Romániai Magyar Szó, 1949. július (3. évfolyam, 551-577. szám)

1949-07-31 / 577. szám

Ro»m­áni­ai­­ szó HEGEDŰS GÉZA: "Az áldozat nem volt hiába" (PUSKIN) I ....­..... s halálának századik _­TM I évfordulóját méltó megemlékezéssel ünnepük szerte a békeakarók táborában. A Szov­jetunió ebben is elől jár és min­taképet ad: a népek szabadságá­nak költőjét a maga hőseként idézi fel, jól tudván, hogy az írás legnagyobbjai nemcsak népük, hanem az egész emberiség javára éltek, jól tudván, hogy akik saját népük igazáért emelték fel meg­­alkuvás nélküli szavukat, azok az egész emberiség szószólói, így és ezért ünnepelhettük mi a közelmúltban a 150 esztendős Puskint, ezért tudhatjuk mi a magunkénak őt, akiről már Pe­tőfi, kortársai is sejtették — pld. Jókai ki is mondotta — hogy szerepe és jelentősége hasonlatos Petőfiéhez. És ugyanezért lehetett a közelmúltban minden szabad­ságszerető nép ünneplésének tár­gya Hriszto Botev, a bolgár sza­badság költője ugyanígy a közös célok nagy szószólójaként kell a magunkénak és az egész haladó emberiségnek vallanunk Adam Miczkiewicz­et, a lengyel irodalom e legnagyobb alakját.­­ nem véletlen­ “Ön állítja egymás mellé ezt a négy nagy költőt, nem csupán az a tény, hogy az írás kiváló és Iránymutató művészei voltak a XIX. században. Az a két em­beröltő, amelyen belül mind a négyen leélték gyors életüket, még nem egy jelentékeny poétát mutathat fel. Sőt még csak nem is az a párhuzamosságuk oka, hogy népeik most már végre egy­másra találtak s lerázván ellen­téteket szító uralkodóosztályai­kat, a Szovjetunió népei együtt a magyar, lengyel és a bolgár nép­­pel céltudatosan építi az ember­hez méltó világot s őrzi az em­­bert szolgáló békét. Nem ez a párhuzam oka, noha természete­sen nem ötletszerűen támadt ese­­mények szeszélyes játéka, hogy éppen azok a népek találtak el legelőször az emberi útra, amelyek egy évszázaddal azelőtt Puskint, Petőfit, Botevet és Miczkiewiczet adták a kultúrának. Hanem túl ezeken a párhuzamosságokon is, vannak olyan jegyek, amelyek ezt a négy nagy költőt szükség­­szerűen a világirodalomtörténet­nek ugyanabba a fejezetébe so­rolják. Ezek a jegyek lényegesek és nélkülözhetetlenül kiemelendők akkor, ha meg akarjuk érteni jelentőségüket. I Az KI Sö..I ilyen jegye htagy I Imind a négyen for­radalmi költők. Ez azt jelenti, hogy költészetük egy forradalom­ra készülő vagy forradalmat vivő nép tényleges állapotát, valóságos érzelemvilágát tükrözteti és fel­tétlenül az új mellett áll a régi, az idejétmúlt ellenében. Ez a for­­radalmi magatartás határozza meg egész művészetüket. Ez ter­mészetesen nem jelent egyenru­­hásítást. Mind a négyen nagy egyéniségek, és pld. formai vagy életrajzi elemek alapján aligha lehetne a klasszikus formákat kedvtelve és könnyedén kezelő Puskint a klasszikus formákat el­vető Petőfi mellé állítani. De Puskin rím- és ritmusművészeté­­ből ugyanúgy az ember joga és a népek szabadsága szól kortársai­nak és az eljövendő évszázadok­nak, mint a népdalok legegysze­rűbb ütemeiben megszólaló Pe­­tőfi-versekből. Miczkievicz szo­nettjeit is, ha formalista módon tekintenénk, a finom és élettelen udvari költészet folytatásának kellene mondanunk, holott a régi köntösben az új világ hangja szólal meg. Botev pedig egészen más világot jelent, hiszen őt for­radalmi magatartása nagy költővé tette egy olyan nép körében, amelynek szerencsétlen történelmi körülményei nem is engedték, hogy mindaddig, míg ő fel nem lépett, európai arányú irodalmat fejleszthessen ki. Itt tehát nem hasonló költészetről van szó, ha­­nem azonos költői forradalmi je­lentőségről a világirodalomban, hasonló vonás a feltétlen nép felé való fordulás. Ez megnyilvánulá­sában megint más és más mind a négy költőnél. Osztályhelyzetük is különböző: van közöttük, aki az urak világából fordult a nép felé, felismervén, hogy ezután már a nép főszerepe következik a világban és emberi részvétük és méltóságérzetük egészével állanak a dolgozók és mégis megalázottak mellé. Vannak közöttük, akik ma­guk érkeztek el a nép mélységei,­ből a költészetig, hogy plebejus szavukat hallassák az eddigi urak számára lefoglalt, szentelt csarnokokban. De tekintet nélkül arra, hogy honnét indultak el , mind a négyen az egész dolgozó nép jogaiért szálltak síkra akkor, amikor a társadalmi fejlődésben még a polgári forradalmak voltak soron, ők a polgári forradalmak korának tanúi és szereplő hősei már akkor túlnéztek a polgáron ! TOVÁBBI­­ VÉGÜL és a nép nevében a következetes demokrácia hangadói voltak, pedig mind a négyük költészete szoros kap­csolatban van a tevőleges mozga­lommal. Nem az üres semmibe ábrándoztak jogról és szabadság­ról, hanem népük megmozdulásá­val szoros kapcsolatot tartottak, küzdöttek és szenvedtek érte. Puskin neve és költészete elvá­laszthatatlan a dekabristáktól. Száműzetése, meghajszoltatása, majd erőszakos halála is a sza­badság mozgalma melletti kiállásá­nak következménye. Miczkiewicz tevékeny részese a lengyel nem­zeti felkelésnek, ennek bukása teszi hontalanná. Petőfi 48 költő­je, katonája és vértanúja, Hristo Botev pedig a bolgár nép felsza­badulásáért vívott küzdelmeinek a hőse. Ezek a nemzeti küzdel­mek —­ akár a magyart, akár a lengyelt, akár a bolgárt tekintjük — egyszersmind forradalmak is, mert az elnyomatással együtt az elavult hűbéri társadalmi forma,­tól is meg akarják szabadítani a népet. Itt tehát arról van szó, hogy a polgári forradalmak korában vol­tak már költők — természetesen csak a legnagyobbak, elsősorban éppen ezek négyen — akik forra­dalmárok voltak, de már az egész nép nevében és költészetük köz­vetlen kapcsolatban volt népük szabadságmozgalmával.­­ MA MAR­I tudjuk, hogy a né,­­Peti szabadsága nem független egymástól. Aki saját népéért harcol, az az egész em­beriségért harcol az elnyomó ha­talmak ellen és aki bármely el­nyomó hatalom szolgálatában áll, az elárulta saját népét is. Tehát: aki saját népe szabadságának igaz költője, az az egész emberi­ség szószólója. Aki pedig a pol­gári forradalmak idején már az egész nép nevében beszélt, az idő­szerű és iránymutató marad ak­kor is, amikor a maga korának körülményei rég a történeti múlté lettek. Mindez az ismért mara­déktalanul érvényes Alexander Szergejevics Puskinra, Petőfi Sán­­dorra, Adam Miczkiewiczre és Hristo Botevre... De egészen ma­radéktalanul talán csakis erre a négy költőre az egész világiroda­lomból. És noha századuk még rajtuk kívül is mutat fel jóné­­hány jelentékeny poétát, éppen ezért ők azok, akik hatásukban és példamutatásukban legidősze­­rűbbek maradtak és példamutatá­suk mindmáig — sőt manapság még fokozottabban, mint azelőtt — legerősebb a költészet tovább­fejlődésére. Száz éve, hogy eltűnt a seges­vári csatasík dombjai között. Alig pár nappal azután, hogy visszafor­dult Moldovába tervezett útjáról, ahová Bem tábornokot akarta kö­­­vetni, aki a román fejedelemség elnyomott népének újabb felkelését tervezte, fegyveres erejével előse­gíteni. De a közelgő katasztrófát meg­állítani ekkor már nem lehetett. A forradalom elárulása, amelyet a magyar uralkodó osztály a Habs­burg-birodalom minden népellervas erejével összejátszva olyan fondor­latos alattomosággal készített elő és szervezett meg , megte­remtette a maga véres, átkos gyü­mölcsét. A magyar nemesség nem forra­dalm­at akart 1848-ban, hanem csu­pán jobb gazdasági feltételeket és erre vonatkozó politikai biztosíté­­­kokat, az összmonarchia keretén belül — a maga úri osztálya szá­mára. Amikor pedig rémülten lát­ta, hogy az elnyomott népi töme­gek kezdenek öntudatra ébredni — ■ minden rendű és rangú nemes­ség addig kereste a Habsburgokkal való ,,békés“ megállapodás útját, amíg a bécsi udvar időt nyert, összeszedte megtépázott erejét és a gazdasági „önérzetében“ meg­sértett nemesség feje felett felszá­molta az elárult szabadságharc va­lóban forradalmi erőit. A „felelős“ magyar kormány az uralkodó osztály felfogását és ér­dekeit képviselte. Ezért ragaszko­dott olyan kitartóan a „törvényes­séghez“, az ,,alkotmányossághoz“, a „jogfolytonossághoz“ mert ezek a jogok és törvények a fö­lbirto­­kosság kizsákmányoló uralmát bástyázták körül. Az ilyen ellenfor­radalmi és népáruló magatartásra mondotta Engels: „gyáva kísérlet, hogy a forradalmat jogfolytonos­ságra alapítsák“. Petőfi megalkuvás nélküli forra­dalmár mivolta éppen abból a har­cos és következetes magatartásból tűnik ki, hogy maradék nélkül el akarta seperni az egész nemesi* dinasztikus cafrangot le akart sza­kítani a nép kezéről minden bilin­cset, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a bilincseket törvénynek, alkotmánynak, legitimizmusnak, királyhűségnek, vagy bármi más néven nevezték. Forradalmár volt, mert ezt a felszabadulást nem­­a kormánytól, nem a nemesi nemzet­gyűléstől, hanem egyesegyedül a dolgozó nép önhatalmú forradalmi cselekedetének elsöprő megnyilat­kozásától várta. Petőfi nem 1848-ban vált forra­dalmárrá. Évek óta várta, leste, sóvárogta ezt a forradalmat. 1846- ban, két évvel a 48-as forradalom előtt már ezt hírdeti: „Iparkodjunk, A század viselői. — Születni fog­nak nagyszerű napok“. Ugyancsak 1846-ból valók ezek a verssorok is: „Véres napokról álmodom, — Mik a világot romba döntik, — S az ó világnak romjain — Az uj világot megteremtik“. Ennek a lá­zasan várt forradalomnak ajánlja fel önmagát is: „Ha meghalok, ha meghalok — A vérpadon, vagy csata téren...“. ■Jr De maradjunk csak ugyanennél az 1846-os forradalom előtti eszten­dőnél. Ebben az évben irja le Pe­tőfi : „Hallottam már az éhezők nyögését... — És csörömpölni a rabláncokat“. Melyik magyar író hallotta meg Petőfi előtt a rablánc­ra vert éhező milliók nyögését? ..Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs“ — írja ugyanebben az esz­tendőben, fölismerve a rabságban tartott népek közös sorsát és kö­zös harcának fontosságát. És már akkor, két évvel a forradalom előtt, amikor még vasmarokkal tartja kézben a hidalom gyeplőjét a ne­mesi osztály, oda meri vágni a nemesurak szemébe a leghalhatat­­lanabb sértést: „Ha már kutyákká aljasodtatok — Miért nem jártok négykézláb?" Ki ne emlékezne Petőfi híres so­raira: ,,Haza csak ott van, hol jog is van, — S a népnek nincs joga“. Ezekre a kemény szavakra, me­lyekkel Petőfi hadat üzent a ki­­zsákmányolók ál-hazafissá­gának és helyette nagyszerű forradalmár felismeréssel tanítja, hogy az igazi hazafiság elszakíthatatlan a dolgo­zó nép jogától, szabadságától, ha­talmától. És ezeket a csodálatos ve­ssorokat is 1846-ban vetette papírra. Lelkes köztársasági meg­győződése sem a forradalom alatt alakult ki, hiszen ,,A királyok el­len“ című ve­sét egyenesen 1844- ben irta. De lépjünk tovább az időben. Azt a döbbenetes erejű költemé­nyét, amelyben már benne dübö­rög a forradalom minden szilajsá­­ga, Dózsa György lázadó paraszt­jainak harcos idézése, amelyben nyíltan és megfélemlíthete­tenül a szörnyű bűneinek minden súlyát, „kiváltságosok" fejére olvassa — ,,A nép nevében“ című gyújtó versét sem a forradalom vihará­ban, hanem még 1847-ben írta a forradalmár Petőfi. Petőfi Sándor tehát nem kullo­gott a forradalom nyomában, mint korának oly sok írója és hivatásos politikusa. De nem járt a forrada­lom felett sem — amit csak a tör­ténelmi­­fejlődést nem ismerő em­berek szoktak emlegetni. Petőfi együtt haladt a for­adalom lappan­gó erőinek fejlődésével, egészen ezeknek az erőknek a kirobbaná­­sáig. Megírta, hirdette, harsogta ezt a forradalmat, mert előre meg­érezte azt. De úgy érezte meg, mint aki földre szoritott füllel hall­gatja a föld mélyének morajlásait És megérezte azért is, mert érzé­seinek és tudatának minden szála szorosan egybefonódott az elnyo­mott, megtiport, kifosztott néppel — a forradalom hordozójával. Dk, h­inni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük­ maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind felemelik A föld porába gázolt fejüket, S végig mennydörgik a föld kerekén: Legyünk rabokból ismét emberek! ★ . Ezekben a szintén 1846-ban hrotti sorokban már előttünk áll a for­radalom szerepét és hivatását tel­jesen felismerő költő, aki a sza­badságot nem egy nemzet mérté-' kével méri, hanem felemelkedik az elnyomott népek sorsközösségének, internacionalizmusának világos tu­datáig, mert csak ennek harci lobogója alatt vívhatja ki és tart­hatja meg az egyes nemzet dolgo­zó népe is, a maga szabadságát, f­üggetlenségét. „Én használni s nem ragyogni akarok“ — írja. Ennek a minden önérdektől ment hasznossági szempontnak, a forradalom céljai-­ nak rendeli alá egész költészetét. „Csatázok verseimmel... egy-egy — — Harcos legény minden dalom“ — rakja meg költészetére vonat­kozó hitét. Mert hiába próbálták ellenségei száz éven keresztül kü­lönválasztani benne a költőt a for­radalmártól , Petőfi nem költő és forradalmár, hanem költő-forra­dalmár. Akinek élete és költészete most nyer igazi értelmet és igazo­lást, abban a valóban világméretű harcban, amelyet az egész dolgozó emberiség folytatt, Marx-Lenin- Sztálin zászlaja alatt minden nép békéjéért és szabadságáért, a vi­­lágbékéért és világszabadságért, másszóval a szocializmus maradék­talan győzelméért." —j—! A forradalmár Petőfi 6 Profi szobra Budapesten, a Duna partján Petőfi Sándor: Rongyos vitézek Föl tudnám én is öltöztetni Szép rimá­s mértékbe versemet, Amint illő meglátogatni A társasági termeket. De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek ,hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel Látogatóba járjanak Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel. ■ . egy-egy Harczos legény minden dalom. Rongyos legények, de vitézek,­­Mind bátran harcol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák, Nem cseng a kard, nem dörg az S nem kérdem én, hogy körtem v­ágyu, nyim A rozsda-álom lepte meg; Túlélnek-e majd engemet? De tart a harc... a kard s az ágyú Ha el kell esniük talán e Helyett most eszmék küzdenek. Csalóban, ám hadd essenek.­­ Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért hullanak. (Pest, 1847) Vasárnap, 1949. június 31.

Next