Regélő Pesti Divatlap, 1843. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)
1843-03-26 / 25. szám
e’ mai napig, minden sírásaiban fényes aranyfonálként szövődnek keresztül. Gazdag és bő táplálatot nyert ez értelme az 1791.országgyűlésen,mellynek magasztos hazafiai jelenetei lelkének lelkébe halának, ’s ő azokat a’ 19 éves ifjúnak lobogó szívlángjával ölelé, táplálá, éleszté magában. E’ közügyek általi érdekeltsége, másfelől a’ keblében hatalmasul felébredt olvasásvágy, mellyet benne Schiller’ munkái ’s az akkor uj phoenixként fölelevenült magyar poezis keltének fel, elvonák őt tanulmányaitól (Kisfaludy akkor törvényhallgató volt), miért öt atyja a’ bekövetkezett évre otthona fogta, Huszthyt és Verböczyt adá elébe, keményen eltökélve, első szülöttéből ügyvédet készíteni. Az ifjú engedett atyja’ parancsának, ’s nappal Verböczyt tartá maga előtt, de engedett keble’ geniusának is, ’s éjjel magyar könyveket olvasa; ’s még azon télen két szomorújátékot irt, szinte többnyire éjjel. De a’ szellemet nyűgözni nem lehet, kitör az bilincseiből és eget kér, a’ lelkes ifjúnak, szabad lelkében más hivatást érezve, ellenére volt e’ kényszerített életmód, ’s a’ bekövetkezett tavaszszal kijelenté atyjának , hogy ügyvédségre semmi kedve, hanem ha már kedvencz foglalatosságainak nem élhet, inkább katona kivan lenni. Atyja örömest hajlott a’ kérésre, de az ifjú tudta mit cselekszik, mit már ezredé’ megválasztásánál is bebizonyita, t. i. olly ezredet szemelt ki magának, melly (akkor Leopold, most József huszár ezred) Erdélyben feküdt. Az az katonáskodásával Erdély’ megismertetését kötvén össze, melly őt a’ magyar nemzet’ történetei’ tekintetéből annyira érdeklé, ’s mellyet látni olly rég vágyott. A’ 20 éves, hazájától való magyar ifjú magasztos érzésekkel közelné Erdélyhez. A’Királyhágóra érkezve, itt, a’ két haza’ határkövén, nagy és szent ihletés kapá meg keblét, mert végig utazván Magyarországot, összehasonlítása után több tótot, oláht ’s németet találván mint tiszta magyart ’s ugyan ezt lelvén később Erdélyben is, elkeseredett lelkében ’s ezen szivét szaggató óra reá nézve elhatározó jön. „Eltökélém magamat, igy irt a’20 éves ifjú egy barátjához, hogy én, szegény magyar nemes ifjú, de azon régi igaz magyarok’ ivadéka , kik a’ magyarnak itt hazát szereztek, és egy nagy dicső nemzetet alapítottak, akár mint katona, akár mint egyszerű polgár,szivem’véréböl, hazafius érzelmimből, mint a’ selyembogár’gyomrából,egy fonalat fonok, mellynél fogva veszni indult magyar nemzetiségünket,magyar nyelv,érzés és irás által, ha csak kevés idővel is tovább életben tartsam. Magyarul fogok írni, és csak a’ szivekhez szólani; mit, miként? magam sem tudom még. Hogy talán czélomat elérem, azért gondolom, mivel az én szivemre is nagy hatással munkáltak eddig itt jobb magyar elmeműveink.“ ’Sime itt vagyunk a’ pontnál, mellynek emléke mai ünnepünket, Kisfaludy Sándornak nemcsak 70 ik név és évnapja, de egyszersmind irói pályájának félszázados évnapja’ ünnepévé szenteli. Avvagy nem innen kell-e már számítnunk irói pályáját? az ihletést megadá neki a’ nemzetiség és keble’ istene, csak nyelvének kelle még feloldódnia, ’s nem sokára ez is megtörtént; szerelem oldá meg azt, a’ sérűlt csalogány panaszokra fakadt, ’s 25.