Pesti Divatlap, 1847. január-június (1-26. szám)

1847-05-30 / 22. szám

szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök naponkint össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát, a mi nekem mindegy. Ez előtt két évvel a beszkidi fenyves erdőben laktam. Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az isten, volt a hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, mellyben re­zet zúztak, s benn az erdők között nehány mészkemencze. Ezeknek lakóiból állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy conversatióm lett volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velők, mert nem szóltak emberi hangon, tetőtül talpig tut az egész vidék. Most ha két napig ott kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e két hónap volt legszebb része életemnek. Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van és ő ragad magával. Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért egyikünk sem akasztotta fel magát, s most igen szépen megférünk egymással. Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradsággal szirtről szirtre kapaszkodva végre a legmagasabb béreztetőre jutottam, honnét megjelenő arczom a kőszáli sast ijesztő zúgó repülésre, s végig tekintek az alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hús hegyi szellő izzadt homlokomat verte.....Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó hízta estimára az elsötétült vidékek lakóit, m­ig fenn a béreztetőrül még látható volt a le­áldozó nap sülyedő fényképe, a­mint bíborszín fellegei közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövelé. Úgy tetszik i­lyenkor, mintha nekem elébb jöne fel a nap, s utóbb áldoznék le, mint másnak. Optikai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj csillagképeivel, mélázva, merengve, a mint végig dűltem a gyopárfödte bérczen, s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lépett a bérczei mögül feljövő holdvilág, szomorú halott fényt vetve a világra. Oh illy távol emberi szivektől, az ég­­hez illy közel milly magas sejtések születtek lángoló fejemben. Meg tudtam volna az egész világot javítani! De szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse fejét. Terv tervet űzött, zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek : olly buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz után legelőször sütött az isten napja a föltámadt természetre. E virágok közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, melly őket megtenné, most fonnyadt kórómaradványaikkal van tele s bánja, hogy helyettük nem csi­csókát termett, vagy más konyhanövényt. Hála istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is meg­szabadultam. Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha lát­nám azon havasokat, mikről alá néztem, látnám a vén fenyőt, melly alatt a vad madár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, melly indás

Next