Romániai Magyar Szó, 1951. október (5. évfolyam, 1240-1265. szám)

1951-10-02 / 1240. szám

Romániai Magyar Szó Néphadseregünk - a dolgozók vívmányainak védelmezője Néphadseregünk katonái a sztálini haditudomány elsajátításával és alkalmazásával, a dicsőséges szovjet katonák ragyogó példáit követve szüntelenül fejlesztik harci képességüket. Katonáink tudják, hogy ezáltal hozzájárulnak fegyveres erőink átütőerejének növeléséhez, dolgozó népünk békéjének és megvalósításainak védelmezéséhez Ott állunk az épülő szocializmus felett Sztálinvárosi vagyok, onnan vonultam be katonának. Ott, a nagy ipari központban éreztem meg azt a hatalmas sodrólendületű építő, alkotó munkát, amellye a szocializmus épül hazánkban. Azóta itt a kaszárnyában is gyakran olvasok a sztálinvárosi munkások sikereiről. Büszke vagyok városomra és városom dolgozóira. Jóleső melegséggel olvasok a „Sovromtractor“ élesztergályosairól, az 1954-re termelő Péter Mihályról, a traktorgyárból kifutó új hernyótalpas traktorokra, amelyek erős fegyvert jelentenek a mezőgazdaság szocialista átalakításának nagy művében. Mi, katonák, az épülő szocializmus erőskorú védelmezői vagyunk. Azért tanulunk fáradhatatlanul, kitartóan, megállás nélkül, hogy minél jobb fegyverforgatókká, minél öntudatosabb emberekké váljunk. Azépülő új életet védelmezzük, az én városom békéjét és nyugalmát védem. A traktorgyárat, a sorra magasodó új üzemeket, a virágzó tanoncvárost, mindazt, amit a mi egyre szépülő Sztálinvárosunk jelent. Büszke vagyok, hogy ezt az új életet védelmezhetem. S velem együtt büszkék néphadseregünk összes katonái. IMSZ- titkára vagyok alakulatom ifjúsági szervezetének. Az egység IMSZ-tagjai és szervezeten kívüli katonái nap-nap után tanúbizonyságot tesznek arról, hogy jó harcosokká fegyelmezett katonákká, bátor emberekké akarnak válni. Azért, hogy megvédhessél a mi gyönyörű hazánkbanépülő új életet. Ismerjük ellenségeinket. A levitézlett gyárosok és földesurak mindenre képesek, hogy visszaszerezzék elveszített édenkertjüket. S minden népellenes mesterkedéseikben méltó cinkosaik nekik az amerikai-angol imperialisták és Titóhoz hasonló lakásaik. Gyűlölik új életünket, mert nem zsákmányolhatnak ki többet kényükre. Nem hordhatják el drága hazánk kincseit, a fát, petróleumot, stb., nem uszíthatják egymás ellen Népköztársaságunk együttélő nemzetiségeit, hogy a sovinizmus mocskos lángjainál megsüthessék a maguk pecsenyéjét. Ismerjük ellenségeinket és keményen helyt állunk a béke őrhelyén. Dolgozó népünk bízik bennünk s mi méltók leszünk erre a bizalomra. Nyugodtak lehetnek a gyárainkban és a szántóföldeken dolgozó milliók. Néphadseregünk erős karja védelmez minden elkészült új szerszámot, vagy minden frissen felhasított barázdát. Űtt állunk az épülő szocializmus felett. IORDACHE STELIAN szakaszvezető KATONABECSÜLET A katonák az erdőszéli tisztáson ültek és pihentek. Jól esik egy kis pihenő a gyakorlatozás után, különösen, ha ilyen hét napon kell futni, szőkéimi, kúszni. Mert úgy süt ez a nap nyáron, hogy szárasztja ki az ember torkán, perzseli a hátát és izzadságlébe füröszi a testét. — Adj egy szivart — fordult Péter János raibeti társához, Codleához. — Te már mind elszívtad? — kérdezte Codlea csodálkozva. — Hogy szívta a rossznyavalva — káromkodta el magát Péter, szokás szerint hunyorítva nézett, mintha a nap sülne a szemébe. — Hát akkor, hogy nincs? A többiek is kezdtek felfigyelni kettejük szóváltására, különösen Székely Károly, a raj agitátora, akinek nem egyszer okozott már fejtörést ez a két hit. Nagy cigarettások voltak ugyanis mind a ketten. Úgy hasonlítottak ebből a szempontból egymásra, mint két verébfióka. Amikor az egyik elszívta a cigaretáját, ment kérni a másiktól, s ha az történetesen nem adott, kész volt a baj. Akkora patáliát csaptán, hogy ember legyen, aki őket lecsitítja. Egyébként jóravaló dolgos fiúk voltak mind a ketten, nem lehetett a gyakorlatnál, vagy a politikai nevelési órákon senkinek panasza rájuk. — Adsz egy szivart, vagy nem adsz? — kérdezte Péter emelkedett hangon. — Ne veszekedjetek elvtársak — elegyedett belé Székely — nem katonákhoz málló dolog az Neked hogy nincs már cigarettád elvtárs? — fordult Péterhez. — Én megmondom, hogy, hogy nincs a hétszen ségit, de ebbe valaki beletöri a nyakát — mondta Péter s olyan kemény elhatározással ejte le a szavakat, hogy még a fogai is csikorogtak. — Adjatok már egy szivart. Cozma, aki sohasem bírt a kíváncsiságéval s valami érdekeset sejtett most is, gyorsan előszedett egy cigarettát. Péter rá, gyújtott, lassan, tempóstul. Jó nagyokat stukkolt, élvezettel, kéjesen szinte csámcsogva. — Mondjad már na — sürgette Cozma. — Én kérni fogom — mondta Péter határozottan — hogy Frasin Vasilet büntessék meg istenesen. A fiuk további kérdéseire Péter János e 1, mondta, hogyan is történt a dolog, ami annyira felbőszítette. A reggel szolgálatos volt, neki kellett gondoskodnia a fegyverzet és a gyakorlatozáshoz szükséges anyagok felvételezéséről. Éppen annyi élese volt, hogy a reggelijét bekapja. Vagy tíz percig kereste Frasint, aki a cigaretta szétosztásáért felel, de nem találta, sőt később sem bukkant a nyomára. Márpedig ez mégis csak botrány, hogy valaki így teljesítse a szolgálatát. — Dehát hová mehetett? — érdeklődtek a többiek. — Biztosan eltűnt valahová aludni, mert azt még az isten maga sem lakatja jól álommal. — Akárcsak téged cigarettával — válaszolt valaki csípősen — A parancsnokuk sípszóval jelezte a szünidő végét, a katonák készülődtek és újrakezdték a gyakorlatozást. A következő szünetben Codlea együttérzés jeléül maga kínálta meg Pétert cigarettával. Székely pedig jelentette az egység politikai oktatójának a történteket. Délben a kaszárnyában Cânpeanu hadnagy szigorú arcot öltött, magához hivatta Frasint és alaposan megmosta a fejét. A dolog azonban ezzel még nem ért véget. Egyik IMSZ gyűlésen, amikor arról volt szó, hogy valamennyi tagnak példamutató katonává kell lennie. Péter felemelkedett és szót kért. — Tiszta igaz elvtársak, de hogy lehetünk mi példamutató katonák, ha Frasin még a cigaretta fejadagunkat sem adja ki idejében. Cigaretta nélkül az ember úgy jár-kél mint egy beteg lyúk. Én azt javasolom, találjunk ki valamit, hogy ne kelljen több cigarettafelelőssel bajlódnunk. A felszólalások során többen megbírálták Pétert, hogy eltereli a figyelmet a témáról, mások arról beszéltek, hogy ő is jobban kéne fegyelmezze magát IMSZ-tag létére s ne csak a cigarettán járjon az esze. Tanuljon meg tűrni egy kicsit. Mit csinálna a harctéren, ha rájönne a cigarettázhatnék? Péter dühösen fel akart ugrani, de a titkár azt mondta, hogy csak akkor szóljon hozzá, ha a főkérdéshez van valami hozzátenni valója. A gyűlés végén azonban, Jonita elvtárs, a titkár a cigarettaszétosztás kérdését is említette. Igaz minden, amit Péter fegyelmezetlenségéről mondtak, komoly segítséget kell nyújtani neki, hogy megjavuljon, de az az ötlet, amit Péter felvetett, nem rossz. Kinek vannak még javaslatai? — kérdezte. — A cigarettaszétosztó olyan mint a légy — állapította meg Codlea. Mindenki haragszik rá, mégsem lehet kiirtani. Cigarettaszétosztóra szükség van. — Nincs szükség —ugrott fel Péter. — A szolgálatos zaj vegye ki az egész egységét, tegye az asztalra, s mindenki sorra vegye el a maga fejadagját. — Már megint fegyelmezetlen vagy, Péter elvtárs — figyelmeztette a titkár — Ezen a gyűlésen megvonom tőled a szót. Heves vita támadt. Többen pártolták Péter javaslatát, de jónéhányan ellene voltak. Codlea azt firtatta, hogy tumultus támad majd az asztalnál, Székely, az agitátor, azt kifogásolta, hogy ez újabb alkalmat ad arra, hogy Codlea meg Péter és még egy néhányan nagy veszekedéseket csapjanak. Ez pedig nem fér össze a proletárerkölccsel és nem méltó egy katonához — mondta. Péter ebben a pillanatban úgy talpra ugrott, mintha tüzesvessal égették volna meg, de a titkár intett neki, hogy maradjon cs£k nyugton. A végén Ionita összegezte a dolgokat. — Egy a hiba elvtársak — mondotta — az, hogy itt néhányan a technikai megoldások nehézsége miatt, elvetitek az elvet. Miért ne lehetne például egy ladikot csinálni, amibe beletesszük az egész cigaretta fejadagot s mindenki maga veszi ki onnan a reáeső részt? Hosszas vitázás után szavazásra bocsátották a kérdést s a többség amellett döntött, hogy meg kell beszélni az ügyet Cám. Deanu hadnaggyal, az egység politikai osztályával, s ha ő benne van, akkor meg kell próbálni. Câmpeanu hadnagy örömmel támogatta a javaslatot, az volt azonban a kikötése, hogy előzőleg alapos munkát kell kifejteni, kell beszélni a fiukkal a dologról, meg kell magyarázni, hogy az egység becsületéről van szó. Egyszóval nem szabad annak előfordulnia, hogy valaki akárcsak egy cigarettával is többet vegyen. A következő hét elejére elkészült a ládikó. Az ebédlő falára szerelték fel s a fiuk izgalommal várták már azt a napot, amikor használatra kerül. Péter egyre nyugtalankodott, egyre türelmetlenkedett. . . Székely alaposan leszidta, mert a fiú vészt jósló hangon azt mondta, hogy ha egy cigaretta is eltűnik, ő a végére jár annak, hogy ki vette el s megtanítja az illetőt sizámolni. Eltelt a régen várt nap is. A láda körül tényleg tumultus keletkezett, s mi tagadás Péter is ott volt a legelső sorokban. Ő ugyan azt mondta, hogy ellenőrizni van ott, nehogy valamelyik többet vegyen. Codlea rosszmájuan vigyorgott s azt mondta: lám csak Péter szájai, szájai azért, hogy ő vegye ki hamarább a fejadagját. A komolynak ígérkező veszekedést Székely szakította félbe. Sorbaállította a társaságot, s mindenki szép rendjén kivette a maga fejadagját. Az utolsónak azonban eggyel kevesebb jutott. Péter felállott s szitkozódva azt a javaslatot tette, hogy azonnal tartsanak zsebkutatást. Székely helyreintette s komoly hangon kezdett beszélni. —Elvtársak, latintok a politikai oktatónk bízott bennünk, beleegyezett abba, hogy ne legyen több cigarettaelosztó, bennünk mindnyájan bíztak s mégis akad olyan, aki eggyel többet vett. — A többi egységek is izgatottan lesik, hogy mi lesz az eredmény, mire megyünk. Ha nálunk sikerül, máshol is alkalmazni fogják. S íme akad olyan, aki eggyel többet vesz. Szégyen elvtársak, szégyen az egységünkre, össze sem egyeztethető a kommunista erkölccsel és egy öntudatos katonával. Ha szól valaki, hogy neki egy cigarettával több kell, adok neki egyet. Tessék é s azzal kivett a zsebéből egy cigarettát. Döbbenetes csend ülte meg a termet, a várakozás feszültsége kiült az arcokra Még, a szemek sem rebbentek. — Sorakozó! — szólt be a napos tisztes. Több beszélgetésre tehát nem volt alkalom, indulni kellett kifelé a mezőre. De aznap valamennyi szünetben csak erről az egy szál cigarettáról esett szó. Erről beszélt a politikai oktató, erről az agitátor, erről a fiuk egymás között. Egyesek a két nagy cigarettásra gyanakodtak. Mások viszont azt állították, hogy az lehetett, mert mindkettő becsületes fiú. Péternek meg nem lett volna akkor képe felajánlani egy cigarettát. Egyszóval nagy tanakodások folytak egész nap. — Állítsunk fegyveres őrséget a cigarettás ládikó mellé, javasolta Péter s önként vállalkozóit, egy váltásra. — Nem megoldás, — mondta Székely. — Egyrészt a cigaretták nincsenek a ládáiban egész nap, másrészt ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Sőt, még rosszabb. Nem cigarettakioszító gondoskodik a fejadagról, hanem maguk a fiúk veszik ki őrség felügyelete mellett. Miféle megoldás ez! A hosszas vitatkozás ellenére nem jutottak semmire aznap. Nem tudtak rájönni, hogy az az egy rejtélyes cigaretta hová tűnt el Székely ugyan észrevette, hogy Radu Gheorghe ,egy hallgatag, csendes magárak való fiú, egyszer mintha elpirult volna. De nem gyanusíthatott senkit. Másnap teljes rendjén ment a dolog, senkinek sem hiányzott egyetlen egy cigarettája sem Harmadnap azonban, meglepte őket az, hogy két cigarettával több maradt a ládikóban — Kivette mindanik a fejadagját elvtársak? — kérdezte Székely. — Ki — válaszoltak a fiuk kórusban Arra gondolt, hogy valaki a betegszobában van s annak a fejadagja maradt meg, akkor viszont ismét hiányzik két cigaretta! — A betegszobában van emberünk? — kérdezte. — Nincs. Ekkor mintha világosság gyűlt volna az agyába, kemény, zengő hangon megszólalt. — Akkor hát elvtársak kiáltsunk éljeni, mert megkerült a múltkori cigaretta, sőt társat is hozott magával. — Hurrá-á-á! — Kiáltott Péter tejeszájjal, jókedvűen szívből jövően páli árpád Őrszem a Dunánál A határon egy őrszem áll. Mintha csak szobor lenne. De szeme kutat s rátalál A gyilkos idegenre. A szürke estben nem szobor Katonánk áll vigyázban ! S a Duna bárhogy is dalol, Az ő szivében gyász van. Bajtársát aljas banditák Megölték vad kegyetlen... Az őrszem majdhogy felkiállt. — Ti gyilkosok, ott szemben ! — Ti gyilkosok ! — de nem beszél. Csak fegyverét markolja ! Pillébe sir az őszi szél. Minthogyha fetzolligna Sir, sir a szél... Az őrszem áll' — Ellenség itt át nem megy! Ha jönnél, rád vár a halál. Hogy elmenjen a kedved ! Megöltétek bajtársamat... S helyébe ezer támadt Itt vagy ölis/ S védem én, szabad, Virágzó, szép hazámat ! Itt vagyunk ! Erős milliók küldtek falvak és gyárak ! S törjenek ránk bár vad Tilók, Mi megvédjük hazánkat / A határon egy őr szem áll. Mintha csak szobor lenne. De szeme kutat s rátalál A gyilkos idegenre! HAJDÚ ZOLTÁN ! 3 1951. Október 2. kedd. A HAZASZERETET NAGY ISKOLÁJA „Sokat, nagyon sokat változtam a hadseregben. Itt váltam igazán emberré. Itt éreztem meg először a hazaszeretet nagyszerű, pótolhatatlan érzését.. Politikai nevelőmmel sokat beszélgettem erről. Ma már ismerem és tudom értékelni, mit jelent az, hogy van hazánk, hogy nekünk is épül az ország, összes kincseivel és szépségével a miénk, román, magyar, szerb, zsidó, lipovén és német dolgozóké egyaránt. . . " Ezeket a sorokat Jakabfi István szakaszvezető írta szüleinek, az erdőszentgyörgyrajoni Kőrispatak községbe. Jóleső öröm és büszkeség cseng ki a hangjából. A hazaszeretet melege és büszkesége. Ugyancsak ez a melegség és büszkeség töltötte el Carpov Jacob tizedest, saradlói lipovén halászfiút, amikor taggá nyilvánítása alkalmából szólásra emelkedett egysége IMSZ szervezetének közgyűlésén. „Úgy érzem, hogy első szavam is a köszönet kell legyen. Köszönet Pártunknak, amely kézenfogott és úgy nevelt, mint az édesapánk. Enélkül soha se jutottam volna odáig, ahova így eljutottam. Érzem, hogy engem s néphadseregünk valamennyi tisztjét a Párt formál új emberré, a hazaszeretet melege acélosit bátor, kemény harcosokká. Sokszor feltettem magamban a kérdést: mire vagyok a legbüszkébb? Szeretem a sarablai tavakat, mert ott nőttem fel, mert új élat kezdődött ott a tulcsai halászok között is. Szeretem karjaimban érezni erőmet, fiatalságomat, szeretem az életet, mert tele vagyok tervvel, tenniakarással. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy nekem, lipovén halásznak is van hazám, amelyet úgy szerethetek mint a tulajdon édesanyámat. Van hazám, amelyet a szovjet hadsereg és a Párt harca vívott ki nekünk“. Egy magyar és egy lipovén ifjú szavai ezek. Néphadseregünk katonáié, írhatott volna-e ilyesmit a régi hadseregben, a tői kés földesúri rendszer hadseregében egy magyar, lipovén vagy akármelyik más nemzetiségű katona? Amikor naponta szemére vetették tisztjei, hogy hazátlan senki, amikor akármilyen tehetséges és szorgalmas is volt, csak az istálló vagy a tisztiszolga lealázó szerepe juthatott osztályrészéül. De érezhetett-e igaz és őszinte hazaszeretetet a román nemzetiségű munkás, vagy dolgozó panasztfiú? Amikor a hazáról csak nagyhangú szavakat puffogtattak a fülébe a tiszttei, de valójában egy maroknyi tőkés és földcsúr pénztárcája volt ez a „haza“. Amikor a „haza“ nevében fegyvert nyomtak a kezébe, hogy lőjjör a sztrájkoló munkásokra, vagy a szabadságot és földet követelő dolgozó parasztságra, apáikra és testvéreikre. Amikor meghalni küldték őket a lövészárkokba, hogy vérük hullása még jobban megduzzassza a malaxák, auschnittok és a legnagyobb kapitalista és földesúr, a király arannyal tömött erszényét. A hazáról szónokoltak akkor a hazátlan kozmopoliták, hogy félrevezethessék a dolgozó milliókat, kihasználhassák a nép ösztönös hazaszeretetét. Mert a dolgozók akkor is szerették hazájukat, szülőföldjüket, amikor nem édesanyjuk, hanem kegyetlen mostohájuk volt csak — ahogy Ana Pauker elvtársnő kifejezte. A századokon át egy, mást követő népfelkelések a török hódítók ellen, Tudor Vladimirescu legendás szabadságharcosai, mind azt bizonyítoták, hogy a nép szívében kitörölhetetlenül élt mindig a hazaszeretet nemes érzése. A mi hazaszeretetünk ezeknek a nagyszerű történelmi hagyományoknak a folytatója és kiteljesítője. Néphadseregünk katonáit a lángoló hazaszeretet tölti el, ami Bilcescu, Ana Ipotescu, Tudor Vladimirescu és az 1807-es paraszti ékelők szívét bevitette. A hazaszeretete, amely egyet jelent a haza ellenségeinek és árulóinak, a kizsákmányolóknak halálos gyűlöletével: „Patria e norodul, nu tagma jefuitorilor“. A haza a nép, nem a vérszipók sikerehada! Ezzel a jelszóval, Tudor Vladimirescu lángoló, gyújtó jelszavával lépték át a határt 1944-ben a szovjet földön alakult pandúrhadosztály katonái. Ezt a jelszót írták zászlóikra fegyveres erőink harcosai. Néphadseregünk a hazafias nevelés nagy iskolája. Munkásosztályunk és dolgozó parasztságunk katonazubbonyt öltött fiai, a poltikai nevelési órákon megismerkednek azokkal az eredményekkel, amelyeket dolgozóink a Párt vezetésével a szocializmus építésének nagy művében eddig elértek. Megismerkednek azokkal az óriási lehetőségekkel, amelyeket a szovjet hadsereg nyitott meg számunkra azzal, hogy elszabadította hazánkat a fasiszta német megszállók csizmái alól s lehetővé tette, hogy ez a föld, ahol szül éttünk, édes hazánkká válhatott. E felett a diadalmasan épülő új élet ízlett áll ott néphadseregünk. Katonáink hazaszeretetének sziklaszilárd alapját éppen az képezi, hogy az új élet építőinek gyermekei, maguk is az új ország gazdái, tulajdonosai. A saját hazájukat, saját jobb életüket és szabadságukat, saját családi othonaik békéjét és nyugalmát védelmezik, amikor nap-nap után újabb sikereket érnek el a fegyverforgatás művészetének elajátításában, politikai ismereteik színvonalának emelésében. Különösen új értelmet kapott a hazaszeretet a magyar és más nemzetiségű katonáknál. Néphadseregünk az együttélő népek együtt katonáskodó fiai testvériesülésének nagy iskolája. Románok, magyarok és a többi nemzetiségek fiai közösen, egymást segítve tanulnak, közösek a gondjaik, közösek az örömeik, közös az egész életük. A barátság és bajtársiasság széttéphetetlen szálai fűzik össze a románokat, magyarokat és más nemzetiségű katonákat. A magyar fiúk teljesen egyenlő bánásmódban részesülnek a román ifjakkal, minden lépésükben érezhetik, hogy az új ország az ő édes hazájuk is. S ezt érezhetik a szerb, zsidó, lipovén, bolgár, német vagy bármilyen nemzetiség katonafiai. Természetes tehát, hogy egyre jobban növekedik bennük egy lelkesítő, forrósító, soha eddig nem érzett érzés: a hazaszeretet érzése. Ez a hazaszeretet, amely ma néphadseregünk minden katonáját eltölti, elválaszthatatlan a proletárnemzetköziségtől. Katonáink harcos közösséget vállalnak az egész világ dolgozó embereinek békéért folyó harcával. Ismerik ennek a küzdelemnek minden újabb eredményét, együtt örülnek minden becsületes dolgozóval a francia rakodómunkások, a koreai szabadságharcosok vagy a malájföldi partizánok győzelmei felett, tudják, hogy ezekhez a győzelmekhez ők is értékes módon hozzájárulnak azzal, hogy fegyelmezett, bátor, öntudatos katonákká válnak. A mi hazaszeretetünk szétválaszthatnin a Sztálin elvtárs iránti tisztelettől és szeretettől. Szétválaszthatatlan, mert ő szabadította fl népünket a fasizmus és a tőkés-földesúri rendszer igája alól, ő vezeti rá népünket az új életre, neki köszönhetjük, hogy van hazánk. Elválaszthatatlan, a Szovjetunió iránti szeretettől, amelynek fiai közül annyian életüket adták, hogy ma szabadon élhessünk. Azzal bizonyítjuk hálónkat és szeretetünket, hogy biztos lépteid:" S haladunk a sztálini utat, amely hazánk és a világ minden dolgozójának békés és belefog holnapjához vezet A mi hazaszeretetünk a cselekvés, az alkotómunka és a helytállás hazafisága. Katonáink nap-nap után újabb bizonyságot tesznek erről. Napról-napra egyre magasabb szívem:sra fejlesztik katonai tudásukat és politikai ismereteiket, öntudatukat. Határőreink kemény határozottsággal állnak őrt délnyugati határainkon, hazánk alkotó munkájának békéje és biztonsága felett. Hiába a hito-fasizták minden próbálkozása, minden provokációjuk megtörik határőrkatonáink önfeláldozó hősiességén. Radu Avram Ioan őrvezetőt a megfigyelőállásban, őrhelyén találták el a provek.i a titcisták gyilkos golyói, de a hős határőr utolsó pillanatáig felfedtette kötelességét. És az iljas, szégyenteljes határincidens meghiúsult. Ilyen hősöket nevel a mi néphadseregül le, szemünk fénye, büszkeségünk. Olyan haziszüretet lobog ma minden katonaruhát öltött dolgozó ifjú szívében, amilyen Radu Avraru Ioanervezetőt erre az önfeláldozásig ment ki ártásra és helytállásra tette képessé. Ezért tekintenek olyan határtalan szeretettel és bizalommal az új életet építő dolgozók milliói néphadseregünkre, forradalmi vívmányaink erőskorú védelmezőjére. Hatalmas ütemben emelkedik népköztársaságunk gyönyörű tájain a mindenkigo zónak több kenyeret, boldogabb életet, irdást és világosságot biztosító új társadalmi rendszer, a szocializmus. Nekünk békére van szükségünk, hogy alkothassunk, építhessünk. Ezt az alkotó munkát szeretnék megzavarni az emberi haladás és az élet ellenségei: az amerikai-angol imperialisták. Ezt az építő lendületet védi, oltalmazza néphadseregünk, amely a dicsőséges és legyőzhetetlen szovjet hadsereg, Sztálin hadseregének oldalán, bátran áll a béketábor őrhelyén.. A békéért folyó harc ma minden becseles ember elsőrendű kötelessége. A béke védelmezése, ma honvédelem, a dolgozók hazájának védelme. Néphadseregünk katonái a béke arcvonalán izzó, lángoló hazaszeretetükről tesznek tanúbizonyságot. BEKE GYÖRGY Rengeteg könyvvel, rádióval, sakkal felszerelt klub áll néphadseregünk katonáinak rendelkezésére, hogy állandóan tanulhassanak képezhessék magukat, szórakozhassanak. Dolgozó népünk hadseregében ma már a fegyveren kívül a könyv is elmaradhatatlan harcostársa a katonának..