek a’ léleknek valóságos tükrei; és fekete haját görbe rézfésű szőrttá hátra; ’s a’fürtök gazdag csigákban hevertek vállain. Piros, pozsgás , zömök termetű orosz hölgy volt, kit az ifjú büszke érzettel karába zárt; kerekded arczáról egy pár csintalan szem kacsingatott az ifjúra; fejét mezei virágokba font koszorú keltté. Úgy hiszem, olvasóim mondás nélkül is rá ismertek az apára , vőlegényre, és menyasszonyra. Midőn naphanyatláskor a’ vigadó sokaság oszlani kezdett, egy embert láttak a’ kert-keritésen átszökni. — 24 éves lehetett a’ férjfiú, ’s barna arczának vonásai, mellyeken felzudult indulat harcza látszott, a’ fennebb említett ifjúnak vonásaival sokban megegyeztek. Öltözete, egyszerű kis fekete dolinán, hasonló színű csizmába huzott nadrág ’s kék merino-mellény volt; válláról hosszú kovás puska csüggött le gondatlanul. Öröm-rivalgással tódult a’ csapat elébe, ’s barátságosan üdvözlé, mellyet alig látszott észrevenni. A’barna ifjú hévvel rohant karjaiba , ’s, Lajos! Imre!“ kiálták különböző hangon, melly keblök érzelmeit nyilvánita. ,Urfi ! én is itt vagyok! — szóllttá meg az érkezőt a’ magát észrevétetni akaró vőlegény. „Üdvözlek Haurela — mond az ifjú — tán menyekződet ülöd?44 .Igen !4 — felelé a’ kérdeztetett. Jehér sóhaj szorult ki a’ kérdezőnek kebléből e* szóra „menyeken .« — elkeseredve nézett az égre; szemeiben egy könyűt zúzott-