Előre, 1955. január (9. évfolyam, 2243-2266. szám)

1955-01-04 / 2243. szám

* Mit tükröztek a francia nemzetgyűlés vitái Európa és valamennyi földrész országai­// Irak közvéleményét erősen foglalkoztatták a francia nemzetgyűlésben a párizsi egyezmé­nyek körül a napokban­­lefolyt viták. Nézzük meg, mit tükröztek ezek­ a viták?. m 1 Mindenekelőtt elvitathatatlan,­hogy a franc­­­cia nép a párizsi egyezményeké ellen, a né­met militarizmus újjáélesztése ellen foglal állást. A Wehrmacht feltámasztásának hívei en­nek tudatában konokul arra törekedtek, hogy a polgári pártok képviselői a nemzetgyűlés-­­­ben lényeges többségiét biztosítsanak a pári­zsi egyezmények javára­­­,ezzel elfojtsák a francia nép hangját. A francia kormányfő egyik­­beszédében be­ismerte, hogy a reakciós köreik éppen ezt a feladatot tűzték maguk elé. December 22-én a kormányfő a következőket mondotta a parlamentben: „Ünnepélyesen k­ertntem, hogy ha a párizsi, egyezmények kérdésében hozott határozatot csupán a nemzetgyűlés lényegtelen többsége fogja megszavazni, en­nek a most következő hetekben ugyanolyan jelentősége és kihatása lesz, mintha az egyez­ményeket elutasították volna“. A francia kormány tehát eleve leszögezte, hogy a pá­rizsi egyezmények elfogadása kisszámú több­séggel — egyenértékű az elutasítással. Hogyan alakult ki ez a helyzet a parla­mentben?­­ Említsünk meg néhány általánosan ismert tényt A Nyugat-Németország felfegyverzésére vonatkozó javaslatot december 24-én 280 szavazattal 259 ellenében elutasították. 73 képviselő tartózkodott a szavazástól. A nem­zetgyűlés, következésképpen, a német mili­tarizmus felfegyverzésére irányuló politika ellen foglalt állást a párizsi egyezmények főpontjának leszavazásával visszautasította ezt a politikát. A párizsi egyezmények hívei azonban el­határozták: zsarolással és nyomással rákény­szerítik azokat a burzsoápárti képviselőket, akik a párizsi egyezmények ellen szavaztak, hogy kapituláljanak és megszavazzák az egyezményeket. Milyen eszközöket alkalmaztak a decem-­­ber 24-től 30-ig eltelt hét folyamán? » Mindenekelőtt a nemzetközi zsarolás és a Franciaország belügyeibe való közvetlen be­avatkozás mértékéig felérő angol-amerikai nyomást. Ennek a nyomásnak fő eszközei, először is, hivatalos fenyegetések voltak: a párizsi egyezmények elutasítása esetén az USA, vagy az USA és Anglia katonai szö­vetséget köt Nyugat-Németországgal. Utal­­tak rá, hogy ez a szövetség Franciaország ellen is irányulna. Ez a z­sarolás —, amely a francia közvélemény megfélemlítését cé­lozta — az amerikai, valamint Washington egyenes utasítására az angol politika főfegy­vere volt a hét folyamán. A TRIBUNE című angol hetilap helyesen jegyzi meg azzal a nyomással kapcsolatban, amellyel az angol és az amerikai kormány keresztül akarta hajszolni a francia parla­mentben a párizsi egyezmények ratifikálását. „Véleményünk szerint a nyugati hatalmak komolyan megnyirbálták a tekintélyüket saját népeik előtt. Amikor a nyugati állam­férfiak a népek érzéseinek ilyen nyílt meg­csúfolásával próbálják érvényesíteni akara­tukat, ezzel egyszerűen világgá kürtölik sa­ját csődjüket. Ez pedig felszítja a gyűlöletet az amerikai uralom ellen a nyugati szövet­ségben“. A hetilap hangsúlyozza, hogy „az angol kormány az utolsó pillanatban a leg­­szégyenletesebb szerepet vállalta ebben a piszkos ügyben“. A francia kormány még a nemzetgyűlés vitái előtt és különösen a viták során beis­merte, hogy a franciák többsége ellenzi Nyugat-Németország felfegyverzését. A pá­rizsi egyezmények ratifikálásának legfőbb ér­véül azt hangoztatta a francia kormány, hogy az USA és Anglia követelik az egyez­mények elfogadását. Az angolok és az ame­rikaiak azzal fenyegetőznek — tette hozzá a kormány —, hogy Franciaországot magára hagyják a felfegyverzett Nyugat-Németor­­szággal szemben, ha a francia parlament el­veti a párizsi egyezményeket. December 29-i parlamenti beszédében például Mendes-Fran­­ce kijelentette: „Nyilván érthető, hogy tíz évvel a megszállás után (Franciaország hit­leri megszállásáról van szó. — A szerk. megj.) a franciák többségében nagy nyug­talanságot kelt a németek felfegyverzésének gondolata“. A­­francia kormányfő ezután fel­­­­veti a kérdést: „De mi lenne az elutasítás­­ következménye?“ — és így felel rá: ebben az esetben „az atlanti szövetség komoly válságba kerülne“. Ilyen kijelentésekből azt a következtetést kell levonni, hogy Franciaország hivatalos körei lényegében maguk is elismerik: a Nyu­­gat-Németország militarizálására vonatkozó határozatot kívülről erőltetik rá Franciaor­szágra és az nem­ felel meg érdekeinek. De ugyanakkor beismerik azt is, hogy lemonda­nak független külpolitikájukról és készek megbékélni azzal, hogy álláspontjuk követ­keztében Franciaország elveszti nemzetközi nagyhatalmi szerepét. A francia nemzetgyűlésben lefolyt szava­zást követő napon az amerikai sajtó nem titkolta, hogy az Egyesült Államok és Ang­lia — mint azt a STAR című washingtoni lap írta — „feltétlenül inkább támaszkodnak majd a jövőben megalakuló nyugatnémet hadseregre“, mint Franciaországra. A lap még hozzátette, hogy „az amerikai hivata­los személyiségek nem szándékoznak ezt nyilvánosan hangoztatni. De így gondolkoz­nak mindazok, akiknek döntő szavuk van a politikában, amikor megvizsgálják a mai Franciaország kérdését a mai világban". Felmerül azonban a kérdés: vájjon a francia közvélemény beleegyezik-e abba, hogy Fran­ciaország helyét a mai világban Washington jelölje ki? Ennek feltételezésére nincsen sem­mi alap. 2 ------­ Érdemes megemlíteni, hogy a francia kor­mányfő a vita egész folyamán azt próbálta elhitetni: a párizsi egyezmények ratifikálása után tárgyalásokat kíván kezdeni a Szov­jetunióval. Kijelentéseiben odáig ment, hogy azt állította , a párizsi egyezmények rati­fikálása „megkönnyíti“ majd (?!) a tárgyalá­sokat. Teljesen érthető, hogy mi tette szükséges­sé ezt a hamis beállítást. A francia nép ki­tartóan követeli, hogy kezdjenek tárgyaláso­kat és hozzanak határozatokat a bailee meg­szilárdításával és az európai biztonság meg­óvásával összefüggő alapvető kérdésekben és mindenekelőtt tárgyaljanak Németország egyesítéséről békés és demokratikus alapo­kon. A francia nép tudja, hogy a párizsi egyez­ményeket nem lehet összeegyeztetni Európa biztonságának érdekeivel, mint ahogyan a szovjet kormány ezt megcáfolhatatlanul be­bizonyította hivatalos nyilatkozataiban. Tel­jesen nyilvánvaló, hogy a párizsi egyezmé­nyek ratifikálása elgáncsolja a Németország egyesítésének helyreállításával kapcsolatos tárgyalásokat és értelmetlenné tesz minden ilyen tárgyalást. A francia külpolitika irá­nyítói, országuk közvéleményének megté­vesztésére, ennek az ellenkezőjét hajtogatják December 24. és 30. között a francia hi­vatalos körök nagy „szavazatvadászatot“ rendeztek a burzsoá képviselők néhány cso­portjának körében. Sajtójelentések szerint minden eszközt felhasználtak: kormányfunk­ciókat is ígérgettek, „veszélyes következmé­nyekkel“ fenyegették azokat, akik „a kom­munistákkal szavaznak“ a párizsi egyezmé­nyek ellen — és így tovább. Ugyanakkor széles körben alkalmazták a képviselőkre gyakorolt nyomásnak azt az eszközét is, hogy felvetették a „kormány iránti bizalom“ kérdését, vagyis azzal fe­nyegetőztek, hogy a párizsi egyezmények visszautasítása esetén kitör a k­ormányvál­­ság. Amikor e manőverek után Mendes-France kormányának december 30-án sikerült rá­bírnia a nemzetgyűlést, hogy másodszor megszavazza a törvénytervezet elutasított szakaszát, kiderült, hogy a kérdéses szakasz mellett szavazók számát csupán busszal tud­ta növelni (a nemzetgyűlésnek 627 képvise­lője van!) és így csupán formálisan 287 szavazattal 260 ellenében sikerült elcsúsz­­tatnia a párizsi egyezményeket. Hangsúlyoz­nunk kell, hogy a párizsi egyezmények ra­tifikálásáról szóló törvénytervezet más alap­vető szakaszát illetően is körülbelül ugyan­ennyi szavazatot kapott a kormány; egyetlen szakasznál sem tudott valamennyire is jelen­tős többséget elérni. A bizalom kérdésében lefolyt háromszori szavazás során egyre töb­ben szavaztak a kormány ellen: 251 képvi­selő az első alkalommal, 256 a második és 260 a harmadik szavazáskor. A francia nemzetgyűlésnek tehát csak a kisebbsége szavazott a párizsi egyezmé­nyek ratifikálása mellett. Az angol parla­mentben, mint ismeretes, szintén csak a képviselőknek 42 százaléka szavazott az egyezményekre. Hogyan beszélhet fiát a ki­sebbség az ország nevében, amikor még arra sincs erkölcsi joga, hogy a parlament nevé­ben szóljon? Nem kerülheti el figyelmünket az sem, hogy a francia nemzetgyűlés valamennyi politikai pártjában, amelyeknek egyes kép­viselői megszavazták a párizsi egyezménye­ket, szakadás jött létre. Egyetlenegy olyan burzsoá parlamenti csoport sem akadt, amely egyöntetűen szavazott volna ezekre az egyezményekre. Jellemző, hogy a radikálisok csoportjá­ban, amelyhez a kormányfő és jónéhány mi­niszter tartozik, 76 képviselő közül csupán 44 szavazott a párizsi egyezmények mellett. 27 képviselő ellene szavazott, 5 pedig tartóz­kodott a szavazástól. A párizsi egyezmények keresztülhajszolá­­sa körül igen nagy „ügybuzgalmat“ fejtet­tek ki a jobboldali szociáldemokraták. Ezért még felelniök kell a nép előtt. _A párizsi egyezményekkel szembehelyezke­dő képviselők soraiban a kommunisták és más, haladó szellemű képviselőik minden al­kalommal _ egységesen a német militarizmus feltámasztása ellen, Franciaország bizton­ságára szavaztak.­ ­ Mindent összegezve megállapíthatjuk, hogy az a politikai feladat, amelyet a pá­rizsi egyezmények hívei maguk elé tűztek — nevezetesen az, hogy a nemzetgyűlésiben az egyezmények megvitatása során meg­nyerjék a burzsoá pártok képviselőinek „nagy többségét“ — kudarccal végződött. Felvetődik a jogos kérdés: mi az értéke egy ilyen ratifikálásnak? A Franciaországból érkező hírek azt mu­tatják, hogy a párizsi egyezmények formai elfogadása a nemzetgyűlésben nemcsak hogy nem gyengítette, hanem ellenkezőleg — or­szágszerte fokozta az ellenállást a Nyugat- Németország felfegyverzésével kapcsolatos politikával szemben. Amint a tömeggyűléseken hozott tiltakozó határozatok egyre növekvő száma s a nem­zetgyűlést felkereső küldöttségek áradata bizonyítja, a francia lakosság széles rétegei tudatában vannak társadalmi mozgalmuk erejének és jelentőségének. E mozgalom ki­fejezésre juttatja: a francia nép nem békül meg azzal, hogy Franciaország határain fel­támasszák a német militarizmust, amely a párizsi egyezmények értelmében visszakap­ná agresszív hadigépezetét, a pusztítás és tömeggyilkolás legkorszerűbb eszközeit. Mindazoknak, akik a párizsi egyezmények révén a nemzetközi helyzet kiélezésére törek­szenek Európában, számolniuk kell a nyugat­európai országokban kibontakozó, fokozódó harccal, amely a militarizált Nyugat-Német­ország részvételével tervezett agresszív ka­tonai csoportosulások összetákolása ellen irányul. Az agressziós politika Európa biztonságát veszélyezteti. A békeszerető államok, ame­lyek a béke őrhelyén állanak és készek visz­­szavágni minden agressziós kísérletre, ro­­konszenvvel kisérik a francia népnek és Nyugat-Európa más népeinek most folyó harcát. (Megjelent a PRAVDA 2. (13.300) számában.) Hallgatjuk a rádiót... Ahány nyelve van a népeknek, ahány adója van a világnak, az mind mind az ősi Bourbon-palota falai között lezajlott ese­ményekről beszél. Vannak bemondók, akik közönyösen közvetítik a hírt, mások aj­kán izzik a szó, egyik aggódva ejti a mondatokat, mások alig rejtett diadal­lal. De a h­ír csak hír marad, akármi­lyen nyelven is mondják, akármilyen hangsúllyal is ejtik. Hallgassuk csak: „Le Troquer elnök javaslatára, párizsi időszámítás szerint 17 óra 10 perckor megkezdték a szavazást. Tizennyolc óra ötven perckor a nemzetgyűlés elnöke kihirdette az eredményt: 627 képviselő közül 267 képviselő szavazott bizalmat a Mendes-France kormánynak, 260 szava­zat ellenében, igen sok képviselő nem szavazott. Az eredmény kihirdetésekor azok a képviselők, akik a párizsi egyez­mények ellen szavaztak, megbélyegezték a Wehrmacht feltámasztásának híveit és ilyeneket kiáltottak feléjük: Bűnösök vagytok ! Le Németország felfegyverzé­sével! Le Franciaország árulóival!" És a rádió tovább szól... Kergetődznek az emlékek. Csak néhány napja. Éppenugy ahogy most a rádióval szemben ülünk, ugyan­úgy ült szemben velünk itt, Bukarestben, egy gondterhelt arcú, szemüveges, villo­­gószemű messziről jött férfi. Lágyan ejtette a dallamdús szavakat és széles mozdulatokkal kisérte mondanivalóját. Sokszor egyetlen szóval felelt, máskor még annyival sem: elég volt egy-egy vállrándítás, vagy egy kifejező kézmoz­dulat, hogy értsünk belőle. Francia. Ha csak ennyit tudtunk volna róla, az is elég lett volna ezekben a sorsdöntő percekben, hogy érdeklődés­sel hallgassuk minden szavát. De nem­csak ennyit tudtunk erről a középkorú, pergőszavú férfiről. Költő, író, újságíró. Georges Soriénak hívják. Persze, hogy csüngtünk szaván, persze, hogy ittuk pergő mondatait. Hiszen ő képviselte számunkra ebben a pillanatban a mesz­­szi és mégis olyan közeli Franciaorszá­got. Ő hozta el ide, ebbe a cigaretta­­füsttel teli szobába a francia földet, amely, „mint cifra kendő terül el a ten­gerbe vetett színes, csipkés sarkával és a barna hegyek foltja folyik le róla a déli tengerek felé.“ Ő hozta el ide ne­künk, emberközelbe, a Gascogne-i par­tok illatát, Provence meleg tájának dús termését, a Bretagne-i halászok bús da­­lát, a normandiai bányászok harci in­dulóját, Dunkerque és Oradour emlékét, ő hozta el a gyönyörű Párizs harcos né­pének üzenetét. Hallgattuk szavát, mennyi árnyalata a szeretetnek, hány finom­ akkordja a féltésnek! Hogy fonódik össze a haza­­fiság izzó érzése a nemzetköziséggel, a francia otthon megóvásának vágya, a világ minden otthona megóvásának óhajával. A francia nép küzdelméről beszélt a német militarizmus ellen. Elmesélte szí­­nesen, drámaian a Marseilles-i kikötő­munkások akcióinak egy-egy feledhetet­len részletét. Beszélt a Limoges-i dol­gozók tüntetéséről, a Sorbonne-i tanárok és diákok békemegmozdulásár­ól, az Ora­dour Sur Glane-i polgármester üzenetéről. Beszélt a ma harcáról és idézte a máso­­dik világháború hőseit. Milyen szépen emlékezett meg, milyen közel hozta azo­­kat a franciákat, akiknek életét német golyó oltotta ki s mégsem árulták el ha­zájukat. Aztán másra fordult a szó. „Ha a parlamenttől, a nép határozott állásfoglalása ellenére Mendes-Francenak sikerült kicsikarni a ratifikáláshoz szük­séges szavazattöbbséget, akkor semmi sem mossa le az áruló képviselőkről azt, hogy eladták hazájukat“ — mondotta keményen, szinte ítéletszerűen. Lassanként éjfél tett és eljött a bú­­csúzás ideje. Még sok mindenről esett szó, de mielőtt elment volna, még vissza­szólt az ajtóból. Van egy könyv „Lett­­res de Fusilles“ - címe, biztos itt is kap­­ható. Ha van alkalmuk, lapozzanak bele, ott majd sok mindent megtalálnak, amit nem tudtam elmondani a franciák maga­tartásáról, az egyszerű emberek hősies­ségéről“. Szól a rádió... Csak néhány nap telt el azóta. S mi belelapozunk ebbe a kékfedelű könyvbe, amelynek közepén ez a cím áll: Utolsó üzenet, (eredeti címe Lett­res de Fusilles). Valóban időszerű és megdöbbentő könyv. De talán nem is lehet egyszerűen könyvnek nevezni. Döbbenetes vádirat a német militarizmus ellen. Csodálatos do­kumentuma a francia nép hősiességének és helytállásának. A könyv szerzője: het­vennyolc olyan francia hazafi, akinek éle­tét a francia kollaboracionisták árulása, a német fasizmus golyója oltotta ki. A könyv tartalma közel 100 levél, annál is több üzenet, felmérhetetlen erejű helytállás, csodálnivaló hőstett. A gyengelelkű végigkönnyezi a könyv lapjait. A keményszívű meglágyul. A be­csületesek levett kalappal meghajtják fe­jüket, a becstelenek rettegni kezdenek. A harcosok, az igaz emberek, a kommunis­ták büszkén vetik fel tekintetüket a vérrel írott lapokról: „erősek vagyunk, legyőz­­hetetlenek". Oh, hányféle ember szól hozzánk utolsó üzenetében! S milyen furcsa, milyen döb­benetes érzés most, az árulás pillanatá­ban olvasni a helytállásnak e nagyszerű példáit. Várjon azok a képviselők, akik a Bour­­bon-palotában 17 óra 15 perckor a német militarizmus mellett szavaztak, gondol­­tak-e Jacques Baudry-ra, a buffoni líceum egykori diákjára, aki a fresnesi börtönből küldte utolsó üzenetét a világnak február 8-án, hétfőn, 1943-ban. „Szerencsére most, halálom előtt meg­tudtam, — írta — hogy bátrak voltatok. Maradjatok mindig azok... A háborúnak nemsokára vége. Ti boldogok lesztek a békében, egy kicsit az én harcom nyo­mán is. A győzelem küszöbén halok meg. Ma 11 órakor lesz a kivégzés. Utoljára az életben küldöm gyengéd csókjaimat. Szerettem volna élni. Még húszéves sem vagyok. Eljen a szabadság, éljen Fran­ciaország /“ És gondoltak-e a Bourbon-palotában azok, akik a német militarizmus feltá­masztása mellett szavaztak Paul Cam­­phinra akit 1943 november elsején végez­tek ki a német fasiszták. „Néhány nap múlva, elvtársaim­, én az akasztófára ke­rülök — írta. — Felemelt fejjel megyek a bitó alá, a jól végzett munka örömé­vel, nyugodt lelkiismerettel. Harcoltam halálomig. Barbár módon megkínoztak a németek, öt órán keresztül lógtam a csuk­lóimnál fogva s közben állandóan vertek. Sisakkal villanyozták a fejemet, állati vadsággal bikacsökkel vertek. Négy na­pon át étlen-szomjan hagytak, közben ennivalókat mutogattak. Minden kínzás­nak ellenálltam. A Marseillaiset és az In­­ternacionálét énekelve indulok majd a bitó alá. Szívem tele lesz örömmel, mert tudom, hogy a teuton hordák meghátrál­nak a nagyszerű Szovjet Hadsereg csa­pásai alatt. Onnan jön a felszabadulás. Franciák, emlékezzetek örökre a hősökre. A hazaszeretet és a szabadság szelleme, amely mindnyájunkat éltet, legyen benne­tek erősebb, éltetőbb, mint valaha. Nemsokára itt hagyom rövid, 21 éves életem, hogy Franciaország gyermekei szabadok és boldogok legyenek. Nem árultam el hazámat, ajkamon mosollyal, énekelve indulok a halálba. Éljen Fran­ciaország !“ És gondoltak-e Jean Alezard főhad­nagyra — akit 1944 április 11-én Mont Valérienben lőttek agyon a német fasisz­ták — azok, akik a Bourbon-palota falai között ugyanezeknek a német fasiszták­nak a felfegyverzése mellett szavaztak ? Utolsó levelében így ír: „Nemsokára vége a háborúnak. Két óra múlva húsz társammal együtt kivégeznek. Meghalok, mint annyian mások meghaltak már, hogy Franciaország boldog és szabad legyen. Nemsokára itt a győzelem. És e győze­lem lehetetlenné teszi, hogy még egyszer a maihoz hasonló legyen a franciák sorsa. Gondoljatok rám minden június 14-én a születésnapomon és gondoljatok arra min­dig, hogy nem sajnálom magam felál­dozni az eszméért annak ellenére, hogy nagyon fáj a szívem titeket elhagyni. Utolsó pillanatomban is kiáltom: Bűn­hődjenek hazánk árulói ! Éljen a sza­badság ! Éljen Franciaország, éljen ha­zánk, amelyet a Kommunista Párton ke­resztül tanultam meg szeretni.“ És gondoltak-e legalább csak egy pil­lanatra is a Bourbon-palota áruló képvi­selői André Durand kivégzett hazafi intő szavaira? „Vége. Három órakor kivé­geznek. Ne sírjatok miattam... Ha a béke visszatér a földre, folytassátok az én munkámat. Olyan rendszerért harcoltam, amelyben az emberek boldogok és szaba­dok lesznek. Abban a reményben megyek a német kivégzőosztag elé, hogy ez a rendszer el fog jönni. Ne hagyjátok el­árulni mégegyszer Franciaországot.“ Hallgatom a rádiót... A Bourbon-palotában az árulók ismét eladták hazájukat. A hősök bilincsbe ver­ve, felsebzetten, megkínzottan helytálltak a börtönökben és a náci kivégzőosztag előtt. Nem árulták el a szabadság ügyét, nem árulták el hazájukat. Ezeknek pedig elég volt néhány tenge­rentúli fenyegetés, a Fehér Ház néhány durvahangú nyilatkozata. Elég volt egy Londonból jött levél, egy Vatikánból ér­kezett üzenet. Elég volt néhány dollár, egy csillogó ígéret, hogy amikor 17 óra 10 perckor szavazásra került a sor, egyet­len pillanat alatt elárulják azt, amiért százezrek haltak meg, ami ellen egy egész nép harcolt és harcol mindhalálig. De el lehet-e árulni a halhatatlanokat, a hősöket, az igazakat, a rettenthetetle­neket ? El lehet-e árulni egy olyan népet, amely saját bőrén tanulta meg, hogy mit hoz az árulás ? Csak ideig óráig. Egy hős bemocskolt nevét százezrek fényesítik napnál is ra­gyogóbbá. A német fasizmus golyóitól el­pusztult hazafiak emlékét egy egész nép őrzi, drága ereklyeként. Nem lehet el­árulni azt a népet, amely mellett a világ nagyobb és jobbik fele áll, amely azért harcol, hogy győzedelmeskedjen a szabad­ság és béke ügye. A hatalmas nép, a lebírhatatlan béketá­bor mellett a törpéknél is törpébbek lesz­nek az árulók és előbb-utóbb eltiportál­­nak, — ez a sorsuk. DÁNOS MIKLÓS ELÁRULT HŐSÖK ELŐRE — Igazán nem értem miért gyűlölnek a népek, hiszen kitűnő ajánlásaim vannak. 1955. Január 4., kedd „A harc folytatódik mindaddig, míg csak a szégyenletes párizsi egyezmények meg nem hiúsulnak“ A francia parlament ratifikálási vitájának sajtóvisszhangja FRANCIAORSZÁG PÁRIZS (Agerpres). A tiltakozás hatal­mas hulláma bontakozik ki Franciaország­ban a párizsi egyezmények ratifikálása mi­att. A LIBERAtION „A harc tovább fo­lyik“ című vezércikkében egyebek között ezt írja : „Egész Franciaország mély felháborodás­sal szerzett tudomást arról, hogy a nemzet­gyűlésiben akadt egy olyan többség, amely Németország felfegyverzése mellett döntött és bizalmat szavazott annak a kormánynak, amely támogatja Nyugat-Németország fel­fegyverzését. A történelem feljegyzi ennek a 287 képviselőnek a nevét, éppenúgy mint annak az 569 parlamenti képviselőnek a ne­vét ,akik 1940 július 15-én Vichyben elárul­ták Franciaországot.“ A lap kiemeli, hogy a bonni revansistáik felfegyverzésére vonatkozó határozatot az angol, az amerikai és a nyugatnémet kor­mány megengedhetetlen nyomása következté­ben fogadta el a francia parlament. Ez a három kormány felhasználta a nyomás min­den eszközét — a fenyegetést, a zsarolást és a megvesztegetést. Franciaország úgy véli, hogy nem köti a december 30-i szavazás eredménye. A harc folytatódik mindaddig, amíg­ csak a szégyenletes párizsi egyezmények meg nem hiúsulnak.­­ Az agresszív német hadsereg helyreállítá­sa — írja a THUMANITÉ — bűntett Fran­ciaország és a béke ellen.­­ A német mili­tarizmus feltámasztásának hívei korántsem arattak győzelmet, ha meg is menekültek a vereségtől, ami megfelelt volna az egész or­szág akaratának. A párizsi egyezmények ratifikálásának kér­dését kommentálva, a francia jobboldali saj­tó beismeri, hogy a német militarizmus fel­támasztásának hívei csupán az USA és An­glia nyomása következtében érhették el cél­jukat. A FIGARO ez egyezményekkel kapcsolat­ban lefolyt vitákról megállapítja, hogy „a francia parlamentben az utóbbi éveikben le­zajlott viták közül ez volt a legkínosabb.“ „Parlamenti síkon — írja tovább a lap — a december 30-i szavazás eredménye nem meggyőző, a nemzetgyűlés sokkal inkább megoszlott, mint azelőtt és így marad a jövőben is.“ A LZECHO hangsúlyozza: „A parla­menti szavazás nem vetett véget a harc­nak. A köztársasági tanács tagjainak is dönteniük kell ebben a kérdésben." A COMBAT azt írja, hogy a képviselők többsége „nem volt hajlandó vállalni a fele­lősséget a történelem előtt Franciaország nemzeti érdekeinek eltemetéséért, aminek komoly következményei lehetnek.“ Ugyanez a lap kidomborítja, hogy bár a párizsi egyezményeket ratifikálták, ezeket nem lehet elfogadottnak tekinteni, mert „még az egyezmények mellett szavazó 287 képviselő közül is sokan engedtek a fáradt­ságnak, a megalkuvásnak vagy a félelemnek"“ A COMBAT a továbbiakban foglalkozik a szavazás eredményének londoni, washingtoni és bonni visszhangjával s megállapítja, hogy ezek a körök „megelégedéssel“ fogadták az eredményt. „Hiába diadalmaskodnának ezek a külföldi körök, mert ez azt jelentené, hogy figyelmen kívül hagyják, milyen körülményeit között érték el ezt az eredményt... Francia­­ország most egy újabb probléma előtt áll, mégpedig az atlanti szövetségben való jövő­jét illetően. Az események kibontakozása be fogja bizonyítani Dullesnek és Edennek, hogy elszámították magukat. Franciaország­ban olyan idegesség fog uralkodni, ami be­folyásolja majd az ország egész politikai életét.“ — írja a lap. FINNORSZÁG HELSINKI (Agerpres). — A TYOKANSAN SANOMAT című finn­ nyelvű lap kiemeli, hogy a francia nemzet­gyűlés 627 képviselője közül csupán 287-en szavazták meg a nyugatnémet felfegyver­zést előirányzó párizsi egyezmények ratifi­kálását, elárulva ezzel Franciaország nem­zeti érdekeit s a világbéke ügyét. A VAPRA SANA azt írja, hogy a szava­zás eredménye egy új München sötét árnyé­kát veti Európára. Ugyanúgy, amint Cham­berlain és Hitler 1938-ban létrejött megegye­zésükkel az erőszakpolitika útját egyengették Németországban, a francia nemzetgyűls ha­tározata is azt a veszélyt rejti magában, hogy megnyílik az út a nácik újrafel­fegyver­zése felé. BELGIUM BRÜSSZEL (Agerpres). — A LE DRAPEAU ROUGE vezércikket kö­zöl a francia nemzetgyűlés december 30-i szavazásával kapcsolatban. A francia nép világosan kimutatta — hrja a lap —, hogy nem fogja tűrni hóhérainak újrafelfegyverzését. Hiheti e valaki ezek után, hogy a franciák valaha is egyetértenek majd azzal a fondorlatos határozattal, amelyet Mendes-France és angol-amerikai gazdái a képviselők mindössze 45 százalékos „többsé­ge“ útján kényszerítettek ki a nemzetgyűlés­ben ? A népek végső fokon mindig győzelmet aratnak az akaratukat semmibevevő kormá­nyokon — teszi hozzá a lap. — Franciaor­szágban tovább folyik a harc a párizsi egyezmények ellen. NORVÉGIA OSLO (Agerpres). — A TASZSZ jelenti: A MORGEN POSTEN kommentátora megjegyzi: „Még nem tudni, hogy a köztár­sasági tanács milyen álláspontra helyezkedik a párizsi egyezményekkel kapcsolatban. Van még egy másik kérdés is, amely bizonytalan­ságot kelt a jövőt illetőleg. — hangsúlyozza a kommentátor — mégpedig az, hogy a pá­rizsi tárgyalások rendkívüli kedvezőtlen kö­rülményeket teremtettek a Franciaország és Nyugat-Németország közti szövetség szem­pontjából.“ SVÁJC BERN (Agerpres). — A svájci NATIO­­NAL-ZEITUNG párizsi tudósítója így jel­lemzi a francia nemzetgyűlésben kicsikart határozatot: „Ezt az igen­t csak azért mon­dották ki, hogy kedvezzenek az amerikai­aknak és az angoloknak ..Mendes-France kényszerítette a nemzetgyűlést, hogy sza­vazzon a német hadsereg újjáélesztésére. Franciaország ezt sohasem bocsátja meg neki.” HOLLANDIA HÁGA (Agerp­res). — A TASZSZ jelenti! A HAAGSCHE POST című hetilap cikket ír arról a durva nyomásról, amelyet az Egye­sült Államok és Anglia gyakoroltak a fran­­­cia nemzetgyűlésre. „Valóban szenzációs ese­mény történt — írja a lap.­­ Az Egyesült Államok elnöke és Anglia külügyminisztere figyelmeztették, sőt megfenyegették a fran­cia nemzetgyűlést. Ilyesmi még nem fordult elő a történelemben. Volt rá eset,­ hogy fi­gyelmeztettek felkelőket, megtorlással fe­nyegettek forradalmi bizottságokat, de nem fordult még elő, hogy egy parlament ilyen felszólítást kapjon ...” „A képviselők egy része őszinte meggyő­ződése ellenére fogadta el a felfegyverzést, írja az ELSEVIERS című hetilap. Nagy ré­szük elutasította a ratifikálást, de végülis engedtek a külföldi nyomásnak. Ez a reális helyzet.” A Francia Kommunista Párt nyilatkozata PÁRIZS (Agerpres).­­ A l'HUMANITÉ közölte a Francia Kommunista Párt politikai irodájának nyilatkozatát azzal kapcsolatban, hogy a francia nemzetgyűlés ratifikálta a Nyugat-Németország felfegyverzésére vonat­kozó párizsi egyezményeket. A nyilatkozat kiemeli, hogy az amerikai és az angol kormány „szemérmetlen nyomá­sa“ következtében, a francia nép akarata el­lenére, elfogadták a ratifikálást. A 627 kép­viselőből azonban mindössze 287-en szavaz­tak a ratifikálás mellett. Megvan még rá a lehetőség, hogy a francia nép döntő csapást mérjen a német militarizmus feltámasztásá­nak híveire. A francia népnek megvan rá a módja, hogy győzelemre vigye a béke ügyét és megvédje biztonságát. Minden demokrata, minden hazafi tudja, hogy az atlanti szövetség — amelynek nevé­ben a Mendes France kormány „igazolni“ akarta a szavazást — nem egyéb hódítócélú szövetségnél s egy nyíltan agresszív politika újabb eszköze a német revansisták területi igényeinek támogatására más országokkal, közöttük Franciaországgal szemben. A Francia Kommunista Párt már kezdettől fogva Nyugat-Németország felfegyverzése ellen foglalt állást. A kommunista párt volt az egyetlen párt, amely a nemzetgyűlésben hű maradt Franciaország nemzeti érdekeihez. A nemzetgyűlésben megtartott szavazás új helyzetet teremt. Feltámasztja azt a veszélyt, amely a német revansisták és militaristák — hazánk tegnapi hóhérai — felől fenyeget bennünket. A nemzetgyűlés döntése az 1944- ben megkötött francia-szovjet szerződés meg­szegését jelenti. Ebben a szerződésben or­szágunk kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy nem lép be semmiféle koalícióba, amely a Szovjetunió, a hitlerfasisztákat megsemmi­sítő felszabadítónk ellen irányul. Hogy megakadályozhassuk a párizsi egyez­mények ratifikálásának véglegessé válását, meg kell szilárdítanunk a nemzeti és demo­kratikus erők egységét. Ennek az egységnek az alapja a munkásosztály akcióegysége, a szocialisták és kommunisták egységfrontta. A Francia Kommunista Párt politikai iro­dája hangsúlyozza, hogy a nemzetgyűlési tárgyalások során éppen Guy Mollet, a fran­cia szocialista párt főtitkára volt az, aki a párizsi egyezmények legbuzgóbb hívének bi­zonyult, aki Nyugat-Németország felfegyver­zésének elfogadtatása érdekében nem riadt vissza a szovjetellenes rágalmaktól sem, hogy ezzel kizárja a megegyezés lehetőségét az általános leszerelés kérdésében. A harc tovább folyik — hangzik a nyilat­kozat. A francia nép nem ismeri el és soha­sem fogja elismerni a katasztrofális párizsi egyezményeket. Francia férfiak, francia nők! Az ország sorsa a ti keretekben van! Ti erősebbek vagytok, mint a háborús gyújtogatók klikkje. Azonnal járjatok közbe a köztársasági ta­nácsnál, a községi tanácsosoknál és a me­gyei főtanács tagjainál. Ebből a célból tö­­mörítsétek egységbe az összes nemzeti és demokratikus erőket a vállalatokban, váro­sokban és falvakban. Ne mulasszatok el sem­mit, hogy elszigetelhessétek és kudarcra ítél­hessétek a köztársasági tanács azon tagjait, akik a párizsi egyezmények ratifikálása mel­lett vannak. Ezzel megakadályozzátok, hogy a német revansisták beléphessenek az atlanti koalíció­ba, megakadályozhatjátok, hogy ez a koalíció kirobbanthassa az atomháborút. Szerkesztőség­ét kiadó hivatal Bukarest, Piata Seinteil Nr. 1. — Telefon 742.29 Előfize­tések a postahivataloknál, a levélhordóknál és a vállalatok önkéntes lapterjesztőinél. Nyomda Combinatul Poligrafic Casa Scin­teil „I. V. Stalin”

Next