Romániai Magyar Szó, 1952. október (6. évfolyam, 1549-1576. szám)

1952-10-01 / 1549. szám

1952. október­­1., szerda 3 475 MILLIÓ KÍNAI ÚJ ÉLETRE KEL Peking, a Kínai Népköztársaság fővárosá­nak pezsgő élete és ünnepélyes, élénk for­galma lebilincselő látvány.­­ Lelkes, komolyarcú, vörösnyakkendőjű pio­nírok dobszóra menetelnek. A hangszóró har­sányan tudtunkra adja: a Huanhe-folyón siker koronázza az építők munkáját. Az utcai re­gélő gongja dallamosan megkondul és meg­hívja az arrajárókat, hallgassák meg a Fel­szabadító Néphadsereg hősies hadjáratáról szóló elbeszéléseket. A fehér sisakos, fehér lábszártekercses forgalmi rendőr szócső se­gítségével felhívja a járókelők figyelmét a helyes közlekedés szabályaira. Az egyik mo­ziban bemutatják „A felejthetetlen 1919 esztendő” című filmet. A bejárat előtt a pekingi Népi Egyetem egyik diákja áll. Füzetből olvas, a film tartalmát meséli a körülötte állóknak. A pekingi Népi Egyetem épületében megrendez­ték a Kínai Kommunista Párt történe­tét ismertető kiállítást. Éppen az imént jött ki onnan egy századnyi jól felöltözött, keménykötésű, sudár kínai katona. Büszke tekintetek kísérik a ka­tonákat. Vidékről feljött kirándulók a fehér gránitból faragott oszlopokkal díszített téren állnak a Tianyangming kapuja előtt. Az egyik lány, aki déli tájszólás­sal is beszél, lefordítja a kirándulás vezetőjének szavait. — Itt van a kínai nép szíve, elméje. Itt dolgozik pártunk vezetősége — mondja. Karjával a napfényben tündök­lő aranyszínű csempével fedett tető­re mutat, amelyen ott lobog a népköz­köztársaság állami zászlaja. Túl a városon az új Peking épül. Az új város aszfalttal burkolt utcáit nemrég ültetett csemeték és házak so­rai szegélyezik. Sok nagyáruházat lá­tunk. Az ősrégi pagodák körül kis par­kokat létesítenek. Lépten-nyomon találkozunk a nép kifogástalan szervezettségével és kol­lektív fegyelmével. Az amerikai banditák baktériumtá­madásai szigorúbbá, ridegebbé tették a kihai nép életét. Mindenhol fehérkö­penyes emberek teljesítenek szolgála­tot, mindenütt falragaszokat látunk, a­­melyek a járványellenes szabályok be­tartására intik a lakosságot. Minden házban fertőtlenítő készülékeket talál­hatunk, akár minálunk a tűzoltó eszközöket a Nagy Honvédő Háború alatt. Kína pionírjai hadat üzentek a rovaroknak. A szigorú meghatalmazottak minden fantát felülvizsgálnak. A fertőtlenítőszerek szaga még a babolajénál is erősebben érezhető. Az amerikai baktériumszórók a lakosság szegénységére és zsúfoltságára számítottak. Azt hitték, hogy sikerülnek bűnös, gaz ter­veik, de szembetalálták magukat a nép erejé­vel és nagy szervezettségével. Az amerikai baktériumháború eszközeinek Pekingben megrendezett kiállításán az em­berirtás szörnyű eredményeit mutatják be. A mikroszkópok szemlencséi alatt üveglemeze­ken az amerikai pestistől elpusztult emberek ércseppjeit láttuk. A kiállításon ott volt Hewlett Johnson is. Ősz fejét erősen lehaj­totta, jóságos arcát a mély fájdalom kifejezé­se ülte meg, miközben hallgatta az ameri­kai pilóta hanglemezre felvett vallomását arról, hogyan dobott le baktériumokkal töl­tött bombákat egy kínai városra. Sohasem fe­lejtem el Hewlett Johnson akkori arckifejezé­sét. A kínai nép egységesen harcol az új élet megvalósításáért, összetartása ragyogóan megnyilvánul az új kínai falu felépítésében. Nemsokára befejezik a földreformot, Kína Központi Népkormányának történelmi jelen­tőségű­­ nagy forradalmi tettét. A föld­nélküli és kevésföldű parasztok milliói telkeket kaptak. Véget vetettek a földes­­úri-hűbéri rendszer évezredes barbárságának — lerakták a kínai mezőgazdaság fejlődésé­nek alapkövét. A kínai parasztok a további mezőgazdasági átalakulások biztos útján ha­ladnak. A hűbéri rabság alól felszabadított, az el­nyomást, nyomort és éhínséget többé nem is­merő kínai parasztok milliói forrón szeretik hazájukat és minden erejüket népköztársasá­guk jóléte emelésének szentelik. Írta: Vagyim Kozsevnyikov Meglátogattuk Dacszsunszi falut. A fa­lusi elöljáróság irodáját a volt földbirtokos házában rendezték be. Az udvar kőlap burkola­ta úgy tárolja az esővizet, mint a findzsák: annyira kikoptatták a léptek. A rozsdamarta vasrácsok inkább száraz ágakra hasonlíta­nak. Ablaküveg helyett időtől megbámult papír. Ódon falak, düledező oszlopok, a puszta érintéstől lehulló fafaragások a régi világ dohos szagát lehelték felénk, amikor beléptünk a házba. Mindenen sok mozdulat­lan, súlyos évszázad nyomai látszanak. A régi világ temetői ódonságába diadalma­san rontott be az új élet győzedelmes, ha­talmas ereje. Dacszsunszi faluban megszervezték a pa­rasztok kölcsönös segélynyújtási csoportjait, amelyekbe 470 család lépett be. Ez a termelő szövetkezet elsődleges formája, eredményei azonban már most is óriásiak. A felszabadu­lás előtt még a legbőségesebben termő esz­tendőkben is egy mű­ról — a hektár egytizen­­hatodáról — 60 kiló gyapotot szedtek. 1950- ben viszont 90 kilót, 1951-ben 130-at, 1952- ben pedig 150 kiló gyapotot szedtek össze. Di Go­min, a Munka Hőse, 1951-ben 207,5 kiló gyapotot szedett egy műről. A parasztok nyolc gépesített kutat építet­tek, amellyel 100 mű földet öntöznek. A felszabadulás előtt csak egyszer heten­ként került kenyér a parasztok asztalára, most azonban minden nap fehér kenyeret esznek. Szun Szán földműves családjából néhány évvel ezelőtt hárman éhenhaltak. — Ezentúl nem engedjük többé országunk­ba az éhínséget, mint ahogy az imperialistá­kat sem — szól halkan Szun Szán. ősz fejét mélyen lehajtotta, barnabőrű, izmos karját előre nyújtotta. Keze ökölbe szorul. Első, saját terméséből Szun Szán 200 kiló tengerit a koreai nép segítségére ajánlott fel. Ten Fin-mi volt zsellér hat mű földet ka­pott. Rekordtermést takarított be telkéről: 6000 kg paradicsomot műként. A koreai nép­nek 350 ezer juanyt adományozott. Meglátogatták Ao a Van-si özvegyasszony házát. Évek hosszú során át nyomorúságo­san tengette életét gyermekeivel együtt. Most földet és lakást kapott a földbirtokos major­jában. Házának falán vörös hieroglifákkal irt táblácska függ: „Dicsőség a Felszabadító Néphadsereg Hőse családjának!” Fia önként a koreai nép védelmére kelt. Ma Van-si büsz­kén mutogatja gazdaságát, majd így búcsú­zik: — Hazatérésük után meséljenek rólam is, a volt „kínai koldusasszonyról“. Okvetlenül említsék meg, hogy 1951-ben öt nap alatt 120 ezer kg gabonát szolgáltattunk be az ál­lamnak. 90 ezer kilóval többet adtunk, mint tavaly. Ebben az én részem is benne van. A faluban megszervezték a fogyasztási szö­vetkezetet. A szövetkezet üzlethelyiségét tel­jesen új házba rendezték be. Az üzlet felelőse egy Li Vin-si nevű fiatal leány. — Sok árut adok el naponta — mondja a fiatal lány és igyekszik megütni a szakavatott ember hangját. — Azelőtt könnyen ment a munka. Az áruválaszték kicsi volt: gao­­lon, csumiza, rizs, liszt és só. Most azonban mi mindent nem kérnek a ve­vők: könyveket, élénkszínű szöveteket, hőpalackokat, zseblámpákat... A for­galom sokkal nagyobb ... Ivan Jevdokimovics Gluscsenko pro­fesszor elmondta Dacszsunszi falu la­kosainak Mark Ozjornij munkatapasz­talatait. Látták volna, milyen rajongó mosoly ragyogta be a szövetkezet igaz­gatónőjének arcát! A professzor min­den szavát felírta. A végén — mint­egy mentegetőzve — kijelentette: — Ne­m magamnak írtam fel. A ve­vők kedvéért teszem ... Minden héten előadást tartok nekik. A professzor éppen a gyapotcserje korszerű módszerekkel történő ter­mesztéséről mesélt, amikor Di Go­min, a Munka Hőse élénk bólogatással félbeszakította: — Tanárom, ezt a módszert már al­kalmazom az én parcellámon. A szovjet professzor keményen meg­szorította a kínai paraszt kezét! Dacszsunszi faluban a felnőttek 80 százaléka esti iskolában tanul. Az asz­­szonyok 90 százaléka tagja a Kínai Demokratikus Nők Szövetségének. Es­ténként fény gyullad ki a volt urada­lom papírral beragasztott ablakaiban. Bent, az asztaloknál, parasztok és pa­rasztasszonyok ülnek, hallgatják az előadásokat. Új feladatokat tűznek ki maguk elé és úgy osztják be erejüket, hogy azokat teljesíthessék is. Van Guel, falusi biró kíséretében a kertészeti gondossággal megmunkált mezőkön jártunk. — Nemrégen egy városból jött regélő járt mifelénk. Elmesélte nekünk Solohov szovjet író „Új barázdát szánt az eke”című könyvé­nek tartalmát. Csodálattal hallgattuk, miként építették az orosz parasztok új életüket sú­lyos küzdelmek árán. Olykor úgy tűnt, hogy a regény mirólunk, kínai parasztokról is szól. Csan nevű szomszédom családjának hét tag­ját gyilkolták le a birtokot őrző Csang Kaj­­sek martalócok. Hát még a többi zsiványsá­­guk! A felszabadító harcban a parasztok mil­liói áldozták fel életüket. A most új életet ala­pítunk és — szükség esetén — van kihez for­dulni tanácsért... Este a „Szun Jat-szeo”-park kivilágított fasorai között Sétáltunk. Ősrégi paloták és fehér gránitból faragott ősrégi szoborművek mellett haladtunk el. Ezrével sétáltak itt a munka után pihenő emberek. Itt, ahol hajda­nában egyszerű halandó a lábát se tehette be. A hangversenyteremből a zene foszlányai csendültek ki. Dobpergés és harsonaszó mellett ifjak és lányok táncolnak. A fasorok padjain sebesülésük után lábbadozó kínai ön­kéntesek mankójukra támaszkodva ülnek és mosollyal az arcukon hallgatják a zenét A park legmagasabb helyén felállított szó­székről idehallatszanak egy munkásnő sza­vai. Az asszony a békéről beszél. Követeli, hogy tiltsák be a baktérium-fegyvert, hogy mi­hamar igazságos békét kössenek Koreában. Sokezer ember figyelmesen hallgatja szavát. Sokan kinyújtják karjukat annak jeléül, hogy ők is meg akarják mondani szivük fájdalmak örökké emlékezetemben maradnak az egyik Dacszsunszi-beli paraszt búcsúszavai: — Mi legyőzzük a háborút, mert két nagy nép örök barátságot esküdött egymásnak. Már pedig­ az ilyen barátság tántoríthatatlan, akár az örök hegyek. MAO CE-DUN elvtárs, a kínai nép nagy vezetője liu Imjuang - a kínai munkás Pekingben egy idősebb férfivel találkoz­tam, akit mindenki Lao In-sziunnak szólított. Később azonban megtudtam, hogy­­ez csak fedőneve és öreg hőst jelent. Igazi neve Liu In-juang. Beszélgetésünk során ezeket mond­ta el nekem. — Ha kiszámítanám, mennyi idő alatt ta­nultam volna meg azt, amit ifjúmunkásaink néhány hónapos esti tanfolyamokon elsajátí­tanak — bizony őszbe csavarodó szakállt viselhetnék most. A régi Kínában a lehetetlenséggel határos volt, hogy egy egyszerű munkás művezetővé fejlődjék, minthogy a sorkatona sem vihette fel soha a tábornoki rangig. Miként a hadbavonuló katona, a kínai munkás sem tudta sohasem, mit hoz a hol­nap: életet vagy halált? A katona életét go­lyó veszélyezte, a munkásét — a munkanél­küliség. Már nem voltam éppen ifjú, mikor kita­nultam a lakatos mesterséget. Akkori fogal­maim szerint az élettől többet nem kívánhat­tam, így hát rászántam magam a családala­pításra. Háztűznézőbe mentem egy apátián lányhoz. Váltságdíj gyanánt magamhoz vet­tem jövendőbelim anyját. Az örömhír halla­tára munkahelyemen — a villanytelepen —, összes feletteseim azzal álltak elő, hogy szép ajándékokkal tiszteljem meg őket. Hetibérem negyedrésze mindenkor főnö­keim zsebébe vándorolt. De nem úsztam meg ennyivel: vasárnaponként eljártam közvetlen felettesemhez. Mostam a fehérneműjét, sú­roltam a padlóját, egyszóval cselédeskedtem nála. Szaktársaim is igy szokták, megcsinál­tam ott is. Nősülésem után meghűltem — mindkét lá­bam megbénult. Feleségem­ mindent eladott a házból, még a munkatársaimtól is pénzt kért kölcsön, hogy orvost hivasson. Én azon­ban ezt a pénzt is odaadattam a főnökeimnek — még mindig tartoztam nekik ajándékkal házasságom alkalmából Néhány évig tartott, min ledolgoztam az adósságot. Ekkortájt a japánok megszállták Harbint. Egy izben meg­kértem főnökömet, elégedjék meg kisebb ajándékokkal, mire ő így válaszolt: mi kí­naiak tartsunk össze, máskülönben Kína el­pusztul. Akkori eszemmel így gondolkodtam:­­bizony igaza lehet. A japánok a mi ellensé­geink. Kínai ember létemre miért fosszam meg főnökömet jövedelmétől? Amúgyis rosz­­szul élünk mindnyájan. Sötéteszű fejem nem furcsálta, hogy, lám, a főnökök nagyban ba­rátkoznak a japánokkal, a kínai munkásem­berrel pedig jaj de cudarul bánnak. Egymás között csak munkáról beszéltünk, mert a japánok minden munkást agyonlőttek, ha akár egyetlen szavát is politikai jellegű­nek tekintették. Mi azonban gyakran hallot­tuk, hogy Kínában van egy Nyolcadik had­sereg és annak tábornokai — Mao Si-dun és Csu De — úgy élnek, mint az egyszerű ka­tonák. Mind gyakrabban jutott el fülünkhöz, hogy ez a hadsereg alaposan veri a japáno­kat. Most már egyre jobban megértettük, hogy a kínaiak nem mind egyformák: vannak vörösök, akik harcolnak japán ellenségeink­kel és vannak olyanok, akik barátkoznak el­lenfeleinkkel , a japánokkal. A szovjet csa­patok Moszkvánál szétverték a hitleristákat. Ennek hallatára így vélekedtem: a szovjet csapatokat Vörös Hadseregnek mondjuk. Nyolcadik hadseregünk is Vörös Hadsereg, tehát a mi Vörös Hadseregünk is leverheti a japánokat. Ettől a gondolattól meleget érez­tem szívem­ táján. Sok munkatársam csak azért ment be az Új Városba, hogy ott meghajoljon a szov­jet konzulátus homlokzatán lengedező zászló előtt, amelynek színe — tudjuk — örömet jelent. 1945 augusztus havában a Szovjet Had­sereg felszabadította Harbint. Mint máskor is, munkába mentem. Azelőtt nálunk minden katona úrnak számított. Ezért minden szovjet katonát üdvözöltünk az ut­cán, ők viszont ránk mosolyogtak, kezet fog­tak velünk, megkínáltak cigarettával. Minden szavukkal arról győztek meg minket, hogy épp olyan egyszerűbó emberek, mint mi. A városunkból kivonuló Szovjet Hadsereg katonáitól mint rokonoktól búcsúztunk. Felkészültünk „a kínai kormány” ünnepé­lyes fogadására. A kormánytagok Kuo­mintang pártiak voltak. Kevélységben és munkásgyűlöletben semmivel sem maradtak a japánok mögött. Tizennégy évig vártuk a felszabadítást a japán iga alól. A felszabadulás azonban semmi főt nem hozott nekünk. Titkos összejöveteleinken elmondtuk egy­másnak keserű tapasztalatainkat. Végül hoz­zánk is eljutottak a felszabadító néphadsereg rosszul öltözött és rosszul felfegyverzett ka­tonái. A villanytelepünkön állomásozó század pa­rancsnoka a munkások egyik gyűlésén azt mondta: „Kéréssel fordulunk magukhoz: ha katonáink részéről bántódás vagy sérelem éri magukat, szóljanak nekünk — mi min­dent jóvá teszünk.” Valamennyiünket meglepett a néphadse­reg katonáinak szerény, fegyelmezett viselke­dése. Bennük is azt láttuk, amit a szovjet katonákban. Az egyik, katona eltört egy findzsát az ét­kezdében. Másnap saját pénzéből vásárolt új findzsát hozott. Mi, persze, fölöslegesnek tartottuk az egészet. A katona azonban azt válaszolta: „A findzsa is néptulajdon, nem csak a villanytelep és mindenre, ami a népé, jobban kell vigyázni, mint szemünk fényére.” A népkormány átadta a munkásoknak a japán tisztek volt lakásait. Mindenki elment az esemény tiszteletére rendezett töm­eggyű­­lésre. Ekkor ellenségeink felgyújtották a vil­lanytelepet. A munkások a katonákkal együtt eloltották a tüzet. Én is köztük voltam. Vala­kinek be kellett hatolnia a lángokban álló terembe. Elsőnek én jelentkeztem, mert fü­lemben ott csengtek annak a katonának sza­vai, aki eltörte a findzsát: „Most a villany­­telepetek néptulajdon.” Rájöttem még vala­mire: a népnek sorainkban lappangó ellensé­gei vannak. A tűzeset előtt új igazgatót kaptunk — a kommunista Di Mint. Annyi jó, új dolgot ve­zetett be a villanytelepen, hogy arról napo­kig lehetne mesélni. Mindannyian úgy éreztük, új államba köl­töztünk és itt a legelső helyen egy munkás áll. Teljes gőzzel nekifeküdtem a munkának. Szorgalmasan tanultam a továbbképző tan­folyamon, amelyet Cl­­in szervezett, rend­szeresen jártam a gyűlésekre, hogy jobban felfoghassam a bennünket ért boldogságot. Ámde a sorsunk nehéz volt. A Kuomintang­­bandák elfoglalták a Harbint villanyárammal ellátó vízierőművet. A gyárak leálltak. A vá­rosra sötétség borult. Ezrével estek ki az emberek munkájukból. Ci Min azt mondta nekünk: „Tőletek, sor­suk uraivá lett munkásoktól, függ most a város élete. Ha meg tudjátok javítani az üzemképtelen áramfejlesztőket, akkor vil­lanytelepünk pótolhatja az elvesztett vízi­erőművet és feléleszthetjük a várost. Ti vagytok most a gazdák, döntsétek el ti ma­­gat­ok a kérdést.” Sem a japánok, sem a kuomintangisták idején nem engedték meg nekünk, hogy a nagy gépek bonyolult javítását végezzük. A sokéves munka alatt egyet-m­ást megtanul­tunk, de féltünk hozzányúlni az óriási gépek javításához. De arra a sok gyárra, katonai kórházra és intézményre is gondoltam, ahol most nem ellenséges, felf­uva­kodöt­t hivatal­nokok dolgoznak, hanem magunkfajta mun­kások. Fejest ugrottam az ismeretlenbe és rávágtam: sebaj, vállalom a javítást! Közben bonsózott a hátam saját szavaimtól. Éjt nappallá téve dolgoztunk a generátorok javításán. Ci Min egész idő alatt velünk volt. Éppen az áramfejlesztő javítása vége felé tartottunk, már ki is próbáltuk, amikor ellenségeink ismét felgyújtották a villanyje­­lenet. A tűzben az áramfejlesztő megsérült. Ellenségeink gaztette még állhatatosabbá tett. Szaktársaimmal újból hozzáfogtam a generátor javításához —tizenhat nap alatt befejeztük a munkát. Odaálltam a villanytelep ablakához, les­tem az alkonyatot. Látni akartam, mint ra­gyogja be a várost a gyönyörű fény. A lát­vány nagyon boldoggá tett. Olyan pillanat volt ez, amelyért még a legnehezebb gyöt­relmekkel lelt életet is érdemes leélni. Alkonyatkor a szemem elé tárult a várva­­várt látvány: az áramhiány miatt eddig vak gyári ablakokban kigyulladt az élet fénye. Kiválasztották a példásan dolgozó mun­kásokat. Én is közéjük kerültem. Kitüntettek a „Munka hőse” második fokozatával. Mun­kámért egész életemben csak pénzt kaptam, de abból is csak annyira futotta, hogy ke­servesen tengődjem családommal. Dicsőség­gel, tisztelettel megjutalmazni a munkát — ez olyan szokatlan volt számomra, mint a szárnyas ember. Az áramból — bárhogy is csináltuk — mégsem jutott az egész városnak. A gépház­ban álló két nagy, üzemképtelen öreg gene­rátor úgy festett, mint valami ócskavas ha­lom. A japánok megsemmisítették az áram­fejlesztők tervrajzait és pótalkatrészeit. Ek­kor ötletem támadt: vajjon nem lehetne-e két ócska generátorból egy jót összeállítani? Szóvá tettem a dolgot szaktársaim előtt, de meddő ábrándnak nevezték javaslatomat. Ezek után Ci Minhez fordultam. Az igazgató a pártomra állt. De ez még nem oldotta meg a kérdést, mert társaim megijedtek a mun­kától. Ci Min megígérte, hogy beszél a kom­munista munkásokkal. S az igazgatóval tör­tént beszélgetés után valóban mind egytől­­egyig segítségemre siettek. Nagy fába vágtam a fejszém. Nem voltak tervrajzaink, a mérnökök mind megszöktek a kuomintangistákkal. Megkaptam a „Munka hőse” érdemrend első osztályát. Életem kelyhe csordultig meg­telt igazi boldogsággal és mégis — boldog­ságom nem teljes. A kommunistákra gondoltam, — azokra, akikkel együtt dolgoztam az áramfejlesztő összeszerelésén. Miért fognak ezek az em­berek a legnagyobb készséggel a legnehe­zebb munkához? Mi a magyarázata annak, hogy közülük még a legszerényebb is úgy érzi: személyes felelősséggel tartozik mind­­­azért, ami az országban végbemegy? Kezd­tem eljárni a politikai tankör előadásaira. Megismerkedtem Mao Si-dun életrajzával, a Kínai Kommunista Párt hősi múltjával. Most már megértettem, hogy a nép erejének, győ­zelmének és boldogságának forrása­ a párt. Amikor felvettek a pártba, úgy éreztem, ma­gas hegy tetejére jutottam, ahonnan tisztán be­láthatni a nagy messzeséget. Láttam azonban azt is, mennyit dolgoznak, milyen sokat ta­nulnak a párttagok és rájöttem, hogy ehhez képest eddigi életem gyerekjáték volt. Eddig csak saját magammal törődtem, most viszont viselnem kell az ország gondjait. Ezentúl utolsó leheletemig az országé vagyok. Egy ideig kisebb villanytelepeket vezettem, majd Peking legnagyobb erőművének igaz­gatójává neveztek ki. A párt segített, okta­tott. Ha nehézségekbe ütköztem és meginog­tam, azt mondották nekem: „Senki sem kö­­veteti , hogy egyedül megbirkózz a munká­val. Támaszkodj a tömegekre. A kommunis­ták segítségével, értesd meg a munkásokkal, hogy ők gazdái mindennek és — meglátod — rendes kerékvágásba kerül a dolog.” Mielőtt a pekingi áramfejlesztő telep élére­ kerültem volna, ott ,túl sok fűtőanyagot her­dáltak el. Mi azonban megtaláltuk a módját annak, hogyan takarékoskodjunk a fűtő­anyaggal, sőt a villanytelep környékét meg­kíméltük a füsttől és a kőszénportól.. Két év alatt 63 milliárd állami illany meg­takarítását, jelentő észszerűsítéseket vezet­tünk be. Új házakat, klubot, kórházat, közös étkezdét építettünk a munkások számára. Jelenleg munkásaink háromnegyede esti­ tan­folyamokra jár. A villanytelep 39 munkása a „Munka Hőse” címet viseli. Éjjelenként kinézek az ablakon és látom a fényekben tündöklő, szeretett városunkat , Pekinget. Ilyenkor nagy országunkra gon­dolok, lelki szemeimmel azt az időt látom, amikor tucatszámra épülnek majd az óriási mennyiségű áramot szolgáltató új villanyte­­lepek. Elérjük azt, ami felé­ Mao­nn-dun ve­zérünk és hős kommunista pártunk vezet. Ötvennégy éves vagyok, de el akarom érni azt a boldog időt, amikor a pekingi Népi Egyetem ifjúmunkás hallgatói kerülnek a hatalmas erőművek élére. (A Pravda munkatársának elmond­ta Liu In-juang, a pekingi erőmű igazgatója.) Romániai Magyar szó A béke és demokrácia országainak segítségével épül és erősödik az új népi Kína Kína népi forradalma győzelmei befejez­tével, a birodalom fennállása óta először ju­tott abba a helyzetbe, hogy a külkereskedelem terén saját, önálló, a nemzet érdekeinek meg­felelő politikát kövessen. A népi forradalom győzelméig a kínai birodalom külkereskedel­mét a külföldi kapitalisták irányították. A reakciós Kuomintang-kormány az imperializ­mus engedelmes szolgája volt, így az impe­rialisták kihasználhatták Kínát árufélesége­k elhelyezésére és az olcsó munkaerő kizsák­mányolására. Kínára nézve kedvezőtlen, egyenlőtlen megállapodások, katonai erejük és a gazdasági leigázás folytán vámkérdések­­ben döntő szavuk volt. A megvásárolt kor­mányok nekik kedvező vámtételeket állapítot­tak meg és ezáltal külföldiek ellenőrizték e hatalmas ország külkereskedelmét. A Kuomintang külkereskedelmi politikáját az jellemezte, hogy a Kínai Birodalom beho­zatala mindig jelentékenyen túlhaladta a ki­vitelt. Ez a külkereskedelmi deficit óriási mé­reteket öltött 1946-ban, amikor az Ameriká­ból behozott áruk összege hatalmas mértékben túlszárnyalta a Kínából Amerikába szállított áruk összegét. Abban az évben Kína külkeres­kedelmi deficitje 472 millió amerikai dollárra szökött fel. A Kuomintang-uralom ahelyett, hogy a hazai ipart fejlesztette volna, úgy irá­nyította Kína külkereskedelmi politikáját, hogy az ország a külföldről behozott haszná­lati cikkek felvevő piaca legyen. Csak igen korlátozott mértékben hoztak be Kín­ába olyan árukat, amelyek az ország iparának fejleszté­sét segítették volna elő. A Kínai Népköztársaság megalapításával, a külkereskedelem jellege, célja, iránya és fel­építése gyökeresen megváltozott. Mindenek­előtt az új Kína import­ politikáját terelték helyes irányba. Helyreállították és­­kifejlesz­tik az ország gyáriparát, fokozzák a mező­­gazdasági termelést. Állandóan növekedik a Kínai Népköztársaság szükséglete gyárbe­rendezések, ipari nyersanyagok, szállítási esz­közök, traktorok és mezőgazdasági gépekben. Ennélfogva most már a behozatali listán olyan áruk kerültek első helyre, amelyek az ország iparosításának ügyét szolgálják: gépek, szer­számgépek, továbbá a gyáripar legfontosabb ágainak nélkülözhetetlenül szükséges nyers­anyagai. Részleteiben az 1950. évi összbehozatal így alakult: 11,3 százalék vas- és acéláruk, 8,3 gépek, 11,5 gumi, 8,5 benzin, kőolaj és kenő­olajak, 3,2 százalék dróthuzalok, fémek és vegyi cikkek. Ez körülbelül 60 százalékát teszi Kina összbehozatalának. Betiltották a írta: F. ROSZIOV gabonaneműek, számos élelmi-, használati- és fényűzési cikk behozatalát. 1877 óta először történt, hogy 1950-ben Kína kivitele 9,3 százalékkal meghaladta a bevitelt. Alig néhány év alatt, az új Kína elérte, hogy külkereskedelmi mérlegének egyenlege aktív lett. Kína ma már nem fél­gyarmati piac. A kapitalista országok döm­­pingje nem fojthatja többé meg a Népköz­társaság rohamosan fejlődő nemzeti iparát. Az a gazdasági együttműködés, amely egy­felől a Kínai Népköztársaság, másfelől a Szovjetunió és a népi demokrácia országai között oly virágzó fejlődésnek indult, mind­két fél barátságán és közös érdekein alapul. Ez a legfőbb támasza Kína gazdasági újjá­születésének és fejlődésének. A Kínai Népköztársaság az általa szállított nyersanyagok ellenében a Szovjetunióból és a népi demokrácia országaiból legnagyobb­részt gyáripari berendezéseket és különféle gépet kap. Kína népgazdasága helyreállításában és további fejlesztésében óriási jelentősége van annak a barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződésnek, amelyet a Szov­jetunió és a Kínai Népköztársaság 1950 feb­ruár 14-én kötöttek, valamint annak a meg­állapodásnak, mely szerint a szovjet kormány Kínának kedvező feltételek mellett hosszú­lejáratú gazdasági hitelt nyújt, továbbá az a szovjet-kínai szerződés, amely a csancsuni vasútvonal átadására és a portarthuri támasz­pont közös használatára vonatkozik. Ezek a megállapodások különösen kedvező feltétele­ket teremtettek a Szovjetunió és a népi Kína közötti egyenjogú és kölcsönösen hasznos kereskedelmi kapcsolatok nagyarányú kibőví­tésére. Mit szállít a Szovjetunió a Kínai Népköz­­társaságnak? Gyárak, üzemek és villanytele­pek számára értékes felszereléseket, fontos ipari nyersanyagokat és anyagokat, mozdo­nyokat, vasúti kocsikat, síneket, traktorokat, kombájnokat és különféle mezőgazdasági gé­peket. A Szovjetunióban beszerzett gépek és gyári berendezések átlagban húsz százalékkal olcsóbbak a kapitalista államok által expor­tált hasonló áruknál. A népi demokrácia országaival is kiépíti gazdasági kapcsolatait az új népi Kína kor­mánya. Mint a Szovjetunióval kötött megálla­podásnál, ezeknél is az alapelv: egyenjogúság és kölcsönös haszon. Még 1950-ben számos ilyen barátsági szerződés jött létre: Lengyel­­ország, Csehszlovákia, a Német Demokra­tikus Köztársaság és Kína között. 1951-ben Magyarországgal kötött kereskedelmi szerző­dést "a Kínai Népköztársaság kormánya. Az USA által foganatosított gazdasági zár­lat következtében, 1951-ben a kapitalista or­szágok túlsúlya a Kínai Népköztársaság kül­kereskedelmi mérlegében nagy mértékben csökkent. Ugyanakkor azonban jelentékenyen növekedett a Szovjetunió és az európai népi demokratikus államok kivitele a kínai biroda­lomba. Az új Kína külpolitikai irányváltozása gya­­korlati kialakulását a következő statisztikai adatok igazolják: Behozatal: 1950-ben (egész év) a Szovjetunióból behozott áruk az össz­behozatal 19,8 százalékát tették ki. 1951-ben ez a szám alig kilenc hónap alatt 44,7 szá­zalékra szökött fel. A népi demokrácia orszá­gaiból behozott áruk összege 1951-ben 1,4 szá­zalékról 25,3 százalékra nőtt. A kapitalista országok által a Kínai Népköztársaságba be­vitt áruk összege ugyanezen időszakban 78,8- ről 29,9 százalékra esett vissza. Kivitel: Az 1950. évi 26,5 százalékkal szemben, a Kínából a Szovjetunióba kivitt áruk összege 1951. ki­lenc hónapjában az összkivitel 51,5 százalék­ra emelkedett. A népi demokrácia országaiba pedig az összkivitel 3,8-ról 26,4 százalékra növekedett. A kapitalista országokba kivitt kínai áruk összege az 1950. évi 69,5 száza­lékról az összkivitel 22 százalékra csökkent. Amint a fenti számadatokból kitűnik, a Kí­nai Népköztársaság kivitele a Szovjetunióba és az európai népi demokrácia államaiba az 1950. évihez arányítva 1951. év kilenc hónap­ja alatt százhuszonhat százalékkal nagyobb. A Kínai Népköztársaság Központi Népi Kormányának külkereskedelmi politikája, a Szovjetunióval és a népi demokrácia államai­val való kapcsolatok kiszélesítése. Ugyanak­kor a kínai népi politikai tanácsadó testület programmjának megvalósításában, Kína népi kormánya igyekszik kereskedelmi kapcsola­­tait — az egyenjogúság és kölcsönös haszon alapján —, az összes kapitalista államokkal is helyreállítani és kifejleszteni. Új Kína óriási természeti kincseivel és ki­fogyhatatlan embertartalékával, a világ egyik legnagyobb piaca. A vele létesített kereskedel­mi kapcsolatok, valamint az egyenlőség és kölcsönös haszon elve alapján más államok­kal kötött kereskedelmi szerződések korrekt lebonyolításának legjobb biztosítéka a Kínai Népköztársaság Népi Kormánya. A BÉKE NEVÉBEN A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási egyezménye aláírásának törté­nelmi pillanata. (V. Vitkinszki, B. Zsukov, E. Levin, L. Csernov és L. Csmatko festménye.)

Next