Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-03-26 / 13. szám
hova löktek, ott alattam el, s midőn kijózanodva fölébredtem, érzem, hogy arczom nedves. Szidni kezdtem, a ki leöntött, s megtorlom tenyeremmel képemet, s ekkor láttam, hogy az nem vizes, hanem véres. Oda mentem a legközelebbi kúthoz, hogy megmosakodjam; a kocsis meglátott, és végig vagdosott ostorával.... hogy mertem véres kezemet a várába mártani, mellyből az ő lovai isznak. És egyre ittam, mikor ihattam; de lassanként már nem törték be orromat, fejemet, és nem vetettek ki a korcsmából, mert a bor nem ártott meg többé, úgy hozzá szoktam, s e szerint nem is kaptam össze ivótársaimmal, így ültem egyszer egy nyomom csárdában szótalanul, mozdulatlanul, és öntöm magamba a bort. — Úri barátom! —-szólított meg egy magam korabeli ember, ki eddig szinte némán ült a szoba egyik zugában, s ki épen olly rongyos volt, mint én. — úri barátom! hallotta-e már hírét Hiripi Gáspárnak ? — Nincs szerencsém... — válaszolok. — Sajnálom, fölötte sajnálom, mert az én vagyok. — Örülök.... tessék velem tartani, — mondom. — Szívesen........— s megragadd palaczkomat. — Ejh ! atyafi, — kiáltok föl, — nem azért kínáltam, hogy csakugyan igyék! csupán azért, mert szokás........ — És az én szokásom: meg nem vetni a szives kínálást.... — Jól van hát. Tessék! — Isten éltess’! — monda uj társam, fölemelve a palaczkot, s ollyat hörpentett belőle, hogy maradt is nem is benne. — Adom becsülettel. — folytatá, nekem nyújtva az üveget. Fölhajtottam a maradékot, s a palaczk fenekével koczogtam az asztalon........a csaplár jött, s újra megtörté azt. — De tudja-e, tisztelt úr, — kérdé azon egyén, ki nem szokta a kínálást megvetni , — tudja-e, miért állok tulajdonkép ön előtt ? — Sejtem, — válaszolok boromra pillantva. — Nem jól sejti ön........ez csak egy kis intermezzo volt. Én gratulálni jöttem Önnek, gratulálni! mert ön nagy férfi, nagyobb mint én, kinek pedig neve Hiripi Gáspár. — Ön igen kegyes.... — Csak igazságos és nemkülönben méltányos. Ah, uram ön megszégyenített engemet, és én elpirulok szégyenemben... Évek óta e szó gerjeszté föl először kíváncsiságomat... szerettem volna látni, miilyen lehet pirulásakor azon arcz, melly rendes állapotában is olly vörös, mint az övé volt. Ekkép folytatá beszédét: — Igen, uram, ön megszégyenített engem s én elpirultam; de egyszersmind föltámadt bennem ama hódoló indulat, melylyel nálamnál nagyobb tehetségek irányában mindenkor viseltetem. Úgy van az — a talentum az aljas lelkekben irigységet, a nemes lelkekben pedig hódolatot kelt. Van szerencsém az utóbbiakhoz tartozni... — Ez igen szép, — feleltem, — de mindeddig nem találhattam ki: miben áll ön fölötti elsőségem ? — Miben ? abban, hogy ön nagyobb mester, mint én .... az ivásban. — Lehetetlen ? — Való és szent igaz. Ön jobban tud inni, mint én; pedig, becsületem szentségére , ezzel sokat mondtam. — Hja uram, — válaszolok, — gyakorlás által sokra viheti az ember----— Ön bölcs férfi, csalhatatlan igazságot beszél. Exercítium factt virum... tudja, mit tesz ez, érti ön a latin nyelvet? — Meglehetősen___