Előre, 1957. szeptember (11. évfolyam, 3065-3089. szám)
1957-09-01 / 3065. szám
A Román Népköztársaság biztosítja a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelv szabad használatát, az anyanyelven való oktatást minden oktatási fokon, könyveket, újságokat és színházakat biztosít a nemzeti kisebbségek anyanyelvén (A Román Népköztársaság Alkotmányából) Kovács Györgyi Régi szerkesztőségi asztalok mellett A régi romániai nemzetiségi sajtót a maitól elválasztó óriási különbségről nehéz egy rövid újságcikk keretében írni, olyan bőséges anyagot kínál a téma. A fölszabadulás előtti romániai magyar sajtó túlnyomó többsége a burzsoá földesúri rendszer szolgálatában állott, a legkülönbözőbb módszerekkel, egymástól nagyon eltérő szakmai színvonalon ez uralkodó osztályok érdekeit szolgálta. Egyik célkitűzése igen sok lapnak az volt, hogy minél mélyebbre üsse az éket a román és nemzetiségi dolgozók közé, hirdesse a nacionalizmust, sovinizmust a kizsákmányolók érdekében. Voltak polgári radikális lapok is. Például a Brassói Lapokat sok minden megkülönböztette a magyarpárti reakció szócsövétől, a kolozsvári Keleti Újságtól, vagy a fasizmus útját járó klerikális reakció nagyváradi konkolyhintőjétől az előbb Erdélyi Lapok, majd Magyar Lapok címen megjelenő, a később Magyarországon háborús bűnökért elítélt Sulyok István szerkesztette sajtóterméktől. Az illegális kommunista párt, a hatóságok féktelen üldözése közepette is, illegálisan kinyomtatott vagy sokszorosított sajtótermékkel mozgósította harcra a tömegeket. Az illegális lapoknak nemcsak az írásáért és terjesztéséért, hanem még az olvasásáért is súlyos börtönbüntetés járt. Az illegális kiadványok mellett a párt igyekezett valamilyen burkolt módon kiadni vagy támogatni olyan sajtótermékeket, amelyek legálisan megjelenhettek ideig-óráig, míg meg nem fojtotta őket a burzsoá államapparátus terrorja. Így tiltották be például a kolozsvári Falvak Népét és a Világosságot, majd a Magyarpárti Ellenzéki Közlönyt s később a Népakaratot. Ezek a lapok — ameddig megjelenhettek, miközben szerkesztőikre esőstől zúdultak a perek ,,államellenes izgatásért“ — igazi következetességgel harcoltak, ez illegális kommunista párt irányvonalának szellemében, a román nép és a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségéért, a munkáselbocsátások ellen, a magasabb bérekért, a parasztságot sújtó adóterhek és a csendőrterror ellen, a nemzetiségek anyanyelvű oktatásáért, és így tovább. De a haladó szellemű s a nép érdekeit szolgáló régi sajtó mégis egészen más volt, mint a mai kommunista nemzetiségi sajtó. Üldöztetés közben, szegényes anyagi lehetőségek közepette, tisztán a tömegek rokonszenvére támaszkodva, a nagy tőkésvállalatok hirdetéseiből származó anyagi juttatások nélkül, a bukaresti „történelmi“ pártok, nagy a budapesti horthysta politikusok szubvenciója nélkül megjelenni akkor egészen más anyagi feltételeket jelentett, mint ahogyan akkor a legtöbb polgári lap megjelent, s egészen mást, mint ahogy ma a hazai kommunista sajtó megjelenik. Egészen más volt az akkori rendkívül nehéz körülményeid között, harcolni a dolgozó nép jogainak kivívásáért, az Európa egét elborító fasizmus ellen, a nemzetiségi elnyomás ellen, és megint más ma, mikor a hatalomra jutott pártvezette munkásosztály a szocializmus építése közepette használja harci fegyverének a kommunista sajtót, a szocialista építés szervezése és ösztönzése érdekében, az imperialista háborús gyújtogatók leleplezésére, a román nép és a nemzetiségek testvériségének kimélyítésére, mindenfajta nacionalizmus, sovinizmus ellen. Abban az időben a különböző polgáripártok igyekeztek minél több sajtóvállalatot létesíteni a tömegek félrevezetésére. De burjánoztak az egyéni vállalkozók is, akik pénzszagot szimatoltak a „sajtóüzlet“ révén. A lapokat nem a társadalmi szükséglet hozta létre, hanem részint a polgári politikai pártok szavazathajhászó törekvése, részint a nyereségvágy. Persze ezeknek a lapoknak a példányszáma rendkívül csekély volt. Úgynevezett országos lapok, mint az Ellenzék vagy a Magyar Lapok, néhány ezres példányszámban jelentek meg s ezt is csak úgy érték el, hogy a terjesztéshez felhasználták a Magyar Párt vagy az egyház egész apparátusát. Mégis mi tette lehetővé anyagilag ilyen kis példányszámú lapok megjelenését, miért volt érdemes gazdáiknak a lap fenntartása? Elsősorban a reakciós pártok politikai érdeke volt ez, éppen ezért maguk is pénzt ,.áldoztak“ még a szinte a nyilvánosság kizárásával megjelenő újságokra is. Viszont a polgári társadalom dzsungeljében megnyíltak előttük más pénzforrások is. Az ilyen lapok gazdái előtt, különösen választások előestéjén, fölpattantak az államkassza páncélajtói. Egyiknek Bukarestből juttattak nagy összegeket, j másiknak Budapestről szivárogtak át a Horthy-rendszer urai által titkos utón Romániába juttatott pénzek, magyarpárti földbirtokos, gyáros politikusok segítségével. De legtöbb esetben ezek a laptulajdonosok szívesen vették igénybe egyazon időben a burzsoá földesúri román állam és a horthysta magyar állam támogatását. Más jövedelemforrások voltak a gyártulajdonosok által adott hirdetések, a bankmérlegek közlése, végül pedig a zsarolás is. Természetesen volt a polgári lapok között olyan is, amely tőkeerős vállalat lévén, részben függetleníteni tudta magát politikai pártok vagy tőkéscsoportok közvetlen befolyásától s az olvasók előfizetési dijaira és hirdetésekre támaszkodva, normális körülmények között tudott megjelenni. Ilyen volt a Brassói Lapoknak és társlapjának a Népújságnak egy sor évig tartó időszaka. A szerkesztőségben dolgozó néhány haladó szellemű újságíró nyomására — s arra is számítva, hogy a tömegek rokonszenvére támaszkodó független lap is megtermi a maga gyümölcseit — sikerült a lapot a dolgozók igényei felé tolni, legalább is részben. Kétségtelenül, e két lap elterjedtségének és népszerűségének fokozódásában döntő szerepe volt, hogy a lapban napvilágot láttak olyan írások, amelyek ellenzéki álláspontra helyezhetők a Magyar Párt mágnásainak és gyárosainak a román történelmi pártok uraival kötött paktumpolitikájával szemben, a romániai magyarság dolgozó rétegeinek érdekeit saját céljaikra aprópénzre váltó reakciós, népáruló politikájával szemben. Azután , a spanyol nép szabadságharca idején a két lap a népfront, a köztársasági és demokratikus Spanyolország mellett foglalt állást. Föl-fölbukkant a lap hasábjain a hazai magyar demokratikus törekvések támogatása is (Józsa Béla s más harcosok cikkeinek közlése például). Ugyanakkor azonban ez a radikális, polgári ,,függetlenség“ nem jelentette a dolgozók érdekeinek kitartó szolgálatát és a lap nem egyszer a haladás érdekeivel ellentétes álláspontot képviseli. Bizonyos tényezők megakadályozták az újságot abban, hogy következetesen támaszkodjék a nép szabadságtörekvéseit megtestesítő demokratikus népi szervezetekre. Ha valaki utólag átlapozza a Brassói Lapok (vagy a Népújság) számait, kiáltó ellentmondások ötlenek a szemébe. A korlátok alapja az, hogy a lapvállalat mégis tőkésvállalkozás volt. A szerkesztőségben egész sor haladó szellemű újságíró dolgozott, mint Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Salamon Ernő, és mások. De a szerkesztőség nem volt egységes és dolgoztak ott olyan gyanús elemek is, mint Mikes Imre és Körösi-Krizsán Sándor, akik emigráltak és e percben mindketten a „„Szabad Európa“ néven ismert imperialista méregkeverő hírverő szerv bérencei. Megjegyzem még múltra emlékezve, hogy a kisebbségi lapok kevés munkatárssal dolgoztak és a legtöbb esetben sokat dolgoztatták őket. A szerkesztőségi helyiségek pedig rendszerint egészségtesen, szűk lyukak voltak. Hol van tőlük a mai Előre gyönyörű, sokszobás szerkesztőségi helyisége a Scvibia-Házban? Népköztársaságunkban a párt nemzeti egyenjogúsági politikája hozta létre az újtípusú magyar nemzetiségi sajtót. Kétségtelen, hogy a tíz évvel ezelőtt megjelent Előre (illetve akkor Romániai Magyar Szó) nagy lépést jelentett előre ezen az útón. A párt politikája biztosítja a dolgozó nép szolgálatában írott szó szabadságát, s mindnagyobb elterjesztésének lehetőségét. A nemzetiségi sajtó ugyanolyan előnyös feltételek közepette jelenik meg, mint a román kommunista lapok. Közös erővel munkálkodnak, az egyenjogúság termékenyítő légkörében, hogy az ország összes dolgozóit mozgósítsák a szocializmus építésére, harcolva a nacionalizmus, a sovinizmus, a régi reakciós polgári sajtóban oly sokszor használt mérgező fegyvere ellen, kovácsolják az írott szó segítségével a román nép és a nemzetiségek szétbonthatatlan testvériségét, harcra ösztönzik az egész népet az imperialista háborús uszítókkal szemben a béke megvédelmezésére. A tíz éves Előre a maga létével és tevékenységével fennen hirdeti pártunk marxi-leniai politikájának ragyogó győzelmét s eszköz a dolgozó nép kezében újabb győzelmek kivívására, eszköze a munkásosztálynak a végső győzelemnek. Erről sohasem szabad megfeledkeznie egyetlen kommunista újságírónak sem. J Járom napja voltam újzág- EZ író, amikor megismertem az ólombetűt. Addig az ólmot csak játékka- Ionénak ismertem. Es puskagolyónak, s csodáltam az ólomkatonákat, mert olyan díszesek és sorba lehet őket állítani... És csodáltam az ólomgolyókat, hogy oly hatalmuk van az élet és halál felett. Aztán azon a bizonyos szerda délután leküldték a nyomdába. 1945. októberében volt. Jól emlékszem a jelenetre. László Béla nyurga alakja tűnt fel az ajtónyitásban, kezében kézirat. „Még mindig nem jött vissza Sándor? No, akkor legyen olyan szíves, vigye le maga ezt a 25 sor külpolitikát a nyomdába”. És én repültem és örültem, hogy vihetem a 25 sor külpolitikát a nyomdába. Akkor léptem át életembenm először a szedő- és tördelőterem küszöbét. Akkor éreztem először az ólomgőz jellegzetes szagát és hallottam a szedőgépek zümmögését, a munkatermek zsongását. „Az ólomba öntött ész tiszta műhelye" falai közé fogadott és szemérmes büszkeséggel megmutatta magát. Ismerkedni kezdtem a félig már gondolkodó géppel, a synotippel, bemutatkoztam a kalandernek és megcsodáltam a rotációs gépet. Megismerkedtem a nyomdászokkal, akik csak úgy kutyafuttában, munka közben vették szemügyre a „sakált’’, félpillantással mértek fel és félpillantással fogadtak maguk közé. És megismertem az ólombetűt. Attól a pillanattól kezdve már nem csodáltam az ólomkatonát, sem az ólomgolyót. És attól a perctől kezdvetudom, hogy az ólom sokkal több mint fém, amelyet olyan régóta ismert és használ az emberiség, s amelynek nemcsak „sajátosságai”, hanem története van. A Néztem a parányi ólomba ön- IV lett belül és hallgattam Katóka elvtárs magyarázatát. — Ez kérem hatos Nonpareille, az ott Kolonel.... ez a Borgis fett, az a Garmond, ez pedig a tizenkétpontos Cicero. És látja, kérem, a betűnek van magassága, abstandja, kúpja, képe, törzse... Mindezt hadarta Katóka elvtárs és csak félig nézett engem, tekintetének másik fele a szedőtermet és a tördelőket kutatta. Nekem magyarázott és közben odaszólt, hogy „azt a cikket ki kell ritkítani”, aztán megint felém fordult. Nem tudom még miről beszélt, mert mindazt, amit akkor magyarázott, csak sokkal később jegyeztem meg. Azon a délutánon egyetlen egy dolog bűvölt el: az ólombetű ereje. A puha ólomba öntött jel, amely hátán hordja a civilizációt, amely megőrzi, terjeszti, nemzedékről-nemzedékre adja tovább a szellem kincseit, konzerválja az emberi ész ragyogását, tükre és tolmácsolója a gondolatnak. Irta: DÁNOS MIKLÓS Enélkül az ólombetű nélkül nincs világirodalom és nincs civilizáció, nincs történelem és nincs forradalom, nincs haladás és nincs ember. Jófajta gondolatok foglalkoz- jattattak azon az 1945-ös őszi délutánon. És azóta sem szikkadt ki belőlem az ólombetű hatalma iránt érzett csodálat melege. Pedig több mint egy évtized majd minden napján munkatársa vagyok a nyomdásznak és vendége a nyomdának. Az évek hozzászoktathattak volna, elfásíthattak volna. De nem, most is órákig el tudnám nézni Nagybácsit, vagy Mayert, Kertészt, Pozsárt vagy Schönfeldet amint a művész ritmusával és szenvedélyével zongoráznak a lynotipe lapos billentyűin és öntik forró ólomba a betűt. És elnézném a tíz esztendő minden napján az okos Feketicset, vagy a megfontolt Grünt, a tördelőt, a halk Márkuszt és a csendes Dómért, ők formálják ki ésszel és kézzel az üres „hajóban” a napilapot. És izgalom fog el most is, amikor az emeletes körforgógép zúgni kezd, működésbe lép ezernyi henger és megszüli az újságot, élővé teszi az ólombetűt. Azon a régi őszi délutánon hazavittem egy ólomsort. A kosárból vettem ki. Betűk vannak rajta. Azóta sokszor kezembe vettem. Azóta sok mindent megtanultam az ólomról, az ólombetűről. Egyik szerkesztő szavajárása volt: „Fiacskám ne csapd be az ólmot. Ne élj vissza azzal, hogy lágy és mindent elbír’’. Sokszor eszembe jut ez a mondat és sokszor eszébe szeretném juttatni másoknak is. Mert óriási a felelőssége annak, aki az ólombetűnek ’parancsol. Annak, aki a betűkből szavakat, a szavakból gondolkodásra, cselekvésre késztető mondatokat formál. Igazat, szépet, emberit, valóságot, humánumot követel a betű. Követeli az eszmék tisztaságát, a létek szépségét, az emberi haladás dicséretét. Követeli a becsületes munkát, a szorgalmat és azt, hogy a betűt mindig, mindenütt és mindenkor az ember, igaz ügy szolgálatába állítsák. Nézem a parányi ólombetűt és érzem, hogy a holt anyagból csak így lesz élő erő. Három napja voltam újságíró. Ms amikor megismertem az ólombetűt. És azóta tudom és tiszta szívvel hiszem, hogy a parányi ólomtest erősebb nemcsak az ólomkatonánál és az ólomgolyónál, hanem minden más fegyvernél, és minden más katonánál. Mert a betű a mi kezünkben van. Mi vigyázunk rá, mi óvjuk, mi lehelünk lelket, életet, világító eszmét bele. - Scinteia Háza 1957 augusztus... * (Friedmann Miklós felvétele). EGY ÉVTIZED (Folytatás az 1. oldalról) Az Előre folytatva az illegális pártsajtó és az illegalitás éveiben magyar nyelven kiadott pártlapok dicsőséges hagyományait, mindig hűséggel nevelte olvasóit igaz hazafiakká a proletár nemzetköziség zászlaja alatt, a Szovjetunió és a szocialista tábor iránti tántoríthatatlan hőségre. Fontos feladat volt, hogy felvéve a harcot a nacionalista elszigetelődési és revizionista megnyilvánulásokkal szemben, a magyar nemzeti kisebbséget hazafias szellemben, a román néppel való szoros testvéri barátság szellemében nevelje. A kommunista sajtónk jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egyre jobban megszilárduljon a párt, a kormány és a nép sziklaszilárd egysége. A lap szócsövévé vált a legteljesebb demokráciának, a proletár demokráciának azáltal, hogy kifejezte a dolgozók nézeteit, véleményét, felvetette azokat a kérdéseket, amelyek a dolgozókat foglalkoztatják. Természetesen ebben a törekvésben felbecsülhetetlen segítséget jelentett a levelezők népes táborának értékes tapasztalata és a szerkesztőséghez írott leveleik. A levelezők, a közvélemény irányítói, összekötötték a dolgozók tömegeit, az olvasótábort a lappal. Lapunk úgy tud a jövőben újabb sikereket elérni, ha még fokozottabban tükrözi népi demokratikus rendszerünk eredményeit, megvalósításait, ha felveti a hibák kiküszöbölésének elvszerű, kommunista módját, ha éberen figyel a dolgozókat foglalkoztató minden egyes akár kis, akár nagy dologra, ha mentős inkább hozzájárul a dolgozó tömegek pártos neveléséhez. Mivel az országos magyar napilap tekintélye és befolyása egyre erősödik, elengedhetetlenül fontos, hogy az eszmei színvonal állandó emelésével, mentős jobb és igényesebb publicisztikai formák megtalálásával egyre ütőképesebbé váljon, a párt politikájának alapvető kérdéseiről írjon, verjen vissza minden olyan próbálkozást, amely igyekszik befeketíteni népi demokratikus rendszerünk eredményeit. A lap cikkei úgy lesznek egyre hatásosabbak, ha a cikkek írói megtalálják a legváltozatosabb, meggyőzőbb realista újságírói megoldásokat, elvetik a beidegződött sablont, szürke stílust, mert csak a szívből fakadó, igaz írások mozgósítják az olvasókat. Az olvasó tömegek igényének növekedésével lépést kell tartson a lap, sőt a tömegek igényét, ízlését, szemléletét kell napról napra növelnie a párt politikájának szellemében. Fontos, hogy az Előre ezután is nagy figyelemmel tanuljon abból a gazdag tapasztalatból, amellyel pártunk központi lapja, a Scinteia rendelkezik, ugyanakkor tanuljon a testvérpártok sajtójának nagy tapasztalatából. Ahogy az eltelt első évtized minden sikere pártunk állandó és bölcs vezetésének köszönhető, ahogy az Előre megszületése is pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredménye, úgy az országos magyar napilap további jó munkájának záloga a párt állandó vezetése. Tíz évvel ezelőtt a lap első vezércikke elmondta, hogy a lap szerkesztői mit vállalnak, És tegyük egy kissé immár hagyományossá ezt a szokást, éppen azért most a második évtized küszöbén ismét azt vállaljuk, hogy az Előre a párt hűséges, harcos fegyvereként szolgálja a dolgozó nép javát, a szocializmus építését, a román nép és az együttélő nemzetiségek testvériségének további megszilárdítását. A két fénykép a huszas évek végén megjelenő újság két példányáról készült. Az újságoldalak azóta már egy kicsit megsárgultak, gyűröttek, sokan olvasták őket három évtizeddel ezelőtt. A párt illegális és legális kiadványai közül ezek a lapok az „ELŐRE“ címet viselték. A huszas évek elején jelent meg először „Előre“ címmel legális újság magyar nyelven, amelyik a dolgozók ügyéért harcol. Az 1928—1929-es években ismét megjelenik az Előre, mint a Városi és Falusi Dolgozók Blokkjának hivatalos lapja. A Blokk a párt közvetlen irányításával harcolt az ipari és földmunkás tömegek politikai és gazdasági helyzetének megjavításáért, a dolgozók jogaiért, a kisebbségek, a romániai magyarság egyenjogúságáért. A felszabadulás előtti nehéz időkben megjelenő Előrék cikkeinek az adott erőt, hatékonyságot, hogy következetes, pártos szellemben íródtak, ami a kommunista sajtóra elengedhetetlenül jellemző. A régi Előre cikkei éppen ezért jelentenek drága hagyományt, nagy erőt és még nagyobb tanulságot 1957-ben is számunkra.