Budapesti Divatlap, 1848 (1-25. szám)
1848-11-19 / 20. szám
308 VI. — Az mind nem divat, az év ezen részében. Estvélyeket most csak férfiak adnak, s ha nő van jelen, az csak betolakodott, vagy közel rokona a háznak. A színházi páholy meg van, de most csak a szobalányokat divat küldeni. A gyalog séta pedig a divatvilágban csak kora tavasszal megy___ Tudom én, szép grófném, mit kell tennünk. Köszönöm, hogy figyelmeztet, de ha egyszer bizonyos körbe lépünk, annak törvényeit meg kell tartanunk. Mi divattá lesz, az törvény , ha csak az ember nem akarja magát a legborzasztóbb gúny tárgyává tenni. Majd meg fogod tanulni, hogy első törvény a világon a divat, mert a többit pénzzel ki lehet egyenlitni, de ezt soha sem. Több illyszerű párbeszédeivel a gróf Emíliát, olly bizodalmatlanná tette maga magához, hogy lemondott minden vágy-, gondolat- s akaratról, mert végre mindent divatelleninek vélt, s magát nevetségessé tenni nem akarta. S míg ő honi sírással tölté idejét, addig a ritka jó modorú, kedves társalkodású, szép férj a legválogatott körökben, legcsinosabb nők társaságában élő napjait. S nem volt kedvenczebb beszédtárgya, mint, mikép nevezni szokta volt, liba nejével tartott párbeszédeinek nevetségessé tétele, úgy annyira, hogy Emíliát a felső kör bábnak nevezé. Eljött az idő, hogy új élet mozgalmát sejté szíve alatt. És ez, kedélyére rémítő változással volt. Elfeledett mindent. Gondolatai , mik eddig a múlt éjjelében tévedeztek, a jövő, a reménydús jövő felé röpködének. Az ur lelkéből eltűnt és semmi se volt többé, mi kétségbeejtené. Óriási erőben tűnt fel lelkében az akarni-tudás vágya. Pénzügyei felé veté tekintetét. S tudni szerette volna jövedelmét és költségeit. Igen, mert egy nő, mind addig, mig gyermekkel nem fűződik a férjhez, mindaddig csak gyermek marad érzelmeiben. — Egy nap kedvetlenebből jőve haza férje, mint szokott. Iszonyú aggodalom sujtá le, irtózott a gondolattól, hogy most bizonyosan sokat vesztett. — Édes Gusztávom — szokta meg — az uj élet, melly szivem alatt dobog, azt súgja nekem: kérjelek meg, légy tekintettel reá költésedben, s különösen ne kártyázz. — Hányszor, mondám — válaszolt kedvetlenül a gróf, — hogy azon kör szokásait, törvényeit tisztelnünk kell, mellyben élünk. De te nem érted, mit tesz az. Mit tegyek, ha társaságban vagyok ? a többi kártyázzék, én nézzem ? . . — De ugyim nem tudtok ti nemesebben mulatni ? — Most az a divat... Fejezé be egykedvüleg, mi Emíliát kétségbeejté. Végre eljött a nagyszerű időszak, melly minden nő szivvilágában a legnagyobb változásokat szokta előidézni. . . . Emilia anyává lett.... Gyermeke első mosolyával egy hang rezzent meg keblében , melly komolyan inté, hogy férje pazarlásainak véget vessen, a ház költségeit kevesitse, az oknélküli cselédeket elbocsássa. S különös gondját forditá arra, hogy mig ő a fillérekben is gazdálkodik, férjét az aranyok szórásában megakadályozza. Közlé tervét gyámatyjával, de azt merőben ellenző, ámbár mindig ő volt az első, ki a gróf pazarlásait Emíliával tudata; főleg mióta észrevette, mikép a gróf sem adósságát, sem a kötelezett 2.000 pengőt nem hajlandó megfizetni. De nem pártolható, mert úgy vesztése bizonyos vala; a gróftól remélt még, Emíliától pedig semmit. Azonban Emilia csakhamar kimondó, miképpán túl jószágainak kezelője akar lenni. A gyámatya megdöbbent az akarat szilárdsága felett, s látogatásait, bűne öntudata következtében, még inkább gyérité. Illy előzmények után lép a gróf szobájába Emíliának , s a helyett, hogy gyermekére tekintene , kérdi: egyik haszonbérlője nem hozott-e ma pénzt? — Hozott — szólt Emilia határozottan, — de szükségem volt reá s elvevém. — Tán csak meg fogja kímélni a grófné magát eféle fáradságtól, mi körünkben a férfiak dolga. — Épen a grófot akarom kímélni, úgy látom nem érkezik házi dolgai folytatására, én pedig unalmamban rá érkezem. S egyúttal szeretném tudni, mi jövedelmünk s mi költségünk van, hogy tudjam mint kelljen költenem. — Tán csak nem fog számoltatni? — Nem; a múlt már eltelt, a jövőre pedig gondoskodom. . . . Egyik, akármellyik falu jövedelmét tegyed a hova tetszik, a többi enyim és gyermekemé. — No még az lenne szép dolog . . . minden kinevetne . . . nem gondolhattál volna nagyobb vétket körünk divata ellen. — Jelentem , hogy mán túl nálam e szónak, divat, értelme elmúlt. Divat lesz az, mi gyermekem boldogságával megegyezik. . . . Vagy azt hiszi a gróf, olly ostoba voltam eddig is, hogy mindég hittem a divatból kicsikart okoskodásának. Vége a vakság napjainak ; gyermekem kioldá szememet. S ha jó atya a gróf, mindenben meg kell egyeznie, mi kisdedünk boldogságát eszközli. . . . Első, mire a gróftól engedelmet nem kérek, nehogy köre divatjával álljon elő, az, hogy másfél éves gyermekünket megkereszteltetem, mire eddig nem érkeztünk. A keresztelő hónap lesz, szívesen látom a grófot, ha valahová el nem ígérkezett, mint