Repülés, 1951 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1951-01-10 / 1. szám

Levelet kaptam a fiamtól... Nagyon boldog vagyok ! A kedvesarcú, szemüveges asszony moso­lyogva néz ránk, két kezét az ölébe ejti, kinéz a kedves lakás ablakán, mintha messzire nézne, mintha­­ellátná innen, az­­ újpesti lakásból egészen Hajdúszoboszlóig, ahol sok társával együtt az ő fia is tovább tanulja a repülés mesterségét. — Igen, elvtárs. . . nagyon boldog va­gyok — ismétli mégegyszer özvegy Fejér Istvánná, aztán kis mozdulattal felemeli az asztalon fekvő levelet. — Most kaptam levelet a fiamtól. Azt írja, nagyszerűen érzi magát, sokat tanul, reméli, hogy hamarosan viszontlát engem, mert kongresszusuk lesz a repülőknek és arra valószínűleg hazajön néhány napra. Körbejár a szeme a szobán. A sarokban, az egymás mellé tolt szekrények tetején befőttes üvegek sorakoznak. Mindegyiken látszik­ a gondos háziasszony keze. És az üvegek tetején, sorba, mintha csak glédába sorakoztak volna, modellek fekszenek. Vi­torlázó, gumimotoros, benzinmotoros mo­dellek. A szekrény és a fal között hatalmas repülőgép légcsavar támasztja a falat. Min­den jel arra mutat, hogy ebben a lakásban olyan valaki lakik, akinek szívügye a repü­lés, aki nagyon szeret repülni, szereti a­­ repülőéletet. — Miklós fiam még ki se látszott a föld­ből — szólal meg Fejér mama — amikor már azt mondta : repülő szeretne lenni... Hát, bizony akkoriban nem is gondoltam volna, hogy ez a vágya valóra is válhat. A férjem korán meghalt, a fiam kétéves volt akkor. Rajta kívül két lányom van, mind­kettő apró volt. Gondolhatja, milyen nehe­zen neveltem fel őket. Mostam, takarítoz­­­tam, nagyon sokat nyomorogtam, de... felneveltem a gyerekeimet... És aztán... aztán jött a felszabadulás... Átforrósodik a hangja, amikor erről beszél. A szomszédasszony, Hegedűs Fe­­rencné — aki itt ül velünk a tiszta kis új­pesti lakásban — rábólint. — Igen, soha sem felejtjük el... Szaba­dok lettünk és Miklós is elérhette élete nagy­­vágyát . . . — Repülő lett — folytatja Fejér néni és boldogság ül ki az arcára. — Mindig hazajött és mesélt nekem. .. Hogy milyen nagy­szerű érzés odafent a magasban... Messze ellát az ember, nagy nyugalom van.. . Mikor letette a „C” vizsgát, akkor olyan boldog volt, hogy szinte nem is tudott beszélni az örömről. . . — Azt is mondja el Fejérné, hogy mit mondott a fia a repülőkről — vág közbe Hegedűsné. — Tudja, amikor arról beszél­tünk, hogy szép szórakozás ez... — Igen, igen... tudom, emléks­zem... Azt mondta a fiam : Édesanyám, nem azért vagyok én repülő... mert az nagy szóra­kozás. Hanem azért, édesanyám, hogy őrt álljak... És elmondta a fiam, hogy az imperialisták milyen rémes gyilkosságokat követnek el Koreában... magam is olva­som az újságban. . . És hogy a magyar repülők megvédenek bennünket, hogy ők azért repülnek fel, hogy békében folyhasson a munka. . . és most, amikor elment, hogy Hajdúszoboszlón még többet tanuljon... hát én akkor megöleltem, megcsókoltam és azt mondtam neki : Menj csak édes fiam, tanulj, legyél te nagyon jó repülő, hogy mi békében élhessünk valamennyien. . . Elhallgat. A szobában csend van. A falon egyhangúan ketyeg egy falióra. Fejér néni a levelet nézi újra, sokszor átolvasta már azután ránk néz. — Ma válaszolok a fiamnak. Megírom, hogy büszke vagyok rá. Büszke vagyok, hogy repülő fiam van... és büszkék rá a nővérei is. Tudja, nagyon szeretik egymást. Miklósnak nincsen semmi szenvedélye, na­gyon szereti a repülést és a családját. Ahogy lefelé megyünk a lépcsőn, elgon­dolkozunk ezen az utolsó mondaton. Egy repülő édesanyja mondotta ezeket a szava­kat, egyszerűen és csendesen, de mégis, ezek a szavak úgy égnek itt most, mint messzire világító fáklyák. Igen, aki a családját sze­reti és repülőnek megy, az tudja azt, hogy családja, népe, hazája, a világ békéjét védi azzal, hogy minél jobban el­sajátítja a repülést, minél többet tanul, fejlődik. . . Fejér néni, itt az újpesti lakásban, talán most ül le a levélpapír mellé, bemártja a tollat a tintába és öreges betűkkel leírja a fiának azokat a szavakat, amiket minden öntudatos anya írna a helyében : „Kedves fiam, tanulj sokat, legyél jó repülő. Ne felejtsd el sohasem, hogy a Párt, a dolgozó nép küldött a repülők közé, így dolgozz. . . Én, az édesanyád, nagyon büszke vagyok rád... A repülő édesanyja után ellátogattunk el egy repülő feleségéhez. . . Pogácsás Istvánné éppen az egyéves Jánoskát fekteti le a kiságyba, hogy ebéd­utáni álmát aludja, amikor benyitunk. Néhány perc múlva már itt ülünk együtt, az asztal mellett, szemtől-szembe egy repülő feleségével. — Azért jöttünk — mondjuk, hogy elbeszélgessünk arról : mit érez egy repülő­­feleség, akinek a férje most távol van, hogy továbbképezze magát,­ elsajátítsa a szovjet kiképzési tapasztalatokat ? — Azzal kell kezdenem — válaszol Pogá­csásáé azonnal, — hogy én is repülő vagyok, megvan a­­ vizsgám. A repülés hozott össze a férjemmel. Két év óta vagyunk házasok. Ezt azért mondom el, hogy lássák : én szív­­vel-lélekkel együttérzek a férjemmel, éppen olyan nagyon szeretem a repülést, mint ő. Természetes, hogy amikor közölte velem, hogy az a kitüntetés érte, hogy tovább­tanulhat, fejlődhet, együtt örültünk. Kis mosoly villan át az arcán, hogy tovább beszél : — Mindig arra gondolok, hogy­ a férjem nagyobb tudással még jobban szolgálhatja hazáját, népét. Mint iskolaparancsnok, to­vábbadja majd tudását a repülő fiataloknak, erős, fegyelmezett repülőket nevelhet és. . . és ezzel harcol még többet a békéért. A mi békénkért is, az enyémért, meg Jánoska békéjéért... Esténként, mielőtt elalszunk, erről mesélek Jánoskának, hogy hazajön majd apuka, sokat fog repülni, sokat fog tanítani, nagyon sok-sok repülőt fog nevelni ... És ilyenkor a kisfiam csak néz rám a két nagy szemével, mintha megértené min­den szavamat. . . Annyit mondhatok az elvtársaknak : a férjem kezében most ez a fegyver még élesebb lesz. A­zért vagy­ok büszke és boldog, hogy ő most ott van az iskolán és gy­arapítja tudását... V.­­. Fejér Istvánné repülő fia levelét olvassa

Next