Egyesült protestáns gimnázium, Rimaszombat, 1910
KUBINYI ALADÁR (1846 1910.) Olyan volt közöttünk, mint az erdők dísze, büszkesége: a viharverte, nemes tölgy. Messze kimagaslott mindannyiunk közül. Puritán jellemével. Férfias erényeivel. Magasan szálló lelkével. Itt zajlott, zúgott körülötte is az élet viharja. Dúló zivatarja. Meg-meg tépdeste zöldelő lombját. Lombos koronáját. Egy-egy villámcsapás aczélos kebelén hasított többé soha be nem hegedő sebeket. De ő állott szilárdan. Állott rendületlenül. Szinte hideg, szinte érinthetetlen magánosságban. Pedig melegen érző, sokakért verő szív dobogott a bezárt férfikebel jól elrejtett mélyén! Éreztük azt mindannyian, akik az ő hatalmas szellemének dús lombsátorában kerestünk és találtunk oltalmat. Oltalmazó ölén rakott puha fészket két testvérgalamb is. Hej! hogy ezeket is — a puha fészket is, selymes fiókáit is — le kellett vernie annak a viharnak ! A harmadikat végül már ő hagyta özvegyül. Árván. Ott zokog már ez is a lezuhant, élettelen törzsön. Lombjavesztett, reményefosztott ifjú életének romján. Mindannyiunk büszkeségének, nemes vezérünknek földbe takart, érczkoporsóba zárt hideg hamvai fölött. Hiába való volt a kazalnyi élő virág, melylyel elhalt.