Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-02-23 / 16. szám
kább azon férfiakat,kik a mainei herczeggel és herczegnével valának viszonyban. Alig telt belé egy hét, hogy az egész cellamaresi öszszeesküvés a’ Bastilleban volt. Az igazgató szólt egy nap hozzám: „Tudja-e ön, hogy a’legjobb társaság és igen szeleteire méltó hölgyek vannak itt a sceaux-i várból ? Menjen el csak ön egyszer Launay kisasszonyhoz , a maine-i, herczegné’ barátnéjához; illyen fogoly nem hamar kerül ám kezünk alá.“ ,Mit csináljak én nála? semmi kedvem panaszát hallgatni.“ Vogy nem ismeri ön a hölgyeket; ne higyje hogy kényekben találja. Engem olly derült szeszéllyel fogadott, mintha mulatni volna itt.“ Szünetenként elfordultam, fel lelet nélkül. Mit az igazgató emlite, hogy rá vehessen Launay kisasszony látogatására, inkább viszszatartóztatott. Magam sem ismerem jól magamat. A lágyság, mellyel a’ többi foglyok iránt valók szemrehányást csinált, hogy nő iránt volnék-e kegyetlen, kinek minden kétségkívül nagyobb szüksége van vigasztaltatni balsorsában mint akármellyiknek. Egy nap rá vettem magam ’s a kisasszony szobájába menék. Gőgös lenéző lényt látni ’s dagályos beszédre valók készen katonailag nyers feleleteimmel. ’S mennyire meg voltam lepve mikor a’ legkellemesb fesztelenséggel , szives megelőzéssel fogadtatám. Először vettem észre éltemben, hogy udvari és beszédes is tudok lenni. — Ha elmondom, hogy Launay kisasszony kis szikár személy volt, bájairól kell beszélenem. Szemei legélénkebbek és szózatosbak, mint valaha láttam. Ellesik a gondolatot, mielőtt ki mondaték. Szólamlása előkészít a legszebb szájból újra hallani azt, mit már kimondott.Hangjának édes zengése, kedves ragjártatása s leirkatlan kelleme a legbájolóbb szépséggé teszik Launay kisasszonyt; szelleméről semmit nem szólok; azt én föl nem foghatom; egyébiránt róla dicsérettel szólották s meg is énekelték s mindenki tudja, hogy korunk’ egyik eredeti és szeretetre méltó szelleme ő. Az igazgatónak igaza volt,a fogoly nem panaszkodott. Oily kedves arcza volt a szomorújátékhoz, hogy nagyra becsültem jelleméről. „Uram“ monda ő „nyugalmam és elégültségem’ talán kérkedésnek veszi ön; azonban megfogja ön érteni , ha tudja, hogy én mindig rabszolgaságban éltem. Itt több függetlenségen van, mint elvesztettem. Ha nem járhatok is magam akaratlán, de másokét sem szükség követnem. Vágyaim ébredését, a' kielégítés’ lehetlensége megakadályozza. Nem igy, ha szolga az ember; vágyainknak egy időben minden ígérkezik, s minden ellenkezőleg munkál. Kelek, mikor tetszik, mikor akarom. Tulajdonkép börtönben érzi s élvezi ember a’ szabadságot.“ , Nem czélom önnek fogsága örömeit leleplezni. Teljék bennük kedve, mig telhetik. De egy szót.