Romániai Magyar Szó, 1952. július (6. évfolyam, 1470-1496. szám)

1952-07-01 / 1470. szám

1952. július 1., kedd EGY NÉP Írta: SZADRIDDIN AJNI Szadriddin Aj­ni, a kiváló tadzsik író és tudós, népe életéről és történetéről írta „Dohunda“, „Rabszolgák" és „Bokhara“ című­ könyveit. A Tadzsik Szovjetköztársa­ság mailév tavaszán megalapított Tudományos Akadémiájának első közgyűlés■, Szadriddin Ajnit választotta a Tadzsik Tudományos Akadémia elnökévé. Sok könyvet írtam már életemben, de mind ugyanarról a témáról szól: a tadzsikok­­ról és Tádzsikisztánról, hegyes-völgyes ha­zámról, amely a Pamir hegycsúcsairól tekint a világra. Szülőföldemről írtam, amelyet a múltban hódítók hordái tapostak, annak a földnek fiairól írtam, akik időszámításunk Vill. évszázadától kezdve viselik a „tadzsik“ nevet. Ebből az anyagból született meg „Rab­szolgák” című öt,részes regényem is, mely több mint száz év történetét foglalja egybe. Cselekménye 1825—1934 között játszódik le. Az olvasó megismeri belőle népem sorsát, a nagybirtokosok által kifosztott, éhínségtől pusztuló parasztok, napszámosok, a rabszol­gapiacokon áruba bocsátott, állati sorsra kár­hoztatott rabszolgák életét. Könnyű volt meg, írni ezt a súlyos mondanivalókkal telített köny­vet, mert még élénken él emlékezetemben a rabszolgakor. Még jól emlékszem arra, hogy ha a rabszolga házában gyermek született, a rabszolga-anya a sors csapásaként fogad­ta gyermekét... Noha népem sorsáról, régi nemzedékek életéről írtam ezt a könyvet, meg kell mondanom, hogy tekintetemet egyálta­lán nem a múltra irányítottam. Gondola­taim a jövő felé fordultak és ezt a múltat feltáró könyvemet tanításul szántam a jövő­re. Hiszen csak akkor van értelme a törté­nelemnek, ha az emberek kezében a jövőért vívott harc fegyverévé válik. Manapság sok szó esik ■ az ázsiai népek sorsáról és nem is ok nélkül. A hatalmas ázsiai szárazföld az utóbbi száz év alatt fej­lődésében messze elmaradt más országok mögött. Természetesen nem áll ez azokra a területeikre, melyek már több mint harminc éve a Szovjetunióhoz tartoznak. Nem va­gyok fiatal és így összehasonlíthatom a múl­tat a jelennel. Milyen is volt azelőtt Tád­zsikisztán? Csupa nyomorúságos sá­rkunyhó. A tikkasztó forróságtól kiszáradt mezők fe­lett nehéz porfelhő lebegett, szinte vágni le­hetett. Éhező rabszolga takarította be és rakta kupacba a nyomorúságos termést. De ez a termés, bár az ő verejtéke, az 5 vére öntötte, nem­­az övé volt. A bégek és kánok karja messzire nyúlt, minden jog őket illette meg. Ők tették rá kezüket a termés oroszlán­részére és vették el a Sariat magyarázói és „az iszlám hitre áttérők” számára. Adót szedtek „parasztfelkelés elfojtása” címén, adót követeltek akkor is, ha valaki egy tíz­éves leánykát adott el a bej háremébe... És ha a tadzsik ember megfizette az összes adó­kat, ha lerótta az összes illetékeket, nem maradt egyebe, mint keserű könnyével ázta­tott maroknyi gabonája. Ezért a semmiség­ért dolgozott a mező­n egész nyáron át, lá­­tástól-vakulásig. Így élt Tádzsikisztánban a nép, nem is olyan régen, alig három évtizeddel ezelőtt. Igazi rabszolgaság volt a sorsa.. •Az Minden műveit ember ismeri a tádzsikok dicső történelmét, tudja, hogy kis lélekszá­mú ősi népünk kultúrájának gyökerei a tá­voli múltba nyúlnak vissza. Elegendő, ha Rudak­, Diakiki műveit említjük, ha lángeszű költőnknek és filozófusunknak, a nagy Fir­­duszinak, a „Sah Name” (Királyok könyve) alkotójának műveire hivatkozunk, ha Iszaá­­diról, Hiafizról, Om­ar Hajjámról, Dzsámiról szólunk, a híres költőkről, akik valóban hal­hatatlan művekkel szereztek dicsőséget a tadzsik irodalomnak. Világszerte ismerik a középkori Abu-Ali Ibn-Szina (Avicenna) kiváló enciklopédistá­­na­k a tudományos orvostan megalapítójának (XI. század), továbbá Nászir Hiszru bölcselő költőnek, valamint a tadzsik nép más kiemel­kedő képviselőinek nevét. A forradalom előtt azonban a tadzsik nép nagyszerű öröksége csaknem teljesen feledésbe merült. A régi Tádzsikisztánban ezeket a nagy neveket be­lepte a por. A bokharai emirek uralma alatt sötétségben tartották a népet, csirájában foj­tottak el mindent, ami élő és haladó. Tádzsikisztán szép és gazdag ország. Nö­vény- és állatvilága, a föld méhének kincsei, völgyeinek termékeny humusza és a Pamir lejtőinek dustüvíi legelői — mindez a me­sés gazdagság tág lehetőségeket nyitott meg az ország gazdasági fejlődése előtt, mégis úgy követte az ínség a tadzsikot, akár az árnyék. Szenvedett a hidegtől, senyvedett a betegségektől, pusztult az éhségtől. Rab­szolga volt az ap­a, nagyapja, rabszolga ma­radt maga is és elátkozta a születése percét. De ha ma tekintesz köztársaságunkra, ha­tártalan büszkeség tölt el. Arra gondolok, milyen óriási változásokat hozott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom földünkre, szabadságot és boldogságot kaptak a tad­­zsikok. Ugyanúgy, mint a szovjet ország töb­bi népei. Szovjet-Tadzsikisztán ma már számotte­vő ipari orszá­g. A sztálinabadi és lenina­­badi selyemszövő-kombinátok — a Köztár­saság legnagyobb gyárai — évenként több­­százezer méter gyönyörű kelmét állítanak elő. A karamazari ércbányákban, a surabai szén­bányákban, a nyeftenbadi olajtelepeken sok­ezer ember hozza felszín­re a föld mélyének kincseit. Tádzsikisztán ipari termelése csak a legutóbbi húsz év alatt ötvenszeresére emelkedett. A forradalom előtti időkhöz vi­szonyítva — amikor mezőgazdasági iparunk még csak mezőgazdasági termékek feldol­gozására szolgáló, félig-meddig kézműves kisüzemekből állott — iparunk többszázszo­­rosára növekedett. Szovjet Tádzsikisztán ma már nagyüzemi, gépesített mezőgazdasá­gú ország. Gyapotter­­mesztőink a Szovjetunió leggazdagabb gya­­pottermését takarítják be, kiváló hosszúrostű fajtáikat termesztenek. Állattenyésztőink ki­tűnő gyapjút adó juhokat és angora­kecské­­ket tenyésztenek. Kertjeink és szőlőink mesz­­sze földön hiresek. A hegyek nyúlványain ma már árpa­­terem, a Badahsan-hegyvidéken burgonya és retek. A földekre eljutott a víz, öntözőcsatornáik szelik keresztül-kasul az or­szágot. Vasutak és országutak kötik össze a távoleső körzeteket. Du­sambe, a hajdan piszkos kis falu, ma a Köztársaság fővárosa — a csodaszép kertváros : Sztalinabad. A­ tadzsik nép élete teljesen megváltozott. Köztársaságunkban ma több mint háromszáz milliomos kolhoz van. A parasztok jövedel­me igen nagy, a sztahanovisták kitűnően ke­resnek. Felvirágzott a formájában nemzeti, tartalmában szocialista új kultúra. Sok könyvtár elégíti ki a tömegek betűszomját (köztük igen sok falusi könyvtár) és számos mozi működik. Színházak, kórházak, stadio­nok, múzeumok, klubok épültek... Mindez fényesen bizonyítja, mit tehet és teremthet a nép, ha alkotóerői felszabadul­nak és mindenné r ékesszólóbban beszél ar­ról, hogy milyen döntő jelentősége volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak a tadzsik nép életében. Itt részletesen ki kell térnem arra, ami ta­lán legtöbbet mond: a tudomány fejlődésére. Rá kell mutatnom, hogy a testvéri orosz nép erős segítségével milyen nagy léptekkel ha­ladtunk előre a tudomány területén. A múlt évszázad második felétől kezdve számos orosz tudós — Fedcsenko, Csanyin, Lipszkij, Komarov és a többi — rengeteg munkát fordított Tádzsikisztán tanulmányo­zására. A tudomány előharcosai voltak, kul­túrát és tudást vittek a tadzsik nép közé. Ezek a tudósok azonban önmagukra voltak utalva. Tádzsikisztánban csak a Szovjethata­lom idején indult mag a tervszerű tudomá­nyos kutatás. Már az első években megkezdődött a köz­társaság termelőerőinek tanulmányozása. Moszkva, Leningrád és az ország legnagyobb tudományos központjainak tudósai végeztél­ ezt a kutatómunkát. Ezzel egyidejűleg a tu­dományos expedíciók előkészítették Tádzsi­kisztánban az állandó jellegű tudományos intézmények létesítését, hogy megindul­hasson a tádzsik tudósok nevelése. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája 1928- ban­­küldte a Pamirra első komplex expedíció­­ját. Ezekben az években Pavlovszkij­­akadé­mikus, a híres zoológus és pa­razitológus, Scserbakov geológus, Paradokszov orvos, Antipov­ Karatajev talajkutató, Jakubovszkij történész-archeológus és sokan mások vé­geztek nálunk tudományos kutatómunkát. 1932-ben alakult meg az első nagy tudo­mányos szervezet, a Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiájának helyi állomása. A tu­dósok kezdték feltárni a növényvilág kime­ríthetetlen gazdagságát, az energiaforráso­kat, a föld méhének kincseit. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája állomásának keretében az­ egyik intézmény Tádzsikisztánban az 1936-ban megszervezett varzobi hegyi botanikai állomás volt. Itt azt kutatták, lehetséges-e kertgazdaság a he­gyekben? Tádzsikisztán röviddel ezután más botanikai intézményekkel is gazdagodott. A Pamir hegyoldalain — a „világ tetején“ — kertet létesítettek. Ennek faiskolája több tízezer alma-, körte-, barack- és őszibarack­­csemetét adott a köztársasághoz tartozó Ba­­dahsan-hegyvidék­ ,autonóm terület kolhozai­nak. Azelőtt nem éltek meg errefelé ezek a meleg éghajlathoz sz­okott növények, de új idők köszöntöttek be és a fák azóta pompás gyümölcsöket hoznak. A Pamiron azelőtt so­hasem termett szőlő, most ,a hörögi kert se­gítségével elterjedt a szőlőtermelés. Hason­ló fontos munkát végzett a természet erőinek legyőzése terén a sztálinabadi botanikai kert és a Pamiron működő biológiai állomás is. A múltban ,a tádzsik népet számos beteg­ség pusztította, mezőgazdaságunk számára pedig a sok élősdi jelentett veszedelmet. 1934-ben, Pavlovszkij akadémikus kezdemé­nyezésére, Tádzsikisztánban tudományos ku­tatóintézetet létesítettek a zoológia és a pa­­razitológia problémáinak megoldására. A tu­dósok kutatásokat végeztek­­a fertőző betegsé­gek terjesztőinek biológiájára vonatkozóan. A marhavész pusztításait feltérképezték, ki­kutatták a gyümölcs, gabona és más ipari nö­vények kártevőit. És ami különösen fontos, hatékony módszereket dolgozta­k ki az ős­idők óta elemi csapásnak vélt betegségek el­len. Ezeket a módszereket késedelem nélkül alkalmazták a gyakorlatban. A tadzsik népnek gazdag a kulturális örök­sége. Ahhoz, hogy gyermekeink megismerjék történelmünket és nyelvünket, szótárakra és tudományos könyvekre volt szükség, ame­lyek a tadzsik nyelv helyesírásával, foneti­kájával és alaktanával foglalkoznak. Új ábécére volt szükség. A nép fel akarta tárni múltja eltemetett emlékeit is. A köztársaság területén régészeti kutatások kezdődtek. A tadzsik régészek — Jakubivszkij, a Szov­jetunió Tudományos Akadémiája levelező tag­jának vezetésével — ásatásokat folytattak az egykori Pendizsikent, Hisszár és­­az ősi Ká­li­adian helyén. 1941-ben a tadzsikisztáni tudományos állo­mást a Szovjetunió Tudományos Akadémiá­jának fiókintézetévé szervezték át, a tudo­mányos szakosztályok pedig tudományos­­ku­tatóintézetekké alakultak. A Tudományos Aka­démia fiókintézetéhez tartozik a sztálinabadi csillagvizsgáló, amelynek munkatársai a változófényű csillagokra vonatkozóan több mint 140.000 megfigyelést végeztek és szá­mos új, változófényű csillagot fedeztek fel. Jelentős eredményeket értek el az üstökösök­kel és meteorokkal foglalkozó kutatások te­rén is. Az állattenyésztési intézet a helyi szarvasmarha-, juh- és kecskefajták nemesíté­sével, továbbá a takarmányozás problémái­nak megoldásával foglalkozik és a hegyvi­déki élet feltételeihez alkalmazkodó uj­­gás- és haszonállatfajtákat tenyésztett ki. Tádzsikisztán mint ismeretes , föld­rengés-zónában fekszik. Fontos volt tehát, hogy földrengésekkel szemben ellenálló épü­leteket tervezzenek, vagyis tudományos ala­pon oldják meg az új építmények szilárdsá­gának és élettartamának problémáit. Az elet által felvetett ,különböző kérdések megoldásához sok tudományos dolgozóra van szükség. Ma már vannak tudósaink. Még jól emlékszem arra az időre, amikor egyetlen tádzsik ember sem akadt, akinek tudományos címe lett volna, vagy tudományos fokozatot nyert volna el. A lakosság 99,5 százaléka írástudatlan volt. 1914-ben Tádzsikisztánban mindössze négyszázan tanultak... Most pe­dig az egész lakosság tud írni és olvasni. A 3000 iskolában több,­ mint 300.000 gyermek tanul. Mintegy 10 főiskola nyílt meg, töb­bek között egy új egyetem. Ezenkívül több, mint 30 technikumot létesítettünk. 1951 tavaszán Tádzsikisztán kormánya történelmi jelentőségű határozatot hozott a Tadzsik Köztársaság Tudományos Akadémiá­jának létesítéséről. Ez ismét komoly bizonyí­ték arra nézve, mit érhetnek el a szabad né­pek, ha tántoríthatalanul a haladás és a ci­vilizáció útján haladnak és mit érhetnek el a hatalmas ázsiai kontinens népei is. Tudományos Akadémiánk két osztályból áll. A természettudományi osztály hat inté­zetre tagozódik: földrengéstani,­ talajtani, ta­lajjavítási és öntözési, botanikai, állattenyész­tési, zoológiai és parazitológiai intézetre, va­lamint a gyapottermesztés­i és energetikai al­osztályra. A Tudományos Akadémia társada­lomtudományi osztályához két nagy intézet tartozik: a történelmi, régészeti és etnográ­fiai, valamint a nyelvtudományi és irodalmi intézet, továbbá a filozófiai és közgazdaság­tani alosztály. A legfelsőbb tudományos testület tagjai között kiváló tadzsik tudósok foglalnak he­lyet: Bobodzsan Gafurov történész, Nijazmu­hamedov nyelvész, Mirzo, Turszun-za­de­iró Szárádzson Juszupova a földtani és ásvány­tani tudományok doktora, Juldasev építész Bogoutgyinov filozófus, Barzikulov közgaz­dász, Rahimov orvostudós, Szatim Ulug­zade és Abdugani­ Mirzojev irodalomtörténé­szek. Az Akadémia tagjai közé orosz tudó­sokat is beválasztottak, például Antipov Karatajevet, az ismert talajkutatót, Szmo­­szkijt, a szubtrópikus növényzet szakértőjét Jakuboszkij régészt, Berjozkin orvostudóst Braginszkij orientalistát, Ovcsinyikov bioló­gust és másokat. A mi tudományunk nagyszerűsége abbón rejlik, hogy a legszorosabb kapcsolatban va a népnek a jobb életért vívott közvetlen, min­dennapos harcával. A tudomány foglalkozik a köztársaság legfőbb kincsének, a gyapot termesztésnek növelésével, gondot fordít a adatfajták nemesítésére, új nyersanyag- , tüzelőanyag-forrásokat­­kutat fel, birtokba veszi a víz­energia-forrásokat, új építóanya­gokat hoz létre, kidolgozza az öntözés­­ alapelveit, felkutatja az anyagi kultúra tör­ténelmi emlékeit, tanulmányozza az irodalmi hagyományokat... ★ Lehetetlen egy cikk keretében felsorolnom mindazokat a problémákat, amelyekkel tudó­saink foglalkoznak, csupán annyit mond,­ hogy az alig három évtizeddel ezelőtt mé rabszolgaságban élő tadzsik nép ma már tudományos élet csúcsaira emelkedett fel. És ebben látom az idők jelét, ez bizonyítl megdönthetetlenül, hogy minden népnek vég­telenül sok lehetősége van az emberi haladj szolgálására. 3 A FOLYÓ MEDRET VÁLTOZTAT A sebes Kura-folyó a Kaukázusonlúl fő­ütőere. A Kura vízgyűjtő területe csaknem 190.000 négyzetkilométer. E terület minden forrása, minden kis erecskéje, minden eső­csepp, ami erre a területre hull, a megolvadó hó, mind a Kura-folyóba ömlik. A Kaukázusontúl népei néhány évezrede használják már azt, amit a Karától és nagy­számú mellékfolyójától kapnak. A nép nem­zedékeken át itta a Kara vizét halászott a folyóban, csatornákat épített és a folyó vi­zével öntözte vetéseit, malmokat épített és arra kényszerítette a Karát, hogy a malom­köveket forgassa. De a folyó csak elenyésző részét adta annak, amit a Kaukázusonnál né­pei kapni szerettek volna tőle. S az embe­rek évszázadokon át küzdöttek a Karával ezért a kincsért. Az ember nem tudott ebből a harcból győz­tesként kikerülni. Voltak részleges győzel­mei, de csakhamar ism­ét vereséget szenve­dett és a folyó visszavette azt, amit sikerült tőle kiharcolni. A Kaukázusontúl régi társa­dalmi rendje nem mozdította elő a Kúrával vívott küzdelem sikerét. Az egykori öntöző­­csatornák félig eltömődött medrei a forra­dalom előtt némán tanúskodtak arról hogy a feudális és a kapitalista társadalom em­bere nem tudott megbirkózni a folyóval. A helyzet csak akkor változott meg, ami­kor a Kaukázuson túl létrejött a szovjet ha­talom, amikor először alakultak ki azok az előfeltételek, amelyek lehetővé tették, hogy az ember győzelmesen befejezze a Kúrával vivott küzdelmét, Lenin és Sztálin pártja e küzdelem élére állt és a Kúráról ilyen vagy amolyan formában, közvetlenül, vagy köz­vetve, minden ötéves tervünk megemlékezik. Grúzia első vízierőm­űve, amely ott épült, ahol az Aragva a Kúrába ömlik, már meg­ünnepelte fennállásának huszadik évforduló­ját. A Kúrán és számos mellékfolyóján már más vízierőművek is működnek. A félsivata­­gos sztyeppékből igen nagy területet művel­nek már meg s ezeken a területeken ma végeláthatatlan gyapotmezők terülnek el, a­­melyek tavasszal zöldek, ősszel pedig fehé­rek. S minden újabb ötéves tervvel egyre több és több csatorna vezet le a folyókból és azok mellékvizeiből, egyre több gát szegi e folyók útját, egyre újabb víziturbinák fogják fel a habzó víz hullámverését. A háború utáni ötéves terv éveiben a Kura­­medence számos vidékén sátrat vertek az építők. Tbiliszitől vagy száz kilométerre dél­nyugatra a szovjet emberek útját állták és mesterséges tóba zárták a shatni hegyipata­kot. A tó partján pedig óriási vízierőművet építettek. Az Alazany szőlőtermő völgyében víztárolókat létesítettek, új csatornák szelik át a száraz, de termékeny földet. Azerbajd­ írta: K. PLESZKOV­ zsán víztelen sztyeppéin öntözőberendezések működnek, a Kara egyre messzebbre nyújtja ki „vízcsapjait". A Tbiliszi—Baku személyvonat néhány percre megáll Mingecsaur állomásán, az utolsó megállón Jevlah előtt. A­­ vasútvonal­tól vagy húsz kilométerre, ahol a Kura-folyó a Kaukázusi-hegylánc Boz-Dag („Szürke­­hegy") hegynyúlványán tör át, kis település van: Mingecsaur. Mingecsaurnál két sziklafal emelkedik a Kúra két partján, a Kúra ezen a helyen utas tört a hegynyúlványon át. A sziklák között hatalmas gálát emelnek. Ez az óriási fal meg­állítja majd a folyót. A Kara az aljában álló akadály előtt szétterül majd és mesterséges víztárolót alkot. Ez a víztároló még nincs meg, de neve már van: Mincecsauri-tenger­­nek nevezték el. Ebben sok­milliárd köbméter vizet gyűjtenek majd. A gátnál pedig hatal­mas vizierőművet építenek. Mingecsaur egykori feltételes megállójától vasúti elágazást építettek a jövőbeli vizierő­­műig. De még mielőtt a sztyeppén keresztül felépült a vasúti töltés, mielőtt hidakat, va­sútvonalat építettek volna, traktorok áramfej­lesztő-vagont hoztak a folyó partjára. Ami­kor a vasútvonalon megindult a forgalom, egész erőmű-vonat érkezett, kerekeken moz­gó villanytelep. Az első építők sátrai helyébe lakóházak épültek. A házak között topolyafák, gránátalmafák és szederfák zöldeltek. Az erdő szélén néhány falu áll. Lakossá­guk átköltözésre készül. A föld, amelyen va­lamikor emberek laktak, örökre elmerül a viz alá s azért a földmunkások mellett min­dig ott vannak a régészek is. Vállvetve dol­goznak. A földmunkások segítik a tudósokat, hogy felkutathassák a régi idők rendkívül érdekes leleteit, amelyek feltárják Azerbajd­zsán távoli maltját. Azerbajdzsán délkeleti részén fekszik a Kura-Araksz puszta lapálya. Az ötéves terv törvénye megállapítja, hogy „meg kell indí­tani a Kura-Araksz síkság öntözéséhez szük­séges munkálatokat". A Kúra és az Araksz, amikor leér a he­gyekről, meglassul azon a síkságon, amely nevüket viseli. Itt a sztyeppéken át nyugod­­tabban folynak, földet és iszapot raknak le a mederbe. Magas vízállás idején mindkét folyó kicsap medréből és nagy területeket áraszt el. Az éghajlat a síkságon forró, az esőzés rit­ka. A síkság földje termékeny, olyan termé­keny, hogy maga is műtrágyául szolgálhat. S mégis lehetetlen itt a rendes földművelés: az év száraz időszakában nincs elegendő nedvesség. A Mingecsauri-tenger megváltoztatja a síkság képét. Gát fogja fel a Kúra tavaszi vizeit, s így megelőzik a minden évben meg­ismétlődő árvizeket. Nyáron pedig a Minge­­csauri-tengerből vizet eresztenek a mezők ön­tözésére. Tucatjával keletkeznek majd a nagy kolhozok és szovhozok, zöldéinek, vi­rágdíszbe öltöznek a kertek. A sztyeppében szerteágazó csatornahálóza­tot építenek. Csak a főbb csatornák hossza együttesen meghaladja az ezer kilométert. Ha ezeket a csatornákat egymás mellé rak­nánk, egy második húránk volna, amelyet emberi kéz teremtett és amely­ arra folyik, ahová az ember parancsolta. Képzeljük el, hogy élt egyszer egy ember kis házában, valahol a haza partján. Minden reggel lement a folyóhoz, nézegette az ör­vények játékát, megmerítette két vödrét, majd hazatért és öntözte kertjében a virág­ágyakat. Egy alkalommal Ugyanúgy lemegy a vízhez, telemeríti a vödröket, de most már nem a Kúra vize csobog bennük. Folyó most is folyt a lába előtt, éppen úgy, mint régen, csakhogy ez már más folyó volt: az Araksz. Az ember azt hihetné, hogy az egész­­ mese, hogy ez a ház és ez az ember nem lé­tezett. De elmondom mi történt 1947. tava­szán Szabirabadban, ahol a Kúra és az Araksz találkozik. Mindkét folyó magas víz­állása valóságos szerencsétlenség volt Sza­­birabad, meg a Kúra—Araksz síkság más városainak és falvainak lakossága számára, mert a folyók betörtek az utcákba és a há­zakba, homokkal és kaviccsal hordták tele a mezőket és kerteket. Az egyetlen menekvés az volt, hogy földtöl­téseket építettek a sze­szélyes folyók mentén. Szabhrabad lakosai ma már megszabadul­tak az állandóan fenyegető bajtól. 1947. ta­vaszán a város közelében csatornát építet­tek. Ebbe a csatornába irányították a Kúrát, a Kúra felszabadult medrébe pedig beeresz­tették az Araksz-folyót. A szovjet emberek akaratából az egyik folyó a másiknak adta át medrét. Itt van egy folyó, de ezen a helyen nincs rá szükség: itt van egy ló, de ezen a helyen semmire sem jó: van itt egy szikla, de csak utunkban van. A folyónak itt kell folynia, a tavat át kell vinni amoda, a sziklát pedig tel­jesen el kell tüntetni . Így beszélnek a szovjet építők, s a természet engedelmeske­dik: a Kúra és az Araksz, az Alazany és a Hrami megváltoztatja medrét. A tudósok és mérnökök, a munkások tízezrei lelkes mun­kájukkal átalakítják az életet a Kara partján, é­s ez fog történni országunk valamennyi nagy és kis folyójával. A tizenkilencedik század közepén történt. A végtelen sztyeppén lassú ügetéssel vonult Atyepovnak, a kazah hűbérúrnak sokezer ló­ból álló ménese. Ő maga ritkán jött el a Mura völgyébe. Minek is jött volna? Jobbá­gyai ellátták a ménest, miközben amúgy mel­lékesen a sztyeppe vadjaira is vadásztak. Egyszer sikerült egy rókát behajtaniok a rókalyukba. — Meg kell kaparintani őkérmét. A bundá­ja is megér valamit. — Hozzáfogtak hát, hogy kiássák a rókalyukat. Késsel túrták a földet. Egyszercsak fekete kőre bukkantak. — Olyan, mint a faszén — mondotta az egyik csikós. — De honnan kerül ide szén? Azon a hitvány cserjén, a „karagan”-on ki­vitt semmi más meg nem nő a sztyeppén. Itt aligha dolgoztak szénégetők! Kíváncsiságból tovább túrták a földet még azután is, hogy megfogták a rókát. Egyre szélesebb és egyre mélyebb rétegben állt előttük a fekete kő. Megpróbáltak tüzet gyújtani vele. A kő égett. — Mi lehet ez? Nem volt senki a sztyeppén, aki válaszolni tudott volna erre. Magas a hűbérúr sem, aki­hez hamarosan eljutott a hit. Csak a muzul­mán pap adott rá magyarázatot, miután so­káig bújta a számára is kissé homályos Ko­ránt: — Ez az égő kő. Ezzel tüzelnek a pokol­ban. A sátán kamrája ez! Allah szolgája nem ajánlotta, hogy bárki is hozzányúljon az „ördög kövéhez”. Meg­parancsolta, hogy a csikósok ásta gödröt te­messék be és utána mutassanak be áldoza­tot az istennek. A babonás nomádok szót­­fogadtak. Őrült százaiból mutattak be áldo­zatot, s így rengeteg juhbőr ütötte a mu­zulmán pap markát. Ettől kezdve a jurták­ban az „égő kővel” ijesztgették a gyere­keket. Messze a sztyeppe határain túl is elter­jedt a lelet hire. Egyszercsak Usakov, egy petropavlovszki gazda érkezett meg Utyepov sátrához. A két gazda megállapodott egy­mással. Utyepov hűbérúr eladott, Usakov pedig megvett Karagandában egy területet, „a­­melynek hossza tíz verszt szélessége tiz. verszt, 250 rubelért”, vagyis két rubel 50 képekért négyzetversztjét. GYÁSZOS ÉVEK Az „égő kő" csábító tüze Európai sok or­szágából csalogatta ide a ragadozókat. A fe­kete tőzsde lázasan dolgozott. Usakov ke­reskedő nem sokáig maradt Karaganda tu­lajdonosa: nagy haszonnal továbbadta Car­­notnak, a francia kapitalistának. Carnot me­gint busásan keresett rajta, aztán eladta a szénlelőhelyet a Szpasszki rézipari részvény­társaságnak. A részvénytársaság részvényei később Ehrlich londoni bankár tulajdonába vándoroltak. Leslie Urquart a jó ismert an­gol kapitalista is spekulált a szénnel a lon­doni tőzsdén. Azok az évek, amelyek során ezek az urak itt garázdálkodtak, mindig a legszörnyűbb lapjai maradnak Karaganda történetének. Halljuk, mit mond ezekről az időkről Tu­­szup Kuzembajev, Karaganda egyik legöre­gebb bányásza: — A munkanap 17 órából állt. A bányák­ban nem volt semmiféle technikai eszköz. Csákánnyal bányászták a szenet. A fel­színre szállítást is kézierővel végezték. A bányászoknak nem volt semmiféle joguk azonkívül, hogy meghalhattak a bányában. ÚJ KORSZAK 1917-ben elűzték Karagandából a kapita­listákat. Mit hagytak maguk után a kon­cessziók tulajdonosai? Az elárasztott „Her­bert” bányát, a­ felrobbantott „Jimmy”-t, há­rom vályogbarakkot, két Babcock-típusú ka­zánt, egy ventillátort és... egy temetőt, a „fekete kényszermunkában” elpusztult, is­meretlen bányászok százainak sírját, körü­löttük a sivár sztyeppét, a kazahok viharvert sátraival. Az egyik ilyen jurtában érte Tuszup Ku­­zambejevet is az Októberi Forradalom. A „Herbert” bányában eltöltött tíz év alatt hu­szonhét esztendős korára teljesen meg­őszült. A karagandai bányászok, nem sokkal a for­radalom után, szívből fakadó sorok kíséreté­ben ajándékot küldtek Leninnek és Sztálin­nak. Asszonyaik selyemzacskót varrtak s írta: SZABIT MUKANOV minden bányász egy darabka „égő követ” helyezett el benne abból a szénből, amelyet szabad emberként először bányászott a nép javára. Ezzel jelképezték, hogy a bányák a nép tulajdonában új életet kezdenek. URQUART­UR TÉVEDETT A fiatal szovjet köztársaság végkép meg­hiúsította az antant háborús kalandját. De Sir Leslie Urquart most sem tett le arról a reményről, hogy sikerrel garázdálkodhasson Karagandában. Még be sem itta a forró közép ázsiai ho­mok az angol beavatkozók által kivégzett huszonhat bakui népbiztos vérét, amikor Leslie Urquart már fennhéjázó levelet írt a koncessziókat kiadó főbizottságnak. Kérte, adjanak neki lehetőséget arra, hogy próba­fúrásokat végezzen a Kirgiz-sztyeppén, a Ba­has-tó táján és azon túl. „Ötven, de le­het, hogy száz évnél hamarabb úgysem ké­pesek ezekkel a helyekkel foglalkozni.” De Leslie Urquart rossz jósnak bizonyult. Már az 1920-as évben expedíció érkezett Karagandába Galejev professzor, a­ kiváló szovjet tudós vezetésével. Az expedíció kuta­tásainak anyagát eljuttatták Moszkvába. Joszif Visszarionovics Sztálin személyesen is foglalkozott Karaganda sorsával. Gondos­kodása életre keltette a sivatagot. Új fejezet kezdődött Karaganda történetében. 1930-ban megnyitották az első szovjet bá­nyákat. 1931-ben megérkezett a sztyeppére az első vasúti szállítmány. 1933-tól már a karagandai vill­amoserőmű szolgáltatott ára­mot a bányáknak. Azon a helyen, ahol a­ forradalom előtt az angol részvénytársaság munkásai nyomorogtak, 1934-ben új, szoci­alistás város született. Ma a karagandai szénmedence a harma­­­dik helyen áll az ország tüzelőanyag-bázisai közt. A nyugati sajtóban évtizedeken át rémhí­rek jelentek meg a Szovjetunióban beveze­tett „kimerítő munkáról” és gyakran felhoz­ták példaként Karagandát is. A szovjet em­berek nem alaptalanul gyanították, hogy eze­ket a meséket Leslie Urquart és Jimmy Her­bert „gazdasági tevékenysége” sugalmazza. Hiszen ők jól emlékezhetnek működésük eredményére — azoknak a kazahoknak a sír­jára, akiket a régi Karaganda „koncessziós” bányáiban halálba kergettek. De Karaganda mai már teljesen megvál­tozott és vele együtt megváltozott népének élete is. Forduljunk a fényekhez, az igazság legmegbízhatóbb tanúihoz. Tuszud Kuzambajev valamikor ,szános” volt Jimmy Herbert bányáiban. Az ilyen bá­nyász a hajdani bányákban négykézláb von­szolta a szénnel megrakott ládákat s rok­kantság, korai halál volt a sorsa. Ma Tuszud Kuzambajev bányaigazgató, a Szocialista Munka Hőse, az egyik legna­gyobb és legmodernebb technikai eszközök­kel felszerelt bánya vezetője. Tuszup Kuzambajev élete nem ritka kivé­tel a szovjetek országában. Kazahsztán sztyeppéi a szovjet hatalom évei során ugyancsak gyökeres változáson mentek át. Új, nagyszerű város épült ott, ahol valamikor az angol kolónia három vá­­lyogbarakkja és a nemezből készült jurták álltak. Nőtt a város és vele együtt nőttek­ a szov­jet emberek is. CSODÁLATOS VÁLTOZÁSOK A földön és a föld alatt csodálatos válto­zások következtek be; szinte a fel­ismerhe­­tetlenségig átalakult az egykor sivár és barátságtalan táj. Mit látunk ma Karagandában? Sokemele­tes háztömböket, széles fákkal szegélyezett utcákat és sugárutakat, parkokat és tereket. Pedig az első szovjet bányák megnyitása óta sem ötven, sem száz év nem telt el — aho­gyan azt. Leslie Urquart jósolta — hanem mindössze 20 esztendő. ... Villamos felvonó szállít bennünket a villanyfényben úszó bányába. Motorok zaját halljuk a föld mélyén. Sebesen robognak a villamosvonatok. A karagandai bányákban teljesen gépesí­tették már a legnehezebb munkafolyamatokat. A legutóbbi évtizedben majdnem megduplá­zódott a résel.őgépek száma a villamosmoz­­donyok száma pedig kilencszeresére emelke­dett. Karaganda bányáiban olyan szovjet­­bá­­nyagépek, szánkómba­inok dolgoznak, melye­­ket Szemjon Makarov, az egyik bánya volt gépésze talált fel. Makarov most a tervező iroda Sztá­n-díjas vezetője. A különféle nemzetiségű bányászok ba­rátsága, a kiváló technikai felszerelés keze­lésében egymásnak nyújtott kölcsönös se­gítség, a munkások és a tudósok­ baráti együttműködése mindennapi jelenség lett Karaganda életében. Mennyire nem hasonlít mindez Tuszup Ku­­zembajevnek és sok más honfitársának a régi életéhez, akiket úri gazdáik emberszámba sem vettek és földalatti börtönökben sor­vasztottak. SZTÁLINI GONDOSKODÁS AZ EMBERRŐL A karagandai bányászok munkájáról és jólétéről ugyanúgy, mint a Szovjetunv­ó vala­mennyi bányászának jólétéről az állam ál­landóan gondoskodik. Nagy házak tágas lakásaiban élnek a bá­nyák dolgozói. Két, állandóan működő színház — az orosz és kazah színház — és több filmszínház szó­rakoztatta a karagandaiakat. A tudományos és politikai ismereteket terjesztő társaság városi olvasótermei, nagyszerűen felszerelt stadion, a városi és a bányász-könyvtár, a területi múzeum, a bányák munkásklubjai, a városi park, élelmiszerrel és iparcikkekkel bőségesen ellátott üzletek, éttermek, ven­déglők állnak rendelkezésükre. Karagandába a legkiválóbb tudósok, mű­vészek látogatnak el Moszkvából, Leningrád­­ból, Alma-Atából és az ország más városai­ból, hogy előadásokat tartsanak a bányászok­nak. A városban 40 elemi és középiskola, bá­nyászati szakiskolai, tanítóképző főiskola, te­rületi zeneiskola, egészségügyi és szülészeti szakiskola és több ipariskola van. Karagan­da tanintézeteit a sztálini ötéves tervek ke­retében építették. A Szovjetunióban a párt, az állam és az egész nép megbecsüli a bányászok munkáját. Az egyszerű bányászok ezreit tüntették ki Ka­­ragandában rendjelekkel és érdemérmekkel­ Száznál több bányász viseli a Szocialista Munka Hőse és az „érdemes bányász" cí­met. Az 1947-es és 48-as évben 60 millió rubelt fizettek ki Karaganda bányászainak a szol­gálati idő kitöltése után esedékes egyszeri illetmény címén. 1949-ben ez az összeg meg­haladta a 40 millió rubelt és évről-évre emel­kedik. A BÉKÉÉRT Karaganda rohamosan fejlődik és épül. A­ múlt évben adták át a forgalomnak a kara­­gandai közúti villamost. A bányászok kul­túrpalotát, újabb kórházakat és iskolákat kaptak. A Kazah Szovjetköztársaság Tudo­mányos Akadémiájának botanikus kertje je­lentősen kiterjeszti munkásságát. Újabb nö­vényfajtákat honosítanak meg Karagandá­ban. A karagandaiak szeretik városukat és büszkék rá. A békés építés napjaiban sze­mük láttára nő Karaganda mellett a másik sztyeppei város: Temir-Tau. Amikor ezeket a sorokat írom, a karagan­dai bányászok egyemberként írják alá a békeiveket. Minden bányában népes gyű­léseket és összejöveteleket tartanak. A 3. szá­­mu bánya békegyűlésén Akpar Barbaszov vá­jár szaktársai nevében a következőket mond­ta: — A mi Karagandánk évről-évre fejlődik és szépül. Büszkék vagyunk ragyogó­ utcái­ra, kényelmes lakásaira, iskoláira, színházai­ra, könyvtáraira, klubjaira­, kertjeire és parkjaira. Boldogok vagyunk, hogy a leg­újabb technikai eszközök megkönnyítik a bá­nyászok munkáját. Fáradhatatlanul erősítjük hazánkat és harcolunk a világbékéért! így beszélnek a karagandaiak. Szavuk a szabad emberek szava, a városukat, alkotó­munkájukat szerető embereké akik, nem akar­nak semmiféle tengerentúli „gazdákat”, gyámokat és koncesszió-tulajdonosokat látni, mert ők maguk a­ gazdái sorsuknak, orszá­guk kincseinek. Testvéri szocialista nemzetek a kommunizmus győzelméért KARAGANDA Az Uzbék SZSZK állami népi táncegyüttes an­gyizsani táncot mutat be moszkvai előadásán. F­ r-­únk­t! 'y v^jT-d­r '*sr

Next