Regélő, 1840. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1840-02-23 / 16. szám

sem ő maga, annál kevésbbé ismerek pedig faragatlan legényei. De a' yorki ifjak jobban tudók becsülni e’ kincset; és azért, mihelyest miss Ellinor (a’ hölgyet közönségesen csak kereszt nevéről nevezők, noha a’ házias D r­u m m o n d sem volt kevésbbé kedves hangzatit) a' színfalak közül kilépett, tapsvihar rázá-m­eg az ingó állványt, és minden szegletből ezer dobogó szív , két ezer villogó tekintet repült elébe annyira, hogy még maga John­ Bull is szűnni nem akart taps és lábdobajba keveredett a’ tip-top karzaton. Vajha hű rajzát is ad­hatnám e’ halvány papíron a’ tizenhat éves hölgy mondhatlan kellemei ’s könyűségének, melylyel a’ nehány fillérgyertya pislogó fényében, a’ szemetes szinpadon lebegett. De toll elégtelen a’ szü­­ziség ama legtisztább és szendébb leheletét, a’ szép éjpillangó szár­nyán a’ porhont, ama sikamló ’s lebegő mozgékonyságát az Elfnek, amaz értelmileg bennső szövedék ’s életét korlátolt művészetének leirni. És van-e szó, kifejezni képes csengését ezüst hangjának, mi­dőn az az énekben a’ hang-lajtorja tiszta fogain fel- ’s leszékelt, vagy midőn a’ fél-ének-beszédben, a’szenvedélyek , szerelem , két­kedés, remény, félelem és fájdalom buvárharangjait tudva és még is öntudatlanul hangoztatá ? De lilában erőködöm. Ellinor egyike volt ama ritka , csudála­tos lényeknek, kiket a’ természet már születésüknél a’ művészet forrásából itat; kiknek ragyogó homlokára a’ művészi tökély bélye­gét nyomja, hogy felhatalmazza őket a’ közvetlen ’s kifürkészhet­­len életteljéből alkotásra, miként ő maga alkot. Hol volt volna kü­lönben alkalma Ellinor, egy szegény mosónő leányának felolvasást hallgatni a’ szósuly és szavalás felett ? mi könyvből fogja valaha ki­betűzhetni a’ hű emberjellemezés titkait, kipuhatolni azon száz meg száz rejtzugot ’s titkos ösvényt, mellyen a’ kenyérkeresetes művé­szet, a’ haszonkémlés czélt ért ? Ellinor csak ama gyermekes tehet­séget vette észre magában, más embereknek hajlongás, mozgalmait ’s hangját utánozni; anyja pedig, a­ mosónő, magyarázhatlan in­gerlékenységet fedezett­ fel benne, minél fogva a’ legnagyobb ’s za­jost­ öröm fokáról pillanat alatt könyvk ’s kétségbeesés örvényébe sülyedhetett. Művészetre hivatásról gondolat sem volt mind addig, m­ig Ellinor tizedik évében egy nyomorés alakosok ronda csapatját meg nem pillantó. A’ szennyes, rongyos függönynek föllebbentével szétszakadt a' leányka belseje is, és lázasan dobogó szivének azon mély meggyőződésével tért haza, hogy rendeltetése vagy ott a’ gőzös lám­pákon túli deszkázat, vagy semmi legyen. Ezentúl maga is komé­­diázott; anyjának mosóteknője első színpadjául, egy kötény lovag­­palástéul , a’ mángorló henger pedig harczbárdul szolgált. Még négy év folyt­ le, ’s ő először gyermekeket, majd soubreffe-okat, végre

Next