Előre, 1954. december (8. évfolyam, 2216-2242. szám)

1954-12-01 / 2216. szám

1954., december 1., szerda. ELŐRE . Az európai népek békéjének és biztonságának érdekében V. M. Molotov beszéde a moszkvai értekezleten Elv tárja ki A Szovjetunió kormánya, egyetértésben a Lengyel Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság kormányával, meghívta az európai államokat és az USA kormányát, hogy vegyenek részt egy összeurópai értekezleten az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésénekkérdésében. Ezt a javaslatot az a tény váltotta ki, hogy a jelenleg Európában kialakult helyzet — méltán — nyugtalanságot kelt az összes békeszerető népek körében. Az európai eseményekkibontakozása veszélyes úton halad a béke ügyére nézve, minthogy egyes nyugati államok, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok, valamint Anglia és Franciaország pontosan meghatározott irányvonalat követ, mégpedig Nyugat-Németország remilitarizálását és bevonását más európai államokkal szemben álló katonai csoportosulásaikba. Ez a lényege a Londonban előkészített és október 23-án Párizsban aláírt egyezményeknek, amelyeket most terjesztenek elő ratifikálásra, hogy azután rátérhessenek gyakorlati megvalósításukra. A három nyugati hatalom az északatlanti blokk más országainak támogatásával ezidőszerint nyílt szövetségre lépett a nyugatnémetországi militaristákkal. Nem lehet ugyanis másként minősíteni a londoni és párizsi egyezményeket, melyeknek célja a német militarizmus újjáélesztése és Nyugat- Németország bevonása az északatlanti agressziós tömbbe és ennek kiegészítő szervezetébe, a „nyugeteurópai szövetségbe“. S mindez nagyrészt megismétlése annak a politikának, amelyet a nyugateurópai államok a második világháború előtti években folytattak. Annak idején a nyugateurópai hatalmak kormányai nem voltak hajlandók ama, hogy a Szovjetunióval együtt olyan erőfeszítéseket tegyenek,amelyek megfékezhették volna a német militaristákat és megakadályozhatták volna a hitleri agressziót — sőt ellenkezőleg, valójában hozzájárultak a német militarizmus fejlesztéséhez. Elutasították a szovjet kormánynak azt a javaslatát, hogy a béke megőrzésében érdekelt európai országok közös erőfeszítéssel vessenek gátat a militarista Németország által előkészített háború kirobbantása elé. Arra számítottak, hogy Hitlert és agreszszív terveit szovjetellenes céljaik szolgálatába állíthatják. Az volt a szándékuk, hogy a hitleri támadást Kelet felé, a Szovjetunió ellen irányítsák. E céljuk elérése érdekében a mindenáron való egyezkedés útjára léptek Hitlerrel, a valóságban azonban lépésről-lépésre meghátráltak előtte. Feláldozták Ausztriát. Ez volt a szégyenletes müncheni vásár előjátéka, s a hitleri megszállók Münchent használták fel arra, hogy rabságba döntsék Csehszlovákiát. Ezt követte a német militaristák támadása Lengyelország ellen, noha az akkori lengyel kormány előzőleg úgynevezett „garanciákat“ kapott a nyugateurópai kormányoktól. A második világháborút a német militaristák robbantották ki. Az egész világ ismeri azoknak a háborús bűnösöknek a nevét, akiket a háború után Nürnbergijén elítéltek. Nem felejthetjük el azonban, hogy jórészt e nyugateurópai államok akkori kormányai — amelyek a háború kitörése előtt engesztelhetetlen, ellenséges álláspontot foglaltak el a Szovjetunióval szemben — ők felelősek azért, hogy nem akadályozták meg a hitleri agressziót. Őket különös felelősség terheli ezért, minthogy nem voltak hajlandók a Szovjetunióval együtt cselekedni és az öszszes európai államokkal együtt közös erőfeszítéssel megakadályozni a német mint- tartomást abban, hogy az európai népeket, majd később más népeket is belesodorjanak a második világháborúba. Csupán kilenc év telt el azóta, hogy véget ért a második világháború, amely oly mérhetetlen szenvedéseket okozott Európa népeinek. Nem felejthetjük el, hogy a háború tíz meg tízmillió embert követelt áldozatul, nem felejthetjük el az anyák, özvegyek, árvák mélységes fájdalmát. Példátlanok azok az anyagi károk és egyéb veszteségek, amelyeket ez a háború a népeknek okozott. És a háború nyomai még ma is érezhetők. A Szovjetunió, Lengyelország, Franciaország, Anglia, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Belgium, Hollandia és egész sor más európai állam sok-sok városa és faluja máig sem heverte ki a fasiszta megszállást, még korántsem fejeződött be újjáépítésük. Maga Németország is rendkívül sokat szenvedett ebben a háborúban. Kötelességünk ma emlékeztetni erre. Állandóan emlékeztetnünk kell a második világháború alig elmúlt éveire, hogy megakadályozzuk a szemünk láttára új világháborút előkészítő mai militaristák bűnös terveit. Feltétlenül utalnunk kell arra, hogy a második világháború folyamán a nyugati hatalmak és a Szovjetunió, az agresszió áldozatául esett más államokkal együtt, hatalmas hitlerellenes koalíciót hoztak létre, amely biztosította a győzelmet az agresszor fölött. Vájjon szükséges-e ebnél ir meggyőzőbb érvvel bizonyítani azt, hogy az összes békeszerető államoknak, köztük a Szovjetuniónak és Franciaországnak, Angliának és Lengyelországnak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának és más országoknak is közösek az érdekeik, minthogy a német agresszió elleni harcról és az európai béke megőrzéséről van szó? Szemet hunyhatunk-e afelett, hogy Nyugat-Németország élén jelenleg ugyanazok az emberek fejtenek ki fokozott tevékenységet, akik még kevéssel ezelőtt a kelet- és nyugateurópai békeszerető államok ellen irányuló fasiszta agresszió szervezői és cinkosai voltak? Mindebből kitűnik, hogy az európai biztonság megóvása és a német kérdés helyes megoldása elválaszthatatlanul összefügg egymással. Nem lehet valóban megóvni a biztonságot Európában, ha a német kérdésben nem jön létre olyan megoldás, amely megfelel minden békeszerető európai állam érdekeinek és magának a német nép békeszerető erőinek is. Ez azt jelenti, hogy e kérdés megoldásának állandó halogatása nem mozdíthatja elő az európai béke és biztonság megóvását. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányainak legutóbbi tervükkel az a céljuk, hogy remilitarizálják Nyugat-Németországot és bevonják a már meglévő és a létesülőfélben levő imperialista katonai csoportosulásokba. Teljesen nyilvánvaló, hogy milyen veszélyt rejtenek magukban ezek a terveik az európai béke számára. E veszély elkerülésére és hogy valóban előmozdítsuk a német kérdés megoldását, az európai béke és biztonság megőrzését, a Szovjetunió azt javasolja, hogy az illetékesek mondjanak le ezekről a tervekről és kössenek megegyezést a következő alapvető elvek alapján. Elsősorban: semmiesetre sem szabad megengedni a német militarizmus feltámasztását, mert ez robbantotta ki az első és a második világháborút. Hozzá kell végre látni, mégpedig kitartással és türelemmel, a német kérdés megoldásához, mindenekelőtt a négy nagyhatalom közötti megegyezés alapján, minthogy ezek különleges felelősséggel tartoznak ezért s így egyben Európa békéjéért és biztonságáért is. Másodsorban: a béke fenntartásában és megerősítésében érdekelt valamennyi európai ország részvételével — államrendjükre és társadalmi rendszerükre való tekintet nélkül — kollektív biztonsági rendszert kell teremteni Európában s ennek érdekében a legnagyobb figyelemmel kell megvizsgálni mind „az európai kollektív biztonságra vonatkozó általános európai szerződéssel" kapcsolatban előterjesztett szovjet tervezetet, mind pedig más országok javaslatait, amelyeket ezzel a kérdéssel kapcsolatban terjesztenének elő. A szovjet kormány e két, egymással szoros kapcsolatban levő javaslatában semmi olyan sincs, ami valamely európai vagy Európán kívüli állam érdekei ellen irányulna. Az e javaslatokra vonatkozó megegyezés nem tekinthető egyszerű vagy könnyű feladatnak, de senki sem állíthatja, hogy nem jöhetne létre megegyezés e javaslatokkal kapcsolatban az európai békére és biztonságra törekvő összes államok között.. A Szovjetuniónak e javaslatai gyökeresen eltérnek a párizsi értekezleteken elfogadott egyezményektől. Mindkét javaslat — mind a német militarizmus újjáélesztésének megakadályozására, mind az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére vonatkozó javaslat — közös célt követ: biztosítani Európa békéjének fenntartását és megszilárdítását. A párizsi szerződések ezzel szemben más célok elérésére irányulnak. Ezek a szerződések az európai kollektív biztonság elvéről való lemondásból indulnak ki és Nyugat-Németország remilitarizálásának s egyes nyugati hatalmak katonai csoportosulásaiba való bevonásának terveit szolgálják. Ezek a szerződések tehát nem a béke fenntartásának és megszilárdításának érdekeit, hanem ezekkel szöges ellentétben álló célokat szolgálnak. A párizsi szerződések szembe akarnak állítani egyes európai államokat más európai államokkal, s a köztük fennálló ellentétek szítására és a fegyverkezési hajsza folytatására irányulnak — egy új agresszió, egy új háború előkészítése érdekében. A szovjet kormány az USA, Anglia és Franciaország kormányaihoz intézett október 23-i és november 13-i jegyzékeiben kifejtette, hogy helyteleníti a párizsi egyezményeket. A párizsi egyezmények sugalmazói, akik anémet militarizmus újjáélesztésére tették fel tétjeiket, hiába is igyekeznek, nem rejthetik el azt az alapvető tényt, hogy ezek az egyezmények veszélyeztetik az európai béke fenntartásának ügyét és ezért összeférhetetlenek az európai államok biztonságának követelményeivel. Vajjon szolgálhatják-e a párizsi egyezmények a német kérdés megoldásának ügyét, vagy előmozdíthatják-e bármilyen mértékben e kérdés megoldását? Erre a kérdésre azt kell válaszolnunk: nem nem mozdíthatják elő. Az ilyen egyezmények nemcsak hogy nem szolgálhatják ezt a célt, hanem megvalósításuk legfőbb akadálya lenne a legsürgősebb kérdés megoldásának útjában. Ez a kérdés: a német állam egységének békés és demokratikus alapon való helyreállítása Németország egységének helyreállítását a jelen pillanatban semmi sem akadályozhatja oly nagy mértékben, mint a Nyugat-Németország remilitarizálására vonatkozó párizsi egyezmények megvalósítása. Tudvalevő, hogy a párizsi egyezmények értelmében Nyugat-Németországban a közeljövőben 500—520.000 létszámú fegyveres erőt akarnak létrehozni. A bonni kormánykörök már most nyíltan kijelentik, , hogy az előirányzott katonai egységek felállítása után a nyugatnémet hadsereg létszámát többszörösére fogják emelni. E kijelentéseknek megvan a meghatározott alapjuk. Nyugat-Németországban a rendőrcsapatok létszáma már most mintegy 200.000, s ezeken kívül mintegy 250.000 főnyi úgynevezett „szolgálati egységek“ és más katonai jellegű szervezetek is léteznek. A párizsi egyezmények értelmében megalakulóban levő több mint 500.000 főnyi nyugatnémet hadsereggel együtt tehát Nyugat-Németország már a közeljövőben csaknem egymillió emberből álló hadsereggel fog rendelkezni. A fentieken kívül Nyugat-Németországban az utóbbi években mindenféle militarista szervezetek létesültek, mint például a ,,katonai szövetségek“ és a „hagyományos egyesületek“. Ezek magukba foglalják az egykori hitleri csapatok különféle alakulatainak tagjait, akik a háború idején véres bűntetteket és vadállati szörnyűségeket követtek el. Ezek a „katonai szövetségek“ és „hagyományos egyesületek“, amelyek ,,a Führer gránátos hadosztályának“, ,,a Führer testőrhadosztályának“, a ,(Hermann Göring harcikocsi-hadosztálynak“, a hitleri „SS“-csapatoknak és más efféle alakulatoknak , tagjaiból állanak, minden úton-módon támogatják a hitlerizmus fasiszta hagyományait Az említett minarista szervezetek tagjainak száma elérte a kétmilliót. Mindezekből kitűnik, hogy — noha a párizsi szerződések 500.000 főnyi nyugatnémet hadsereg létesítéséről szólnak — ez még nem jelenti az egész valóságot. Az említett szerződések megvalósítása esetében Nyugat-Németországban rövid időn belül legalább 1.000.000 emberből álló hadsereget állítanak fel. Ezekhez hozzá kell számítani a hitleri hadsereg egykori tagjaiból álló militarista szervezetek kétmillió tagját, akik most is a hitlerizmus fasiszta hagyományait őrzik. Mihelyt a párizsi egyezmények gyakorlatilag is hatályba lépnek, ezek az embermilliók rendelkezésére állanak majd a német militaristáknak, hogy ismét ágyútölteléknek használják fel őket egy új agresszió céljaira, a revans céljára és idegen területek meghódításának céljaira. A párizsi egyezmények a valóságban feljogosítják a nyugatnémet militaristákat arra, hogyfelélesszék a német nagyvezérkart. Ennek a ténynek a következményei nem fognak sokáig váratni magukra. Ugyanakkor lehetőséget adnak ezek az egyezmények a nyugatnémet militaristáknak arra, hogy minden korlátozás nélkül fejlesszék hadiiparukat. A nyugatnémet monopolisták — Krupp, Abs, Zangen, Dindeslbach és mások—, akik a második világháború küszöbén a német gazdaság militarizálásának legfőbb megszervezői voltak, már most vezető szerepet töltenek be Nyugat- Németország remilitarizálásában. A remilitarizálás méreteit a következő adatok is mutatják: Hitler 6 év alatt, 1933-tól 1939- ig, 90 milliárd márkát költött a háború előkészítésére, a bonni kormánykörök pedig most azt tervezik, hogy csupán a következő 3 év alatt több mint 100 milliárd márkát fordítanak katonai célokra. Az Amerikai Egyesült Államok már most több milliárd dollár értékű fegyverzetet kezd szállítani Nyugat-Németországnak. A nyugat-német militaristák — éppúgy, mint a második világháború előtt — széleskörű, anyagi támogatásban részesülnek, anyagi támogatóik pedig, a legnagyobb amerikai monopóliumok már most jelentősnyereségeket érnek el a Nyugat-Németország remititarizálásával kapcsolatos business nyomán. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben éppen azok az amerikai monopóliumok fejtenek ki mind nagyobb nyomást az Amerikai Egyesült Államok politikájára, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a legagresszívabb nyugatnémet körökkel és amelyek fegyvert gyártanak az alakulófélben levő nyugatnémet hadseregnek. Az újrafelfegyverzés politikája növeli a militarista és revansra törekvő erők befolyását Nyugat-Németországban. Ezek az erők mindinkább fokozzák támadásuket a lakosság demokratikus jogai ellen. A nyugatnémetországi helyzet elsősorban a munkásosztály jogait és a munkások életszínvonalát veszélyezteti. Még jobban növelik ezt a veszélyt a párizsi egyezmények. Ezekben az egyezményekben egyetlen szó sincs a nyugatnémet lakosság legelemibb demokratikus szabadságjogainak védelméről, de közvetlenül előírják az úgynevezett „kivételes állapot“ kihirdetésére vonatkozó törvények alkalmazását arre az esetre, ha fa-ötödik a Wehrmacht helyreállítása elleni népmozgalom, vagy ha a munkásosztály fokozza harcát jogaiért és életkörülményeinek megjavításáért. Ez év októberében tartották meg Nyugat- Németországban a szakszervezetek III. kongresszusát. A szakszervezetek hat millió tagot számlálnak és a nyugatnémet munkásosztály legfontosabb tömegszervezetei. A szakszervezetek kongresszusa keményen állást foglalt Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének terve ellen. A konokészis megállapította, hogy e tervek megvalósztása „komolyan veszélyezteti mind a nemzetközi feszültség enyhülését, mind Némtorszzg egyesítésének lehetőségét.“ A kongresszus határozata hangsúlyozta, hogy Nyugat-Németország „újrafelfegyverzése bürokratikus militarista állam megteremtésének veszélyét rejti magában, ez pedig azt jelenítené, hogy megsemmisülne mindaz az erőfeszítés, amelyet a munkásmozgalom tett a politikai, társadalmi és gazdasági demokrácia megteremtéséért.“ A nyugatnémet szakszervezeteik említett határozata azt bizonyítja, hogy Nyugat-Németország felfegyverzése a munkásosztály, a német nép többségének akarata ellenére megy végbe, hogy a nyugatnémet dolgozók keményen szembeszegülnek a remilitarizálással. Nyugat-Németország kormányzói azonban nem akarják fgyetembe vennii ezt a körülményt. Nem veszik figyelembe a nép akaratát s a nyomás minden eszközét felhasználják arra, hogy új háborút készítsenek elő és egész Nyugat-Németországot a militaristáik s a revansra vágyók szolgálatába állítsák. Nyugat-Németország a szemünk előtt alakul át agresszív militarsta állammá s máris azzal fenyeget, hogy ismét az európai háborús veszély legfőbb tűzfészkévé válik. A bonni állam élén álló vezetők nem is titkolják, hogy agresszív terveket szőnek más európai népek ellen. Maga Adenauer, Nyugat-Németország miniszterelnöke — Nyugat-Németország militarizálását sürgetve *— 1952 márciusában így fogalmazta meg háborító terveit: ,,NyUgat*Németország felfegyverzése kell hogy előkészítse az új rend megteremtését Kelet-Európában“. Régen Hitler beszélt „az új keleteurópai rend“ megteremtéséről; a hrilerizmus bukása után Adenauer kezdett erről beszélni. Egyes bonni miniszterek — Seeböhm, Kaiser, Hallstein — és egyes hitlerista tábornokok — von Falkenhausen és Kesselring — s mások nyilatkozatai azt bizonyítják, hogy a revansra vágyók és az idegen területek meghódításának hívei nem rejtik többé véka alá agresszív céljaikat és terveiket. Amikor Franciaország és Anglia, valamint az északatlanti blokkhoz tartozó más államok hivatalos személyiségei el akarják rejteni a népek elől ezeket a tényeket, amelyek az európai béke megóvását fenyegető veszélyt jelzik, vagy ha ezek a személyiségek igyekeznek álcázni e tények agresszív jellegét, fokozott felelősséget vállalnak magukra a párizsi egyezmények következményeiért. Minél hamarabb lepleződik le ez a népcsalás, annál jobb lesz a béke és az európai népek biztonságának ügye szempontjából. Anglia, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok vezetőkörei megtévesztik a közvéleményt, amikor a párizsi egyezményekbe foglalt „garanciákról“ beszélnek, amelyek — szerintük — meggátolják az újrafelfegyverzett Nyugat-Németország agreszsziós cselekedeteinek lehetőségét. Nem véletlen az, hogy senki sem veszi komolyan ezeket a hírhedt „garanciákat“. Jól tudjuk mindannyian, hogy a Versailles- szerződés még nagyobb mértékben korlátozta Németország katonai erejének feltámasztását. A Versailles- szerződés értelmében a német hadsereg egész állománya nem haladhatta volna meg a százezer főt. Egész sor fegyvertípus használatát, például a repülőgépekét, a tanítókét és a nehéztüzérségét, teljesen megtiltották a német hadseregnek. Erősen korlátozták a német hadiipar termelését. Ezenkívül Németország formális kötelezettséget vállalt, hogy nem követ el agressziót más európai ország ellen. Ilyen formális garanciát nyújtott Anglia és Franciaország például Lengyelország és Csehszlovákia esetében is. Sőt Anglia és Branicaország a második világháború küszöbén kölcsönös megnemtámadásinyilatkozatot írtak alá a hitlerista Németországgal. Milyen következményekkel járt mindez? Az eredményeket valamennyien jól ismerjük. A német militaristák, elsősorban az amerikaimonopóliumok segítségével helyreállították katonai hatalmukat és mintegy két évtizeddel az első világháború befejezése után a világtörténelemben példátlanul álló véres és pusztító háborúba sodorták előbb Európát, majd az egész világot. A jelenlegi körülmények között Nyugat- Németország remilitarizálása veszélyesebb jelleget ölt, mint valaha. Elég megemlítenünk, hogy a nyugatnémet hadsereg rendelkezésére bocsátják az összes fegyvertípusokat, s ebben egészen odáig mennek, hogy az atomfegyver használatát is lehetővé teszik számára. Ilyen helyzetben nem sok kell ahhoz, hogy atomháborút robbantsanak ki azoknak a militarista hóhéroknak a közreműködésével, akik kijárták a hitlerista háborús bűnök minden iskoláját, akik a haláltáborokban és a gázkamrákban, Maidanekben, Auschwitzban és más lágerekben a teljesen ártatlan, békés emberek millióit pusztították el. Elfelejthetjük-e vájjon, hogy ezeknek az emberi szörnyetegeknek a tettei nyomán patakokban ömlött az emberi vér; hogy e szörnyetegek egész nemzeteket és népeket akartak kiirtani? Mivel most nemcsak remilitarizálják Nyugat-Németországot, hanem ugyanakkor be is vonják más európai államok ellen irányuló katonai csoportosulásokba, nem szabad lebecsülnünk e helyzet várható negatív következményeit. Ez azt jelenti ,hogy a német militaristák és egyes nyugati államok agresszív köreinyílt alkuba kezdtek az egész világ szeme láttára — az újabb katonai kalandok előkészítése végett. A német militaristák és revansravágyók rendelkezésére becsalják Nyugat-Németország erőforrásait, támogatást kapnak ezektől anyugati államoktól, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok agresszív köreitől. Nem alaptalanul képzelik tehát a nyugatnémet revansisták, hogy Nyugat-Európában rövidesen katonai iölényre tesznek szert s ennek segítségével ismét lábbal tiporják a kezüket megkötő egyezményeket. A szovjet kormány már már felhívta a figyelmet arra, hogy a párizsi egyezmények összeférhetetlenek az 1944-ben magakötött francia szovjet szövetségi és kölcsönös segélynyújtási egyezménnye, valamint a háború utáni együttműködésre és kölcsönös segélynyújtásra vonatkozó 1942. évi angol szovjet szerződéssel. Ezek az egyezmények, éppúgy mint a potsdami szerződés — amelyet az Amerikai Egyesült Államok kormánya is aláírt — előírják Franciaország, Anglia, az USA és a Szovjetunió számára, hogy közös intézkedésekkel akadályozzanak meg bármilyen német agressziót és a német militarizmus feléledését. A párizsi egyezményeket azonban nemcsak hogy a Szovjetunió részvétele nélkül kötötték meg, hanem élük nyíltan a Szovjetunió ellen és mégmás európai béke- szerető államok ellen irányul. Az ilyen akciók okvetlenül aláássák a nemzetközi bizalmat és lejáratják a szerződéseket és egyezményeket lábbal tipró kormányok politikai hitelét. Az USA, Anglia és Franciaország kormánykörei azt hangoztatják, hogy a nyugatnémet militarizmus helyreállításában „Nyugat-Európa védelmének érdekei“ vezetik őket. A szovjet kormány nem egyszer kimutatta, hogy mennyire alaptalanok és hamisak ezek az érvek s mennyire ellentmondanak a valóságnak. Világosan bizonyítja ezt az a tény is, hogy a párizsi egyezményeket aláíró országok közül egyetlen egyet sem fenyeget semmiféle agresszió veszélye, semmiféle támadás veszélye. Egyetlen állam sem jelentette ki és nincs is oka kijelenteni, hogy ilyen veszély fenyegetné. Jelen esetben tehát csupán azért beszélnek „védelmi érdekekről“, hogy valamiképpen igazolják a világ előtt ezeket az akciókat. Márpedig, ha a párizsi egyezmények — akárcsak az északatlartti blokk többi katonai terve — nem igazolhatók a „védelmi érdekekre" való hamis utalásokkal, akkor másrészt nem nehéz megérteni azt sem, hogy valójában milyen célt követnek. Nyilvánvaló, hogy a remilitarizálás alatt lévő Nyugat-Németország bevonása katonai csoportosulásokba ugyanazt a célt szolgálja, mint a Szovjetunió és a népi demokratikus országok határának közelében létesített katonai támaszpontok. S be kell ismerni, nem véletlen az a tény sem, hogy mindezt a fegyverkezési hajsza fokozására buzdutó felhívások és újabb és újabb agressziós nyilatkozatok kísérik arról, hogy az erőszakra s a fegyverkezés további növelésére kell a más államokkal való kapcsolatokat alapozni. Vajjon van-e még egyébre szükség ahhoz, hogy megértsük: a párizsi egyezmények, akárcsak az északatlanti blokk többi tervei nem a béke ügyét szolgálják, hanem egy újabb háború előkészítését? A párizsi egyezmények azt bizonyítják, hogy az USA,nemkülönben Anglia és Franciaország agressziós köreinek nem érdekük Németország egységének helyreállítása, s általában távol állnak tőlük anémet nép érdekei. Nyugat-Németország militarista állammá való átváltoztatása lehetetlenné teszi ennek egyesítését a békeszerető Német Demokratikus Köztársasággal, lehetetlenné teszi az egységes, békeszerető és demokratikus Németország megteremtését, őket csak az érdekli, hogyan használhatják fel Nyugat-Németországot a maguk céljaira. Ezért mindent arra alapoznak, hogy végleg elvetik az egységes, demokratikus és békeszerető Németország helyreállításának eszméjét, amelyre a Szovjetunió törekszik. A német militarizmus helyreállítására is azért van szükségük, hogy ezen az alapon kössenek alkut a német militaristákkal és hogy a remilitarizált Németország részvételéve létesítendő katonai csoportosulás segítségével fokozzák a különféle nyomást a Szovjetunióra és mindazokra az európai országokra, amelyek nem vesznek részt katonai csoportosulásaikban. Különben éppen ez az, amit ők „erőhelyzeten alapuló politikának“ neveznek. Pedig már régóta meg kellene érteniök: semilyen fenyegetés nem félemlítheti meg a Szovjetunió és a demokratikus országok népeit, amelyek megteremtik a dolgozó parasztokkal a szövetséges munkásosztály hatalmát és sikeresen haladnak előre a szocializmus építésében. Az ilyert szerv, kísérletek már a múltban is kudarcot váltottak. Méginkább reménytelenek ezek az agressziós tervek ma, amikor a nagy Szovjetunió és a népi demokratikus országok helyzete szilárdabb mint valaha és egymásután aratják a sikereket a szocializmus építésében. Nincs a világon olyan erő, amely visszaforgathatná a történelem kerekét. A Szovjetunió visszautasít minden tervet, amely a német militarizmus helyreállítására irányul és minden olyan próbálkozást, amelynek célja, hogy Németország egyik vagy másik részét valamely katonai csoportosulás érdekében használják fel. A Szovjetunió azt óhajtja, hogy Franciaország, Anglia és az USA, a Szovjet Unióval együtt lássanak hozzá a német kérdés megoldásához. Ennek érdekében meglehetősen nagy téhességet kell leküzdeni, legelsősorban pedig négyhatalmi egyezményt kell létrehozni Némország békés és demokratikus alapon való egyesítésének ügyében. Ez viszont megkövezeli, hogy megegyezés jöjjön létre az ősz-németországi szabad választások kérdésáben, amelynek alapján megválasszák az össznémetországi parlamentet és megalakítsák az össznémetországi demokratikus kormányt. Vájjon lehetséges-e, hogy a német kérdésben létrejöjjön olyan megegyezés a négy hatalom között, amely megfeleljen az európai biztonság érdekeinek és ugyanakkor a német nép nemzeti érdekeinek is? A szovjet kormány úgy véli, hogy egy ilyen megegyezés lehetséges. Egy ilyen megegyezés teljeses lehetséges, ha a Németország egyik vagy másik részének remilitarizálására irányuló tervek helyett mind a négy hatalom azt a célt tűzi maga elé, hogy megállapodásra jusson egy békeszerető és dehikraikus Németország egységének helyreállítása tetntetében. A szovjet kormány éppen ezért október 23-án ismét javasolta egy négyhatalmi értekezlet összehívását Németország egyes részre és az erre szolgáló össortvomotok zogi szabad választások megtartására, valamint az európai kollektív biztonság ere óvására, minthogy ekét feladat eozrosan össefürg egymással. Jóllehet, azóta több mint egy hónap telt el, a javaslatra még nem érkezett válasz. Másrészt mindent elértnek, hogy minél sürgősebben hozzálássatok Nyugat- Németország remilitarizálásához, nyilván azért, hogy megakadályozzék a négyhatalmi egyezmény létrejöttét Németország eigyesítésének kérdésében. Azt állítják, hogy a berlini értekezlet tapasztalatai bebizonyították volna, hogy Németország egyezésének kérdéíében nem lehet négyhatalmi egyezményre számítni. Mi nem érthetünk egyet ezzel az állítással. Ezzel kapcsolatban meg tell említetii, hogy akkoriban a megegyezésnek útját állta az USA, Anglia és Franciaország terve az ..európai védelmi közösség ért meglefe ütésére. Ezt a tervet, amelynek a némrét militarizmus újjáélbesztése volt a legfőbb célja, a Szovjetunió természetesen elutasította.. Amióta azonban — a közvélemény nyomására — meghiúsult az „európai védelmi közösség“ terve, előnyösebb helyzet alakult ki arra nézve, hogy megegyezzünk Németország egyesítésének kérdésében. Igazán kedvező befelételekről azonban majd csak akkor lehet beszélni, ha lemondanak a német minta,rizikós újjáélesztéséről. Akkor valójában létrejöhetnek a szükséges ekbetételei annak, hogy konkrétan megvizsgáljuk az össznémetországi szabad választások megtartásának feltételeit és mindazokat a javaslatokat, amelyket a négy hatalom ebben a kérdésben már tett, vagy ezután fog termni. A Szovjetunió arra törekszik, hogy Németország kérdésében, elsősorban a német állam egységének helyreállítása kérdésében megegyezzék Franciaországgal, Angliával és az USA-val. Ilyen egyezmény létrejöhet, ha mind a négy hatalom Kelet- és Nyugat-Németország közeledésének érdekében cselekszik és ha azon hisz, hogy az egyesített Németország igazán békeszerető és demokratikus országgá váljék. Az USA-nak, Angliának és Franciaországnak már az európai háború befejezését követő első években sikerült a német államot kettészakítani nyugati és keleti kézre. Ma már mindenki látja, hogy milyen célt követtek a nyugati hatalmak, amikor olyanmakacsul kitartottak Németország kettészakításának politikája mellett. Ezzel a politikával elérték azt, hogy Nyugat-Németországban a hatalom a német militaristák kezébe került s a nyugati hatalmak agresszív körei katonai szövetségre lépnek velük a békeszerető európai államok ellen. Jelenleg az USA, Anglia és Franciaország hozzáláttak Nyugat-Németország remilitarizálásához, ahhoz, hogy bevonják katonai csoportosulásaikba és szembeállítsák Kelet-Németországgal, a nyugateurópai országokat pedig más európai államokkal. Ez az út nemcsak a németek közti testvérháborúhoz, háttért egy új világháború kirobbantásához fog vezetni. Jelenleg élénk előkészületek folynak a párizsi egyezmények ratifikálására. A nyugati hatalmak agresszív körei mindent elkövetnek, hogy mielőbb hozzáláthassanak az említett egyezmények megvalósításához, vagyis Nyugat-Németország nyílt remilitarizálásához és katonai csoportosulásokba való bevonásához. Ez azt jelenti, hogy a párizsi szerződések ratifikálása és alkalmazása komoly bonyodalmakat fogelőidézni az egész nemzetközi helyzetben. Attól a pillanattól kezdve, amelyben a remilitarizált Nyugat-Németország belép az északatlanti katonai blokkba, valamint a megalakulóban levő nyugateurópai katonai szövetségbe, nagymértékben fokozódik az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország által létesített katonai csoportosulások agresszív jellege. Minthogy az agresszív katonai csoportosulásokhoz tartozó országok növelni fogják hadseregeiket, légierőiket és más harci eszközeiket, és főleg minthogy ezek a katonai csoportosulások szövetségesükké teszik a Nyugat-Németországban újjáéledő militarizmust, más európai államok kénytelenek lesznek hathatós intézkedéseket tenni önvédelmükre, egy támadás megelőzésére. A nyugati hatalmak politikája nyomán létrejött fenti helyzet feltétlenül a fegyverkezési hajsza további fokozását, az európai államok hadseregeinek és katonai költségvetéseinek növelését vonja maga után. Ez jelentősen fokozni fogja az adóterheket és az összes európai népek többi nehézségét. Mindez azt bizonyítja, hogy az európai béke érdekeit csak akkor lehet biztosítani, ha megszűnik az a politika, amely egyes európai államok más államokkal szembenálló katonai csoportosulásait akarja létrehozni. Az ilyen katonai csoportosulások helyett, amelyek csak új háborúval végződhetnek, az európai államoknak közös erőfeszítéssel i meg kell szervezniük az európai kollektív biztttságot. Az európai kolleektív biztonsági rendszer létrehozása — ez az az Út, amely Európa békéjének fenntartására és megszilárdítására vezet. A Szovjetunió már ez év elején, a nagy nagyhatalom berlini értékérzetén azt javasota, hogy vitassák meg „az európai kolliktív biztonságra vonatkozó általános európai zerződés“ alapelveinek általa előterjesztett tervezetét. Noha Franciaország, Anglia és az USA nem támogatták ezt a tervezetet, egy hathatós európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésé elek kérdésa azóta is az öszes európai népek figyelmének középpontjában áll. Az egyezménytervezet előirányozza, hogy az egyezményben — társadalmi rendszerükre való tekintet nélkül — részt vehetnek mindazok az európai államok, amelet elismerik az egyezmény célkitűzéseit és vállalják az ezekből folyó kötelezettségeket Előirányozza a tervezet azt is, hogy Németország egyesítéséig a Német Demokratikus Köztáraság és a Német Szövetségi Köztársaság egyenjogú félként vehet részt az egyezményben,a Némtország egyesítése után pedig részvevője lehet az egyezménynek az egységes német állam Az egyezménytervezet a továbbiakban előirányozza, hogy az egyezményben részvevő államok nem támadják meg egymást, nem fenyegetik egymást erőszak alkalmazával és az ENSZ alapokmánya értelmében békésen oldják meg a közöttük felmerülő viszályokat. A szerződésben részvevő egy van több állam ellen irányuló fegyveres támadó erején, az egyezmény minden részvevője köteles a nemzetközi béke és az európai biztonság helyreállítása és fenntrtása érdekében minden rendelkezésére álló esz ezzel, a fegyveres erő alkalmazását is beletetve, segítséget nyújtani a megtámadott országnak vagy országoknak. Az egyezményben részvevő államok kötelezik magukat, hogy nem vesznek részt semmiféle olyan koalíciban vagy sövetségben és nem kötnek semmiféle olan egyezményt, amelynek célkitűzése ellentmondana az európai kollektív biztonságra vonatkozó egyezmény céljainak. A szovjet kormány nézete szerint ez a tervezet, vagy az összeurópai szerződés alerveihez hasonló más tervezet alapul szolgálhat egy olyan kollektív biztonsági rendszr megteremtéséhez, amely ténylegesen szavatolja az európai népek békéjét és tetonságát. A szovjet kormány az etibitiszi egyezménytervezet előterjsztésekor kijelentette, hogy hajlandó megvizsgálni azokat az esetleges távnál utakat is, amelyek előmozdíthatják az összes érdekelt államok közötti megegyezés létrehozását. Hangsúlyoznunk kell azon.bajt, hogy Szovjetunió ismételt javaslatai ellenére —, amelyeket az USA, Anglia és Franciaország kormányainak tett — és amelyekben felkérte őket, hogy vizsgálják meg ezeket a béke ügye szempontjából oly fontos kérdéseiket — az emeített kormányok kivonják magukat ez alól. A szovjet kormány tervezete elért felhozott ellenvetések eleinte, mint tudjuk, elsősorban az USA-nak az európai kollektív Biztonság rendszerében való részvételére vonatkoztak, másodsorban pedig a Szovjetunió állásfoglalására az északatlanti szövetséggel szemben. Amikor azonban a szovjet kormány — még ez év márciusában — állást foglalt az USA- nak az összeurópai szerződésben való részvétele mellett , kijelentette, hogy hajlandó az érdekelt kormányokkal együtt megvizsgálni a Szovjetunió részvételének kérdését az északatlartti szerződésben, a három nyugati nagyhatalom kormányai újabb kifogásokat kerestek, hogy visszautasíthassák az európai kollektív biztonsági rendszer kérdésének közös megvizsgálását. Kilenc hónappal ezelőtt a Szovjetunió a berlini értekezleten előterjesztette az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére vonatkozó javaslatait. Az USA, Anglia és Franciaország kormányai nem fogadták el ezt a javaslatot. Július 24-én, vagyis négy hónappal ezelőtt a Szovjetunió egy összeurópai értekezlet egybehívását javasolta ezzel a kérdéssel kapcsolatban, majd azt indítványozta, hogy előzetesen egy négyhatalmi értekezleten vitassák meg ezt a kérdést A három nyugat nagyhatalom ezeket a szovjet javaslatokat sem fogadta el. Minthogy az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált, hogy intézkedések történnek az európai kollektív biztonság alapelvei ellen irányuló párizsi egyezmények ratifikálására, a szovjet kormány — Lengyelország és Csehszlovákia kormányaival való előzetes megbeszélései után — november 29-re összeurópai értekesület összehívását javasolta ebben a kérdésben. Amint tudjuk, az USA, Anglia és Franciaország kormányai ezt a javaslatot sem fogadták el. A szovjet kormány tehát három ízben is javasolta ebben az évben az USA, Anglia és Franciaország kormányainak, hogy együttesen vitassák meg az európai kollektív biztonság sürgető és rendkívül fontos kérdését, de az említett kormányok egyetlen egy esetten sem támogatták ezeket a javaslatokat. Az USA, Anglia és Franciaország kormányai nem merik nyíltan elutasítani az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére vonatkozó javaslatot. Ennek az oka valószínűleg abban kereshető, hogy ezek a kormányokkénytelenek figyelembe vesnni azt, hogy az európai népek között mind jobbal növekszik az európai béke és biztonság megerősítésére való törekvés. Az említett kormányok azonban mindent megtesznek, hogy megakadályozzák az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtését. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ezek az országok nemcsak kivonják magukat az európai kollektív biztonságot szolgáló összeurópai egyezményre vonatkozó szovjet tervezet megvizsgálása alól, hanem semmiféle saját javaslatot szerti terjesztenek elő ebben a kérdésben. Egyáltalában nem véletlen ez. Jelenlegi terveik valójában a párizsi egyezményekben öltenek testet, amelyeknek célja korántsem az európai kollektív biztonság és béke megóvása, hanem katonai csoportosulások létrehozása és a remilitarizált Nyugat-Németország bevonása ezekbe a csoportosulásokba. Ezek a tervek (Folytatás a 4. oldalon.).