Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-07-15 / 29. szám
Ne számítsanak önök azon regényköltők sorába, kik a bűnt szokták legérdekesebb, hogy ne mondjam, legkedveltetőbb színekkel festeni le. Hiszen ők nő könyvekre számítanak, vagy egy vasárnapi nép zajos tapsaira. Én magasabb czéltól hevülve, egy emberélet megmentésének reményében, nem hiú és csodás meséket, hanem lelkem meggyőződését mondom el. De csak azt mondom meg, mit nem szabad tennie az állománynak, holott azt is meg kell vóla mondanom, hogy mit szabad. Az állománynak, valamint akármelly egyes embernek is teljes joga van, sőt kötelessége oltalmazni magát a támadások ellen, meggátolni a bűnt, megjavitni a bűnöst, — csak a hoszuállásra, — mert mi egyéb a büntetés ? — csak a megtorlásra nincs joga. Megjavitni a bűnöst, vagy legalább alkalmat szolgáltatni neki a megjavulásra, — gyönyörű teendője annak, kit a sors olly körülmények közé helyzeti, hogy ezt tehesse. S az állomány ezt teheti. Ez tehát neki kötelessége azon szerencsétlenek irányában, kiket a sorsnak csábjai, vagy csapásai, a bűn utaira csalogattak, vagy ostorozának; ez kötelessége azok irányában, kiknek, ha multjukat meg nem letté tenni többé lehetetlen, de legalább jövőjüket önmaguknak s a társaságnak vissza kell adnia. Vagy a jövő ne álljon egyébből, mint bünhödésből a múltért; vagy ha egy életnek egyik fele elveszett, utána kell veszni a másiknak is?.... Nem! A szerencsétlen szánalmat, segédet, terhet lenyomó súlyátóli szabadítást érdemel, és követel is a természet nevében. Hiszen uraim, mindnyájan botlottunk, mindnyájan elbuktunk többször, vagy kevesebbszer. S ha senki nem lett volna, ki felemeljen, vagy legalább megengedje, hogy fölemelkedjünk, hanem minden hang boszút és büntetést kiáltott volna fejünkre.... illy bánás, rettegek meggondolni, talán közülünk is vihetett volna a vérpadra valakit. A szerencsétlennek már csak az által, hogy szerencsétlen, előnye van felettünk a segélyigénylésben. Ne vonjuk meg tőle azt, mit joggal igényel. Ha a koldusnak odanyujtjuk az alamizsnát, hogy éhét enyhítse, — vagy megengedjük, hogy fölszedje drága lakomáink morzsalékait, — hogyan kétkednénk a lelkileg szükölködőnek is megadni az alamizsnát, melly neki sürgetőbb szüksége mint a koldusnak a falat? — annyival inkább, mert hiszen illy adomány által nem fogunk megszegényedni , sőt épen gazdagabbak leszünk. De, ha olly jók leendnek önök uraim, hogy figyelmüket a harsogó és igen is erős hangtól, mellynek rivalásával a közvélemény a gyilkosnak fejére kivétel nélkül pallost kiált, — kissé elfordítva, az én igénytelen, de erős meggyőződésből folyó szavaimat kihallgassák, tán ha egyéb eredmény nem is követendi azokat, de legalább mind én, mind önök részéről meg lesz az öntudat , hogy minden lehetőt, részint megtevénk, részint megtenni engedünk egy emberéletnek, vagy ami több, egy emberi boldogságnak megtartására. Ha úgy tetszik önöknek, hadd éljünk tovább is e szóval: bűn te-