Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-06-30 / 52. szám
10 's szeretetre méltót, mennyei lényt, minőt csak boldog férj említhetne, de ah ölelései kínzónak engem, zordon tekintettel nézhetek reá, ’s csak durva hangon szólíthatom meg, mert Chiginek nevez. Igen Chigi e név követ fáradhatlanul, idegenek, nem, s gyermekeim mintha kényszerittetnének engem e néven, melly kétségbe ejt, — szólítani. Óh ha ők tudnák, milly fájdalmat kell ezért szenvednem, véres tőrt látok! — s halállal küzdök fájdalmas horgoséit hallom! — Én nem vagyok Chigi; Ferragio Antonio az én nevem. A Chigi nevet csak orozva bírom, melly visszaidézi minden vétkemet. — Borzasztó gyötrés nemde, kárhozatos gondolatokat leírni, sime! engem kiismerhetlen belösztön vonz Íróasztalomhoz, s kényszerítve vezeti tollamat, a’ legrettentőbb titoknak e papír általi közlésére. Sugár ufjoncz valék , fekete haj firteim vállaimra gyüremlenek, henyén, s könnyelműleg élni, volt fáradhatlan foglalatosságom. A jelen pillanat elveibe sülyedtem, s nem gondoskodom a jövő perczekről, kevesbbé a’ jövő napról. — Egy és egyetlen és változtató sorsomat, s leg megvetendőbbé teve. E balsorsteli éj nagy részét dőzsölésben tölteni, s a bor hevétől feltüzelt fővel társaimmal Palermo utczáin kalandoztam , midőn két férfi által kisért hölgygyel találkozunk. „Fogadok!“ kiáltok, „hogy én e szép ismeretlen nő fátyolét fölleplezem“ ,Segillek!‘ viszontá könnyelmű czimboráim egyike, s a szót tett követé. Ez két ember —azon urak , s társaim’ egyikének halálára került; mialatt én a hölgy fátyolét lerántám, kiben a helytartó agg anyjára ismerek. „Ferragio Antonio !“ Kiálta reám keseredetten — ,„unokám’ haláláért, halállal fogsz lakolni.“* Menedéket keresni, volt első gondolatom ; mert a’ nő’ kiáltásba közeledtek a’ poroszlók. Futottam czéltalanul, s midőn a nap felpirult, a’ tengerparton lelém magamat, Palermótúl néhány órai távolságra. Kábultan rogytam a’homokra, sorsom állásáról tűnődvén — vétkemet nem tagadhattam, mert a nő reám ismert, egy techinával sem bírtam, biztos menekülési helyet sem reméltem, mert ha ezt tőlem valaki meg nem tagadja , éltével játszik. — Ekkor egy férfi lovaglott el mellettem —- a bal sorsteli pillanat! mivel olly halványnak s mozdulatlan feltűnni látott, azt vélé, hogy rablóktól sebesittetém s fosztatám meg mindenemtől. Szánakodása s kérése bizalmassá tön iránta. „Hagyjon engem“ szólok hozzá , én a helytartó fiát ölém meg“ — ,Jőjön csak mögém* viszonzá ő,én önnek biztos helyet szerzek, hol önt a helytartó föl nem fedezheti. ‘ — Már elveszettnek tartom magamat s gondolhatni, milly reményt öntenek belém szavai. Fölvetem magam lovára, s három óra alatt Palermóban egy kisded, tekintet nélküli házba térénk. A’ ház belseje ellenkezett külsejével; az egyébkint éktelen falakon olly képmüvek csüggtek, mi ilyenek valódi művész ecsetje alól kerülhetnek. Letelepedésünk után a nagylelkű ismeretlen kezdő beszédét: én ön titkának avatottja levék ; de hogy bizonyos legyen hallgatásomról, én is megosztom önnel az enyémet. — Bizonynyal hallott ön valamit Chigi, nápolyi képfestőről, ki némellyek vélekedésekint meghalt, másoké szerint Mexicoba ment. Én vagyok azon Chigi! — Miután külföldön sokáig éltem művészetemnek, Nápolyba tértem hol senki sem, ismert meg mert mint 15