Romániai Magyar Szó, 1952. október (6. évfolyam, 1549-1576. szám)
1952-10-01 / 1549. szám
1952. október1., szerda 3 475 MILLIÓ KÍNAI ÚJ ÉLETRE KEL Peking, a Kínai Népköztársaság fővárosának pezsgő élete és ünnepélyes, élénk forgalma lebilincselő látvány. Lelkes, komolyarcú, vörösnyakkendőjű pionírok dobszóra menetelnek. A hangszóró harsányan tudtunkra adja: a Huanhe-folyón siker koronázza az építők munkáját. Az utcai regélő gongja dallamosan megkondul és meghívja az arrajárókat, hallgassák meg a Felszabadító Néphadsereg hősies hadjáratáról szóló elbeszéléseket. A fehér sisakos, fehér lábszártekercses forgalmi rendőr szócső segítségével felhívja a járókelők figyelmét a helyes közlekedés szabályaira. Az egyik moziban bemutatják „A felejthetetlen 1919 esztendő” című filmet. A bejárat előtt a pekingi Népi Egyetem egyik diákja áll. Füzetből olvas, a film tartalmát meséli a körülötte állóknak. A pekingi Népi Egyetem épületében megrendezték a Kínai Kommunista Párt történetét ismertető kiállítást. Éppen az imént jött ki onnan egy századnyi jól felöltözött, keménykötésű, sudár kínai katona. Büszke tekintetek kísérik a katonákat. Vidékről feljött kirándulók a fehér gránitból faragott oszlopokkal díszített téren állnak a Tianyangming kapuja előtt. Az egyik lány, aki déli tájszólással is beszél, lefordítja a kirándulás vezetőjének szavait. — Itt van a kínai nép szíve, elméje. Itt dolgozik pártunk vezetősége — mondja. Karjával a napfényben tündöklő aranyszínű csempével fedett tetőre mutat, amelyen ott lobog a népközköztársaság állami zászlaja. Túl a városon az új Peking épül. Az új város aszfalttal burkolt utcáit nemrég ültetett csemeték és házak sorai szegélyezik. Sok nagyáruházat látunk. Az ősrégi pagodák körül kis parkokat létesítenek. Lépten-nyomon találkozunk a nép kifogástalan szervezettségével és kollektív fegyelmével. Az amerikai banditák baktériumtámadásai szigorúbbá, ridegebbé tették a kihai nép életét. Mindenhol fehérköpenyes emberek teljesítenek szolgálatot, mindenütt falragaszokat látunk, amelyek a járványellenes szabályok betartására intik a lakosságot. Minden házban fertőtlenítő készülékeket találhatunk, akár minálunk a tűzoltó eszközöket a Nagy Honvédő Háború alatt. Kína pionírjai hadat üzentek a rovaroknak. A szigorú meghatalmazottak minden fantát felülvizsgálnak. A fertőtlenítőszerek szaga még a babolajénál is erősebben érezhető. Az amerikai baktériumszórók a lakosság szegénységére és zsúfoltságára számítottak. Azt hitték, hogy sikerülnek bűnös, gaz terveik, de szembetalálták magukat a nép erejével és nagy szervezettségével. Az amerikai baktériumháború eszközeinek Pekingben megrendezett kiállításán az emberirtás szörnyű eredményeit mutatják be. A mikroszkópok szemlencséi alatt üveglemezeken az amerikai pestistől elpusztult emberek ércseppjeit láttuk. A kiállításon ott volt Hewlett Johnson is. Ősz fejét erősen lehajtotta, jóságos arcát a mély fájdalom kifejezése ülte meg, miközben hallgatta az amerikai pilóta hanglemezre felvett vallomását arról, hogyan dobott le baktériumokkal töltött bombákat egy kínai városra. Sohasem felejtem el Hewlett Johnson akkori arckifejezését. A kínai nép egységesen harcol az új élet megvalósításáért, összetartása ragyogóan megnyilvánul az új kínai falu felépítésében. Nemsokára befejezik a földreformot, Kína Központi Népkormányának történelmi jelentőségű nagy forradalmi tettét. A földnélküli és kevésföldű parasztok milliói telkeket kaptak. Véget vetettek a földesúri-hűbéri rendszer évezredes barbárságának — lerakták a kínai mezőgazdaság fejlődésének alapkövét. A kínai parasztok a további mezőgazdasági átalakulások biztos útján haladnak. A hűbéri rabság alól felszabadított, az elnyomást, nyomort és éhínséget többé nem ismerő kínai parasztok milliói forrón szeretik hazájukat és minden erejüket népköztársaságuk jóléte emelésének szentelik. Írta: Vagyim Kozsevnyikov Meglátogattuk Dacszsunszi falut. A falusi elöljáróság irodáját a volt földbirtokos házában rendezték be. Az udvar kőlap burkolata úgy tárolja az esővizet, mint a findzsák: annyira kikoptatták a léptek. A rozsdamarta vasrácsok inkább száraz ágakra hasonlítanak. Ablaküveg helyett időtől megbámult papír. Ódon falak, düledező oszlopok, a puszta érintéstől lehulló fafaragások a régi világ dohos szagát lehelték felénk, amikor beléptünk a házba. Mindenen sok mozdulatlan, súlyos évszázad nyomai látszanak. A régi világ temetői ódonságába diadalmasan rontott be az új élet győzedelmes, hatalmas ereje. Dacszsunszi faluban megszervezték a parasztok kölcsönös segélynyújtási csoportjait, amelyekbe 470 család lépett be. Ez a termelő szövetkezet elsődleges formája, eredményei azonban már most is óriásiak. A felszabadulás előtt még a legbőségesebben termő esztendőkben is egy műról — a hektár egytizenhatodáról — 60 kiló gyapotot szedtek. 1950- ben viszont 90 kilót, 1951-ben 130-at, 1952- ben pedig 150 kiló gyapotot szedtek össze. Di Gomin, a Munka Hőse, 1951-ben 207,5 kiló gyapotot szedett egy műről. A parasztok nyolc gépesített kutat építettek, amellyel 100 mű földet öntöznek. A felszabadulás előtt csak egyszer hetenként került kenyér a parasztok asztalára, most azonban minden nap fehér kenyeret esznek. Szun Szán földműves családjából néhány évvel ezelőtt hárman éhenhaltak. — Ezentúl nem engedjük többé országunkba az éhínséget, mint ahogy az imperialistákat sem — szól halkan Szun Szán. ősz fejét mélyen lehajtotta, barnabőrű, izmos karját előre nyújtotta. Keze ökölbe szorul. Első, saját terméséből Szun Szán 200 kiló tengerit a koreai nép segítségére ajánlott fel. Ten Fin-mi volt zsellér hat mű földet kapott. Rekordtermést takarított be telkéről: 6000 kg paradicsomot műként. A koreai népnek 350 ezer juanyt adományozott. Meglátogatták Ao a Van-si özvegyasszony házát. Évek hosszú során át nyomorúságosan tengette életét gyermekeivel együtt. Most földet és lakást kapott a földbirtokos majorjában. Házának falán vörös hieroglifákkal irt táblácska függ: „Dicsőség a Felszabadító Néphadsereg Hőse családjának!” Fia önként a koreai nép védelmére kelt. Ma Van-si büszkén mutogatja gazdaságát, majd így búcsúzik: — Hazatérésük után meséljenek rólam is, a volt „kínai koldusasszonyról“. Okvetlenül említsék meg, hogy 1951-ben öt nap alatt 120 ezer kg gabonát szolgáltattunk be az államnak. 90 ezer kilóval többet adtunk, mint tavaly. Ebben az én részem is benne van. A faluban megszervezték a fogyasztási szövetkezetet. A szövetkezet üzlethelyiségét teljesen új házba rendezték be. Az üzlet felelőse egy Li Vin-si nevű fiatal leány. — Sok árut adok el naponta — mondja a fiatal lány és igyekszik megütni a szakavatott ember hangját. — Azelőtt könnyen ment a munka. Az áruválaszték kicsi volt: gaolon, csumiza, rizs, liszt és só. Most azonban mi mindent nem kérnek a vevők: könyveket, élénkszínű szöveteket, hőpalackokat, zseblámpákat... A forgalom sokkal nagyobb ... Ivan Jevdokimovics Gluscsenko professzor elmondta Dacszsunszi falu lakosainak Mark Ozjornij munkatapasztalatait. Látták volna, milyen rajongó mosoly ragyogta be a szövetkezet igazgatónőjének arcát! A professzor minden szavát felírta. A végén — mintegy mentegetőzve — kijelentette: — Nem magamnak írtam fel. A vevők kedvéért teszem ... Minden héten előadást tartok nekik. A professzor éppen a gyapotcserje korszerű módszerekkel történő termesztéséről mesélt, amikor Di Gomin, a Munka Hőse élénk bólogatással félbeszakította: — Tanárom, ezt a módszert már alkalmazom az én parcellámon. A szovjet professzor keményen megszorította a kínai paraszt kezét! Dacszsunszi faluban a felnőttek 80 százaléka esti iskolában tanul. Az aszszonyok 90 százaléka tagja a Kínai Demokratikus Nők Szövetségének. Esténként fény gyullad ki a volt uradalom papírral beragasztott ablakaiban. Bent, az asztaloknál, parasztok és parasztasszonyok ülnek, hallgatják az előadásokat. Új feladatokat tűznek ki maguk elé és úgy osztják be erejüket, hogy azokat teljesíthessék is. Van Guel, falusi biró kíséretében a kertészeti gondossággal megmunkált mezőkön jártunk. — Nemrégen egy városból jött regélő járt mifelénk. Elmesélte nekünk Solohov szovjet író „Új barázdát szánt az eke”című könyvének tartalmát. Csodálattal hallgattuk, miként építették az orosz parasztok új életüket súlyos küzdelmek árán. Olykor úgy tűnt, hogy a regény mirólunk, kínai parasztokról is szól. Csan nevű szomszédom családjának hét tagját gyilkolták le a birtokot őrző Csang Kajsek martalócok. Hát még a többi zsiványságuk! A felszabadító harcban a parasztok milliói áldozták fel életüket. A most új életet alapítunk és — szükség esetén — van kihez fordulni tanácsért... Este a „Szun Jat-szeo”-park kivilágított fasorai között Sétáltunk. Ősrégi paloták és fehér gránitból faragott ősrégi szoborművek mellett haladtunk el. Ezrével sétáltak itt a munka után pihenő emberek. Itt, ahol hajdanában egyszerű halandó a lábát se tehette be. A hangversenyteremből a zene foszlányai csendültek ki. Dobpergés és harsonaszó mellett ifjak és lányok táncolnak. A fasorok padjain sebesülésük után lábbadozó kínai önkéntesek mankójukra támaszkodva ülnek és mosollyal az arcukon hallgatják a zenét A park legmagasabb helyén felállított szószékről idehallatszanak egy munkásnő szavai. Az asszony a békéről beszél. Követeli, hogy tiltsák be a baktérium-fegyvert, hogy mihamar igazságos békét kössenek Koreában. Sokezer ember figyelmesen hallgatja szavát. Sokan kinyújtják karjukat annak jeléül, hogy ők is meg akarják mondani szivük fájdalmak örökké emlékezetemben maradnak az egyik Dacszsunszi-beli paraszt búcsúszavai: — Mi legyőzzük a háborút, mert két nagy nép örök barátságot esküdött egymásnak. Már pedig az ilyen barátság tántoríthatatlan, akár az örök hegyek. MAO CE-DUN elvtárs, a kínai nép nagy vezetője liu Imjuang - a kínai munkás Pekingben egy idősebb férfivel találkoztam, akit mindenki Lao In-sziunnak szólított. Később azonban megtudtam, hogyez csak fedőneve és öreg hőst jelent. Igazi neve Liu In-juang. Beszélgetésünk során ezeket mondta el nekem. — Ha kiszámítanám, mennyi idő alatt tanultam volna meg azt, amit ifjúmunkásaink néhány hónapos esti tanfolyamokon elsajátítanak — bizony őszbe csavarodó szakállt viselhetnék most. A régi Kínában a lehetetlenséggel határos volt, hogy egy egyszerű munkás művezetővé fejlődjék, minthogy a sorkatona sem vihette fel soha a tábornoki rangig. Miként a hadbavonuló katona, a kínai munkás sem tudta sohasem, mit hoz a holnap: életet vagy halált? A katona életét golyó veszélyezte, a munkásét — a munkanélküliség. Már nem voltam éppen ifjú, mikor kitanultam a lakatos mesterséget. Akkori fogalmaim szerint az élettől többet nem kívánhattam, így hát rászántam magam a családalapításra. Háztűznézőbe mentem egy apátián lányhoz. Váltságdíj gyanánt magamhoz vettem jövendőbelim anyját. Az örömhír hallatára munkahelyemen — a villanytelepen —, összes feletteseim azzal álltak elő, hogy szép ajándékokkal tiszteljem meg őket. Hetibérem negyedrésze mindenkor főnökeim zsebébe vándorolt. De nem úsztam meg ennyivel: vasárnaponként eljártam közvetlen felettesemhez. Mostam a fehérneműjét, súroltam a padlóját, egyszóval cselédeskedtem nála. Szaktársaim is igy szokták, megcsináltam ott is. Nősülésem után meghűltem — mindkét lábam megbénult. Feleségem mindent eladott a házból, még a munkatársaimtól is pénzt kért kölcsön, hogy orvost hivasson. Én azonban ezt a pénzt is odaadattam a főnökeimnek — még mindig tartoztam nekik ajándékkal házasságom alkalmából Néhány évig tartott, min ledolgoztam az adósságot. Ekkortájt a japánok megszállták Harbint. Egy izben megkértem főnökömet, elégedjék meg kisebb ajándékokkal, mire ő így válaszolt: mi kínaiak tartsunk össze, máskülönben Kína elpusztul. Akkori eszemmel így gondolkodtam:bizony igaza lehet. A japánok a mi ellenségeink. Kínai ember létemre miért fosszam meg főnökömet jövedelmétől? Amúgyis roszszul élünk mindnyájan. Sötéteszű fejem nem furcsálta, hogy, lám, a főnökök nagyban barátkoznak a japánokkal, a kínai munkásemberrel pedig jaj de cudarul bánnak. Egymás között csak munkáról beszéltünk, mert a japánok minden munkást agyonlőttek, ha akár egyetlen szavát is politikai jellegűnek tekintették. Mi azonban gyakran hallottuk, hogy Kínában van egy Nyolcadik hadsereg és annak tábornokai — Mao Si-dun és Csu De — úgy élnek, mint az egyszerű katonák. Mind gyakrabban jutott el fülünkhöz, hogy ez a hadsereg alaposan veri a japánokat. Most már egyre jobban megértettük, hogy a kínaiak nem mind egyformák: vannak vörösök, akik harcolnak japán ellenségeinkkel és vannak olyanok, akik barátkoznak ellenfeleinkkel , a japánokkal. A szovjet csapatok Moszkvánál szétverték a hitleristákat. Ennek hallatára így vélekedtem: a szovjet csapatokat Vörös Hadseregnek mondjuk. Nyolcadik hadseregünk is Vörös Hadsereg, tehát a mi Vörös Hadseregünk is leverheti a japánokat. Ettől a gondolattól meleget éreztem szívem táján. Sok munkatársam csak azért ment be az Új Városba, hogy ott meghajoljon a szovjet konzulátus homlokzatán lengedező zászló előtt, amelynek színe — tudjuk — örömet jelent. 1945 augusztus havában a Szovjet Hadsereg felszabadította Harbint. Mint máskor is, munkába mentem. Azelőtt nálunk minden katona úrnak számított. Ezért minden szovjet katonát üdvözöltünk az utcán, ők viszont ránk mosolyogtak, kezet fogtak velünk, megkínáltak cigarettával. Minden szavukkal arról győztek meg minket, hogy épp olyan egyszerűbó emberek, mint mi. A városunkból kivonuló Szovjet Hadsereg katonáitól mint rokonoktól búcsúztunk. Felkészültünk „a kínai kormány” ünnepélyes fogadására. A kormánytagok Kuomintang pártiak voltak. Kevélységben és munkásgyűlöletben semmivel sem maradtak a japánok mögött. Tizennégy évig vártuk a felszabadítást a japán iga alól. A felszabadulás azonban semmi főt nem hozott nekünk. Titkos összejöveteleinken elmondtuk egymásnak keserű tapasztalatainkat. Végül hozzánk is eljutottak a felszabadító néphadsereg rosszul öltözött és rosszul felfegyverzett katonái. A villanytelepünkön állomásozó század parancsnoka a munkások egyik gyűlésén azt mondta: „Kéréssel fordulunk magukhoz: ha katonáink részéről bántódás vagy sérelem éri magukat, szóljanak nekünk — mi mindent jóvá teszünk.” Valamennyiünket meglepett a néphadsereg katonáinak szerény, fegyelmezett viselkedése. Bennük is azt láttuk, amit a szovjet katonákban. Az egyik, katona eltört egy findzsát az étkezdében. Másnap saját pénzéből vásárolt új findzsát hozott. Mi, persze, fölöslegesnek tartottuk az egészet. A katona azonban azt válaszolta: „A findzsa is néptulajdon, nem csak a villanytelep és mindenre, ami a népé, jobban kell vigyázni, mint szemünk fényére.” A népkormány átadta a munkásoknak a japán tisztek volt lakásait. Mindenki elment az esemény tiszteletére rendezett tömeggyűlésre. Ekkor ellenségeink felgyújtották a villanytelepet. A munkások a katonákkal együtt eloltották a tüzet. Én is köztük voltam. Valakinek be kellett hatolnia a lángokban álló terembe. Elsőnek én jelentkeztem, mert fülemben ott csengtek annak a katonának szavai, aki eltörte a findzsát: „Most a villanytelepetek néptulajdon.” Rájöttem még valamire: a népnek sorainkban lappangó ellenségei vannak. A tűzeset előtt új igazgatót kaptunk — a kommunista Di Mint. Annyi jó, új dolgot vezetett be a villanytelepen, hogy arról napokig lehetne mesélni. Mindannyian úgy éreztük, új államba költöztünk és itt a legelső helyen egy munkás áll. Teljes gőzzel nekifeküdtem a munkának. Szorgalmasan tanultam a továbbképző tanfolyamon, amelyet Clin szervezett, rendszeresen jártam a gyűlésekre, hogy jobban felfoghassam a bennünket ért boldogságot. Ámde a sorsunk nehéz volt. A Kuomintangbandák elfoglalták a Harbint villanyárammal ellátó vízierőművet. A gyárak leálltak. A városra sötétség borult. Ezrével estek ki az emberek munkájukból. Ci Min azt mondta nekünk: „Tőletek, sorsuk uraivá lett munkásoktól, függ most a város élete. Ha meg tudjátok javítani az üzemképtelen áramfejlesztőket, akkor villanytelepünk pótolhatja az elvesztett vízierőművet és feléleszthetjük a várost. Ti vagytok most a gazdák, döntsétek el ti magatok a kérdést.” Sem a japánok, sem a kuomintangisták idején nem engedték meg nekünk, hogy a nagy gépek bonyolult javítását végezzük. A sokéves munka alatt egyet-mást megtanultunk, de féltünk hozzányúlni az óriási gépek javításához. De arra a sok gyárra, katonai kórházra és intézményre is gondoltam, ahol most nem ellenséges, felfuvakodött hivatalnokok dolgoznak, hanem magunkfajta munkások. Fejest ugrottam az ismeretlenbe és rávágtam: sebaj, vállalom a javítást! Közben bonsózott a hátam saját szavaimtól. Éjt nappallá téve dolgoztunk a generátorok javításán. Ci Min egész idő alatt velünk volt. Éppen az áramfejlesztő javítása vége felé tartottunk, már ki is próbáltuk, amikor ellenségeink ismét felgyújtották a villanyjelenet. A tűzben az áramfejlesztő megsérült. Ellenségeink gaztette még állhatatosabbá tett. Szaktársaimmal újból hozzáfogtam a generátor javításához —tizenhat nap alatt befejeztük a munkát. Odaálltam a villanytelep ablakához, lestem az alkonyatot. Látni akartam, mint ragyogja be a várost a gyönyörű fény. A látvány nagyon boldoggá tett. Olyan pillanat volt ez, amelyért még a legnehezebb gyötrelmekkel lelt életet is érdemes leélni. Alkonyatkor a szemem elé tárult a várvavárt látvány: az áramhiány miatt eddig vak gyári ablakokban kigyulladt az élet fénye. Kiválasztották a példásan dolgozó munkásokat. Én is közéjük kerültem. Kitüntettek a „Munka hőse” második fokozatával. Munkámért egész életemben csak pénzt kaptam, de abból is csak annyira futotta, hogy keservesen tengődjem családommal. Dicsőséggel, tisztelettel megjutalmazni a munkát — ez olyan szokatlan volt számomra, mint a szárnyas ember. Az áramból — bárhogy is csináltuk — mégsem jutott az egész városnak. A gépházban álló két nagy, üzemképtelen öreg generátor úgy festett, mint valami ócskavas halom. A japánok megsemmisítették az áramfejlesztők tervrajzait és pótalkatrészeit. Ekkor ötletem támadt: vajjon nem lehetne-e két ócska generátorból egy jót összeállítani? Szóvá tettem a dolgot szaktársaim előtt, de meddő ábrándnak nevezték javaslatomat. Ezek után Ci Minhez fordultam. Az igazgató a pártomra állt. De ez még nem oldotta meg a kérdést, mert társaim megijedtek a munkától. Ci Min megígérte, hogy beszél a kommunista munkásokkal. S az igazgatóval történt beszélgetés után valóban mind egytőlegyig segítségemre siettek. Nagy fába vágtam a fejszém. Nem voltak tervrajzaink, a mérnökök mind megszöktek a kuomintangistákkal. Megkaptam a „Munka hőse” érdemrend első osztályát. Életem kelyhe csordultig megtelt igazi boldogsággal és mégis — boldogságom nem teljes. A kommunistákra gondoltam, — azokra, akikkel együtt dolgoztam az áramfejlesztő összeszerelésén. Miért fognak ezek az emberek a legnagyobb készséggel a legnehezebb munkához? Mi a magyarázata annak, hogy közülük még a legszerényebb is úgy érzi: személyes felelősséggel tartozik mindazért, ami az országban végbemegy? Kezdtem eljárni a politikai tankör előadásaira. Megismerkedtem Mao Si-dun életrajzával, a Kínai Kommunista Párt hősi múltjával. Most már megértettem, hogy a nép erejének, győzelmének és boldogságának forrása a párt. Amikor felvettek a pártba, úgy éreztem, magas hegy tetejére jutottam, ahonnan tisztán beláthatni a nagy messzeséget. Láttam azonban azt is, mennyit dolgoznak, milyen sokat tanulnak a párttagok és rájöttem, hogy ehhez képest eddigi életem gyerekjáték volt. Eddig csak saját magammal törődtem, most viszont viselnem kell az ország gondjait. Ezentúl utolsó leheletemig az országé vagyok. Egy ideig kisebb villanytelepeket vezettem, majd Peking legnagyobb erőművének igazgatójává neveztek ki. A párt segített, oktatott. Ha nehézségekbe ütköztem és meginogtam, azt mondották nekem: „Senki sem követeti , hogy egyedül megbirkózz a munkával. Támaszkodj a tömegekre. A kommunisták segítségével, értesd meg a munkásokkal, hogy ők gazdái mindennek és — meglátod — rendes kerékvágásba kerül a dolog.” Mielőtt a pekingi áramfejlesztő telep élére kerültem volna, ott ,túl sok fűtőanyagot herdáltak el. Mi azonban megtaláltuk a módját annak, hogyan takarékoskodjunk a fűtőanyaggal, sőt a villanytelep környékét megkíméltük a füsttől és a kőszénportól.. Két év alatt 63 milliárd állami illany megtakarítását, jelentő észszerűsítéseket vezettünk be. Új házakat, klubot, kórházat, közös étkezdét építettünk a munkások számára. Jelenleg munkásaink háromnegyede esti tanfolyamokra jár. A villanytelep 39 munkása a „Munka Hőse” címet viseli. Éjjelenként kinézek az ablakon és látom a fényekben tündöklő, szeretett városunkat , Pekinget. Ilyenkor nagy országunkra gondolok, lelki szemeimmel azt az időt látom, amikor tucatszámra épülnek majd az óriási mennyiségű áramot szolgáltató új villanytelepek. Elérjük azt, ami felé Maonn-dun vezérünk és hős kommunista pártunk vezet. Ötvennégy éves vagyok, de el akarom érni azt a boldog időt, amikor a pekingi Népi Egyetem ifjúmunkás hallgatói kerülnek a hatalmas erőművek élére. (A Pravda munkatársának elmondta Liu In-juang, a pekingi erőmű igazgatója.) Romániai Magyar szó A béke és demokrácia országainak segítségével épül és erősödik az új népi Kína Kína népi forradalma győzelmei befejeztével, a birodalom fennállása óta először jutott abba a helyzetbe, hogy a külkereskedelem terén saját, önálló, a nemzet érdekeinek megfelelő politikát kövessen. A népi forradalom győzelméig a kínai birodalom külkereskedelmét a külföldi kapitalisták irányították. A reakciós Kuomintang-kormány az imperializmus engedelmes szolgája volt, így az imperialisták kihasználhatták Kínát áruféleségek elhelyezésére és az olcsó munkaerő kizsákmányolására. Kínára nézve kedvezőtlen, egyenlőtlen megállapodások, katonai erejük és a gazdasági leigázás folytán vámkérdésekben döntő szavuk volt. A megvásárolt kormányok nekik kedvező vámtételeket állapítottak meg és ezáltal külföldiek ellenőrizték e hatalmas ország külkereskedelmét. A Kuomintang külkereskedelmi politikáját az jellemezte, hogy a Kínai Birodalom behozatala mindig jelentékenyen túlhaladta a kivitelt. Ez a külkereskedelmi deficit óriási méreteket öltött 1946-ban, amikor az Amerikából behozott áruk összege hatalmas mértékben túlszárnyalta a Kínából Amerikába szállított áruk összegét. Abban az évben Kína külkereskedelmi deficitje 472 millió amerikai dollárra szökött fel. A Kuomintang-uralom ahelyett, hogy a hazai ipart fejlesztette volna, úgy irányította Kína külkereskedelmi politikáját, hogy az ország a külföldről behozott használati cikkek felvevő piaca legyen. Csak igen korlátozott mértékben hoztak be Kínába olyan árukat, amelyek az ország iparának fejlesztését segítették volna elő. A Kínai Népköztársaság megalapításával, a külkereskedelem jellege, célja, iránya és felépítése gyökeresen megváltozott. Mindenekelőtt az új Kína import politikáját terelték helyes irányba. Helyreállították éskifejlesztik az ország gyáriparát, fokozzák a mezőgazdasági termelést. Állandóan növekedik a Kínai Népköztársaság szükséglete gyárberendezések, ipari nyersanyagok, szállítási eszközök, traktorok és mezőgazdasági gépekben. Ennélfogva most már a behozatali listán olyan áruk kerültek első helyre, amelyek az ország iparosításának ügyét szolgálják: gépek, szerszámgépek, továbbá a gyáripar legfontosabb ágainak nélkülözhetetlenül szükséges nyersanyagai. Részleteiben az 1950. évi összbehozatal így alakult: 11,3 százalék vas- és acéláruk, 8,3 gépek, 11,5 gumi, 8,5 benzin, kőolaj és kenőolajak, 3,2 százalék dróthuzalok, fémek és vegyi cikkek. Ez körülbelül 60 százalékát teszi Kina összbehozatalának. Betiltották a írta: F. ROSZIOV gabonaneműek, számos élelmi-, használati- és fényűzési cikk behozatalát. 1877 óta először történt, hogy 1950-ben Kína kivitele 9,3 százalékkal meghaladta a bevitelt. Alig néhány év alatt, az új Kína elérte, hogy külkereskedelmi mérlegének egyenlege aktív lett. Kína ma már nem félgyarmati piac. A kapitalista országok dömpingje nem fojthatja többé meg a Népköztársaság rohamosan fejlődő nemzeti iparát. Az a gazdasági együttműködés, amely egyfelől a Kínai Népköztársaság, másfelől a Szovjetunió és a népi demokrácia országai között oly virágzó fejlődésnek indult, mindkét fél barátságán és közös érdekein alapul. Ez a legfőbb támasza Kína gazdasági újjászületésének és fejlődésének. A Kínai Népköztársaság az általa szállított nyersanyagok ellenében a Szovjetunióból és a népi demokrácia országaiból legnagyobbrészt gyáripari berendezéseket és különféle gépet kap. Kína népgazdasága helyreállításában és további fejlesztésében óriási jelentősége van annak a barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződésnek, amelyet a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság 1950 február 14-én kötöttek, valamint annak a megállapodásnak, mely szerint a szovjet kormány Kínának kedvező feltételek mellett hosszúlejáratú gazdasági hitelt nyújt, továbbá az a szovjet-kínai szerződés, amely a csancsuni vasútvonal átadására és a portarthuri támaszpont közös használatára vonatkozik. Ezek a megállapodások különösen kedvező feltételeket teremtettek a Szovjetunió és a népi Kína közötti egyenjogú és kölcsönösen hasznos kereskedelmi kapcsolatok nagyarányú kibővítésére. Mit szállít a Szovjetunió a Kínai Népköztársaságnak? Gyárak, üzemek és villanytelepek számára értékes felszereléseket, fontos ipari nyersanyagokat és anyagokat, mozdonyokat, vasúti kocsikat, síneket, traktorokat, kombájnokat és különféle mezőgazdasági gépeket. A Szovjetunióban beszerzett gépek és gyári berendezések átlagban húsz százalékkal olcsóbbak a kapitalista államok által exportált hasonló áruknál. A népi demokrácia országaival is kiépíti gazdasági kapcsolatait az új népi Kína kormánya. Mint a Szovjetunióval kötött megállapodásnál, ezeknél is az alapelv: egyenjogúság és kölcsönös haszon. Még 1950-ben számos ilyen barátsági szerződés jött létre: Lengyelország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság és Kína között. 1951-ben Magyarországgal kötött kereskedelmi szerződést "a Kínai Népköztársaság kormánya. Az USA által foganatosított gazdasági zárlat következtében, 1951-ben a kapitalista országok túlsúlya a Kínai Népköztársaság külkereskedelmi mérlegében nagy mértékben csökkent. Ugyanakkor azonban jelentékenyen növekedett a Szovjetunió és az európai népi demokratikus államok kivitele a kínai birodalomba. Az új Kína külpolitikai irányváltozása gyakorlati kialakulását a következő statisztikai adatok igazolják: Behozatal: 1950-ben (egész év) a Szovjetunióból behozott áruk az összbehozatal 19,8 százalékát tették ki. 1951-ben ez a szám alig kilenc hónap alatt 44,7 százalékra szökött fel. A népi demokrácia országaiból behozott áruk összege 1951-ben 1,4 százalékról 25,3 százalékra nőtt. A kapitalista országok által a Kínai Népköztársaságba bevitt áruk összege ugyanezen időszakban 78,8- ről 29,9 százalékra esett vissza. Kivitel: Az 1950. évi 26,5 százalékkal szemben, a Kínából a Szovjetunióba kivitt áruk összege 1951. kilenc hónapjában az összkivitel 51,5 százalékra emelkedett. A népi demokrácia országaiba pedig az összkivitel 3,8-ról 26,4 százalékra növekedett. A kapitalista országokba kivitt kínai áruk összege az 1950. évi 69,5 százalékról az összkivitel 22 százalékra csökkent. Amint a fenti számadatokból kitűnik, a Kínai Népköztársaság kivitele a Szovjetunióba és az európai népi demokrácia államaiba az 1950. évihez arányítva 1951. év kilenc hónapja alatt százhuszonhat százalékkal nagyobb. A Kínai Népköztársaság Központi Népi Kormányának külkereskedelmi politikája, a Szovjetunióval és a népi demokrácia államaival való kapcsolatok kiszélesítése. Ugyanakkor a kínai népi politikai tanácsadó testület programmjának megvalósításában, Kína népi kormánya igyekszik kereskedelmi kapcsolatait — az egyenjogúság és kölcsönös haszon alapján —, az összes kapitalista államokkal is helyreállítani és kifejleszteni. Új Kína óriási természeti kincseivel és kifogyhatatlan embertartalékával, a világ egyik legnagyobb piaca. A vele létesített kereskedelmi kapcsolatok, valamint az egyenlőség és kölcsönös haszon elve alapján más államokkal kötött kereskedelmi szerződések korrekt lebonyolításának legjobb biztosítéka a Kínai Népköztársaság Népi Kormánya. A BÉKE NEVÉBEN A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási egyezménye aláírásának történelmi pillanata. (V. Vitkinszki, B. Zsukov, E. Levin, L. Csernov és L. Csmatko festménye.)