Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)

1842-02-23 / 16. szám

kább azon férfiakat,kik a­ mainei her­­czeggel és h­erczegnével valának vi­szonyban. Alig telt belé egy hét, hogy az egész cellamaresi öszszees­­küvés a’ Bastilleban volt. Az igaz­gató szólt egy nap hozzám: „Tudja-e ön, hogy a’legjobb társaság és igen szeleteire méltó hölgyek vannak itt a sceaux-i vár­ból ? Menjen el csak ön egyszer Launay kisasszonyhoz , a­ maine-i, herczegné’ barátnéjához; illyen fo­goly nem hamar kerül ám kezünk alá.“ ,Mit csináljak én nála? sem­mi kedvem panaszát hallgatni.“ Vogy nem ismeri ön a hölgye­ket; ne higyje hogy kényekben ta­lálja. Engem oll­y derült szeszél­lyel fogadott, mintha mulatni vol­na itt.“ Szünetenként elfordultam, fel­ lelet nélkül. Mit az igazgató emli­­te, hogy rá vehessen Launay kis­asszony látogatására, inkább visz­­szatartóztatott. Magam sem is­merem jól magamat. A lágyság, mellyel a’ többi foglyok iránt va­lók szemrehányást csinált, hogy nő iránt volnék-e kegyetlen, kinek minden kétségkívül nagyobb szük­sége van vigasztaltatni balsorsában mint akármellyiknek. Egy nap rá vettem magam ’s a kisasszony szo­bájába menék. Gőgös lenéző lényt látni ’s dagályos beszédre valók ké­szen katonailag nyers feleleteimmel. ’S mennyire meg voltam lepve mi­kor a’ legkellemesb fesztelenség­gel , szives megelőzéssel fogadta­­tám. Először vettem észre éltem­ben, hogy udvari és beszédes is tudok lenni. — Ha elmondom, hogy Launay kisasszony kis szikár sze­mély volt, bájairól kell beszéle­­nem­. Szemei legélénkebbek és szó­­zatosbak, mint valaha láttam. El­lesik a­ gondolatot, mielőtt ki mon­daték. Szólamlása előkészít a leg­szebb szájból újra hallani azt, mit már kimondott.Hangjának édes zen­gése, kedves ragjártatása s leir­­k­atlan kellem­e a legbájolóbb szép­séggé teszik Launay kisasszonyt; szelleméről semmit nem szólok; azt én föl nem foghatom; egyébiránt róla dicsérettel szólották s meg is énekelték s mindenki tudja, hogy korunk’ egyik eredeti és szeretet­re méltó szelleme ő. Az igazgató­nak igaza volt,a fogoly nem panasz­kodott. Oily kedves arcza volt a szomorújátékhoz, hogy nagyra be­csültem jelleméről. „Uram“ monda ő „nyugalmam és elégültségem’ talán kérkedésnek veszi ön; azonban megfogja ön ér­teni , ha tudja, hogy én mindig rabszolgaságban éltem. Itt több füg­getlenségen van, mint elvesztet­tem. Ha nem járhatok is magam akaratlán, de másokét sem szük­ség követnem. Vágyaim ébredését, a' kielégítés’ lehetlensége megaka­dályozza. Nem igy, ha szolga az ember; vágyainknak egy időben minden ígérkezik, s minden ellen­kezőleg munkál. Kelek, mikor tet­szik, mikor akarom. Tulajdonkép börtönben érzi s élvezi ember a’ szabadságot.“ , Nem czélom önnek fogsága örömeit leleplezni. Teljék bennük kedve, mig telhetik. De egy szót.

Next