Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-08-01 / 31. szám
603 által, hogy többé nem szólható, de néma tekintete olly érzékenyen fejezé ki nem érdemlétt szenvedései panaszlását, hogy szánakozásra indítandó a sziklaszivű pogányt is. Ágnes királynő nem annyira férje kínlódásain, mint saját helyzete borzasztóságán döbbent meg. Hitszegő olaszoktól látta magát környezve, attól tartható, hogy kik pár óra előtt a királynak mérget merészeltek adni, néhány percz múlva őt is meggyilkolhatják. Ez szokott a nemzettől elszigetelt udvar állása lenni beállott vésznapokon ! Ágnes a veszély óráiban nem tudta, kihez forduljon, s nem, hogyan meneküljön az orgyilkosok kezei közül. A magyar főurakban is kevés bizalma volt, de a végszükség kényszeritést, s a sors szeszélye úgy hozá magával, hogy épen Domonkost és Demetert hivatá meg; ezekkel tudata kétségbeejtő helyzetét s haldokló férje feletti szomorkodását. Domonkos elborzadt a meghívás hallásakor, mert méltán gyaníthatta, hogy a királygyilkolás titka föl van fedezve; azonban mennie kellett, mert a megnemjelenés által önmagát árulandó el. Elindult hát a királyi palota felé, de lelke nem volt többé nyugodt; ő nem ment most egyedül; vele ment a mardosó lelkiismeret is kétségbeejtő szemrehányásaival ; előtte lebegett a kivégzett Árpádutó bosszúárnyéka, s a nyugalom kivándorlóit keble hajlókéból. Belép. Arczán az öntudat áruló nyomai látszottak; de nem volt, ki azokban a királygyilkosra ismert volna; a királyi termekben csak rémült hölgyek , s lélekjelenlétüket vesztett olasz apródokkal találkozók. Endre szemei már örökre be voltak csukódva s vele az Árpádház uralkodásának vége szakadt; de hogy az árpádi férfiág benne kihalt volna, az még eldöntetlen kérdés a történetíróknál. Midőn Domonkos az ifjú Erzsébetet zokogni látta , az atyjában mindenét elvesztet: megindulhatott volna jéghideg szive; de a bűnbánó most sem volt; ő csak az elárulástól tartott, s alig várá, hogy a hölgyek Endre hideg teste mellől a mellékterembe vonuljanak, szétnézett gyanús tekintettel a király-halottas gyászteremben, s magát egyedül találva, jó csomó pamutot húza ki kebléből, s a térítőn fekvő király orrát, száját és fülét borzadás nélkül betörné, hogy a hirtelen felbomlásnak indult kelrészek kellemetlen szaga el ne árulja a hathatós méreg rögtöni munkálkodását. S miután a hiteles német történetjegyző e mérgezést imigyen beszélte, záradékul hosszas átkot mond az egész magyar nemzetre, mint melly királyait kivégezni nem borzad, s fel akarja ellene zúdítani az elemeket,hogy „terményeit sáskasereg eméssze meg, a lakosokat árvíz sodorja el stb“, azonban ezt nem a nemzet tévé, hanem Nagy Domonkos, egy dühös párt végrehajtó eszköze; s ezen egyesekre átkozódva fog emlékezni mindenkor az utóvilág is, de a nemzet jobbjait megkülönböztetendi a honárulóktól. Egyesek bűne, nem az egész nemzeté. E gyilkolat az Árpádház pusztulását s Magyarhon elvadoritását húzta maga után. Domonkos látta a feldúlt hon ínséges helyzetét, s ennél nagyobb büntetést nem találhatandott a föld kerekségén. Bizonytalanok az indokok, mellyek öt törvényes királya részéről a trónkövetelő Károlyéra széditék. Önhaszonlesés, a pápai tekintély hatalma, a lélekvásárló megvesztegetés ereje közösen munkálkodtak Endre megbuktatására, s az ő halála el volt határozva. A király elleni párt emberei hatalmas főnemesek voltak, de mégis mind *) Horneck Ottokár PetznélIII. 673 és köv. 1.