Regélő Pesti Divatlap, 1843. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)

1843-02-23 / 16. szám

homlokot, hagyj magamra, addig imádkozzál igen, értem is; a’ második énekhez nem jutandasz el, már nálad leszek, ígérem.“ Az engedékeny atya fejcsóválva távozott. II. Egyedül maradván a' halvány arczczal is kedves leány, a’ lankadtságnak azon nemével ereszté magát előbbi nyughelyére , melly hoszszabb betegségből felüdülteket szokott bélyegezni. Ő csendes volt mint a’beállott éjszaka, melly nehéz álmot csal az elfáradt munkás’ szemhéjjaira, ’s hallgataggá teszi a’ berkek’ szárnyas dalnokit. Mélázó szemei ollykor merőn szegeznétek le, mintha a’ föld’ szivéhez akarnának lehatni törött sugaraikkal, majd a’ végetlen magasban tévelyegtek, ott bizonyos pontot föltalálni vágyók. „Istenem, lépteket hallok, ö jön, ö jön“ rebegé hirtelen fölemelkedve „csak álmodám“ velé utána rövid szünet után, önmagát pirongatólag, ’s hamar elmúló mosolyát ajkinak tartósabb pirosság váltá föl. Hasztalan feszítvén figyelmét a’ vélt zörej után, erősbbé jön benne a’ hit, hogy csak álmodott. Nyugalomra menendő tétovázó léptekkel közelitett a’ félig nyílt ajtóhoz, midőn ujjai a’ nehéz vas-zár’ rátolásával foglalkoznának, kitekintett még, ’s egy deli termetű ifjú állott előtte ,Antal te? ’s illy későn, mond a’ reménytelen jelenet okozta meglepetésén túl lévén, ép olly érzékeny mint szerény hangon. „Későn feslett ki köpenyéből a’ jövevény , és igy nem is jókor?“ .De még sem váratlan! — lévé utána a’ hajnal piros lány alig érthetőleg. „Nem váratlan, Laurám? mi jó vagy, köszönöm édes, minek is egy jelentéstelen szócskán vitát kezdeni, ha igaz, hogy a’ viszontlátás’ perczei drágák, jer keblemre, szép gyermek, hagyd ízlelnem a’kéjt, az üdvöt, mellynek élveitől soká, igen soká fosztva valék, ’s a’ legviharzóbb szenvedély’ kitörésével hajlott a’ puha kezek után Laura rövid vonatkozás után oda engedve, fejét a’ kedvencz vállakra hajlítá. „Mi boldoggá tön szerelmed, mondd, galamb , hogy szeretsz, hisz ez olly jól áll neked.“ ,’S téged’ mulattat a tévé utána a’ mint egy álmából fölébredt Laura. „Mulattat? ez kevés; üdvözít, istenít a’ szó, miért hozzád esdem, magát véve csekély, de ajkidról hangozva a’túlvilágra szenderültet életre hozná.“ “ ,Szerelemről beszélsz? mi kíméletlenül téped föl a’ múltak’ fátyolét, melly alá derülten tekintenem könnyelműséged tilt. „Nem foghatom föl szavaidat, — igaz — te angyal vagy, engedj meg a’ nyomom halandónak, ki emberi és igy, szerintetek égiek szerint, gyarló szerelmével hozzád tolakodni vakmerösködék: de az angyal jó, megbocsát ugye.“ Hízelegsz, vagy gúnyolsz, mindkettő egyiránt vétek.” „Pirulsz visszatekinteni a’ múltba, mellynek emlékével én a’ föltámadás’ napján is rögtakaróm alatt tudnék maradni.“