Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-02-26 / 9. szám
dolatim tárgya e nyugalmat szivemből kiszaggatja. Reátok nézek barátim és barátnéim, hogy szemeitekből, mint rendesen, lelket, bátorságot merítsek szólásra; s a szemeitek pilláin rezgő könyek zokogásra késztenek. S mégis meg kell lenni. Le kell rónom utóló legnehezebb kötelességemet lelkem édes barátja iránt. Természet fiának ismerte és nevezte Vajdát a nemzet, s ezen elnevezéssel barátunk valójának egész jellemét fejezte ki. Hol legtisztább, legszentebb érzelmeink fakadnak, hol örök törvények háborítatlan öszhangzásban uralkodnak, és ború és derű egy jótékony czélra működnek: ott a természet keblén honolt barátunk lelke; ott érlelte magának, s a hon leányai s fiainak azon elveket, mellyekkel az élet durva valóján túl emelkedni, és magasztos, kiesi körökbe szárnyalnunk adatott. — Vajda szerette s imádta a természetet, s azért viszont a természet különös előszeretettel tárá ki legszebb titkait kedvese előtt. Hallottátok vagy olvastátok Dabonában azon édes párbeszédeket, mellyekbe a költő az őt környező tárgyakkal ereszkedik , s a fényes nap, a halvány hold, a költöző felhő , a suhanó szellő nyelvet nyernek, és megszólamlanak! Hol van azon durva lélek, melly ama gyermeki édes enyelgések felett szende ömlengésre ne gerjesztessék? — Ártatlan életkedv egyszerű bája ömlik itt el minden szón, azon vidor kedv, melly az elhúnyt életét mosolygó virágokkal himzé, s vele az élet minden eseményit rózsaszínben láttatá. De e vidor életkedv csak külső bélyege, csak külső színzete vala Vajda dús szellemének. A vidor külső alatt egy mélyreható, majd elmerengő, majd ismét derülő ész lakozott, melly figyelmes szemmel leste meg mind a környező külvilágot, mind saját keble mozgalmait, és virágokban és emberszemekben, tünedező szavakban és nyomatos tettekben gyöngéd tapintattal olvasott. Mert azon isten választottainak volt ő egyike, kiknek adatott magasztaló énekekben dicsőíteni szent belsejükben vagy a társaság közepette nyilatkozó szépet, jót, nemest és istenit. De e mellett Vajdánk dús lelkében még más forrása is fakadott a szépnek. Éles gúnya, sújtó ostora volt minden rútnak és ferdének. Elméje, mint az ég napja, jótékonyan bocsátá sugarait a fakadó rózsabimbóra, hogy annál élénkebben törjön a világosságra, s gyökerét égetve hatott a sarjadó gyomra, hogy elfojtassék, mielőtt árthatna. — Elménetsége nemes szívnek volt kifolyása; haragja a taposott igazság, s elferdített jogért lobogott. Soha gúnyja a szentet oda fent nem illető, soha a szív tiszta érzelmeit nem fertőzé, és az élet gyöngéd viszonyait nem sérté, mert szive a szeretetnek volt lakja. Ki állott valaha közel Vajdánkhoz és nem tapasztalta e szeretet befolyását? — Minden jövendő reggelen ezentúl könyek közt fogja áldani e szeretetet egy gyászoló nő, kinek szerelme ifjú lelkét felhevité vala, kinek birtoka életboldogságát tévé, és kinek jutalmul az életet énekkel koszorúzá és diszité. Mert Vajda meghalt, de szeretete nem. Illy vidor lélekkel, illy derült ésszel, s annyi szeretettel a szívben lépett a világ elibe az ifjú, s micsoda, ha később a férfiú dalra fakadva felkiáltható: Boldog lettem én, mint senki ég alatt A földet megvetvén, az ég enyém maradt. Igen boldog volt, s boldogul költözött ki az árnyékvilágból ez ég szülötte. Egy szememn csüngő nő, szerető társak és a haza legjobbjainak tisztelete elegendők voltak megalapítani független lelke boldogságát, melly szabad munkásságban kereste és lelte élvezetét. S e munkásságnak meg jön szellemi jutalma, midőn nemzetének egyhangú tapsát szerzé a fáradozónak, és hervadatlan koszorút fűze fiatal