Előre, 1957. szeptember (11. évfolyam, 3065-3089. szám)

1957-09-01 / 3065. szám

A Román Népköztársaság biztosítja a nemzeti kisebbségek­nek az anyanyelv szabad használatát, az anyanyelven való oktatást minden oktatási fokon, könyveket, újságokat és színházakat biztosít a nemzeti kisebbségek anyanyelvén (A Román Népköztársaság Alkotmányából) Kovács Györgyi Régi szerkesztőségi asztalok mellett A régi romániai nemzetiségi sajtót a maitól elválasztó óriási különb­ségről nehéz egy rövid újságcikk kere­tében írni, olyan bőséges anyagot kínál a téma. A fölszabadulás előtti romániai magyar sajtó túlnyomó többsége a bur­­zsoá­ földesúri rendszer szolgálatában állott, a legkülönbözőbb módszerekkel, egymástól nagyon eltérő szakmai szín­vonalon ez uralkodó osztályok érdekeit szolgálta. Egyik célkitűzése igen sok lapnak az volt, hogy minél mélyebbre üsse az éket a román és nemzetiségi dol­gozók közé, hirdesse a nacionalizmust, sovinizmust a kizsákmányolók érdeké­ben. Voltak polgári radikális lapok is. Például a Brassói Lapokat sok minden megkülönböztette a magyarpárti reak­ció szócsövétől, a kolozsvári Keleti Új­ságtól, vagy a fasizmus útját járó kle­rikális reakció nagyváradi konkolyhin­tő­jétől az előbb Erdélyi Lapok, majd Magyar Lapok címen megjelenő, a ké­sőbb Magyarországon háborús bűnökért elítélt Sulyok István szerkesztette saj­tóterméktől. Az illegális kommunista párt, a ha­tóságok féktelen üldözése közepette is, illegálisan kinyomtatott vagy sokszoro­sított sajtótermékkel mozgósította harc­ra a tömegeket. Az illegális lapoknak nemcsak az írásáért és terjesztéséért, hanem még az olvasásáért is súlyos bör­tönbüntetés járt. Az illegális kiadványok mellett a párt igyekezett valamilyen burkolt mó­don kiadni vagy támogatni olyan sajtó­termékeket, amelyek legálisan megjelen­hettek­ ideig-óráig, míg meg nem foj­totta őket a burzsoá államapparátus ter­rorja. Így tiltották be például a ko­lozsvári Falvak Népét és a Világosságot, majd a Magyarpárti Ellenzéki Köz­lönyt s később a Népakaratot. Ezek a lapok — ameddig megjelenhettek, mi­közben szerkesztőikre esőstől zúdultak a perek ,,államellenes izgatásért“ —­ igazi következetességgel harcoltak, ez illegális kommunista párt irányvonalá­nak szellemében, a román nép és a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségéért, a munkáselbocsátások ellen, a magasabb bérekért, a parasztságot sújtó adóterhek és a csendőrterror ellen, a nemzetiségek anyanyelvű oktatásáért, és így tovább. De a haladó szellemű s a nép érdekeit szolgáló régi sajtó mégis egészen más volt, mint a mai kommunista nemzeti­ségi sajtó. Üldöztetés közben, szegé­nyes anyagi lehetőségek közepette, tisz­tán a tömegek rokonszenvére támasz­kodva, a nagy tőkésvállalatok hirdeté­seiből származó anyagi juttatások nél­kül, a bukaresti „történelmi“ pártok, nagy a budapesti horthysta politikusok szubvenciója nélkül megjelenni akkor egészen más anyagi feltételeket jelen­tett, mint ahogyan akkor a legtöbb pol­gári lap megjelent, s egészen mást, mint ahogy ma a hazai kommunista sajtó megjelenik. Egészen más volt az ak­kori rendkívül nehéz körülményeid kö­zött, harcolni a dolgozó nép jogainak kivívásáért, az Európa egét elborító fa­sizmus ellen, a nemzetiségi elnyomás el­len, é­s megint más ma, mikor a ha­talomra jutott pártvezette munkásosz­tály a szocializmus építése közepette használja harci fegyverének a kommu­nista sajtót, a szocialista építés szerve­zése és ösztönzése érdekében, az impe­rialista háborús gyújtogatók leleplezé­sére, a román nép és a nemzetiségek testvériségének kimély­ítésére, minden­fajta nacionalizmus, sovinizmus ellen. Abban az időben a különböző polgári­­pártok igyekeztek minél több sajtó­vállalatot létesíteni a tömegek fél­revezetésére. De burjánoztak az egyé­ni vállalkozók is, akik pénzszagot szimatoltak a „sajtóüzlet“ révén. A lapokat nem a társadalmi szükséglet hozta létre, hanem részint a polgári po­litikai pártok szavazathajhászó törek­vése, részint a nyereségvágy. Persze e­­zeknek a lapoknak a példány­száma rendkívül csekély volt. Úgynevezett or­szágos lapok, mint az Ellenzék vagy a Magyar Lapok, néhány ezres példány­számban jelentek meg s ezt is csak úgy érték el, hogy a terjesztéshez felhasz­nálták a Magyar Párt vagy az egyház egész apparátusát. Mégis mi tette lehe­tővé anyagilag ilyen kis példányszámú lapok megjelenését, miért volt érdemes gazdáiknak a lap fenntartása? Elsősor­ban a reakciós pártok politikai érdeke volt ez, éppen ezért maguk is pénzt ,.áldoztak“ még a szinte a nyilvánosság kizárásával megjelenő újságokra is. Viszont a polgári társadalom dzsungel­jében megnyíltak előttük más pénzfor­rások is. Az ilyen lapok gazdái előtt, különösen választások előestéjén, föl­pattantak az államkassza páncélajtói. Egyiknek Bukarestből juttattak nagy összegeket, j másiknak Budapestről szivá­rogtak át a Horthy-rendszer urai által titkos utón Romániába juttatott pén­zek, magyarpárti földbirtokos, gyáros politikusok segítségével. De legtöbb esetben ezek a laptulaj­donosok szívesen vették igénybe egy­azon időben a burzsoá­ földesúri román állam és a horthysta magyar állam tá­mogatását. Más jövedelemforrások vol­tak a gyártulajdonosok által adott hir­detések, a bankmérlegek közlése,­­ végül pedig a zsarolás is. Természetesen volt a polgári lapok között olyan is, amely tőkeerős vállalat lévén, részben függetleníteni tudta ma­gát politikai pártok vagy tőkéscsopor­tok közvetlen befolyásától s az olvasók előfizetési dijaira és hirdetésekre tá­maszkodva, normális körülmények kö­zött tudott megjelenni. Ilyen volt a Brassói Lapoknak és társlapjának a Népújságnak egy sor évig tartó idősza­ka. A szerkesztőségben dolgozó néhány haladó szellemű újságíró nyomására — s arra is számítva, hogy a tömegek ro­konszenvére támaszkodó független lap is megtermi a maga gyümölcseit —­ si­került a lapot a dolgozók igényei felé tolni, legalább is részben. Kétségtele­nül, e két lap­ elterjedtségének és nép­szerűségének fokozódásában döntő sze­repe volt, hogy a lapban napvilágot lát­tak olyan írások, amelyek ellenzéki ál­láspontra helyezhetők a Magyar Párt mágnásainak és gyárosainak a román történelmi pártok uraival kötött pak­tumpolitikájával szemben, a romániai magyarság dolgozó rétegeinek érdekeit saját céljaikra aprópénzre váltó reakci­ós, népáruló politikájával szemben. Az­után , a spanyol nép szabadságharca idején a két lap a népfront, a köztár­sasági és demokratikus Spanyolország mellett foglalt állást. Föl-fölbukkant a lap hasábjain a hazai magyar demokra­tikus törekvések támogatása is (Józsa Béla s más harcosok cikkeinek közlé­se például). Ugyanakkor azonban ez a radikális, polgári ,,függetlenség“ nem je­lentette a dolgozók érdekeinek kitartó szolgálatát és a lap nem egyszer a ha­ladás érdekeivel ellentétes álláspontot képviseli. Bizonyos tényezők megaka­dályozták az újságot abban, hogy követ­kezetesen támaszkodjék a nép szabad­ságtörekvéseit megtestesítő demokrati­kus népi szervezetekre. Ha valaki utó­lag átlapozza a Brassói Lapok (vagy a Népújság) számait, kiáltó ellentmon­dások ötlenek a szemébe. A korlátok alapja az, hogy a lapvállalat mégis tő­­késvállalkozás volt. A szerkesztőségben egész sor haladó szellemű újságíró dol­gozott, mint Balogh Edgár, Kacsó Sán­dor, Szentimrei Jenő, Salamon Ernő, és mások. De a szerkesztőség nem volt egységes és dolgoztak ott olyan gyanús elemek is, mint Mikes Imre és Körösi-Krizsán Sán­­dor, akik emigráltak és e percben mind­ketten a „„Szabad Európa“ néven ismert imperialista méregkeverő hírverő szerv bérencei. Megjegyzem még múltra em­lékezve, hogy a kisebbségi lapok kevés munkatárssal dolgoztak és a legtöbb esetben sokat dolgoztatták őket. A­ szerkesztőségi helyiségek pedig rendsze­rint egészségtesen, szűk lyukak voltak. Hol van tőlük a mai Előre gyönyörű, sokszobás szerkesztőségi helyisége a Scvib­ia-Házban? Népköztársaságunkban a párt nem­zeti egyenjogúsági politikája hozta lét­re az újtípusú magyar nemzetiségi saj­tót. Kétségtelen, hogy a tíz évvel ez­előtt megjelent Előre (illetve akkor Romániai Magyar Szó) nagy lépést je­lentett előre ezen az útón. A párt po­litikája biztosítja a dolgozó nép szol­gálatában írott szó szabadságát, s mind­­nagyobb elterjesztésének lehetőségét. A nemzetiségi sajtó ugyanolyan előnyös feltételek közepette jelenik meg, mint a román kommunista lapok. Közös erővel munkálkodnak, az egyenjogúság termékenyítő légkörében, hogy az or­szág összes dolgozóit mozgósítsák a szo­cializmus építésére, harcolva a naciona­lizmus, a sovinizmus, a régi reakciós polgári sajtóban oly sokszor használt mérgező fegyvere ellen, kovácsolják az írott szó segítségével a román nép és a nemzetiségek szétbonth­atatlan testvé­riségét, harcra ösztönzik az egész népet az imperialista háborús uszítókkal szem­ben a béke megvédelmezésére. A tíz éves Előre a maga létével és te­vékenységével fennen hirdeti pártunk marxi-leniai politikájának ragyogó győzelmét s eszköz a dolgozó nép ke­zében újabb győzelmek kivívására, esz­köze a munkásosztálynak a végső győ­zelemnek. Erről sohasem szabad meg­feledkeznie egyetlen kommunista új­ságírónak sem. J J­árom napja voltam újz­ág- EZ író, amikor megismertem az ólombetűt. Addig az ólmot csak játékka- Ionénak ismertem. Es puskago­­lyónak, s csodáltam az ólomka­tonákat, mert olyan díszesek és sorba lehet őket állítani... És csodáltam az ólomgolyó­­kat, hogy oly hatalmuk van az élet és halál felett. Aztán azon a bizonyos szerda délután leküldték a nyomdába. 1945. októberében volt. Jól em­lékszem a jelenetre. László Béla nyurga alakja tűnt fel az ajtó­nyitásban, kezében kézirat. „Még mindig nem jött vissza Sándor? No, akkor legyen olyan szíves, vigye le maga ezt a 25 sor kül­politikát a nyomdába”. És én repültem és örültem, hogy vihetem a 25 sor külpoliti­kát a nyomdába. A­kkor léptem át életemben­­m­ először a szedő- és tördelő­terem küszöbét. Akkor éreztem először az ólomgőz jellegzetes szagát és hallottam a szedőgé­pek zümmögését, a munkatermek zsongását. „Az ólomba öntött ész tiszta műhelye" falai közé fogadott és szemérmes büszkeséggel meg­mutatta magát. Ismerkedni kezd­tem a félig már gondolkodó gép­pel, a synotippel, bemutatkoztam a kalandernek és megcsodáltam a rotációs gépet. Megismerked­tem a nyomdászokkal, akik csak úgy kutyafuttában, munka köz­ben vették szemügyre a „sakált’’, félpillantással mértek fel és fél­pillantással fogadtak maguk kö­zé. És megismertem az ólombe­tűt. Attól a pillanattól kezdve már nem csodáltam az ólomkatonát, sem az ólomgolyót. És attól a perctől kezdve­­tudom, hogy az ólom sokkal több mint fém, a­­melyet olyan régóta ismert és használ az emberiség, s amely­nek nemcsak „sajátosságai”, ha­nem története van. A Néztem a parányi ólomba ön- IV lett belül és hallgattam Ka­tóka elv­társ magyarázatát. — Ez kérem hatos Nonpareil­le, az ott Kolonel.... ez a Borgis fett, az a Garmond,­ ez pedig a tizenkétpontos Cicero. És látja, kérem, a betűnek van magassága, abstandja, kúpja, képe, törzse... Mindezt hadarta Katóka elv­társ és csak félig nézett engem, tekintetének másik fele a szedő­­termet és a tördelőket kutatta. Nekem magyarázott és közben odaszólt, hogy „azt a cikket ki kell ritkítani”, aztán megint fe­lém fordult. Nem tudom még miről beszélt, mert mindazt, amit akkor ma­gyarázott, csak sokkal később jegyeztem meg. Azon a délutá­non egyetlen egy dolog bűvölt el: az ólombetű ereje. A puha ólomba öntött jel, amely hátán hordja a civilizációt, amely meg­őrzi, terjeszti, nemzedékről-nem­­zedékre adja tovább a szellem kincseit, konzerválja az emberi ész ragyogását, tükre és tolmá­­csolója a gondolatnak. Irta: DÁNOS MIKLÓS Enélkül az ólombetű nélkül nincs világirodalom és nincs ci­vilizáció, nincs történelem és nincs forradalom, nincs haladás és nincs ember. Jó­fajta gondolatok foglalkoz- jat­tattak azon az 1945-ös őszi délutánon. És azóta sem szik­kadt ki belőlem az ólombetű ha­talma iránt érzett csodálat me­lege. Pedig több mint egy évti­zed majd minden napján munka­társa vagyok a nyomdásznak és vendége a nyomdának. Az évek hozzászoktathattak volna, elfá­­síthattak volna. De nem, most is órákig el tudnám nézni Nagy­bácsit, vagy Mayert, Kertészt, Pozsárt vagy Schönfeldet amint a művész ritmusával és szenve­délyével zongoráznak a lynotipe lapos billentyűin és öntik forró ólomba a betűt. És elnézném a tíz esztendő minden napján az okos Feketicset, vagy a meg­fontolt Grünt, a tördelőt, a halk Márkuszt és a csendes Dómért, ők formálják ki ésszel és kézzel az üres „hajóban” a napilapot. És izgalom fog el most is, a­­mikor az emeletes körforgógép zúgni kezd, működésbe lép ezer­nyi henger és megszüli az újsá­got, élővé teszi az ólombetűt. Azon a régi őszi délutánon hazavittem egy ólomsort. A ko­sárból vettem ki. Betűk vannak rajta. Azóta sokszor kezembe vettem. Azóta sok mindent meg­tanultam az ólomról, az ólombe­tűről. Egyik szerkesztő szavajárása volt: „Fiacskám ne csapd be az ólmot. Ne élj vissza azzal, hogy lágy és mindent elbír’’. Sokszor eszembe jut ez a mon­dat és sokszor eszébe szeretném juttatni másoknak is. Mert óriási a felelőssége an­nak, aki az ólombetűnek ’paran­csol. Annak, aki a betűkből sza­vakat, a szavakból gondolkodás­ra, cselekvésre késztető monda­tokat formál. Igazat, szépet, emberit, valóságot, humánumot követel a betű. Követeli az esz­mék tisztaságát, a létek szépsé­gét, az emberi haladás dicsére­tét. Követeli a becsületes mun­kát, a szorgalmat és azt, hogy a betűt mindig, mindenütt és mindenkor az ember, igaz ügy szolgálatába állítsák. Nézem a parányi ólombetűt és érzem, hogy a holt anyagból csak így lesz élő erő.­­ Három napja voltam újságíró. Ms amikor megismertem az ó­­lombetűt. És azóta tudom és tiszta szív­vel hiszem, hogy a parányi ólom­­test erősebb nemcsak az ólom­katonánál és az ólomgolyónál, hanem minden más fegyvernél, és minden más katonánál. Mert a betű a mi kezünkben van. Mi vigyázunk rá, mi óvjuk, mi lehelünk lelket, életet, világí­tó eszmét bele. - Scinteia Háza 1957 augusztus... * (Friedmann Miklós felvétele). EGY ÉVTIZED (Folytatás az 1. oldalról) Az Előre folytatva az illegális párt­sajtó és az illegalitás éveiben magyar nyelven kiadott pártlapok dicsőséges hagyományait, mindig hűséggel nevel­te olvasóit igaz hazafiakká a proletár nemzetköziség zászlaja alatt, a Szov­jetunió és a szocialista tábor iránti tántoríthatatlan hőségre. Fontos fela­dat volt, hogy felvéve a harcot a na­cionalista elszigetelődési és revizionis­ta megnyilvánulásokkal szemben, a magyar nemzeti kisebbséget hazafias szellemben, a román néppel való szo­ros testvéri barátság szellemében ne­velje. A kommunista sajtónk jelentő­sen hozzájárult ahhoz­, hogy egyre job­ban megszilárduljon a párt, a kor­mány és a nép sziklaszilárd egysége. A lap szócsövévé vált a legteljesebb demokráciának, a proletár demo­kráciának azáltal, hogy kifejezte a dolgozók nézeteit, véleményét, felve­tette azokat a kérdéseket, amelyek a dolgozókat foglalkoztatják. Természe­tesen ebben a törekvésben felbecsülhe­tetlen segítséget jelentett a levelezők népes táborának értékes tapasztalata és­ a szerkesztőséghez írott leveleik. A levelezők, a közvélemény irányítói, összekötötték a dolgozók tömegeit, az olvasótábort a lappal. Lapunk úgy tud a jövőben újabb si­kereket elérni, ha még fokozottabban tükrözi népi demokratikus rendszerünk eredményeit, megvalósításait, ha fel­veti a hibák kiküszöbölésének elvszerű, kommunista módját, ha éberen figyel a dolgozókat foglalkoztató minden e­­gyes akár kis, akár nagy dologra, ha mentős inkább hozzájárul a dolgozó tömegek pártos neveléséhez. Mivel az országos magyar napilap tekintélye és befolyása egyre erősödik, elengedhetet­lenül fontos, hogy az eszmei színvo­nal állandó emelésével, mentős jobb és igényesebb publicisztikai formák meg­találásával egyre ütőképesebbé váljon, a párt politikájának alapvető kérdé­seiről írjon, verjen vissza minden olyan próbálkozást, amely igyekszik befeketíteni népi demokratikus rend­szerünk eredményeit. A lap cikkei úgy lesznek egyre hatásosabbak, ha a cik­kek írói megtalálják a legváltozato­sabb, meggyőzőbb realista újságírói megoldásokat, elvetik a beidegződött sablont, szürke stílust, mert csak a szívből fakadó, igaz írások mozgósít­ják az olvasókat. Az olvasó tömegek igényének növekedésével lépést kell tartson a lap, sőt a tömegek igényét, ízlését, szemléletét kell napról napra növelnie a párt politikájának szellemé­ben. Fontos, hogy az Előre ezután is nagy figyelemmel tanuljon abból a gazdag tapasztalatból, amellyel pár­tunk központi lapja, a Scinteia ren­delkezik, ugyanakkor tanuljon a test­vérpártok sajtójának nagy tapasztala­tából. Ahogy az eltelt első évtized minden sikere pártunk állandó és bölcs vezeté­sének köszönhető, ahogy az Előre megszületése is pártunk lenini nemze­tiségi politikájának eredménye, úgy az országos magyar napilap további jó munkájának záloga a párt állandó vezetése. Tíz évvel ezelőtt a lap első vezércikke elmondta, hogy a lap szer­kesztői mit vállalnak, És tegyük egy kissé immár hagyományossá ezt a szo­kást, éppen azért most a második év­tized küszöbén ismét azt vállaljuk, hogy az Előre a párt hűséges, harcos fegy­vereként szolgálja a dolgozó nép ja­vát, a szocializmus építését, a román nép és az együttélő nemzetiségek test­vériségének további megszilárdítását. A két fénykép a huszas évek végén megjelenő újság két pél­dányáról készült. Az újságolda­­lak azóta m­ár egy kicsit m­egsár­­gultak, gyűröttek,­­ sokan ol­vasták őket három évtizeddel ez­előtt. A párt illegális és legális kiad­ványai közül ezek a lapok az „ELŐRE“ címet viselték. A huszas év­ek elején jelent meg először „Előre“ címmel legális újság magyar nyelven, amelyik a dolgozók ügyéért harcol. Az 1928—1929-es években ismét megjelenik az Előre, mint a Városi és Falusi Dolgozók Blokkjának hivatalos lapja. A Blokk a párt közvetlen irányításá­val harcolt az ipari és földmunkás tömegek politikai és gazdasági helyzeté­nek megjavításáért, a dolgozók jogaiért, a kisebbségek, a romániai magyar­ság egyenjogúságáért. A felszabadulás előtti nehéz időkben megjelenő Előrék cikkeinek az adott erőt, hatékonyságot, hogy következetes, pártos szellemben íródtak, ami a kom­munista sajtóra elengedhetetlenül jelle­mző. A régi Előre cikkei éppen ezért jelentenek drága hagyományt, nagy erőt és még nagyobb tanulságot 1957-ben is számunkra.

Next