Egyesült protestáns gimnázium, Rimaszombat, 1915
, az a szent fájdalom, hogy a kardot soha le ne tegyük kezünkből. Mert egyedül álló, rokontalan nép vagyunk, beékelve a nyelvi és faji rokonság alapján testvéri értelemben összeölelkező népek gyűrűjébe s ezeknek csak kezet kell nyújtani egymásnak a fejünk felett, hogy belénk fojtsák a lélekzetet. Ezért kellett küzdenie őseinknek a honfoglalás pillanatától kezdve máig, hogy a minket körülövező népeknek ez az összeölelkezése meg ne történhessék, vagy legalább is ne úgy történjék, hogy minket összeroppantsanak. Mert bármily magasztos gondolatnak látszik is világpolgári szempontból az összes népek testvéri egyesülése, ha ez az eszme csak egyes nemzetek megsemmisülésével valósulhat meg, akkor inkább soha se emelkedjünk föl arra a magaslatra, melyen a világpolgárok állanak, akkor inkább soha se álmodozzunk az egész mindenséget átölelő egységes kultúráról, ha abba belevész az az ezer éves küzdelem, mellyel a magyar nemzet megszerezte a jogot arra, hogy a műveltség széles országútján együtt haladhasson a többi nagy nemzetekkel, s egyúttal a Kárpátoktól Adriáig, vagy Dévénytől Brassóig saját akaratából éljen s ura legyen önmagának. A magyar nemzetnek történeti joga van arra, hogy ezt a földet az egész világ az ő kizárólagos birtokának tekintse s e jog alapján megkövetelheti, hogy az idegen népek aspirációi ezt a vérrel szerzett tulajdont érintetlenül hagyják. Nincs oly magyar ember, nincs oly egyszerű elemi iskolás tanuló, akinek lelkébe bele ne volna oltva az a tudat, hogy ezt a földet, a honfoglalás idején a férfias erők bátor összemérkőzését követő győzelem adta apáink kezébe, ki ne tudná, hogy az ősöket méltó utódok követték, kik utolsó csepp vérekig ragaszkodtak azokhoz a hagyományok által megszentelt rögökhöz.