Romániai Magyar Szó, 1949. július (3. évfolyam, 551-577. szám)
1949-07-31 / 577. szám
Ro»mániai szó HEGEDŰS GÉZA: "Az áldozat nem volt hiába" (PUSKIN) I ......... s halálának századik _TM I évfordulóját méltó megemlékezéssel ünnepük szerte a békeakarók táborában. A Szovjetunió ebben is elől jár és mintaképet ad: a népek szabadságának költőjét a maga hőseként idézi fel, jól tudván, hogy az írás legnagyobbjai nemcsak népük, hanem az egész emberiség javára éltek, jól tudván, hogy akik saját népük igazáért emelték fel megalkuvás nélküli szavukat, azok az egész emberiség szószólói, így és ezért ünnepelhettük mi a közelmúltban a 150 esztendős Puskint, ezért tudhatjuk mi a magunkénak őt, akiről már Petőfi, kortársai is sejtették — pld. Jókai ki is mondotta — hogy szerepe és jelentősége hasonlatos Petőfiéhez. És ugyanezért lehetett a közelmúltban minden szabadságszerető nép ünneplésének tárgya Hriszto Botev, a bolgár szabadság költője ugyanígy a közös célok nagy szószólójaként kell a magunkénak és az egész haladó emberiségnek vallanunk Adam Miczkiewiczet, a lengyel irodalom e legnagyobb alakját. nem véletlen “Ön állítja egymás mellé ezt a négy nagy költőt, nem csupán az a tény, hogy az írás kiváló és Iránymutató művészei voltak a XIX. században. Az a két emberöltő, amelyen belül mind a négyen leélték gyors életüket, még nem egy jelentékeny poétát mutathat fel. Sőt még csak nem is az a párhuzamosságuk oka, hogy népeik most már végre egymásra találtak s lerázván ellentéteket szító uralkodóosztályaikat, a Szovjetunió népei együtt a magyar, lengyel és a bolgár néppel céltudatosan építi az emberhez méltó világot s őrzi az embert szolgáló békét. Nem ez a párhuzam oka, noha természetesen nem ötletszerűen támadt események szeszélyes játéka, hogy éppen azok a népek találtak el legelőször az emberi útra, amelyek egy évszázaddal azelőtt Puskint, Petőfit, Botevet és Miczkiewiczet adták a kultúrának. Hanem túl ezeken a párhuzamosságokon is, vannak olyan jegyek, amelyek ezt a négy nagy költőt szükségszerűen a világirodalomtörténetnek ugyanabba a fejezetébe sorolják. Ezek a jegyek lényegesek és nélkülözhetetlenül kiemelendők akkor, ha meg akarjuk érteni jelentőségüket. I Az KI Sö..I ilyen jegye htagy I Imind a négyen forradalmi költők. Ez azt jelenti, hogy költészetük egy forradalomra készülő vagy forradalmat vivő nép tényleges állapotát, valóságos érzelemvilágát tükrözteti és feltétlenül az új mellett áll a régi, az idejétmúlt ellenében. Ez a forradalmi magatartás határozza meg egész művészetüket. Ez természetesen nem jelent egyenruhásítást. Mind a négyen nagy egyéniségek, és pld. formai vagy életrajzi elemek alapján aligha lehetne a klasszikus formákat kedvtelve és könnyedén kezelő Puskint a klasszikus formákat elvető Petőfi mellé állítani. De Puskin rím- és ritmusművészetéből ugyanúgy az ember joga és a népek szabadsága szól kortársainak és az eljövendő évszázadoknak, mint a népdalok legegyszerűbb ütemeiben megszólaló Petőfi-versekből. Miczkievicz szonettjeit is, ha formalista módon tekintenénk, a finom és élettelen udvari költészet folytatásának kellene mondanunk, holott a régi köntösben az új világ hangja szólal meg. Botev pedig egészen más világot jelent, hiszen őt forradalmi magatartása nagy költővé tette egy olyan nép körében, amelynek szerencsétlen történelmi körülményei nem is engedték, hogy mindaddig, míg ő fel nem lépett, európai arányú irodalmat fejleszthessen ki. Itt tehát nem hasonló költészetről van szó, hanem azonos költői forradalmi jelentőségről a világirodalomban, hasonló vonás a feltétlen nép felé való fordulás. Ez megnyilvánulásában megint más és más mind a négy költőnél. Osztályhelyzetük is különböző: van közöttük, aki az urak világából fordult a nép felé, felismervén, hogy ezután már a nép főszerepe következik a világban és emberi részvétük és méltóságérzetük egészével állanak a dolgozók és mégis megalázottak mellé. Vannak közöttük, akik maguk érkeztek el a nép mélységei,ből a költészetig, hogy plebejus szavukat hallassák az eddigi urak számára lefoglalt, szentelt csarnokokban. De tekintet nélkül arra, hogy honnét indultak el , mind a négyen az egész dolgozó nép jogaiért szálltak síkra akkor, amikor a társadalmi fejlődésben még a polgári forradalmak voltak soron, ők a polgári forradalmak korának tanúi és szereplő hősei már akkor túlnéztek a polgáron ! TOVÁBBI VÉGÜL és a nép nevében a következetes demokrácia hangadói voltak, pedig mind a négyük költészete szoros kapcsolatban van a tevőleges mozgalommal. Nem az üres semmibe ábrándoztak jogról és szabadságról, hanem népük megmozdulásával szoros kapcsolatot tartottak, küzdöttek és szenvedtek érte. Puskin neve és költészete elválaszthatatlan a dekabristáktól. Száműzetése, meghajszoltatása, majd erőszakos halála is a szabadság mozgalma melletti kiállásának következménye. Miczkiewicz tevékeny részese a lengyel nemzeti felkelésnek, ennek bukása teszi hontalanná. Petőfi 48 költője, katonája és vértanúja, Hristo Botev pedig a bolgár nép felszabadulásáért vívott küzdelmeinek a hőse. Ezek a nemzeti küzdelmek — akár a magyart, akár a lengyelt, akár a bolgárt tekintjük — egyszersmind forradalmak is, mert az elnyomatással együtt az elavult hűbéri társadalmi forma,tól is meg akarják szabadítani a népet. Itt tehát arról van szó, hogy a polgári forradalmak korában voltak már költők — természetesen csak a legnagyobbak, elsősorban éppen ezek négyen — akik forradalmárok voltak, de már az egész nép nevében és költészetük közvetlen kapcsolatban volt népük szabadságmozgalmával. MA MARI tudjuk, hogy a né,Peti szabadsága nem független egymástól. Aki saját népéért harcol, az az egész emberiségért harcol az elnyomó hatalmak ellen és aki bármely elnyomó hatalom szolgálatában áll, az elárulta saját népét is. Tehát: aki saját népe szabadságának igaz költője, az az egész emberiség szószólója. Aki pedig a polgári forradalmak idején már az egész nép nevében beszélt, az időszerű és iránymutató marad akkor is, amikor a maga korának körülményei rég a történeti múlté lettek. Mindez az ismért maradéktalanul érvényes Alexander Szergejevics Puskinra, Petőfi Sándorra, Adam Miczkiewiczre és Hristo Botevre... De egészen maradéktalanul talán csakis erre a négy költőre az egész világirodalomból. És noha századuk még rajtuk kívül is mutat fel jónéhány jelentékeny poétát, éppen ezért ők azok, akik hatásukban és példamutatásukban legidőszerűbbek maradtak és példamutatásuk mindmáig — sőt manapság még fokozottabban, mint azelőtt — legerősebb a költészet továbbfejlődésére. Száz éve, hogy eltűnt a segesvári csatasík dombjai között. Alig pár nappal azután, hogy visszafordult Moldovába tervezett útjáról, ahová Bem tábornokot akarta követni, aki a román fejedelemség elnyomott népének újabb felkelését tervezte, fegyveres erejével elősegíteni. De a közelgő katasztrófát megállítani ekkor már nem lehetett. A forradalom elárulása, amelyet a magyar uralkodó osztály a Habsburg-birodalom minden népellervas erejével összejátszva olyan fondorlatos alattomosággal készített elő és szervezett meg , megteremtette a maga véres, átkos gyümölcsét. A magyar nemesség nem forradalmat akart 1848-ban, hanem csupán jobb gazdasági feltételeket és erre vonatkozó politikai biztosítékokat, az összmonarchia keretén belül — a maga úri osztálya számára. Amikor pedig rémülten látta, hogy az elnyomott népi tömegek kezdenek öntudatra ébredni — ■ minden rendű és rangú nemesség addig kereste a Habsburgokkal való ,,békés“ megállapodás útját, amíg a bécsi udvar időt nyert, összeszedte megtépázott erejét és a gazdasági „önérzetében“ megsértett nemesség feje felett felszámolta az elárult szabadságharc valóban forradalmi erőit. A „felelős“ magyar kormány az uralkodó osztály felfogását és érdekeit képviselte. Ezért ragaszkodott olyan kitartóan a „törvényességhez“, az ,,alkotmányossághoz“, a „jogfolytonossághoz“ mert ezek a jogok és törvények a fölbirtokosság kizsákmányoló uralmát bástyázták körül. Az ilyen ellenforradalmi és népáruló magatartásra mondotta Engels: „gyáva kísérlet, hogy a forradalmat jogfolytonosságra alapítsák“. Petőfi megalkuvás nélküli forradalmár mivolta éppen abból a harcos és következetes magatartásból tűnik ki, hogy maradék nélkül el akarta seperni az egész nemesi* dinasztikus cafrangot le akart szakítani a nép kezéről minden bilincset, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a bilincseket törvénynek, alkotmánynak, legitimizmusnak, királyhűségnek, vagy bármi más néven nevezték. Forradalmár volt, mert ezt a felszabadulást nema kormánytól, nem a nemesi nemzetgyűléstől, hanem egyesegyedül a dolgozó nép önhatalmú forradalmi cselekedetének elsöprő megnyilatkozásától várta. Petőfi nem 1848-ban vált forradalmárrá. Évek óta várta, leste, sóvárogta ezt a forradalmat. 1846- ban, két évvel a 48-as forradalom előtt már ezt hírdeti: „Iparkodjunk, A század viselői. — Születni fognak nagyszerű napok“. Ugyancsak 1846-ból valók ezek a verssorok is: „Véres napokról álmodom, — Mik a világot romba döntik, — S az ó világnak romjain — Az uj világot megteremtik“. Ennek a lázasan várt forradalomnak ajánlja fel önmagát is: „Ha meghalok, ha meghalok — A vérpadon, vagy csata téren...“. ■Jr De maradjunk csak ugyanennél az 1846-os forradalom előtti esztendőnél. Ebben az évben irja le Petőfi : „Hallottam már az éhezők nyögését... — És csörömpölni a rabláncokat“. Melyik magyar író hallotta meg Petőfi előtt a rabláncra vert éhező milliók nyögését? ..Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs“ — írja ugyanebben az esztendőben, fölismerve a rabságban tartott népek közös sorsát és közös harcának fontosságát. És már akkor, két évvel a forradalom előtt, amikor még vasmarokkal tartja kézben a hidalom gyeplőjét a nemesi osztály, oda meri vágni a nemesurak szemébe a leghalhatatlanabb sértést: „Ha már kutyákká aljasodtatok — Miért nem jártok négykézláb?" Ki ne emlékezne Petőfi híres soraira: ,,Haza csak ott van, hol jog is van, — S a népnek nincs joga“. Ezekre a kemény szavakra, melyekkel Petőfi hadat üzent a kizsákmányolók ál-hazafisságának és helyette nagyszerű forradalmár felismeréssel tanítja, hogy az igazi hazafiság elszakíthatatlan a dolgozó nép jogától, szabadságától, hatalmától. És ezeket a csodálatos vessorokat is 1846-ban vetette papírra. Lelkes köztársasági meggyőződése sem a forradalom alatt alakult ki, hiszen ,,A királyok ellen“ című vesét egyenesen 1844- ben irta. De lépjünk tovább az időben. Azt a döbbenetes erejű költeményét, amelyben már benne dübörög a forradalom minden szilajsága, Dózsa György lázadó parasztjainak harcos idézése, amelyben nyíltan és megfélemlíthetetenül a szörnyű bűneinek minden súlyát, „kiváltságosok" fejére olvassa — ,,A nép nevében“ című gyújtó versét sem a forradalom viharában, hanem még 1847-ben írta a forradalmár Petőfi. Petőfi Sándor tehát nem kullogott a forradalom nyomában, mint korának oly sok írója és hivatásos politikusa. De nem járt a forradalom felett sem — amit csak a történelmifejlődést nem ismerő emberek szoktak emlegetni. Petőfi együtt haladt a foradalom lappangó erőinek fejlődésével, egészen ezeknek az erőknek a kirobbanásáig. Megírta, hirdette, harsogta ezt a forradalmat, mert előre megérezte azt. De úgy érezte meg, mint aki földre szoritott füllel hallgatja a föld mélyének morajlásait És megérezte azért is, mert érzéseinek és tudatának minden szála szorosan egybefonódott az elnyomott, megtiport, kifosztott néppel — a forradalom hordozójával. Dk, hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind felemelik A föld porába gázolt fejüket, S végig mennydörgik a föld kerekén: Legyünk rabokból ismét emberek! ★ . Ezekben a szintén 1846-ban hrotti sorokban már előttünk áll a forradalom szerepét és hivatását teljesen felismerő költő, aki a szabadságot nem egy nemzet mérté-' kével méri, hanem felemelkedik az elnyomott népek sorsközösségének, internacionalizmusának világos tudatáig, mert csak ennek harci lobogója alatt vívhatja ki és tarthatja meg az egyes nemzet dolgozó népe is, a maga szabadságát, függetlenségét. „Én használni s nem ragyogni akarok“ — írja. Ennek a minden önérdektől ment hasznossági szempontnak, a forradalom céljai- nak rendeli alá egész költészetét. „Csatázok verseimmel... egy-egy — — Harcos legény minden dalom“ — rakja meg költészetére vonatkozó hitét. Mert hiába próbálták ellenségei száz éven keresztül különválasztani benne a költőt a forradalmártól , Petőfi nem költő és forradalmár, hanem költő-forradalmár. Akinek élete és költészete most nyer igazi értelmet és igazolást, abban a valóban világméretű harcban, amelyet az egész dolgozó emberiség folytatt, Marx-Lenin- Sztálin zászlaja alatt minden nép békéjéért és szabadságáért, a világbékéért és világszabadságért, másszóval a szocializmus maradéktalan győzelméért." —j—! A forradalmár Petőfi 6 Profi szobra Budapesten, a Duna partján Petőfi Sándor: Rongyos vitézek Föl tudnám én is öltöztetni Szép rimás mértékbe versemet, Amint illő meglátogatni A társasági termeket. De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek ,hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel Látogatóba járjanak Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel. ■ . egy-egy Harczos legény minden dalom. Rongyos legények, de vitézek,Mind bátran harcol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák, Nem cseng a kard, nem dörg az S nem kérdem én, hogy körtem vágyu, nyim A rozsda-álom lepte meg; Túlélnek-e majd engemet? De tart a harc... a kard s az ágyú Ha el kell esniük talán e Helyett most eszmék küzdenek. Csalóban, ám hadd essenek. Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért hullanak. (Pest, 1847) Vasárnap, 1949. június 31.