Romániai Magyar Szó, 1952. április (6. évfolyam, 1394-1419. szám)

1952-04-01 / 1394. szám

Romániai Magyar Szó „ Az orosz irodalom tíznapos ünnepe orosz írók a békeharc élvonalában ALEXEI SZURKOV: ' HALLASSA SZAVÁT MINDEN IGAZ EMBER! A koraőszi erdő lanyha kékjén a hajnal fénye kél. Tüzes gombócként fojtogatja gégém s duzzad a düh: — beszélj ! Itt az idő, hogy túladjunk a gondon, s jogához jusson, mind, aki igaz,, s hallja meg Párizs, Amerika, London komor szavaidat. Még vad romokban hevernek az utcák, s az árvák könnye­int, a gyászruhás évek árnyai borítják a földieket megint. Atlanti Chartánk szinte­ szinte rongy már, asztalfiókba búj, s a térképeken újra ott motoszkál az acélkesztyűs ujj. A szószékről a farizeus szája a békéről szaval, s közben áttér a diplomáciára a tábornoki kar. Követség vár a generális úrra kényelmes paloták, s az Ural szenét megpendítik újra és Baku olaját. Minden szavukban füstölög a bomba, és robban az atom, s a vérző népek hallgatják szorongva Keleten, Északon. S egyre pimaszabb érveket koholnak züllött írástudók, kik Galilei hóhérai voltak és megégették Giordano Brúnót. S a hazugságok bűzös köde indul s már terjed fönt s alant, és egyre hangosabb a tengeren túl a volt­ berlini hang. S rágalmakat a zsurnaliszta-horda dollárparancsra költ, én békés, hősi népem homlokodra, s terád, te drága föld. Míg épitgeted, követ köré rakva, a mocskot ontja rád, rom házad és hazád, s száz nyelven csaholó ronda falka A profitot kaparják két marokkal, a „honfi" pénzt zabál, a Wall­ Street albakában áll a tolvaj és „Tolvaj !"-t kiabál. Lidarcnyomás ez, csúnya, gonosz álom s a szó: csupa kenet. S nem­ szólal meg (mert nincs azon a tájon) a lelkiismeret. Hiába volna, próbára ha tennéd... Tőkések ők, akik csak atombomba-barackkal etetnék az európait. Fenyegetőznek, zörgetik a puskát, s aranyuk csörgetik, s a szegényről az inget is lehúzzák közben, ha tehetik. A zsarolás nekik — szent kötelesség, csalnak, s a pénz gurul, elgyöngült népek minden csöppnyi nedvét kiszilják cudarul. S bár kéjenc orruk szívesen szagolna kiomló, ifjú vért, a történelem rájuk rég kimondta kemény ítéletét. Még friss a háborús seb, láza borzong, s a nép nem aluszik, a földön nincs elég után a sorsot hogy megfordítsa itt. Elbuknak ők és szabad népek ülnek törvényt fejük felett és őket már az atom meg az üzlet — semmi sem menti meg. Ne várjuk, mig az ágyuk torka zeng fel, és omlanak a lángoló romok, hallassa szavát minden igaz ember —­s le az álarccal, gyilkosok! DIHOVICSNIJ-SZLOBODSZKOJ: MI AZ ÖN VÉLEMÉNYE, ELNÖK ÚR? (Amerikai katona levele Japánból) Levélboríték. Feladás helye: Egy kórház. Cenzurapecsétes bélyeg. Golyózáporban észretett legénynek Truman elnökhöz szól e levele. »Oly bókokat, melyekhez nem szokott, írhattam volna Önnek már korábban, De jobbikarom ott hagytam Koreában. Magam meg itt vagyok. Kínos dolog! A győzelmünk karácsonyra ígérték, De innen erfber alig szabadu' Új dátum? Husvét? Pers__, a’'1- él még! Mi az Ön véleménye, Elnök úr? Nem kellenek legendák és mesék! Úgy törtünk Koreára mint az állat. Miért? Hogy Kínától védjük hazánkat Ott Koreában ? Ostoba beszéd ! Nem egyenlően róják ránk a sarcot, Mi meghalunk, — Ön keres cudarul. Úgy véljük, elveszítjük ezt a harcot Mi az ön véleménye, Elnök úr? Tizenkettő belőlünk egy tucat, így értékel és háborúkba rángat. Beszédeiből Göbbels-stílus árad a valódi hitlerista hangulat. De mielőtt csatlósainak ontott Fegyvervételre a­ kontót vadul, Meg kellett volna fontolni a dolgot. Mi az Ön véleménye, Elnök úr? Nadrágon sár, sok érem cicoma, És máris kész egy USA generális. De háborúhoz kell kérem még más is, Mondjuk például némi katona. Kell nép! Pedig az ám makrancos fajta. Nem érdemel bizalmat, nem csitul ! De léphet-e a népe nélkül harcba? Mi az Ön véleménye, Elnök úr? Hű tábornoka, kiért epedünk, A pápához, miniszterekhez repdes. S mert pápánknak a vérontás oly kedves, Az ég honába jegyet vált nekünk. De hopp, megállj, parányi baj van máris A nép békét kíván! S ha megvadul,­­ Hová küldi a pápát, generálist? Mi az Ön véleménye, Elnök úr? Volt már egy lecke, látta a világ Arhangelszk és Vladivosztok vidékét. Ahol jogos, kemény csapások érték A más földjére tört hazánkfiát. A Szovjet most erős s atomdolgokban Patentünk megfejtésre nem szorul. Könnyű ledobni, de vajh merre robban? Mi az ön véleménye, Elnök úr? Az ön elgondolása már nem új. Nemrég szörnyű következmény kísérte. Egy őrült az orosz határt átlépte Dicsőségre tört irgalmatlanul. De győzelmet ott nem szerezhetett. Felfordult s aki ért — ebből tanul ismételjük meg a kísérletet? Mi a véleménye, Elnök úr? Védjük meg a gyermekeket! Írta: YANDA VASZILJEVSZKA aranyhajú, rózsásarcú, kékszemű, négy év körüli kis Fű volt. Már második napja tar­tott a bombázás. Szünet n­élkül dobták a bom­bák végtelen sorozatát a kis városra. A meg­­állás nélkül zúgtak, süvítettek a repülőgé­pek, robbanásoktól visszhangzott a város. A légvédelmi ágyuk lövéseinek hosszú süvítése töltötte be a levegőt. Úgy tűnt, mintha az ég és a föld egy vad káoszba keveredett volna össze. A kisfiú hirtelen felsóhajtott. Mélyen, sú­lyosan, úgy, ahogy csak a felnőtt emberek szoktak. Mint egy felnőtt, komolyan, meg­gondolással mondta : — Oh, bárcsak esne ránk végre az a bom­ba, hogy ne kínlódnánk már tovább. . . Nehéz elképzelni, hogy mit is élhetett át ez a négyéves gyermek, hogy ilyen szavakat ejtett ki a száján. Láttam robbanásban meg­halt gyermekeket, de nekem úgy tűnik, hogy a legborzasztóbb az aranyhajú gyermek sza­vai voltak. Egy másik eset. Szintén 1942-ben történt. Egy tíz hónapos leánygyermeket tart az ölé­ben az édesanyja. — Dalolj, Szonya, dalolj. Ti nem is hiszi­tek — mondja az anya —, hogy milyen zenei képessége van ennek a csecsemőnek. Még nem beszél, de már ismer egynéhány dalla­mot. . . kis kövér kezecskéivel kezdi a taktust ütni, mintha előkészülne az éneklésre. Kerek arcocskája elmosolyodik. Várjuk, hogy mit is énekelhet egy 10 hónapos gyermek?... És váratlanul borzongás fog el. A gyer­mek utánozza azt, amit az utóbbi időben a leggyakrabban hall : előretaszítja kis ajkát és borzasztó hangot bocsájt ki, a légiriadót jelző szirénát utánozza. A füstölgő, bombáktól szétvert Varsó jut hirtelen eszembe. A rádióbemondó kitartó hangon naponta több ízben kérdezi: — Nem látta, nem tudja-e valaki, hova tűntek a Varsó melletti szétbombázott vak­­gyermekotthon növendékei? "Bombák robbanása, lövedékek süvítése kö­zepette barangolnak egymás kezét fogva a vak gyermekek. Segítség nélkül, egyedül, is­meretlen utakon mennek a sötét, viharos éj­szakában. Együttérezhetünk a felnőttek bajaival. Forr­hatunk a dühtől, látva a szerencsétlenséget és nyomorúságot. De hogyan felelhet az em­ber ezeknek az apró,védtelenül álló gyerme­keknek boldogtalanságára és szerencsétlen­ségére, akik boldogságra születtek és akiknek minden mosolya boldogságot fakaszt. Ezek a gyermekek boldogságra születtek s mégis már gyermekszemeikkel meg kellett látniok a háború vad, kegyetlen arculatát. És ez a szörnyűség jött és elment, mint egy lidérces álom. A boldog és szép élet el­feledtette az aranyhajú kisfiúval, hogy vala­mikor, nem is olyan régen, mint négy éves gyermek, őszinte szívvel­­hívta a halált. A napfényes, boldog élet szép dalokra tanította a kis Szonyát. Olyan énekekre, amelyek sem­miben sem hasonlítanak a riadót jelző sziré­na bugásához. Voronyezsre és Poltavára már nem hullnak a bombák. Itt a gyermekek bol­dogan élnek. A világon azonban még korán, sem élhet minden gyermek nyugodtan. Egy vietnámi asszonnyal ismerkedtem meg Prágában. Szállodában ültünk egymás mel­lett. Az asszonynak el kellett mennie egy pil­lanatra, s addig rámbizta kis lánykáját. Ha valaki még nem látott vietnámi gyer­meket, nehéz azt elképzelni. Bájos, törékeny kis teremtés, feleakkora, mint egy hasonló­korú itteni gyermek. El sem képzeli az em­ber, hogy ez az apróság már jár. Vigyázattal fogom kezén a kis gyermeket. Nem, nem is gyermek ez, hanem egy igazi csoda. Egy lep­ke, a napnak egyik fénysugara. — Mind ilyenek a mi gyermekeink — mond­ja az alacsony, kicsi asszony. Nekem azonban összeszorul a torkom, izgalom fog el és sem­mit sem tudok rá felelni. Tudom, hogy hogyan halnak meg Vietnámban a gyermekek. De vájjon tényleg tudom? Nem, ezt nem tudha­tom, el sem képzelhetem. „...a francia hordák több mint 100 kszoan­­trunk gyermeket dobtak a folyóba." „...egy francia egység betört a Hanoi vidé­kén lévő Nhat-Tan faluba s a katonák elfog­tak négy olyan gyermeket, akiknek már nem sikerült elrejtőzniük. Az udvarra vezet­ték őket, leöntöttek benzinnel és égő fáklyává változtatták őket.” „...a Vasin tartományban lévő Lanka falu­ban a francia katonák szuronnyal hasították ki négy gyermek hasát, kettőt tűzbe dobtak és ötöt a falra akasztottak.“ Nem! Elég ebből! Véres, borzasztó törté­netek. Szörnyű arra gondolni, hogy tegnap is, ma is, nap mint nap elpusztulnak vietnámi gyermekek, akik a virágra, a lepkére, a nap­fényre hasonlítanak, akiket az élet az ember örömére és boldogságára ajándékozott Vietnámi gyermekek... de hiszen nem csak a vietnámiak. Nap mint nap, már közel egy éve halnak meg szörnyű halállal a koreai gyermekek. Egy riportot olvastam a lengyel­országi gyermekotthonról, ahova 200 meg­mentett koreai árvát hoztak. Szörnyű, hogyan fészkelődnek ágyaikban, hogyan remegnek és sikoltoznak a félelemtől. Álmukban visszatér az a véres út, amelyen bomba és golyózápor alatt mentek ki az égő faluból, hogy a füs­tölgő Fenjánban rejtőzködjenek el. Még most is, amikor már túl vannak a ve­szélyen, szerető és kedves emberek között élnek, a lángokban lévő Koreát látják álmuk­ban. Apjuk, anyjuk, testvéreik holttestét lát­ják, akiket saját szemük láttára kínoztak ha­lálra. Néhány évvel ezelőtt törvény elé állították a bűnözőket, hogy a népek ítélőszéke előtt feleljenek az emberiség ellen elkövetett go­noszságaikért. Az emberiség ellen elkövetett gonosztettek azonban napjainkban is nap, mint nap folytatódnak. Erről beszél, erről kiált, erre hívja fel a világ figyelmét a koreai gyermekek hangja, akiket élve égetnek el, szuronyra húznak, vízbe fojtanak és a leg­­barbárabb és embertelenebb eszközökkel gyil­kolnak le az imperialista kannibálok. És ezt csak azért teszik, mert azoknak­ az embereknek a gyermekei, akik nem akarják az idegenek prédájára juttatni hazájukat, ott­honukat, családjukat. Csak azért teszik, hogy a jövőben, amikor ezek a gyermekek felnőnek, ne vonhassák őket felelősségre hozzátartozóik ellen elkövetett gonosztetteikért. Egyszerűek, szigorúak, vádolóak az ame­rikai és h­sztamanista seregek által Koreában véghezvitt bűntettek felülvizsgálására alakult nemzetközi női bizottság szavai. De ezek az egyszerű szavak olyan képet festenek elénk, amilyet Dante sem tudott a „Pokol’-jában­ megalkotni. Tömegesen fulladnak meg a föld alatt a gyermekek. Fáklyaként égnek el. Levágják a nyelvüket, kiszakítják karjaikat. Tűzbe dob­ják, szuronyra húzzák, vízbefojtják a védtelen gyermekeket. És mindezt erős, felnőtt, fel­fegyverzett emberek teszik, olyanok, akiknek talán szintén van gyermekük. Nehéz ezekre gondolni. De nem lehet e szörnyűségekre nem gondolni, nem lehet ezek­ről nem beszélni, ha nem akarunk azokkal egy sorba állni, akik ezeket a gyilkosságokat és gaztetteket véghezviszik. Addig kell beszélnünk erről, amíg minden anya megérti, hogy bármelyik haldokló gyer­mek, akármilyen nevet is viseljen az, az ő gyermeke is, hogy ugyanaz lehet az ő gyer­meke sorsa is. Minden gyermek, akit meg­ölnek, tűzbe dobnak, felakasztanak vagy meg­lőnek,­­ mind az ő gyermeke. Mivel az 5 5 saját gyermekét is éppen úgy felakaszthatják, megfojthatják, vagy leszúrhatják. Ha a fel­nőtteknek nincs elegendő meggondolásuk, aka­ratuk és erejük, hogy ellenállhassanak a há­borúnak, a világ egyetlenegy gyermekéről sem mondhatjuk, hogy biztonságban van. A gyermekek kínzása nem korlátozódik csu­pán azokra a helyekre, ahol már folyik a há­ború. A háború áldozataivá válhatnak a gyer­mekek mindenütt, ahol a háborús gyújtogatók lázasan készülnek az új háborúra, mindenütt ahol a kormány elnyomja a népet, mely nem akar újabb háború ágyútöltelékévé lenni. Még nem hullanak a bombák, még nem zakatolnak a tankok, de a tankok és a bombák már fel­falják a gyermekek életét A Vima című fasiszta görög lap 1951 már­cius 6-án a következőket írta : „Egy görög nő Athénbe utazott egy tönk­retett faluból két kiskorú gyermekével, hogy eladja őket. Az anyának sikerült az egyik gyermekét olyan összegért eladnia, amivel alig lehet egy hétig élni. Ez azonban nem az egyedülálló eset. Nem egy görög anyát kényszerít a nyomor arra, hogy eladja gyer­mekét. 380 ezer görög árva — ez borzasztó vád a terror és a halál kormányának. A betegség, éhség, iszonyú lakásviszony, mindez olyan teher, amely nemcsak az árvákra nehezedik. 900 ezer görög gyermek azonnali segélynyúj­tás hiányában él. A TBC-ben elpusztulók sor­sa még mindig jobb, mint azé a 15 ezer gyer­meké, akiket börtönbe és gyűjtőtáborokba zár­tak. Ezek a többnyire még kiskorú „bűnözők“ a felnőttekkel együtt szenvedik át a szörnyű görög börtönök borzalmait. A népi demokra­tikus országokban menedéket kapott görög hazafiak Jugoszláviában maradt gyermekeit Tito kiszolgáltatja a görög hóhéroknak, akik ezeken a gyermekeken töltik ki bosszújukat. A görög kormánynak jut a börtönökre, a gyűj­tőtáborokra, csak éppen a gyermekek é­­lelmezésére, otthonaikra és iskoláikra nem te­lik. Ez magától értetődik, hiszen az állami költségvetés háborús előkészületre folyósított összegnek csak a tizedrészét teszi ki az ifjú­ság oktatására és tanítására fordított összeg. De ez nemcsak Görögországban van Így Franco még többet, az ország egész költség­­vetésének 75 százalékát hadicélokra fordítja Borzasztó arra gondolnunk, hogy az iskolába járó spanyol gyermekek 75 százaléka TBC- ben szenved és hogy 75 ezer gyermek elme­beteg. Ez a spanyol gyermekek ifjúsága. Ez a mai Spanyolország, ahol a félelem az elmezavaro­dottságba és az öngyilkosságba hajtja a gyer­mekeket. „A gyermekek százai élnek szüleikkel együtt pincékben és földkunyhókban. Nyílatlan, mocskos gyermekek kapargásnak a háziálla­tokkal együtt a szemetesládákban.“ „Az írástudatlanság az utóbbi tíz év alatt megkétszereződött. A gyermekek milliót nem járhatnak iskolába. Madridban, az ország fő­városában még legkevesebb 2000 iskolára val­na szükség. Az utcákon több mint 100 ezer gyermek csavarog.” „Néha nyolc éves férfit és tíz éves nőt ta­láltam, és úgy jött, hogy sírjak. Még csak né­hány évet éltek s máris eltelt gyermekkoruk Ezek a nyolcéves öregemberek és tíz éves öregasszonyok textilgyárakban, vegyigyárak­ban, üveggyárakban és bányákban dolgoznak. Olyan helyeken, ahol még a felnőttek egész­ségére is ártalmas. Ki mondja ezt? Ki ír ilyesmit a spanyol gyermekek sorsáról? Mindezt a Spanyolor­szágban megjelenő legális fasiszta újságok írják. Ezek az újságok még többet is írhatná­nak. Leírhatnák azoknak a gyermekeknek a sorsát, akik börtönökben sínylődnek, börtö­nökben nevelkednek, arról a sokezer gyer­mekről, akik a kiskorúak számára készített börtönökben senyvednek. A kenyér és iskola helyett, a spanyol kor­mány rácsozott börtöncellákat épít a gyerme­kek számára. Kibírhatatlan munkával ajándé­kozza meg a nyolc- és tízéves gyermekeket, azután pedig megengedi, hogy nyirkos föld­kunyhóban töltsék az éjszakát. A sovány, tü­dőbajban szenvedő gyermekek el sem tudják képzelni, mit is jelent az, hogy gyermekkor? Annak az újságírónak, aki mindezt látta, „úgy jött, hogy sírjon“. Sokkal jobb lett vol­na, ha inkább kedve támadt volna harcolni az ellen, ami erre a szörnyű sorsra juttatta a spanyol gyermekeket, a hatalmas háborús kiadások ellen, amely az állami költségvetés 75 százalékát emészti fel. A háborús gyújto­gatók őrült tervei ellen, akik Európával együtt Spanyolországot is katasztrófába akarják sodorni. Vég nélkül sorolhatnánk fel számadatokat, számtalan példát hozhatnánk fel. Nemcsak Spanyolország és Görögország, Franciaor­szág, Anglia, Ausztria, Olaszország — egy­szóval az „Atlanti blokk“ minden országa borzasztó hadisarcot fizet gyermekeik egész­ségével és életével a háború örjöngőinek. A járványként terjedő gyermek-TBC, — ez a tankok ára. A hajléktalanság növeli a fegy­vertartalékokat. Az írástudatlanság az ágyuk­­számát szaporítja. A gyermekek egészségé­vel, életével táplálják a jövő háború ször­nyetegeit. S a TBC-ben szenvedő hajléktalan gyerme­ket nyomorékká akarják tenni és halálra a­­karják ítélni, el akarják pusztítani.. S ha a gyermek, mégis életben maradna, gondoskod­nak arról, hogy egész életén át a vérengzés, a gyilkolás szörnyű képei lebegjenek előtte. Hogy a második és harmadik nemzedéknek is átadja elgyengült, beteges szervezetét. Emlékszem Párizs gyermekeire. Emlékeze­temben vannak Róma, Bécs, Stockholm, Ber­lin, Varsó és Prága gyermekei is. És a mi, szovjet gyermekeinkre nézek, akik a parkok­ban játszanak. Szaladgálnak, kiabálnak. A felnőttek vigyázva mennek el mellettük, hogy ne zavarják őket. Barátságosan mosolyognak. Kettesével mennek a gyermekek. A felnőt­tek barátságosan utat nyitnak előttük. Már messziről megállnak az autók, hogy ne ijed­jenek meg a gyermekek, hogy nyugodtan el­mehessenek. Gondoskodás, mosoly, meleg szó veszi kö­rül a szovjet gyermekeket. Szép orosz szokás, amikor a gyermek fér­fiakat „bátyának“ és nőket „nénjének“ szólít­ja. Ez mintegy jelképe annak, hogy a szov­jet gyermek egy nagy családban van, hogy nem idegenek között él, hanem övéi vannak körülötte Ebben a „bátya” és „néni” szóban amivel a szovjet gyermek a számára ismeret­len embereket szólítja, mély bizalom és sze­retet rejtőzik, hogy őt, mint gyermeket sen­’*' ki sem taszítja el, senki sem sérti meg. A szov­jet gyermek tudja, hogy ő gyermek. Ő tudja hogy számára gyermekotthonok, kertek, ezer­nyi új iskola, pionirpaloták, parkok és nya­ralóhelyek vannak. Tudja, hogy sokmillió ember dolgozik érte örömmel és sok­millió ember gondoskodik jövőjéről. Mély bizalommal lép az életbe. Már egész kicsiny korában egyenlősogú állampolgárnak, gazdá­i­nak érzi magát Szörnyű visszagondolni arra, hogy mennyi borzalmat kellett átéljenek és látniuk a mi egészséges, vidám gyermekeink a honvédő háború éveiben! Ők azonban a legnehezebb nercekben is tudták, hogy az egész szovjet ország gondos­kodik róluk. Látták, hogyan védelmezték őket, hogyan építették számukra a gyermekottho­nokat. Látták, miként nyitották meg a szovjet asszonyok és férfiak százezrei a háború áldo­zatai, az árvák előtt házaik ajtaját és szívü­ket s mint saját gyermeküket fogadták csa­ládjukba. Látták a szovjet gyermekek, hogyan táplálták, ruházták őket. Gondoskodtak róluk és igyekeztek minél előbb feledtetni velük a háború rémségeit. Minden gyermeki tekintet, a gyermeki ajkak minden mosolya, parancs: Harcoljatok a há­ború ellen! Akadályozzátok meg a háborút ! A Szovjetunió — a béke országa — többet ad a gyermekeinek, mint amennyit bármely más ország adhat. Az anyai szeretet azonban mindenütt egyforma az egész világon. Azok­nak a nevében, akiket mindennél jobban sze­retünk, azoknak a nevében, akikért a külön­böző országok legjobb fiai haltak meg, fel­hívjuk az egész világot: HARCOLJATOK A HÁBORÚ ELLEN! Vietnám és Korea haldokló gyermekei ne­vében, a börtönökben sínylődő görög gyerme­kek nevében, az utcákon meghaló spanyol gyermekek és az egész világ gyermekei ne­vében — védjétek meg gyermekeiteket ! Sa­ját gyermekeitek nevében — védjétek meg a világ valamennyi gyermekét, a gyermekmo­solyt, amely életet ad nekünk ! Nem igaz, hogy el lehet zárkózni a háború­tól. Nem igaz, hogy számíthatunk arra, hogy megkíméli a háború valakinek is a házát, vagy bölcsőjét. Minden gyermek a háború ál­dozata lehet, minden egyes gyermekért mi va­gyunk a felelősek. Mert, ha kitörne a háború,­­ mindannyian felelünk azért, hogy nem tud­tuk azt megakadályozni. Felelünk azért, hogy szívünk igen gyengén szeretett, hogy eszünk nem dolgozott úgy, ahogy kellett volna. Hogy szeretetünk nem volt elég erős, hogy nem szerettük úgy gyermekeinket, mint ahogy azt kellett volna. Vessünk gátat az örjöngő vihar útjának, akadályozzuk meg a háborút ! KONSZTANTIN SZIMONOV: A SACCO ÉS VANZETTI-UTCA Emlékszel még, hogy morajlott a város. Az iskolánk is zugott késő estig. Mikor Bostonban megölték a bátor, Antifasiszta Sacco és Vanzettit. Mi, pionírok, megesküdtünk akkor, Hogy megbosszuljuk őket, s mindenütt Utcát neveztek róluk el. A falról Inten szólt hozzánk vértanú­ nevük. Megfakultak a táblák és a számok Kis városunkban, ott a Volga partján, De iskolánkat ma is ott találod A Sacco és Vanzelli­ utca sarkán. Az iskolások Berlinig jutottak, De azt a címet senki sem felejti... A pályaudvar romjai felett Táblát faragnak harcedzett kezek, S ráírják szénnel: Sacco és Vanzetti. A Reichstag lángja nem hiába Sütött e címre.... orosz házra. .. S két olasz névre. Ez a válaszunk Amerikának: Ne reméljék Boston Bírái, hogy majd városunkban, otthon. Egy utcanevet megváltoztatunk. És mindez lent Olaszországban jutott eszembe: felhők között szálltam. Lent, sötét szőnyegén az éjnek. A felkelők tüzei égtek. Ha élnének ma , semmi kétség. Most tudnák azt, hogy a sötétség Torkában, ahol kígyóznak a lángok. Sacco s Vanzetti bátor partizánok. És őket ismét eszembe juttatták . A félholt Berlinben, kik hírül adták. Hogy Mussolinit elfogták az este, S az utca népe helyben kivégezte. Hisszük, tudjuk, hogy Sacco és Vanzetti Ma mindenütt az élen járna. S Mussolinit, minden bizonnyal, ők vitték volna bitójára. És, hogy az olasz parlamentben, Reátüzett egy gaz briganti­ra A kommunista Togliattira, Hirtelen megfordult eszemben, Hogy ez a hir most máskép szólna. Ha ott lehetne — semmi kétely, A gyilkost, lesújtó öklével, Vanzetti elvtárs félrelökte volna. Tudom, hogy hősök lennének ma ők, S a halottakban aligha csalódom. Hisz ettől féltek, kik húsz év előtt Megölték őket, aljas módon. Ezért töri életük felett Pálcát a bíróság — valóban, Nehogy majd később Milánóban A Duce fölött ítélkezzenek. Ezért kellett meghalniok. Ezért kerültek villany­székbe, Nehogy a két hős, Togliattit Élete árán is megvédje. Mi minderre még jól emlékezünk. Mi, kommunisták, nem szoktunk feledni, Nehogy a hóhér azt remélje, hogy régi bűnért nem kell már felelni. Erősek vagyunk , egészségesek, S amerre őket iskoláink várják. Gyermekeink a Kirov-utcát A Volkov-utcát, A Sacco és Vanzetti-utcát járják. KÉT ALÁÍRÁS Irta: A­ MEZSIROY Emlékszem még az égre A ledőlt fal fölött, Hol a ránkzúdult éjben Minden ég, füstölög. . . . Amikor ott, Berlinben Társunk fújta dalát: Hogy mentünk „hegygerincen S völgyvidékeken át“. Ennek nincs krónikája Tollal irt papíron, Ezt a Reichstag falára Véste fel a szurony. A fasiszta Reichstagon Nagy kerek betűvel A falra írva látom: „Ivanov Alekszej.“ Bennem él ez a két sor S fényesebb még talán, Mint ott, Berlinben, akkor, Negyvenöt tavaszán. Az a nap a múltba süppedt S mégis itt van közel, Mert e széles betűket Nem felejthetem el. Van a volgai parton Egy jól ismert üzem, Ott most épp gyűlést tartunk A vastraverzeken. Elesett hőseinkre Némán emlékezünk És a stockholmi ívre Odaírjuk nevünk. Megtelt már a felhívás, Alig van rajta hely, S ott áll egy kerek Írás: „Ivanov Alekszej.“ S elmém újra csak ott jár: Látom Berlin falát S a fasiszta romoknál Ivanov katonát.... JEVGENYIJ DOLMATOVSZKIJ: AKÁCFA Legsebesebben az akácfa nőtt, — Félméternyit nyulott az első évben. Jelentés van a miniszter előtt, Hogy a csemete nem dől el a szélben, Hogy mélyre eresztette gyökerét Vihart kiáll s már látszik rajt­a magház, Növekedik s a jövő évre szép, Zöld lombjain fürtös virágja hintáz. . . . . A haza reménységei pedig, Az aszály ellen elültetett tölgyek, Még kicsik, zsenge sziklevelek A makkból friss zölden felszínre törtek. A Volgánál akácok sors áll. Gondos kezek azért ültetik őket, hogy júliusban a forró halál Ne ölje meg a tölgyfa csecsemőket. Körülöttük jár minden gondolat, Tőlük függ minden gyűlés napirendje. A tölgyek nőnek. Jó nyugalmukat Őrzi az akácok árnyéka, csendje. De mindenki tudja, hogy amikor Sürü lombkoronáját összezárja És tömör falként áll a tölgyfasor , Zöld munkáját bevégzi az akácfa. Amig a főerő megéhezett így áll a gárda őrséget a Volgán. (A front ezen a lejtőn vezetett. Itt rohamoztak a támadás napján.) Az akác a tölgyekben él tovább, Vére lüktet a tölgy csomós erében. Gyönyörű sors,­­ feláldozta magát, A jövőt védte egész életében. SZ. MARSAK: FELIRAT A SZIKLÁN A tengeren túl gránitcsúcs mered. Az égbe nyúlik fel sziklás sisakja. A vezető ott az ösvényeket A hegymászók sorának nem mutatja. De ime, fenn a távol kőfalon. Betűk kezdtek ragyogni virradóra. Egy szó jelent meg messzi láthatóan: „Sztálin” — a nép ezt olvashatta róla. Ki irta föl merészen e nevet Az űr fölé, a szörnyű sziklafalra, Melynek mélysége sok-sok emelet — A nép előtt máig homály takarja. A büszke szikla a városra néz, Reggel kristályos ott a hegyi friss­ség S alig, hogy az éjnek homálya vész, E név : „Sztálin” ott fenn jól látszik ismét. A nagy hegycsúcs e névre jól ügyel, Rejtőzve reggel főt felhőköpenyben. Azt zsoldos őr nem tüntethette el. Nincs bátorsága, hogy a szirtre menjen. S az úr felett a szó tovább is áll, Betűi ott villámlanak, ragyognak Az uszitóknak e név akadály, De öröm a békéért harcolóknak. LEY OLANYIN: A BÉKE Háborút forral egy ördögi had. Irigyli másoktól álmaikat. De hálót akárhogy szőnek, Felesküdtünk mi a jövőnek. Tudjuk ez egyet, túl minden pörön: Életünk célja az édes öröm. De hálót akárhogyan szőnek, Felesküdtünk mi a jövőnek. Nékünk béke kell, Tartós béke kell. Boldog béke édessége kell. Dúl még a tőke a gyarmatokon, Vérbe tiporva sok drága rokon. Jelszónk ez: a föld minden népe Sorsát maga vegye kezébe. Édesanyáknak mig könnye pereg Mig van a világon éhes gyerek, Jelszónk ez: a föld minden népe Sorsát maga vegye kezébe. Nékünk béke kell. Tartós béke kell, Boldog béke édessége kell. DALA Munka és élet: két egyszerű jog. Érte a föld népe mind összefog. Van helye színesnek, fehérnek, Elférnek a földön, kik élnek. Testvéri frigy fűzi össze kezünk, Háború ellen Így fegyverkezünk. Van helye színesnek, fehérnek, Elférnek a földön, kik élnek. Nékünk béke kell. Tartós béke kell, Boldog béke édessége kell. Jóért ha küzdeni kész a merész, Bízva rá a világ szeme néz. Zászlóink az égig lobognak, Győzelmét hirdetve a jognak. Győzelmünk hajnala elérkezett. Minket a jó után Sztálin vezet. Zászlóink az égig lobognak, Győzelmét hirdetve a jognak. Nékünk béke kell, Tartós béke kell, Boldog béke édessége kell. N. GRIBACSOV MORANBON —A Phenján bombáktól ég. Zsarátnok És vér van a kövezeten. Sok egykorúnak, jóbarátnak Felrémlik arca most nekem. A ven reug rejUnK*,t íru.. Tikkasztó árja nem lohadt S a felszabadulás hegyére ATi vittük a virágokat. Hőség úszott a végtelenben Arany tarkázta a folyót S felhők burkolták rétegekben A sok kéklő hegyhomlokot. felszabadulás hegye Sorokban jöttek, mint barátok. Vig népek, sok jókedvű arc... Phenján bombáktól ég. Zsarátnok Jergánban s harc... — Maszánba harc... — Sötét füst száll a szélbe, pernye... De él a nép. S az óra int, Mikor győzelmét ünnepelve A Moranborgra megy megint, Mint lőporfüstös hős, letépi A gyógyult Phenján hegeit, Szebb s tágasabb lesz, mint az előbbi, A völgyben terjed és virit. Puszán ékes mélykék vizekkel. Onnan majd e dicső hegyig A ködből ifjan kél a reggel, Kalász s virág emelkedik. 1952 április 1. kedd

Next