Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-09-16 / 38. szám
1189 kézi láb nem illette még gránitormozatját, a fölleg is csak ritkán s elszakadozott darabkákban tudott hozzá fölemelkedni. — Nincs nyugtom e földön! — sóhajtott a bús élet — bármerre nézek, mindenütt csak árnyéka leng már jótevő hatalmamnak s üldöző elellenségemé a diadal... Azért születtem hát a legelső nap hajnalán, hogy szenvedjek a legutósóig! hogy midőn tömérdek fáradság után nyugalmat óhajtanék, reménytelen vessem magam a halál enyésztő körmei közé ? Ki lesz most védangyalom? hova rejtőzöm a jövő pillanatban?... oh kínos gyötrelem!... Könyeket hullatott, mellyek ragyogó gyémántszemekké fagyván, leszálltak tündökleni a gránitorom sötét kebelébe... Pompásan pirult az alkony s tündérszózatára egymásután keltek föl álmaikból a csillagok; a halál pedig elhagyá nyughelyét s egy szökéssel a szédítő csúcs közelébe jutott. Kétségbeeséssel küzde az élet s ellensége örömében vigyorgott, mig nem egy hang bátorságot önte a remegőbe. — Jer hozzám üldözött angyal! szívesen látott vendég leszesz a kis csillagnál. — Föntrezgő csillag ejté e szavakat s lelövelt sugarain felvillant hozzá a megszabadult élet. — Sokáig laktak ők együtt képzelhetlen boldogságban... az élet földerült bánatából s jó kedvvel gyakorib csudaerejét; a csillag ragyogóbb fényt kapott s büszkén tűnt ki versenytársai közül. — Megérdemled a mennybeli jutalmat, kiküzdött gyermekem! Jövel hát hajlékomba s örvendj ott a tökéletességnek, melly eddig csak sejtelemben s óhajtásban lebegett vala előtted! — E szavakat hallá csöndes nyári éjen a vidám vendég s halk lebbenéssel az örökké való trónja elé szállott. — A csillag?... sírva futott búcsúzó barátja után, de siralmára nem nyílt meg az ég kapuja. Mai napig keresi az életet csöndes nyári éjeken a futó csillag. Ki tudná hűn rajzolni a halál dühét, melly diadalt nem birt venni üldözött ellenségén? Hatalmában maradt e föld s minden pillanatban hullnak áldozatjai; de az élet szikrája fölszáll az égbe, hogy ott eredeti forrásával egyesüljön s lánggá fejlődvén, lobogjon mindörökké. .........Majd mikor én már nem leszek többé közöttetek, látogasd meg, kérlek, siromat a temetőkertben s búsan gondolván e csöndes nyári alkonyatra, melynek pompáján együtt merengve rokonérzelmü lelkünk, vigasztaljon azon bit, hogy van Örök élet!! !évay József: SZŐKE PANNI. Szőke Panni henyélve ül, Mégis czifra , majd elrepül. Apja földje és tinója, Mind felment már viganóra.75*