Reggel, 1936. március (6. évfolyam, 50-73. szám)

1936-03-01 / 50. szám

^ - r j.ifit' 't'-f+'lf* ^ jflMt Vasárnap ^117^1^ V /ö oldal 2hí 1935. más eins I. Felelős szerkesztő: Erdős György ■yj ÉVFOLYAM: 50 SZÁM jttyflHHHg |9I JF |9| ÉP 9 |p| 9| jf 99 Szerkesztőség és kiadóhivatal: S jB 9|^f..|9fag ARAD. PIATA PLEVNEI 1. SZ. ELŐFIZETÉS HAVONTA 50 LEI 9W W 91 Telefon: 6 16 A PIATRÁC-SÍR GLÓRIÁJA írta: SZÁNTÓ GYÖRGY Mintha nem nyolc évtizede, de tegnap történt volna, hogy egy párisi manzárd* szoba ágyában teljesen lélekké vált egy már amúgy is átszel* remült, majdnem testetlen lélek. Mondom, mintha csak tegnap tör­­tént volna, olyan friss és olyan ak*­tuális ez a haláleset, és mégis, mé­gis, mintha az emberiség egész tör­­ténelmét sűrítené magába ez a nyolc évtized, olyan nagyon teljes, olyan ormokon járó, olyan robbanásig feszült, olyan boldog szenvedéses, olyan nagyon a miénk. Micsoda szörnyű nagy misztérium is történt abban a szörnyű kicsi padlásszobában ? Egy ember halt meg, egy ember lényegült át az örök életre, véletlenül és történem­eesen Heinrich Heinének hívták és költő volt. Volt ? Hogyan is írhat­tam le ezt a szót ? Ma igazán költő és holnap lesz méginkább költő és amíg európai ember él, addig lesz az ő költője ez a költő, aki né­­metül költött és francia földön halt meg, aki zsidóból lett kereszténnyé hogy hellén pogány dalokkal az ajkán üljön Tanatos sárga lovára, aki megkérdezte Istent százféle képpen életről és halálról s aki csak egy feleletet kapott, hogy a megkérdezett földet tömött a szá­jába. De hát ez is felelet, Uram? tette fel az utolsó kérdést a L­á­­zárok Lázára és erre már nem ka­pott feleletet. Mert az isten nem beszél, az isten néma, csak mázsás harangnyelvekkel üt a szivünkbe néha. Így felelt egy kései magyar utóda, Ady erre az utolsó nagy kérdésére. A padlásszobában, a hétesztendős matrac­ok­ mellett pe­dig csak Mouche állott a német nő és a felesége, egy francia nő Ez volt az ő kettőssége, amely a leg­mélyebb filozófiát tudta adni ne­künk a legkönnyedebb légies dalok formájában. De hagyjuk a minisztériumot egy percre. Emlékezzünk, hogyan dobta ki magából hazája a legnémetebb költőt életében és halálában. Maró szatírája, forradalmi lávája nyomta­a­lanul eltűnik, ha hazájáról beszél. A legszebb szerelmi vallomásai mind, mind a német hazának szólnak, ó, pedig, hogy tudta szeretni ez a tragikusan vidám földi és égi vándor a nők selymes haját, a rózsa­szír mát, a tenger felséges szimfóniáját, a parti alkonyokat, a hellén vízió­kat, a katicabogarat és az égites­teket, a mosolyt és a könnyet, a bűnt és a kereszthordó embert. Hogy tudott beszélni a Golgotáról és a Stymphalos nádasairól, szabad­ságról és muzsikáról, faunok sípjáról és a világ teremtéséről. De mindezt csak németül, német szívvel és német lélekkel, német formában és tartalommal, élt volna akár francia földön, akár egy idegen bolygón És a villásbajszú Kaiser, aki szé­gyenbe és nyomorba döntötte a német népet, mégis meg akarta til­tani ennek a költőnek, hogy német lehessen. Szobrát kidobatta Erzsé­bet királyné korfui villájából, a hamburgi szenátus sem engedte, hogy annak a városnak egyik terén felállítsák, ahol a költő nagybátyja építtetett fel a nagy tűzvész után fantasztikus méretű áldozatkészségé*­vel És most mégis ebben a városban történt valami csoda, pontosan a költő halálának nyolcvanéves év­­fordulóján. Egy Greinauer nevű egyetemi tanár levelet írt a rektor­nak Azt írja levelében, hogy barát­ját, Sternberg tanárt méltatlan mó­don elűzték a heidelbergi egyetem­ről, csak azért, mert zsidó. Részle­tévet, felsorolja ezután C»euu;^Jt.“ hogy mit köszönhet a német nép a német zsidóknak. Aztán bejelenti a rektornak, hogy ő is lemond állásá­­ról, mert feleségével és hat gyer­mekével a mai napon áttért a zsidó hitre. Büszke leszek, írja tovább, hogy tiszta írjú származásom elle­nére is azokhoz fogok tartozni ez­ után, akiket méltatlanul kiüldöznek és megtipornak. Nem tudom, kiket sorolt fel Grem­­nauer professzor eme megrázóan nagy emberi manifesztációban, amit egy­­szerűen levélnek neveznek Talán azt a Salomon Heinet is, aki a leégett Hamburgot felépíttette ötszázezer aranytalléros adományával, amely köré még négy annyit gyűjtött ban­­kártársaitól e célra. Talán azt a Heinrich Heinet, akinek Loreley című dalát most sem tudják ki­hagyni a német iskolakönyvekb­ől, azt írván alá, hogy ismeretlen szer­zőtől. Talán Mendelsohnt, a filozó­fust, akit Lessing megörökített Bölcs Náthánjában. Talán Mendelssohnt, a német zene egyik legnagyobb alko­tóját is, akinek a Szentivánéji álomhoz írt zenéjét hasztalan akar­ják ujjal pótolni. Talán azt a Men­delssohn építészt is, ki óriási épü­leteivel* megadta­a ma: Berlin­ képét. Talán azt a Mendelssohn bankárt is, akinek oroszlánrésze volt a mostani aranymárka újraszülésében. Talán azt a Reinhardtot is, aki a német szín­padi rendezésnek szerzett világnevet Talán azt a Ballint is, aki megte­­remtette Hamburgból a modern né­met kereskedelmi hajózást. Talán_ eh, hagyjuk, hiszen Greinauer tanár csak levelet irt és nem egy egész vastag kötetet, mint Arnold Zweig, aki hatezer német zsidóról mutatja ki név szerint és okmányokkal, mit tettek hazájuk érdekében. Greunauer tanár lelkében feneket­len örvények nyílhattak, mert az „igazi német lélek feneketlenül mély. És az igazi német lélek az övé, azt nem lehet barna inggel már soká takar­gatni Sokan vannak a Greunauerek, de ilyen áldozatos és bátor csak egy akadt. Nagyobb volt a bá­­torsága, mint annak, aki száz bom­­bamerényletet követ el. És amikor az a német költő ott haldoklott a párisi manzardszobában, ezeket a sorokat írta: Keine Messe wird man singen, keinen Kaddisch wird man sagen. Nos, a legszárnyalóbb misét és legősibb imádságot ez a Grei­nauer tanár mégis elénekelte Heine nyolcvanadik temetésén, egy régi manzardszobában pedig földöntúli mosoly sugároztatja fel glóriában azt a matrac­sirt, amelyben ó, de sokan heverünk mi itt ma Lázár­ként. Egy sápadt költő pedig ma éjjel újra meglátogatja Hamburgot, az édesanyját Lopva végigsurran az Alster partján, bekukkant az abla­kon, aztán elsuhan az Elbe felé, ki, a végtelen tengerhez. Öngyilkosok lettek a felkelők vezérei Lerakták a fegpert a japán Tokió, február 29. Félhivatalos yokohamai jelentések szerint a japán katonai zendülés vé­get ért. A császár feltételei szerint az ostromállapot parancsnoka tudtára adta a zendülőknek, hogy nem lesz semmi bántódásuk, ha ma délig visszatérnek kaszárnyáikba. Kerülni akarják a felesleges vérontást, azért nem adtak eddig parancsot a csá­szári gárda készenlétben álló csapa­tainak, hogy erőszakkal verjék le a zendülést, mert ez ártana Japán presztízsének, ha külföldön látnák, hogy belháborúk bontják meg a nemzeti egységet­Kashi tábornok kormányzónak a felkelőkhöz intézett felhívása a követ­kezőképen hangzott: Katonák, a császár parancsából térjetek vissza kaszárnyáitokba. Csodáljuk bátorságtokat, őszinte bizalmatokat és hiteteket tiszt­jeitekbe és ezért szégyenkezés nélkül visszatérhettek. Abban az esetben, ha ragaszkodtok tévedésetekhez, meg lesztek büntetve. Hagyjátok el az épü­­leteket, amelyeket elfoglalva tar­totok és bocsánatot nyertek. A császár, a nemzet és szüléitek türelmetlenül várják, hogy vissza­­térjetek A középületeket megszállva tartó zendülők erre, ma délben teljes fegyverzetben, trombitaszóval kato­nai rendben visszatértek laktanyáikba. Óriási meglepetést keltett Tokióban, hogy ma délben megjelent a főváros ut*áin Okada admirális, minisz­terelnök, akiről az a hír terjedt el, hogy a zendülés alkalmával elsőnek esett áldozatául a fel­kelésnek, a zendülők meggyil­­kolták lakásán Kiderült most, hogy a palotájában tartózkodó miniszterelnök idejében észrevette a zendülők közeledtét és sikerült elrejtőzködnie. Másnap, 27 én megjelent titokban a császárnál és benyújtotta lemondását, amit azon­ban a mikádó nem fogadott el. Így még ma is Okada tengernagy a miniszterelnök Japánban. Kiderült utólag az is, hogy mi­ként terjedt el Okada admirális, miniszterelnök meggyilkolásának híre. Ugyanis a zendülők összetévesztették a miniszterelnököt sógorával és azt ölték meg. Ennek holttestét azután sietve elásták a hóba és így nem jöttek rá a tévedésre Okada admirálisnak közben sikerült palotájából elmenekülnie. A katonai zendülés befejezéséről ma délben hivatalos jelentést adtak ki, a hivatalos jelentés hosszasan magyarázza a zendülés körülményeit és hangoztatja, hogy a vezetők el akartak kerülni minden vérontást A zendülés tulajdonképeni likvidálását a császár ígérete hozta meg, aki ünnepélyesen megígérte, hogy ha megadják magukat, bán­talmatlanul visszatérhetnek lakta­­nyáikba Legújabb tokiói jelentés szerint a zendülők lefegyverezése után a legfelsőbb haditanács azt a tanácsot adta a zendülésben legjobban exponált 18 katona­tisztnek, hogy vonják le tettük következményeit és kövessenek el ősi szokás szerint harakirit magukon. Ezzel is bizonyítani akarja az államhatalom, hogy nem tekinti őket közönséges bűnösöknek, hogy alkalmat ad nekik az öngyilkosságra. A 18 tiszt megfogadta a tanácsot Mind a tizennyolcan főbelőtték magukat. A fővárosban és a nagyobb vi­déki városokban a rend teljesen helyreállott, a külföldi alattvalóknak sehol sem esett bántódásuk

Next