Romániai Magyar Szó, 1952. július (6. évfolyam, 1470-1496. szám)
1952-07-01 / 1470. szám
1952. július 1., kedd EGY NÉP Írta: SZADRIDDIN AJNI Szadriddin Ajni, a kiváló tadzsik író és tudós, népe életéről és történetéről írta „Dohunda“, „Rabszolgák" és „Bokhara“ című könyveit. A Tadzsik Szovjetköztársaság mailév tavaszán megalapított Tudományos Akadémiájának első közgyűlés■, Szadriddin Ajnit választotta a Tadzsik Tudományos Akadémia elnökévé. Sok könyvet írtam már életemben, de mind ugyanarról a témáról szól: a tadzsikokról és Tádzsikisztánról, hegyes-völgyes hazámról, amely a Pamir hegycsúcsairól tekint a világra. Szülőföldemről írtam, amelyet a múltban hódítók hordái tapostak, annak a földnek fiairól írtam, akik időszámításunk Vill. évszázadától kezdve viselik a „tadzsik“ nevet. Ebből az anyagból született meg „Rabszolgák” című öt,részes regényem is, mely több mint száz év történetét foglalja egybe. Cselekménye 1825—1934 között játszódik le. Az olvasó megismeri belőle népem sorsát, a nagybirtokosok által kifosztott, éhínségtől pusztuló parasztok, napszámosok, a rabszolgapiacokon áruba bocsátott, állati sorsra kárhoztatott rabszolgák életét. Könnyű volt meg, írni ezt a súlyos mondanivalókkal telített könyvet, mert még élénken él emlékezetemben a rabszolgakor. Még jól emlékszem arra, hogy ha a rabszolga házában gyermek született, a rabszolga-anya a sors csapásaként fogadta gyermekét... Noha népem sorsáról, régi nemzedékek életéről írtam ezt a könyvet, meg kell mondanom, hogy tekintetemet egyáltalán nem a múltra irányítottam. Gondolataim a jövő felé fordultak és ezt a múltat feltáró könyvemet tanításul szántam a jövőre. Hiszen csak akkor van értelme a történelemnek, ha az emberek kezében a jövőért vívott harc fegyverévé válik. Manapság sok szó esik ■ az ázsiai népek sorsáról és nem is ok nélkül. A hatalmas ázsiai szárazföld az utóbbi száz év alatt fejlődésében messze elmaradt más országok mögött. Természetesen nem áll ez azokra a területeikre, melyek már több mint harminc éve a Szovjetunióhoz tartoznak. Nem vagyok fiatal és így összehasonlíthatom a múltat a jelennel. Milyen is volt azelőtt Tádzsikisztán? Csupa nyomorúságos sárkunyhó. A tikkasztó forróságtól kiszáradt mezők felett nehéz porfelhő lebegett, szinte vágni lehetett. Éhező rabszolga takarította be és rakta kupacba a nyomorúságos termést. De ez a termés, bár az ő verejtéke, az 5 vére öntötte, nemaz övé volt. A bégek és kánok karja messzire nyúlt, minden jog őket illette meg. Ők tették rá kezüket a termés oroszlánrészére és vették el a Sariat magyarázói és „az iszlám hitre áttérők” számára. Adót szedtek „parasztfelkelés elfojtása” címén, adót követeltek akkor is, ha valaki egy tízéves leánykát adott el a bej háremébe... És ha a tadzsik ember megfizette az összes adókat, ha lerótta az összes illetékeket, nem maradt egyebe, mint keserű könnyével áztatott maroknyi gabonája. Ezért a semmiségért dolgozott a mezőn egész nyáron át, látástól-vakulásig. Így élt Tádzsikisztánban a nép, nem is olyan régen, alig három évtizeddel ezelőtt. Igazi rabszolgaság volt a sorsa.. •Az Minden műveit ember ismeri a tádzsikok dicső történelmét, tudja, hogy kis lélekszámú ősi népünk kultúrájának gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Elegendő, ha Rudak, Diakiki műveit említjük, ha lángeszű költőnknek és filozófusunknak, a nagy Firduszinak, a „Sah Name” (Királyok könyve) alkotójának műveire hivatkozunk, ha Iszaádiról, Hiafizról, Omar Hajjámról, Dzsámiról szólunk, a híres költőkről, akik valóban halhatatlan művekkel szereztek dicsőséget a tadzsik irodalomnak. Világszerte ismerik a középkori Abu-Ali Ibn-Szina (Avicenna) kiváló enciklopédistának a tudományos orvostan megalapítójának (XI. század), továbbá Nászir Hiszru bölcselő költőnek, valamint a tadzsik nép más kiemelkedő képviselőinek nevét. A forradalom előtt azonban a tadzsik nép nagyszerű öröksége csaknem teljesen feledésbe merült. A régi Tádzsikisztánban ezeket a nagy neveket belepte a por. A bokharai emirek uralma alatt sötétségben tartották a népet, csirájában fojtottak el mindent, ami élő és haladó. Tádzsikisztán szép és gazdag ország. Növény- és állatvilága, a föld méhének kincsei, völgyeinek termékeny humusza és a Pamir lejtőinek dustüvíi legelői — mindez a mesés gazdagság tág lehetőségeket nyitott meg az ország gazdasági fejlődése előtt, mégis úgy követte az ínség a tadzsikot, akár az árnyék. Szenvedett a hidegtől, senyvedett a betegségektől, pusztult az éhségtől. Rabszolga volt az apa, nagyapja, rabszolga maradt maga is és elátkozta a születése percét. De ha ma tekintesz köztársaságunkra, határtalan büszkeség tölt el. Arra gondolok, milyen óriási változásokat hozott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom földünkre, szabadságot és boldogságot kaptak a tadzsikok. Ugyanúgy, mint a szovjet ország többi népei. Szovjet-Tadzsikisztán ma már számottevő ipari ország. A sztálinabadi és leninabadi selyemszövő-kombinátok — a Köztársaság legnagyobb gyárai — évenként többszázezer méter gyönyörű kelmét állítanak elő. A karamazari ércbányákban, a surabai szénbányákban, a nyeftenbadi olajtelepeken sokezer ember hozza felszínre a föld mélyének kincseit. Tádzsikisztán ipari termelése csak a legutóbbi húsz év alatt ötvenszeresére emelkedett. A forradalom előtti időkhöz viszonyítva — amikor mezőgazdasági iparunk még csak mezőgazdasági termékek feldolgozására szolgáló, félig-meddig kézműves kisüzemekből állott — iparunk többszázszorosára növekedett. Szovjet Tádzsikisztán ma már nagyüzemi, gépesített mezőgazdaságú ország. Gyapottermesztőink a Szovjetunió leggazdagabb gyapottermését takarítják be, kiváló hosszúrostű fajtáikat termesztenek. Állattenyésztőink kitűnő gyapjút adó juhokat és angorakecskéket tenyésztenek. Kertjeink és szőlőink meszsze földön hiresek. A hegyek nyúlványain ma már árpaterem, a Badahsan-hegyvidéken burgonya és retek. A földekre eljutott a víz, öntözőcsatornáik szelik keresztül-kasul az országot. Vasutak és országutak kötik össze a távoleső körzeteket. Dusambe, a hajdan piszkos kis falu, ma a Köztársaság fővárosa — a csodaszép kertváros : Sztalinabad. A tadzsik nép élete teljesen megváltozott. Köztársaságunkban ma több mint háromszáz milliomos kolhoz van. A parasztok jövedelme igen nagy, a sztahanovisták kitűnően keresnek. Felvirágzott a formájában nemzeti, tartalmában szocialista új kultúra. Sok könyvtár elégíti ki a tömegek betűszomját (köztük igen sok falusi könyvtár) és számos mozi működik. Színházak, kórházak, stadionok, múzeumok, klubok épültek... Mindez fényesen bizonyítja, mit tehet és teremthet a nép, ha alkotóerői felszabadulnak és mindenné r ékesszólóbban beszél arról, hogy milyen döntő jelentősége volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak a tadzsik nép életében. Itt részletesen ki kell térnem arra, ami talán legtöbbet mond: a tudomány fejlődésére. Rá kell mutatnom, hogy a testvéri orosz nép erős segítségével milyen nagy léptekkel haladtunk előre a tudomány területén. A múlt évszázad második felétől kezdve számos orosz tudós — Fedcsenko, Csanyin, Lipszkij, Komarov és a többi — rengeteg munkát fordított Tádzsikisztán tanulmányozására. A tudomány előharcosai voltak, kultúrát és tudást vittek a tadzsik nép közé. Ezek a tudósok azonban önmagukra voltak utalva. Tádzsikisztánban csak a Szovjethatalom idején indult mag a tervszerű tudományos kutatás. Már az első években megkezdődött a köztársaság termelőerőinek tanulmányozása. Moszkva, Leningrád és az ország legnagyobb tudományos központjainak tudósai végeztél ezt a kutatómunkát. Ezzel egyidejűleg a tudományos expedíciók előkészítették Tádzsikisztánban az állandó jellegű tudományos intézmények létesítését, hogy megindulhasson a tádzsik tudósok nevelése. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája 1928- banküldte a Pamirra első komplex expedícióját. Ezekben az években Pavlovszkijakadémikus, a híres zoológus és parazitológus, Scserbakov geológus, Paradokszov orvos, Antipov Karatajev talajkutató, Jakubovszkij történész-archeológus és sokan mások végeztek nálunk tudományos kutatómunkát. 1932-ben alakult meg az első nagy tudományos szervezet, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának helyi állomása. A tudósok kezdték feltárni a növényvilág kimeríthetetlen gazdagságát, az energiaforrásokat, a föld méhének kincseit. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája állomásának keretében az egyik intézmény Tádzsikisztánban az 1936-ban megszervezett varzobi hegyi botanikai állomás volt. Itt azt kutatták, lehetséges-e kertgazdaság a hegyekben? Tádzsikisztán röviddel ezután más botanikai intézményekkel is gazdagodott. A Pamir hegyoldalain — a „világ tetején“ — kertet létesítettek. Ennek faiskolája több tízezer alma-, körte-, barack- és őszibarackcsemetét adott a köztársasághoz tartozó Badahsan-hegyvidék ,autonóm terület kolhozainak. Azelőtt nem éltek meg errefelé ezek a meleg éghajlathoz szokott növények, de új idők köszöntöttek be és a fák azóta pompás gyümölcsöket hoznak. A Pamiron azelőtt sohasem termett szőlő, most ,a hörögi kert segítségével elterjedt a szőlőtermelés. Hasonló fontos munkát végzett a természet erőinek legyőzése terén a sztálinabadi botanikai kert és a Pamiron működő biológiai állomás is. A múltban ,a tádzsik népet számos betegség pusztította, mezőgazdaságunk számára pedig a sok élősdi jelentett veszedelmet. 1934-ben, Pavlovszkij akadémikus kezdeményezésére, Tádzsikisztánban tudományos kutatóintézetet létesítettek a zoológia és a parazitológia problémáinak megoldására. A tudósok kutatásokat végezteka fertőző betegségek terjesztőinek biológiájára vonatkozóan. A marhavész pusztításait feltérképezték, kikutatták a gyümölcs, gabona és más ipari növények kártevőit. És ami különösen fontos, hatékony módszereket dolgoztak ki az ősidők óta elemi csapásnak vélt betegségek ellen. Ezeket a módszereket késedelem nélkül alkalmazták a gyakorlatban. A tadzsik népnek gazdag a kulturális öröksége. Ahhoz, hogy gyermekeink megismerjék történelmünket és nyelvünket, szótárakra és tudományos könyvekre volt szükség, amelyek a tadzsik nyelv helyesírásával, fonetikájával és alaktanával foglalkoznak. Új ábécére volt szükség. A nép fel akarta tárni múltja eltemetett emlékeit is. A köztársaság területén régészeti kutatások kezdődtek. A tadzsik régészek — Jakubivszkij, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája levelező tagjának vezetésével — ásatásokat folytattak az egykori Pendizsikent, Hisszár ésaz ősi Káliadian helyén. 1941-ben a tadzsikisztáni tudományos állomást a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának fiókintézetévé szervezték át, a tudományos szakosztályok pedig tudományoskutatóintézetekké alakultak. A Tudományos Akadémia fiókintézetéhez tartozik a sztálinabadi csillagvizsgáló, amelynek munkatársai a változófényű csillagokra vonatkozóan több mint 140.000 megfigyelést végeztek és számos új, változófényű csillagot fedeztek fel. Jelentős eredményeket értek el az üstökösökkel és meteorokkal foglalkozó kutatások terén is. Az állattenyésztési intézet a helyi szarvasmarha-, juh- és kecskefajták nemesítésével, továbbá a takarmányozás problémáinak megoldásával foglalkozik és a hegyvidéki élet feltételeihez alkalmazkodó ujgás- és haszonállatfajtákat tenyésztett ki. Tádzsikisztán mint ismeretes , földrengés-zónában fekszik. Fontos volt tehát, hogy földrengésekkel szemben ellenálló épületeket tervezzenek, vagyis tudományos alapon oldják meg az új építmények szilárdságának és élettartamának problémáit. Az elet által felvetett ,különböző kérdések megoldásához sok tudományos dolgozóra van szükség. Ma már vannak tudósaink. Még jól emlékszem arra az időre, amikor egyetlen tádzsik ember sem akadt, akinek tudományos címe lett volna, vagy tudományos fokozatot nyert volna el. A lakosság 99,5 százaléka írástudatlan volt. 1914-ben Tádzsikisztánban mindössze négyszázan tanultak... Most pedig az egész lakosság tud írni és olvasni. A 3000 iskolában több, mint 300.000 gyermek tanul. Mintegy 10 főiskola nyílt meg, többek között egy új egyetem. Ezenkívül több, mint 30 technikumot létesítettünk. 1951 tavaszán Tádzsikisztán kormánya történelmi jelentőségű határozatot hozott a Tadzsik Köztársaság Tudományos Akadémiájának létesítéséről. Ez ismét komoly bizonyíték arra nézve, mit érhetnek el a szabad népek, ha tántoríthatalanul a haladás és a civilizáció útján haladnak és mit érhetnek el a hatalmas ázsiai kontinens népei is. Tudományos Akadémiánk két osztályból áll. A természettudományi osztály hat intézetre tagozódik: földrengéstani, talajtani, talajjavítási és öntözési, botanikai, állattenyésztési, zoológiai és parazitológiai intézetre, valamint a gyapottermesztési és energetikai alosztályra. A Tudományos Akadémia társadalomtudományi osztályához két nagy intézet tartozik: a történelmi, régészeti és etnográfiai, valamint a nyelvtudományi és irodalmi intézet, továbbá a filozófiai és közgazdaságtani alosztály. A legfelsőbb tudományos testület tagjai között kiváló tadzsik tudósok foglalnak helyet: Bobodzsan Gafurov történész, Nijazmuhamedov nyelvész, Mirzo, Turszun-zadeiró Szárádzson Juszupova a földtani és ásványtani tudományok doktora, Juldasev építész Bogoutgyinov filozófus, Barzikulov közgazdász, Rahimov orvostudós, Szatim Ulugzade és Abdugani Mirzojev irodalomtörténészek. Az Akadémia tagjai közé orosz tudósokat is beválasztottak, például Antipov Karatajevet, az ismert talajkutatót, Szmoszkijt, a szubtrópikus növényzet szakértőjét Jakuboszkij régészt, Berjozkin orvostudóst Braginszkij orientalistát, Ovcsinyikov biológust és másokat. A mi tudományunk nagyszerűsége abbón rejlik, hogy a legszorosabb kapcsolatban va a népnek a jobb életért vívott közvetlen, mindennapos harcával. A tudomány foglalkozik a köztársaság legfőbb kincsének, a gyapot termesztésnek növelésével, gondot fordít a adatfajták nemesítésére, új nyersanyag- , tüzelőanyag-forrásokatkutat fel, birtokba veszi a vízenergia-forrásokat, új építóanyagokat hoz létre, kidolgozza az öntözés alapelveit, felkutatja az anyagi kultúra történelmi emlékeit, tanulmányozza az irodalmi hagyományokat... ★ Lehetetlen egy cikk keretében felsorolnom mindazokat a problémákat, amelyekkel tudósaink foglalkoznak, csupán annyit mond, hogy az alig három évtizeddel ezelőtt mé rabszolgaságban élő tadzsik nép ma már tudományos élet csúcsaira emelkedett fel. És ebben látom az idők jelét, ez bizonyítl megdönthetetlenül, hogy minden népnek végtelenül sok lehetősége van az emberi haladj szolgálására. 3 A FOLYÓ MEDRET VÁLTOZTAT A sebes Kura-folyó a Kaukázusonlúl főütőere. A Kura vízgyűjtő területe csaknem 190.000 négyzetkilométer. E terület minden forrása, minden kis erecskéje, minden esőcsepp, ami erre a területre hull, a megolvadó hó, mind a Kura-folyóba ömlik. A Kaukázusontúl népei néhány évezrede használják már azt, amit a Karától és nagyszámú mellékfolyójától kapnak. A nép nemzedékeken át itta a Kara vizét halászott a folyóban, csatornákat épített és a folyó vizével öntözte vetéseit, malmokat épített és arra kényszerítette a Karát, hogy a malomköveket forgassa. De a folyó csak elenyésző részét adta annak, amit a Kaukázusonnál népei kapni szerettek volna tőle. S az emberek évszázadokon át küzdöttek a Karával ezért a kincsért. Az ember nem tudott ebből a harcból győztesként kikerülni. Voltak részleges győzelmei, de csakhamar ismét vereséget szenvedett és a folyó visszavette azt, amit sikerült tőle kiharcolni. A Kaukázusontúl régi társadalmi rendje nem mozdította elő a Kúrával vívott küzdelem sikerét. Az egykori öntözőcsatornák félig eltömődött medrei a forradalom előtt némán tanúskodtak arról hogy a feudális és a kapitalista társadalom embere nem tudott megbirkózni a folyóval. A helyzet csak akkor változott meg, amikor a Kaukázuson túl létrejött a szovjet hatalom, amikor először alakultak ki azok az előfeltételek, amelyek lehetővé tették, hogy az ember győzelmesen befejezze a Kúrával vivott küzdelmét, Lenin és Sztálin pártja e küzdelem élére állt és a Kúráról ilyen vagy amolyan formában, közvetlenül, vagy közvetve, minden ötéves tervünk megemlékezik. Grúzia első vízierőműve, amely ott épült, ahol az Aragva a Kúrába ömlik, már megünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. A Kúrán és számos mellékfolyóján már más vízierőművek is működnek. A félsivatagos sztyeppékből igen nagy területet művelnek már meg s ezeken a területeken ma végeláthatatlan gyapotmezők terülnek el, amelyek tavasszal zöldek, ősszel pedig fehérek. S minden újabb ötéves tervvel egyre több és több csatorna vezet le a folyókból és azok mellékvizeiből, egyre több gát szegi e folyók útját, egyre újabb víziturbinák fogják fel a habzó víz hullámverését. A háború utáni ötéves terv éveiben a Kuramedence számos vidékén sátrat vertek az építők. Tbiliszitől vagy száz kilométerre délnyugatra a szovjet emberek útját állták és mesterséges tóba zárták a shatni hegyipatakot. A tó partján pedig óriási vízierőművet építettek. Az Alazany szőlőtermő völgyében víztárolókat létesítettek, új csatornák szelik át a száraz, de termékeny földet. Azerbajd írta: K. PLESZKOV zsán víztelen sztyeppéin öntözőberendezések működnek, a Kara egyre messzebbre nyújtja ki „vízcsapjait". A Tbiliszi—Baku személyvonat néhány percre megáll Mingecsaur állomásán, az utolsó megállón Jevlah előtt. A vasútvonaltól vagy húsz kilométerre, ahol a Kura-folyó a Kaukázusi-hegylánc Boz-Dag („Szürkehegy") hegynyúlványán tör át, kis település van: Mingecsaur. Mingecsaurnál két sziklafal emelkedik a Kúra két partján, a Kúra ezen a helyen utas tört a hegynyúlványon át. A sziklák között hatalmas gálát emelnek. Ez az óriási fal megállítja majd a folyót. A Kara az aljában álló akadály előtt szétterül majd és mesterséges víztárolót alkot. Ez a víztároló még nincs meg, de neve már van: Mincecsauri-tengernek nevezték el. Ebben sokmilliárd köbméter vizet gyűjtenek majd. A gátnál pedig hatalmas vizierőművet építenek. Mingecsaur egykori feltételes megállójától vasúti elágazást építettek a jövőbeli vizierőműig. De még mielőtt a sztyeppén keresztül felépült a vasúti töltés, mielőtt hidakat, vasútvonalat építettek volna, traktorok áramfejlesztő-vagont hoztak a folyó partjára. Amikor a vasútvonalon megindult a forgalom, egész erőmű-vonat érkezett, kerekeken mozgó villanytelep. Az első építők sátrai helyébe lakóházak épültek. A házak között topolyafák, gránátalmafák és szederfák zöldeltek. Az erdő szélén néhány falu áll. Lakosságuk átköltözésre készül. A föld, amelyen valamikor emberek laktak, örökre elmerül a viz alá s azért a földmunkások mellett mindig ott vannak a régészek is. Vállvetve dolgoznak. A földmunkások segítik a tudósokat, hogy felkutathassák a régi idők rendkívül érdekes leleteit, amelyek feltárják Azerbajdzsán távoli maltját. Azerbajdzsán délkeleti részén fekszik a Kura-Araksz puszta lapálya. Az ötéves terv törvénye megállapítja, hogy „meg kell indítani a Kura-Araksz síkság öntözéséhez szükséges munkálatokat". A Kúra és az Araksz, amikor leér a hegyekről, meglassul azon a síkságon, amely nevüket viseli. Itt a sztyeppéken át nyugodtabban folynak, földet és iszapot raknak le a mederbe. Magas vízállás idején mindkét folyó kicsap medréből és nagy területeket áraszt el. Az éghajlat a síkságon forró, az esőzés ritka. A síkság földje termékeny, olyan termékeny, hogy maga is műtrágyául szolgálhat. S mégis lehetetlen itt a rendes földművelés: az év száraz időszakában nincs elegendő nedvesség. A Mingecsauri-tenger megváltoztatja a síkság képét. Gát fogja fel a Kúra tavaszi vizeit, s így megelőzik a minden évben megismétlődő árvizeket. Nyáron pedig a Mingecsauri-tengerből vizet eresztenek a mezők öntözésére. Tucatjával keletkeznek majd a nagy kolhozok és szovhozok, zöldéinek, virágdíszbe öltöznek a kertek. A sztyeppében szerteágazó csatornahálózatot építenek. Csak a főbb csatornák hossza együttesen meghaladja az ezer kilométert. Ha ezeket a csatornákat egymás mellé raknánk, egy második húránk volna, amelyet emberi kéz teremtett és amely arra folyik, ahová az ember parancsolta. Képzeljük el, hogy élt egyszer egy ember kis házában, valahol a haza partján. Minden reggel lement a folyóhoz, nézegette az örvények játékát, megmerítette két vödrét, majd hazatért és öntözte kertjében a virágágyakat. Egy alkalommal Ugyanúgy lemegy a vízhez, telemeríti a vödröket, de most már nem a Kúra vize csobog bennük. Folyó most is folyt a lába előtt, éppen úgy, mint régen, csakhogy ez már más folyó volt: az Araksz. Az ember azt hihetné, hogy az egész mese, hogy ez a ház és ez az ember nem létezett. De elmondom mi történt 1947. tavaszán Szabirabadban, ahol a Kúra és az Araksz találkozik. Mindkét folyó magas vízállása valóságos szerencsétlenség volt Szabirabad, meg a Kúra—Araksz síkság más városainak és falvainak lakossága számára, mert a folyók betörtek az utcákba és a házakba, homokkal és kaviccsal hordták tele a mezőket és kerteket. Az egyetlen menekvés az volt, hogy földtöltéseket építettek a szeszélyes folyók mentén. Szabhrabad lakosai ma már megszabadultak az állandóan fenyegető bajtól. 1947. tavaszán a város közelében csatornát építettek. Ebbe a csatornába irányították a Kúrát, a Kúra felszabadult medrébe pedig beeresztették az Araksz-folyót. A szovjet emberek akaratából az egyik folyó a másiknak adta át medrét. Itt van egy folyó, de ezen a helyen nincs rá szükség: itt van egy ló, de ezen a helyen semmire sem jó: van itt egy szikla, de csak utunkban van. A folyónak itt kell folynia, a tavat át kell vinni amoda, a sziklát pedig teljesen el kell tüntetni . Így beszélnek a szovjet építők, s a természet engedelmeskedik: a Kúra és az Araksz, az Alazany és a Hrami megváltoztatja medrét. A tudósok és mérnökök, a munkások tízezrei lelkes munkájukkal átalakítják az életet a Kara partján, és ez fog történni országunk valamennyi nagy és kis folyójával. A tizenkilencedik század közepén történt. A végtelen sztyeppén lassú ügetéssel vonult Atyepovnak, a kazah hűbérúrnak sokezer lóból álló ménese. Ő maga ritkán jött el a Mura völgyébe. Minek is jött volna? Jobbágyai ellátták a ménest, miközben amúgy mellékesen a sztyeppe vadjaira is vadásztak. Egyszer sikerült egy rókát behajtaniok a rókalyukba. — Meg kell kaparintani őkérmét. A bundája is megér valamit. — Hozzáfogtak hát, hogy kiássák a rókalyukat. Késsel túrták a földet. Egyszercsak fekete kőre bukkantak. — Olyan, mint a faszén — mondotta az egyik csikós. — De honnan kerül ide szén? Azon a hitvány cserjén, a „karagan”-on kivitt semmi más meg nem nő a sztyeppén. Itt aligha dolgoztak szénégetők! Kíváncsiságból tovább túrták a földet még azután is, hogy megfogták a rókát. Egyre szélesebb és egyre mélyebb rétegben állt előttük a fekete kő. Megpróbáltak tüzet gyújtani vele. A kő égett. — Mi lehet ez? Nem volt senki a sztyeppén, aki válaszolni tudott volna erre. Magas a hűbérúr sem, akihez hamarosan eljutott a hit. Csak a muzulmán pap adott rá magyarázatot, miután sokáig bújta a számára is kissé homályos Koránt: — Ez az égő kő. Ezzel tüzelnek a pokolban. A sátán kamrája ez! Allah szolgája nem ajánlotta, hogy bárki is hozzányúljon az „ördög kövéhez”. Megparancsolta, hogy a csikósok ásta gödröt temessék be és utána mutassanak be áldozatot az istennek. A babonás nomádok szótfogadtak. Őrült százaiból mutattak be áldozatot, s így rengeteg juhbőr ütötte a muzulmán pap markát. Ettől kezdve a jurtákban az „égő kővel” ijesztgették a gyerekeket. Messze a sztyeppe határain túl is elterjedt a lelet hire. Egyszercsak Usakov, egy petropavlovszki gazda érkezett meg Utyepov sátrához. A két gazda megállapodott egymással. Utyepov hűbérúr eladott, Usakov pedig megvett Karagandában egy területet, „amelynek hossza tíz verszt szélessége tiz. verszt, 250 rubelért”, vagyis két rubel 50 képekért négyzetversztjét. GYÁSZOS ÉVEK Az „égő kő" csábító tüze Európai sok országából csalogatta ide a ragadozókat. A fekete tőzsde lázasan dolgozott. Usakov kereskedő nem sokáig maradt Karaganda tulajdonosa: nagy haszonnal továbbadta Carnotnak, a francia kapitalistának. Carnot megint busásan keresett rajta, aztán eladta a szénlelőhelyet a Szpasszki rézipari részvénytársaságnak. A részvénytársaság részvényei később Ehrlich londoni bankár tulajdonába vándoroltak. Leslie Urquart a jó ismert angol kapitalista is spekulált a szénnel a londoni tőzsdén. Azok az évek, amelyek során ezek az urak itt garázdálkodtak, mindig a legszörnyűbb lapjai maradnak Karaganda történetének. Halljuk, mit mond ezekről az időkről Tuszup Kuzembajev, Karaganda egyik legöregebb bányásza: — A munkanap 17 órából állt. A bányákban nem volt semmiféle technikai eszköz. Csákánnyal bányászták a szenet. A felszínre szállítást is kézierővel végezték. A bányászoknak nem volt semmiféle joguk azonkívül, hogy meghalhattak a bányában. ÚJ KORSZAK 1917-ben elűzték Karagandából a kapitalistákat. Mit hagytak maguk után a koncessziók tulajdonosai? Az elárasztott „Herbert” bányát, a felrobbantott „Jimmy”-t, három vályogbarakkot, két Babcock-típusú kazánt, egy ventillátort és... egy temetőt, a „fekete kényszermunkában” elpusztult, ismeretlen bányászok százainak sírját, körülöttük a sivár sztyeppét, a kazahok viharvert sátraival. Az egyik ilyen jurtában érte Tuszup Kuzambejevet is az Októberi Forradalom. A „Herbert” bányában eltöltött tíz év alatt huszonhét esztendős korára teljesen megőszült. A karagandai bányászok, nem sokkal a forradalom után, szívből fakadó sorok kíséretében ajándékot küldtek Leninnek és Sztálinnak. Asszonyaik selyemzacskót varrtak s írta: SZABIT MUKANOV minden bányász egy darabka „égő követ” helyezett el benne abból a szénből, amelyet szabad emberként először bányászott a nép javára. Ezzel jelképezték, hogy a bányák a nép tulajdonában új életet kezdenek. URQUARTUR TÉVEDETT A fiatal szovjet köztársaság végkép meghiúsította az antant háborús kalandját. De Sir Leslie Urquart most sem tett le arról a reményről, hogy sikerrel garázdálkodhasson Karagandában. Még be sem itta a forró közép ázsiai homok az angol beavatkozók által kivégzett huszonhat bakui népbiztos vérét, amikor Leslie Urquart már fennhéjázó levelet írt a koncessziókat kiadó főbizottságnak. Kérte, adjanak neki lehetőséget arra, hogy próbafúrásokat végezzen a Kirgiz-sztyeppén, a Bahas-tó táján és azon túl. „Ötven, de lehet, hogy száz évnél hamarabb úgysem képesek ezekkel a helyekkel foglalkozni.” De Leslie Urquart rossz jósnak bizonyult. Már az 1920-as évben expedíció érkezett Karagandába Galejev professzor, a kiváló szovjet tudós vezetésével. Az expedíció kutatásainak anyagát eljuttatták Moszkvába. Joszif Visszarionovics Sztálin személyesen is foglalkozott Karaganda sorsával. Gondoskodása életre keltette a sivatagot. Új fejezet kezdődött Karaganda történetében. 1930-ban megnyitották az első szovjet bányákat. 1931-ben megérkezett a sztyeppére az első vasúti szállítmány. 1933-tól már a karagandai villamoserőmű szolgáltatott áramot a bányáknak. Azon a helyen, ahol a forradalom előtt az angol részvénytársaság munkásai nyomorogtak, 1934-ben új, szocialistás város született. Ma a karagandai szénmedence a harmadik helyen áll az ország tüzelőanyag-bázisai közt. A nyugati sajtóban évtizedeken át rémhírek jelentek meg a Szovjetunióban bevezetett „kimerítő munkáról” és gyakran felhozták példaként Karagandát is. A szovjet emberek nem alaptalanul gyanították, hogy ezeket a meséket Leslie Urquart és Jimmy Herbert „gazdasági tevékenysége” sugalmazza. Hiszen ők jól emlékezhetnek működésük eredményére — azoknak a kazahoknak a sírjára, akiket a régi Karaganda „koncessziós” bányáiban halálba kergettek. De Karaganda mai már teljesen megváltozott és vele együtt megváltozott népének élete is. Forduljunk a fényekhez, az igazság legmegbízhatóbb tanúihoz. Tuszud Kuzambajev valamikor ,szános” volt Jimmy Herbert bányáiban. Az ilyen bányász a hajdani bányákban négykézláb vonszolta a szénnel megrakott ládákat s rokkantság, korai halál volt a sorsa. Ma Tuszud Kuzambajev bányaigazgató, a Szocialista Munka Hőse, az egyik legnagyobb és legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt bánya vezetője. Tuszup Kuzambajev élete nem ritka kivétel a szovjetek országában. Kazahsztán sztyeppéi a szovjet hatalom évei során ugyancsak gyökeres változáson mentek át. Új, nagyszerű város épült ott, ahol valamikor az angol kolónia három vályogbarakkja és a nemezből készült jurták álltak. Nőtt a város és vele együtt nőttek a szovjet emberek is. CSODÁLATOS VÁLTOZÁSOK A földön és a föld alatt csodálatos változások következtek be; szinte a felismerhetetlenségig átalakult az egykor sivár és barátságtalan táj. Mit látunk ma Karagandában? Sokemeletes háztömböket, széles fákkal szegélyezett utcákat és sugárutakat, parkokat és tereket. Pedig az első szovjet bányák megnyitása óta sem ötven, sem száz év nem telt el — ahogyan azt. Leslie Urquart jósolta — hanem mindössze 20 esztendő. ... Villamos felvonó szállít bennünket a villanyfényben úszó bányába. Motorok zaját halljuk a föld mélyén. Sebesen robognak a villamosvonatok. A karagandai bányákban teljesen gépesítették már a legnehezebb munkafolyamatokat. A legutóbbi évtizedben majdnem megduplázódott a résel.őgépek száma a villamosmozdonyok száma pedig kilencszeresére emelkedett. Karaganda bányáiban olyan szovjetbányagépek, szánkómbainok dolgoznak, melyeket Szemjon Makarov, az egyik bánya volt gépésze talált fel. Makarov most a tervező iroda Sztán-díjas vezetője. A különféle nemzetiségű bányászok barátsága, a kiváló technikai felszerelés kezelésében egymásnak nyújtott kölcsönös segítség, a munkások és a tudósok baráti együttműködése mindennapi jelenség lett Karaganda életében. Mennyire nem hasonlít mindez Tuszup Kuzembajevnek és sok más honfitársának a régi életéhez, akiket úri gazdáik emberszámba sem vettek és földalatti börtönökben sorvasztottak. SZTÁLINI GONDOSKODÁS AZ EMBERRŐL A karagandai bányászok munkájáról és jólétéről ugyanúgy, mint a Szovjetunvó valamennyi bányászának jólétéről az állam állandóan gondoskodik. Nagy házak tágas lakásaiban élnek a bányák dolgozói. Két, állandóan működő színház — az orosz és kazah színház — és több filmszínház szórakoztatta a karagandaiakat. A tudományos és politikai ismereteket terjesztő társaság városi olvasótermei, nagyszerűen felszerelt stadion, a városi és a bányász-könyvtár, a területi múzeum, a bányák munkásklubjai, a városi park, élelmiszerrel és iparcikkekkel bőségesen ellátott üzletek, éttermek, vendéglők állnak rendelkezésükre. Karagandába a legkiválóbb tudósok, művészek látogatnak el Moszkvából, Leningrádból, Alma-Atából és az ország más városaiból, hogy előadásokat tartsanak a bányászoknak. A városban 40 elemi és középiskola, bányászati szakiskolai, tanítóképző főiskola, területi zeneiskola, egészségügyi és szülészeti szakiskola és több ipariskola van. Karaganda tanintézeteit a sztálini ötéves tervek keretében építették. A Szovjetunióban a párt, az állam és az egész nép megbecsüli a bányászok munkáját. Az egyszerű bányászok ezreit tüntették ki Karagandában rendjelekkel és érdemérmekkel Száznál több bányász viseli a Szocialista Munka Hőse és az „érdemes bányász" címet. Az 1947-es és 48-as évben 60 millió rubelt fizettek ki Karaganda bányászainak a szolgálati idő kitöltése után esedékes egyszeri illetmény címén. 1949-ben ez az összeg meghaladta a 40 millió rubelt és évről-évre emelkedik. A BÉKÉÉRT Karaganda rohamosan fejlődik és épül. A múlt évben adták át a forgalomnak a karagandai közúti villamost. A bányászok kultúrpalotát, újabb kórházakat és iskolákat kaptak. A Kazah Szovjetköztársaság Tudományos Akadémiájának botanikus kertje jelentősen kiterjeszti munkásságát. Újabb növényfajtákat honosítanak meg Karagandában. A karagandaiak szeretik városukat és büszkék rá. A békés építés napjaiban szemük láttára nő Karaganda mellett a másik sztyeppei város: Temir-Tau. Amikor ezeket a sorokat írom, a karagandai bányászok egyemberként írják alá a békeiveket. Minden bányában népes gyűléseket és összejöveteleket tartanak. A 3. számu bánya békegyűlésén Akpar Barbaszov vájár szaktársai nevében a következőket mondta: — A mi Karagandánk évről-évre fejlődik és szépül. Büszkék vagyunk ragyogó utcáira, kényelmes lakásaira, iskoláira, színházaira, könyvtáraira, klubjaira, kertjeire és parkjaira. Boldogok vagyunk, hogy a legújabb technikai eszközök megkönnyítik a bányászok munkáját. Fáradhatatlanul erősítjük hazánkat és harcolunk a világbékéért! így beszélnek a karagandaiak. Szavuk a szabad emberek szava, a városukat, alkotómunkájukat szerető embereké akik, nem akarnak semmiféle tengerentúli „gazdákat”, gyámokat és koncesszió-tulajdonosokat látni, mert ők maguk a gazdái sorsuknak, országuk kincseinek. Testvéri szocialista nemzetek a kommunizmus győzelméért KARAGANDA Az Uzbék SZSZK állami népi táncegyüttes angyizsani táncot mutat be moszkvai előadásán. F r-únkt! 'y v^jT-dr '*sr