Reggeli Délvilág, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-01 / 280. szám
Van még erőnk December 2-től 4-ig rendezik meg Budapesten a IV. Humánpolitikai Konferenciát. Az érdeklődők még jelentkezhetnek a Mont Kft.-nél 1476 Budapest, Pf.: 104. címen vagy a 177-6414-es telefonszámon. Az előzményekről: a Mentor Mont Kft. 1989-ben a társadalomban zajló változások hatására döntött úgy, hogy annak emberi erőforrás oldalát vizsgálva megrendezi az országos humánpolitikai konferenciát. Az első tanácskozás témája: a személyzeti munka szerepe a megújuló gazdaságban és az igazgatási szférában címet viselte. Az ekkor megszületett állásfoglalás és a felmerülő spontán kezdeményezések hatására egy évvel később ismét összehívták a szakembereket, amelyen megvitatták a humánpolitikát a rendszerváltás tükrében. Az 1990-es konferencia állásfoglalásának hatására megszűnt a személyzeti tevékenység központi szabályozása, bevezették a személyügyi szakképzést, és felgyorsultak a munkaügyi kapcsolatok rendszerének kiépítése érdekében nélkülözhetetlen törvény-előkészítési folyamatok is. Ugyanakkor egy sor megválaszolatlan kérdés merült fel a vezetők és a humánmenedzserek előtt. Többek között: vajon súlyának, fontosságának megfelelően bánunk-e az egyik legfontosabb erőforrással, a munkaerővel? Ismerjük-e személyiségét, tudjuk-e, hogy hogyan lehet a legjobban, a legeredményesebben bevonni az értékteremtő munkába? Felkészültek-e vezetőink és a személyügyi szakemberek a munkaerővel való céltudatos és főleg eredményes együttműködésre? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a tavaly májusban megrendezett III. Országos Humánpolitikai Konferencia. Ezt követően ismételten jelentős változások következtek be az emberi erőforrás gazdálkodás területén. Az új Munka törvénykönyve hatályba lépését követően 1992. július elsejével életbe lépett két fontos törvény, amely a köztisztviselők, illetve a közalkalmazottak jogállását szabályozza. Ezzel megvalósult Magyarországon is a foglalkoztatottak teljes körére kiterjedő törvényi szabályozás. Az elmúlt majdnem másfél éves időszak bebizonyította, hogy ezek a törvények alapvetően megfelelnek a velük szemben támasztott elvárásoknak, ugyanakkor a gyakorlati végrehajtás tapasztalatai arra hívják fel a figyelmet, hogy szükség van ezek továbbfejlesztésére. Ehhez kíván a IV. Országos Humánpolitikai Konferencia segítséget nyújtani úgy, hogy az átfogó kérdések és az elméleti problémák a plenáris üléseken, a speciális gondok pedig a szekcióüléseken kerüljenek megvitatásra. December 2-án, csütörtökön Dr. Pulay Gyula munkaügyi minisztériumi államtitkár tart először előadást a munkaügyi politika aktuális kérdéseiről, ezután a Munka törvénykönyve alkalmazásának gyakorlatáról és érvényesítésének problémáiról, valamint a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény végrehajtásának tapasztalatairól és a korszerűsítés irányáról kapnak tájékoztatót. Nem részletezve a háromnapos konferencia programját, annyit el kell mondanunk, hogy az „új utakon az emberi erőforrás gazdálkodás” alcímű tanácskozás kiemelt jelentőséggel bír. A szaktárcák vezetői felismerték a humánpolitikai tevékenységet, amelyet bizonyít, hogy a plenáris üléseken és a szekciókban a téma neves szakértői, törvényalkotói és a gyakorlat szakemberei tartják az előadásokat. A konferenciára várják a gazdálkodó szervezetek vezetőit, a közszolgálat vezető munkatársait, a közalkalmazotti és köztisztviselő réteg köztisztviselőit, az emberi erőforrás gazdálkodás és fejlesztés szakembereit, a humán menedzsereket, a munkajogászokat és szakterület iránt érdeklődőket. M. V. Azok, akik már elsiratták, most ne zokogjanak. Az is igaz, hogy állam bácsi évente csak 800 ezer forintot áldoz rá, de hát a hagymakutatók lelkesültsége matán mégiscsak győzelem a stuttgarti világkiállításon. Mégpedig három aranyérem. A részletekről dr. Barnóczki Attilát, a Zöldségtermesztési Kutatóintézet makói hagymakutató állomásának igazgatóját kérdeztük. — Láthatnánk a stuttgarti aranyakat? — Az elmúlt hét végén a szigetszentmiklósi nagybani piac ünnepi megnyitóján Göncz Árpád köztársasági elnök programjában szerepelt a díjak átadása. Ez a ceremónia azonban elmaradt, illetve későbbre halasztódott. — Gondolom, az érmek azért nem vesztek el? — Természetesen megvannak, és reméljük, odatehetjük Makó város karácsonyfája alá. — Mely hagymafajtákkal neveztek az IGA Kertészeti Világkiállításra? — A makói CR-rel, a makói fehérrel és a makói bronzzal; mindhárom aranyérmes lett. — A nemzetközi zsűri a fajták mely erényeit emelte ki? — A makói CR-clima rezisztens, az időjárás viszonyaihoz kiválóan alkalmazkodik, korábban ültethető, és energiatakarékos dughagymakezelést igényel. A makói fehérnek leginkább a szárítóipar örül, no és a német, a francia, az olasz piac, ugyanis belőle készíthető például a gyöngyhagyma, de több finom saláta is. Egyébként jól ellenáll a betegségeknek. A makói bronz öntözéssel hektáronként 500-600 mázsát is terem, felülmúlja a külföldi fajtákat, frissen és feldolgozott formában egyaránt értékes. — Hány év munkája fekszik ezekben az eredményekben? — A hagyma hároméves növény, és míg új fajták születnek, nemesítődnek, az bizony másfél évtized. — Nem akarok ünneprontó lenni, de milyen lesz a folytatás? — Az éves költségvetésünk 12-14 millió forint, mindent beleértve. Ennek az összegnek csupán a 8 százalékát kapjuk a nagy kalapból, a többit mi teremtjük elő. Jelenleg húsz fővel, és hidegben vegetálunk, nem tudni, mit hoz a jövő. Aranyérmeket biztosan nem, ha az ország, a város nem áldoz erre a területre. Mi mindkét irányba harangozunk, talán valahol meg is hallják. Makó például kegyetlenül kéri, követeli tőlünk a félmilliós telekadót. A mezőgazdasági tárca pedig már találva sem érzi magát, onnan a termelőkre mutogatnak. — Igazán szépek ezek a sikerek, mármint a fajtáké, de hogyan áll a márkavédelem? — A Hagymatanács jó úton jár, és reméljük, a nemzetközi hírverésen túl, hamarosan valamennyi piacon félreérthetetlenül hallat magáról majd a makói hagyma. —Pénzük ugyan nincs, de gondolom, szakmai ambícióik nyomán mégiscsak születnek új fajták. — Nemrég jelentettük a Mezőgazdasági Minősítő Intézetnek, hogy itt a makói őszi. —A következő aranyérem várományosa? — Ha ilyesmiben nem hinnénk, bezárhatnánk a makói hagymakutatót. P. BODZSÁR ERZSÉBET Három első díj Stuttgartból Aranyos a makói hagyma C^V ^ ^ DÉLVILÁG 1993. dec. 1., szerda Makói fehér Makói bronz Makói CR Kllégám rendesen beharangozta azt, hogy Katalin-bál lesz Kútvölgyön, minek következtében attól függetlenül barátsággal fogadnak bennünket az ajtóban, hogy életünkben először lépjük át az általános iskola és óvoda küszöbét. Gilicz László, a bál főszervezője kalauzol bennünket, egyenesen Hajdú Lajosáéhoz vezeti kétfős, kis csapatunkat Rúzs-Molnár Ferencné, a helyi tagiskola vezetője. A szikáncsi külterületi általános művelődési központ vezetője (625 ezer forintot szedett össze a központi fűtés bevezetésére!) is olvasta a batidai falunapról írt, június 21-én megjelent riportunkat, amihez csak annyi a hozzáfűznivalója: „Ötvenezer forintot adott Szikáncs Batidának a jeles esemény megrendezésére. ” Magdikéval, a tagiskola-vezetővel átmegyünk a csendesebb óvodába, ahol elmondja, az olvasókör (ő az elnöke, a gazdasági vezetője pedig Tapodi Lászlóné), az iskola és a Fodor Gyuláné vezette óvoda összefogásaképpen jöhetett kiváló munkát végzett gázosokat a bálra.) Mutatja a 10 ezer forintért eladott régi kazán árából vett legókat s a többi játékot. — Olyan a falu, mint egy nagy család — folytatja kútvölgyi „élménybeszámolóját” az Asszony nyerte a helyi szépségversenyt Kútvölgy egy nagy család létre ez a Katalin-bál, no meg annak köszönhetően, hogy Gilicz úr két gyermeke is az óvodába jár. A férfi nagykereskedelmi áron szerezte be az italt, a 350 forintos belépők árában benne van a vacsora, ami magyarra lefordítva annyit tesz: mindenki annyit ehet a Nagy Ferenc és Fiadobás Imre által főzött marhapörköltből, amennyi beléfér. Egy-egy ilyen bál alkalmával 100-120 ember vesz belépőt, illetve vacsorajegyet, tehát gyakorlatilag a fél falut megmozgatja a rendezvény. Egyszerűen igénylik a kútvölgyiek a 2-3 havonta megtartott mulatozásukat, s nagyon igazuk van. Nem beszélve a bevételről, melyet most például Mikulás-napi és karácsonyi ajándékokra fordítanak. Magdika a 18. évét tölti Kútvölgyön, s nagyon szereti a munkahelyét. Mindennap ötkor kel, Vásárhelyről jár át — álmában sem gondolta annak idején a magyar—történelem szakos tanárnő, hogy ennyire megtalálja a helyét a faluban. Sárika, azaz Fodor Gyuláné szavai egybecsengnek az előtte szóló pedagógus szavaival, noha csak bő egy éve jár ki Vásárhelyről. Tizenhat csöppséggel foglalkozik az óvodában, legnagyobb öröme jelenleg a néhány napja üzembe állított gázkazán. (Meg is hívták a óvónő. ) A gyerekek beszoktatása is könnyebben megy, mert ismerik egymást. Aztán ha például valaki elkezd építkezni, járdát vagy kerítést építeni, a többiek odacsődülnek, és segítenek neki. Nagyon figyelnek egymásra az itteniek. Két férfi érkezik az óvodába (cipőjüket levéve, zokniban!) egy alumínium vájling ügyében, majd kisvártatva a négygyermekes Török Margit libben mellénk. — Te, Lacika, kérek már edényt! Még arra kér Fodor Gyuláné, hogy feltétlenül említsem meg délutános váltójának, Berta Jenőné gondozónőnek igyen sokat jelentő munkáját, s máris a bál kellős közepén találjuk magunkat. Míg a szomszédos szobában a tinik diszkóznak, a Barna Endre vezette vásárhelyi zenekarTóth Bálint és Túri Mihály játszik még benne) hamar felugrattja a székekről a fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt. Szőke Pál önkormányzati képviselő láthatóan jó kedvében van, meg is ropogtatja partnere csontjait, persze csak finoman. A szociális otthonból is itt vannak, úgy nyolcan-tízen, külön színfolt a 87. életévét taposó Juhász Jóska bácsi, aki az elejtett szavazócéduláért úgy hajol le, mint egy tizenéves. És hát a lányok, a lányok angyaliak. Kilenc óra tájban vonulnak be a szépségverseny résztvevői, szépen felbilétázva, a publikum elé. — Van köztük helyes — jegyzi meg a kattintást egy pillanatra abbahagyó, és legszívesebben talán kacsintásra felcserélő fotós kollégám, mire azon szurkolok, hogy bele ne essen nagy álmélkodásában a dobba. Negyedóra sem telik el, és az ihaj-csuhaj közepette Nagy Ferenc lép az asztalunkhoz, kitől megkérdezem: — Hogyan sikeredett ilyen kitűnőre a pörkölt? — Nem tudom — feleli szerényen. — Ha így megfelelt... Hadobás úr még ugrat is bennünket, mivel annak a véleményének ad hangot, hogy a gáz főzte meg ezt az ételkölteményt. Mellesleg a későbbiekben csak azért nem közelítek a székemmel a fal felé, mert az enyhén szólva lendületes táncosok minden bizonnyal radiátorostól nyomnának ki a falon. Nóta nótát követ. „A vásárhelyi híres promenádon...”, „Sejhaj, Rozi, vasárnap kirándulunk...”, „Kis kutya, nagy kutya, nem ugat hiába... ” stb. stb. És elérkezik a várva várt pillanat. Gilicz Lászlóné Klárika felkérésére maga a képviselő úr hirdeti ki a Miss Kútvölgy végeredményét. Ezúttal Mrs., vagyis Gilicz Lászlóné lett a győztes, udvarhölgyei a második helyezett Tapodi Tímea és édesanyja, a harmadik helyre befutott Tapodi Lászlóné. A megnyugodni látszó kedélyeket csak az kavarja fel egy fél óra múlva, hogy Jóska barátunk lambadát kér a zenekartól. Felmorajlik a táncoló tömeg, én meg nem mondom meg, hogy ki volt a tettes. A „Should old aquitance be forgot” dallamára fél tízkor veszi kezdetét — nyolc pár részvételével — a táncverseny, csak az a kérdéses, hogy a két menő pár közül kié lesz az első hely. A Vásárhelyről érkezett Oswald András és Hajdú Helga viszi el a pálmát a helybéli Dobi István és János Anikó alkotta duó orra elől, a „bronzérem” Beinschróth Mihályé és Szolga Tibornéé. Az úton hazafelé Beethoven Örömódáját adja a kocsiban a rádió. Valamiért nagyon szeretheti az Isten Kútvölgyét. DÁNYI LÁSZLÓ Fotó: Pintér József